Zsolt megint nem adott könnyű feladatot nekem, éppen ennek a képnek az elemzésével. Olvasgattam a hozzászólásokat a kép elkészüléséről, a polaroidról, képszélekről, technikákról. Jó, hogy néha hagyományos úton készült képek is felkerülnek ide, nem csak digitális módon készültek. Nekem itt egészen más értelmet nyer egy úgymond elhibázott kép. Hiszen régen nem volt tíz, száz, ezer esélyünk újraexponálni ugyanazt a témát, helyzetet. A családi albumok is erről tanúskodnak, amelyik kép egyszer hibás lett, azt már úgy őrzi meg a történelem. Igaz, hogy annak az alaknak ott a kép bal szélén, sárga pulóverben, már le lett vágva könyökből a keze és az arca homályos egy kicsit, de ez egy komoly dokumentum, hogy Józsi bácsi éppen így nézett ki harminchárom évesen. Ezt mutogatják azóta is róla, hogy ilyen volt a harmincas éveiben. Lehet, hogy ezzel a képpel is éppen a nappalit akarták megmutatni, vagy azt a nagy ruhásszekrényt, vagy ez egy ilyen gyékény sötétítő a teraszajtón, nem tudom pontosan. Talán ez utóbbi lehet, mert úgy tűnik, a fény is szemből csillant be valahogyan a szemünkbe, a képbe. Bizonyára ettől lett hibás a kép maga is. Teljesen kiégett részek vannak rajta és homályos is lett. Nem sok rész maradt rajta viszonylag épen, értelmezhetően. Mondjuk nekem emiatt egy kicsit hiányérzetem is van. Nem is köt le nagyon, hogy nézegessem. Mindenesetre érdekesek azok a rombuszok, amik ott jobb oldalon keletkeztek. Az így létrejött kompozíció, a képarányok szerintem rendben vannak. Az is igaz, hogy a polaroidnál legalább rögtön lehet látni a végeredményt, nem csak két hét múlva derül ki, hogy az egész tekercs képet homályosan lőttük el. Viszont igen, csendnek tényleg nem lenne jó, mert inkább vibrál a kép, mint mikor nyáron elfelejtem behúzni este a sötétítőt és reggel vakít a fény a szemembe. Leginkább ez az érzésem van az egésztől. Vagy még ha be is húztam a sötétítőt, vagy lehúztam a rolót, a fény olyan erős, hogy minden rést megtalál, hogy bejöhessen a lakásba. Attól függetlenül, hogy a kép technikailag hibás lett és nem adta vissza az eredeti ötletet, attól még valóban jó lett, így, hibásan is. Ezért szerintem a leckét jól teljesíti. De nekem még valahogy hiányoznak részletek a szobából, a képről, amik még egy kicsit lekötnék a figyelmemet. Mintha még valami csattanó, vagy poén hiányozna. Nem annyira tudok érzelmileg közel kerülni ehhez a képhez. Nem is tudom. Emiatt most szőrösszívű leszek és 1 csillagot szeretnék adni. Köszönöm. (Kirilla Anita)
értékelés:

Kedves Zita, köszöntünk a Látszótéren! Az eltelt időben láttam, hogy töltöttél már fel az első három leckére képeket, így ezért most nem mondom, hogy azzal kellett volna kezdeni, de fontos az, hogy az önportrékkal dolgozzunk. A mostani kép a házi kedvenc leckére érkezett és egy nagyon szubjektív, nagyon erős üzenetet hordoz. Mégpedig azért nagyon erős ez a kép, mert nagyon közel hozza a modellt, nagyon közelről tudunk kapcsolatba kerülni vele. És ez nem csak azért van, mert a makró szinthez közeli a felvétel nézőpontja, hanem azért mert alkalmaztál egy effektet, ami a mozgás dinamikáját is hordozza. Ezt az effektet többféle módon is létre lehet hozni, nyilvánvaló, hogy vannak ennek elektronikus megoldásai is. Mechanikusan ezt úgy szoktuk csinálni, hogy beállítjuk az élességet és az exponálás pillanatánál zoom-os objektívnél elforgatjuk a zoom gyűrűjét és ettől kap egy dinamikát az egész – a