Önkéntesként dolgozni Kőbányán nem kis kihívás. Szombati koránkelés és szeptemberi kánikula. Eléggé kényelmetlenül hangzik, és tulajdonképpen az is, de jó társasággal, bulival még akár kellemesen is eltölthető. Kollegákkal zakatolunk végig a nyócker egyik szakaszán, majd a villamosról való leszállás után rögtön Kőbánya és a sörgyár fogad. Egy más, különleges világ mutatkozik előttünk Budapest kellős közepén kétezer-tizenkettőben.
   Szombat délelőtt van, süt a nap, nekünk kezdődik a munka, a sörgyári dolgozóknak pedig a gyár által szervezett családi nap. Akár úgy is mondhatnánk, hogy a gyár által szervezett ingyenes eszem-iszom ajándéknap. Nekem érdekes volt részt vennem ezen a napon, még akkor is, ha csak kívülállóként láthattam. Dolgoznom kellett, a helyemen kellett lennem, ami nem zárta ki azt, hogy viszonylag szoros interakcióba ne kerüljek a gyári munkásokkal, gyerekekkel, családokkal. És természetesen részt vettem passzívan a programjaikon is.
   Szóval kezdődik a sörgyári családi nap. Az első programpont a szó szerinti bemelegítés, ugyanis a szervezők aerobic órára hívják arra hajlandóakat. Egy női hang mikrofonba kiabálja a lépéseket, sőt, egy idő után énekelni is próbál, csakhogy nehezen kap ehhez levegőt a tornázás közben, ezért inkább úgy dönt, hogy ezután inkább playbackről megy majd az ének is, és a zene is. Ez amolyan Pap Rita Hápi Kacsájának stílusában előadott performance, elvégre családi tornaórán vesz részt a nagyérdemű.
   Aztán telik-múlik az idő, a gyermekek részt vehetnek az ilyenkor szokásos arcfestésen, különböző kézműves foglalkozásokon, felfújhatós várban-ugráláson, miközben a kedves szüleik a csapataikkal benevezhetnek focibajnokságra, csoportvetélkedőkre, és az elmaradhatatlan sörfogyasztásra. A családok és a látogatók száma nő, a hangulat fokozódik, elérkezik az ebédidő. Minden családfő a bejáratnál megkapja a napi családi bonját, avagy kis cetliket, amin különböző feliratok vannak. Ezek szolgálnak majd megfelelő tájékozódásként az ajándékok átvételéhez. Ajándék a családi gulyásleves, a pohár üdítő, a tálcán kínált sajtos pogácsa és a doboz alkohol mentes sör. A családfő odaadja a bonokat a gulyást kavargató kollegájának, cserébe kapja kis családja részére az ebédet, majd paprikától piros szájjal és tele hassal áll be a másik sorba, ahol odaadja a csaposnak a pénzt, cserébe kapja a jól megérdemelt korsó alkoholos sörét.
   Ebéd utáni sziesztaként kihirdetik a csapatjátékok győzteseit, akiket emléklapos közös fotó elkészítésére invitálnak a színpadra. Tombolahúzás is van, gyerekhang mondja be a számokat, általában gyerekek rohannak átvenni a nyeremény csokoládét vagy dobozos társasjátékot. Ez is megvolt, sokan nyernek, örül a nép, még egy ajándékot kapott a gyártól.
   A bemondó felkonferál egy együttest, amely elviszi a nagyérdeműt a 67-es úton lefelé, ahol várnak rá majd dideregve, közben még sáros lesz az új cipőjük is, ugyebár a pocsolya miatt, de mindenki fellélegzik, mert jön a nyolc óra munka után a nyolc óra pihenés és a szórakozás. Andalognak és dalolnak a családok a slágerekre, majd jön a hűtlen nehéz fejjel, de nem, nem, nem, nem mennek ők innen el amíg a gyárnak van programja. De már lassan beesteledik, minden programpont kipipálva, étel elfogyasztva, pénz elköltve. Elégedett mindenki, rendben lezajlott a gyár családi napja, a hétköznapok után végre együtt tölthettek el egy pihenőnapot is a családdal, a kollegákkal és a főnökökkel.
   Mi is elvégeztük a feladatunkat, most már az utolsó sörünket iszogatjuk a kollegákkal. Nekem eszembe jutnak a felcsíki rózsaszín nájlonruhás falunapok, a trombitáló gyerekek, a templomtorony fölötti tűzijáték. Lassan elköszönök mindettől: a csíki falutól, a kőbányai sörgyártól, a kollegáktól, hazavillamosozok a két kerülettel odébb lévő Ferencvárosba.

Reggel félhétkor kelek a hatra felhúzott vekkere, ami egy törött plexijű telefon. A földre hányt otthoni viseletbe öltözöm, amit előző este vettem le és legalább 2 hete hordom. Kilibbenek az előszobába, felveszem az ócska fehér kabátomat, majd egy szál cigivel a pofámban, amit a 101 kiskutyás öngyújtóval izzásba hoztam, kilépek az ajtón, a 10 fok melegbe, és gyorsan, hogy meg ne fázzak, elszívom a reggeli rák kaját. Majd vissza a szobába, a folyosón támolyogva, mint a részegek a cigi sokkhatás mámorában. Gép bekapcsolása azonnal de rögtön, le ne maradjak valamiről is. Konyha, de előtte húgi ébresztése, mert őt még kelteni kell, de hamar kelj mert elaludtunk. Víz a forralóba, az egyetlen én általam használt kávés bögrét a szekrényből kivéve, bele egy instant kávé, két cukor, és forró vizet a kopaszra. Hűtő kinyit, tejet a bögre tetejéig. Most már egyenes léptekben vissza a szobámba, a gondolkozásra hagyatott gép elé a tizenötezer forintos székbe lehuppanva, böngésző és mailek indítása. Két korty kávé, és lám elindultak az ablakok. Gyorsan FB, időkép, badoo, LSZT. Hideg lesz ma is, de kisüthet a nap is, érdekes. Még kávé, elfogyott, ismét cigi a friss levegőn. Vissza gép, startlap, hú idő van lassan indulni kéne, fürdőszoba, pisi, arcmosás, fogat nem elfelejteni. Vissza szobába, gép kikapcsolása, utcai viseletbe ruházkodás, ez bár nem a szőnyegen, de nem is katonás rendben, Kellékek elrakása, 3 éve használt szétszakadt pénztárca a bal zsebbe, telefon a jobba. Előszobában, piros sokat látott széldzseki fel, és számolás, 1. Pénztárca; 2. telefon; 3. kulcs; 4. cigi, öngyújtó; 5. slusszkulcs; 6. a kocsiban a műhely távirányító azzal lehet csak közlekedni. Akkor minden megvan, Húgi elköszönés, minden villanyt csukj le kérlek.
   Ajtón kimegyek besétálok a garázsba, ami persze gombnyomásra nyílik, már a laminált kapuja, szép koszos fehér, le kéne mosni már. Két kutyának, akik ugrándoznak kora reggel, mintha duracell lenne a fenekükben, kis kutya nasi porciózva külön-külön, egy cigi társaságában. Aztán kocsiba beülve, lámpát felkapcsolva, mert azért még sötét van és az még nem baj ha én nem látok, de más lássa hogy jövök. Garázs elhagyása, tolatva, majd legurulva a meredek lejtőn, ami nem meredek, de kanyarodik, jobb tükör használatával, a betoncsík követésével. Nagykapu, elektromos motorját aktiválva, meg állok, és kiviszem a kukát, mert elfelejtődött, hogy ma csütörtök van. Így végre hét órakor elindulok a munkába. És csak félórát késtem a keléssel.

Nemzeti ünnep. 
A második kétségtelenül igaz. Ünnep, de hogy nemzeti? 
Félreértés ne essék, nem az 56-os eseményekkel van bajom, sőt. Bár a történelem sosem volt az erősségem az iskolában, azért az ott tanítottakból maradt meg elég. Az ünnep előtt pedig kissé fel is frissítettem a tudásom. Legalábbis amit tudni vélnek. 
Nézetem szerint aki akkor nem volt ott, nem tudhatja mi zajlott le ott. Milyen lehetett amikor a tüntetők közé lőtt az ÁVH vagy szovjet harckocsik lőtték a lakóházakat.
   Engem sosem akart megölni senki, a megverésemet azonban néhányszor és többnyire komolytalan ígéretben persze már kilátásba helyezték. Ami természetesen eltörpül ezek mellett. 
A szabadságharcos igazi hős a szememben, de ugyanakkor aki ott és akkor harcolt csak kis szeletét látta a nagy eseményeknek. Persze a mai történészek (és az egyéb ezzel foglalkozó emberek) átlátják mi zajlott le 56-ban. Látják a képet, de nem érzik az amit azok akik ott voltak és harcoltak. 

   Ezután a rövid felvezető után térjünk vissza a ma emberéhez. Tapasztalataim szerint nagyjából kétféle ember van ilyenkor. Hatványozottan igaz ez ilyen hosszú hétvégés esetekben.
 Az egyik lelkesen nyilatkozik az ünnep előtt és alatt az utcákat elözönlő újságíróknak, rádiósoknak, tévéseknek. A szorgosabbja, elhivatottabbja szervezkedik is. Alaposan felkészül a tüntetésre vagy bármely az általa választott szervezet összejövetelére. Van véleménye és nem rejti véka alá. 
Nos, a vélemény szabad, ugyanakkor nem elfelejtendő, ez az ünnep az 56-os eseményekre emlékezik. 
A másik ember pedig nem foglalkozik 56-tal. Nemzeti ünnep? Hosszú hétvége? Hurrá, nem kell dolgozni menni, négy napos pihenő. Örül, hogy most hosszabb időre kiszabadulhat a napi robotból. Elmegy meglátogatni a vidéki rokonokat, lakásfelújít vagy csak elmegy a gyerekekkel az állatkertbe. Pihen. Aktívan vagy passzívan. A nemzeti ünnep számára egyenlő az ingyen-szabadsággal. 

   Lehet, hogy nemzetietlennek tűnhetek, de én az utóbbiakhoz állok közelebb. 
Nézetem szerint ugyanis mostanában ki lettek sajátítva a nemzeti ünnepeink. Nem csak október 23, de a többi is. 
Minden médiában csak azt látom és hallom, hogy ez a szervezet illetve párt itt gyűlik és ünnepel amaz meg amott. Mindegyik magáénak érzi ezt az ünnepet. Ez nem baj, de valahogy az az érzésem, hogy csak magáénak. A másik az rosszul ünnepel, vagy nincs is joga rá. Ezt világosan ki is mondja. 
Mintha ez az egész ünnep csak egy ürügy lenne, hogy végre összegyűljünk és jól megmondjuk a frankót. A kormány ellen, a kormány mellett stb. Engem ez mind nem érdekel. Akkor is legyenek okosak és mondjanak szépeket amikor éppen nincs ünnep. Tüntessenek akkor. Szervezkedjenek. Ne akasszák az egészet szegény ünnep nyakába, és mint valami igásló majd az elhúzza őket jól. 

   Az az igazság, hogy elegem van a politikából, ami megpróbálja befonni a hétköznapok után az ünnepnapokat is. 
Nem vagyok egyik párt vagy szervezet tagja sem akik vagy amik október 23-án felvonultak, beszédeket mondtak. Szimpatizálok egy néhánnyal, de szeretném, ha nem csak ilyenkor hallatnák a hangjukat. Ha lenne bennük annyi kezdeményező készség, hogy nem csak ilyen alkalmakkor tudnának és akarnának felbukkanni. Egyelőre még velük sem tudok teljesen azonosulni.
 Azok meg akik ilyenkor is csak a saját gesztenyéjüket sütögetik, azokról meg van a véleményem. 
Nem tudom, hogy az emberek nagy többsége, mit gondol A Politikusról, de az a gyanúm nem sok jót. A napilapok és a tévéadások tele vannak azzal, hogy milyen illegális dolgokban vannak benne bizonyos emberek. Akiknek az lenne a dolguk, hogy kormányozzák az ország hajóját. Az ellenzéknek, meg hogy kreatív kritikájával segítse őket. Ehelyett meg az van, hogy mindenki a saját irányába evez, és nem haladunk semerre. Ez ráadásul a kisebbik baj, de mind ki is hasítja (de legalábbis megpróbálja kihasítani) a hajóból a sajátjának vélt részt és akkor majd csak pisloghatunk a tenger fenekén. 

   Szóval a nemzeti ünnepeink nekem az utóbbi években már nem magunkról az ünnepekről szól, hanem valami egész másról. Amihez nekem egyáltalán nem fűlik a fogam. Viszont nem érzem magam elégnek, hogy ezen változtassak. De az is lehet, hogy csak a sok csődöt mondott variáció riaszt el a további (illetve legalább az első) próbálkozásoktól, hogy én is alakítsam a hajó irányát. 
Mindenesetre ahogy nézem, lehet hogy az átszállás lesz vagy lehet a megoldás. Vagy mégiscsak kell nekünk egy kapitány, aki ért ahhoz amit csinál. 
Kapitány kerestetik.