kép közepe érintetlen marad és a szélei azok elkezdenek befelé sodródni, befelé húzódni a kép középpontja felé. Azt kell, hogy mondjam, hogy ez egyébként egy nem olyan sokszor használható effekt, mert nagyon erős képi hatást hordoz. Tehát óvatosan kell ezekkel bánni. Itt most ez, azt kell, hogy mondjam, hogy viszonylag visszafogottan jelentkezik abban a formában, amit látunk és arra akar ráerősíteni, amit a macskatulajdonosok ismernek, mint érzést, hogy karunkba veszünk egy kiscicát és odanyomjuk a magunk orrát az ő orrához és ezt ők általában megadással tűrik. Azt azért fontos elmondanom, hogy a nézőt ez a fajta zuhanás élmény, hogy zuhanok bele a képbe, hosszútávon fárasztja. És ami a képnézegetés elején egy jó hatás, mert fölkelti a figyelmet, pont ez lesz az, ami aztán a későbbiekben visszájára fordul. Ha ezt a képet elképzelem enélkül az effekt nélkül, akkor egy nagyon kedves kis állathoz van szerencsém és ő vele tudnék barátkozni most. Tulajdonképpen, amit itt szemlélni tudok, az az ő orrnyerge. Szinte egyébként az absztrakthoz közelít, maga az a kép, amit most látunk. Én azt mondom, hogy erre én most adok 3 csillagot, mert maga a kivitelezés szép, de szeretném, ha megismételnéd ezt a leckét és szeretném, hogy ha Noncsiról, a család kedvencéről küldenél még képet. Hogy gyakorold a portré fotózást. Tehát macska portrét kérek! Ebben kellene most lépned. (hegyi)
értékelés:

Jó ez a forma, egész érdekes az, ahogy komponálsz. Nekem egy kevéssel több kellene ebből a domboldalból, és nem tudom mik azok a formák. Biztos van azoknak jelentésük, most ez annyira nem jön ki, viszont ebben a tónustartományban zavaró. Lehet, hogy ez a helyszín nagyon fontos neked, de ellentmond egymásnak a ködös gesztus, ami nagyon szépen megrajzolódhatna, közben meg ezek a nagyon határozott formák szembemennek azzal az iránnyal, amit ezek az organikus formák jelentenek. Ha nem ez a ködös megközelítés van, ha ezeket tudatosan úgy komponálod bele, hogy róluk akarsz mesélni, akkor ennek van létjogosultsága, de most ebben a formában valahogy ez mégsem így jön létre. Nem tudom, hogy ez mennyire van messze attól, ahol te vagy, és hogy ismételhető-e, de visszaadom ismétlésre. Nem ezt a képet, hanem annak az eldöntését, hogy miről akarsz mesélni: a ködről, és hogy milyen szépen színezi a tónusokat a köd, vagy kifejezetten erről a helyről, ami ezekkel az izgalmas szobrokkal itt létrejött. Ha ezt eldöntötted, akkor afelé fogsz majd elindulni. Kíváncsian várom. (hegyi)

A leirat megmagyarázza, hogy mi az a folt a bal felső sarokban, de engem ez a folt kevésbé érdekel. Értem én azt, hogy meghagyunk dolgokat olyannak, amilyenek, de azért ezek elég szépen meggyógyíthatóak laborban is, számítógépen is, lehet, hogy megérné, hogy ne vigye el a figyelmet, ugyanis maga a kép rendkívüli módon személyes, érzékeny és ebben is van valami szívfacsaró. Nem tudom, hogy miért érzem ezt most, ez nem egy mai portré. Aki ismeri Tímeát, az tudja, hogy most más az a forma, amit mutat, ezzel én is szembesülök, amikor belenézek a tükörbe, és ez az izgalmas benne, talán ettől kicsit fájdalmas is, hogy mennyire más hévvel, vágyakkal és várakozással tekintettünk a jövőbe, aztán a fene tudja, hogy ebből mi maradt meg. Nem tudom, hogy ez a helyszín és ez a fényképezőgép megvan-e még, de lehet, hogy érdemes lenne megismételni ezt a képet ma úgy, hogy törekedj arra, hogy ugyanez a beállítás jöjjön létre. A nézőnek ez egy nagyon érdekes tanulság és tanulmány lehetne. A kép, ha önmagában nézem, mint kettes leckét, akkor egy abszolút tökéletes megoldás, nagyon jó önportré, és az elhivatottság meg a megszállottság ott van benne. Az az érdekes, hogy a gesztusain az embernek nagyon jól érződik az, hogy valamihez rutinnal és biztonsággal nyúl-e hozzá vagy sem. Itt látszik, hogy te ezt a fényképezőgépet valószínűleg nagyon szeretted, és régóta használtad, mert biztonsággal és szeretettel érinted meg, miközben nem azzal vagy elfoglalva, hogy hol az az exponáló gomb, meg hogy mit tekergessek rajta. Ez egy nagyon érdekes dolog, hogy látszik a képen, hogy attól függetlenül, hogy őt szereted és fontos, de nem ő a főszereplő. Jó pár esetben lehet azt észrevenni fotósoknál fényképezős helyzetben, hogy olyan nagyon elvan a maga kis technikai kütyüjével, hogy csak az lesz a fontos. Ez is érdekes dolog, hogy maga a fényképező gép nem csak a fényképezésre jó, hanem azért is jó ha az ember azon keresztül nézi a világot, mert van ebben az egészben valamilyen bújkálás, és a fényképezőgép egy jó álca, mögéje jól el lehet bújni. Ezt van, aki bevallja, van, aki nem. Itt pedig egyértelmű, hogy a gép csak tisztelettel használt eszköz. (hegyi)
értékelés:    

Ez egy erős üzenet. A bácsi viszi haza a maga kis fenyőjét, amit megvett, látszik, hogy ott a szatyor, ez akár a Lehel piac is lehet, ahol ez az árusítás van, gondolom megvette a halat is, meg amit még kellett, és viszi a szerzeményt haza boldogan, de fáradtan. Ez az övé. Az az érdekes, hogy itt valami eszméletlen módon süt belőle a magány. Egészen másról fogok most mesélni, mint ami a képen primér módon megjelenik. Nem tudom ki hogy van vele, nekem a télben az, ami mondhatóan a jó, hogy haza lehet menni. Járkál az ember a városban, készül az ünnepre, ajándékot keres, el is fárad, át is fagy, de van hova hazamenni, van hol levenni a nagykabátot, van hol kiengedjen a begémberedett, átfagyott lábfej, van, ahol várnak, van, ahova hazatérve átjárhat az otthon melege. Ez az élmény nekem a télben, ami pozitív élmény. Ennél a képnél az az érdekes, nem tudom jól megfogalmazni azt se, hogy ez mitől van, hogy az egészben van valami rendkívüli magányérzet, hogy a kis műbőr szatyor miatt, vagy a nem túl gondosan nyakba rakott sál miatt van ez, vagy a nem begombolt felső kabátgomb miatt, vagy a kicsit félrecsúszott kalap miatt, vagy csak a szem miatt, de ezt érzem. Ami az egészben az őrületes, az a portrénak ez az izgalma, ami nyilván megfogható technikával is, hogy milyen objektívvel milyen távolságról fog létrejönni ez a hatás, tartok tőle, hogy ez nagyjából az 50-es alapobjektívhez közelítő dolog lehet. Nekem nagy szerelmem Diane Arbus, nekem ő minta- és példaadó fotográfus abban, hogy hogyan lehet egyszerű eszközökkel, instruálva, de nem manipulálva kiragadni, és örökkévalóvá tenni embereket a maguk fájdalmaival, nyomorúságaival, a maguk egyediségével, torzulásaival. Ennél a képnél is ezt érzem, mindazzal együtt, hogy ha mindenképpen bele kell kössek, akkor belekötök abba, hogy túl világos nekem a háttér a fallal a bal felső sarokban, talán azon kicsit módosítanék. Timi, ez az egyik legizgalmasabb sztorid. Te ezeket a sztorikat nagyon nagy érzékenységgel megtalálod, vagy ők találnak meg téged, és te nem ugrasz el előle, és ezt köszönöm neked. Három csillag, és igen, ez az ünnep, megvan a lecke is. (hegyi)
értékelés: