Olyan érzés a képet nézni, mintha egy film jelenetéből lenne kivágva ez a képkocka. Ez bizonyos szempontból jó, bizonyos szempontból elbizonytalanít egy kicsit. Ami miatt jó, az a keresetlensége, az egyszerűsége, és az, hogy a jellemrajzhoz a környezetet nagyon jól használja, nagyon jó bolyongani a háttérben, és nézegetni a kirakatot. Ami miatt nekem kicsit problémás a dolog az, hogy nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy a legjobb pillanatában exponálódott el a gép. Ugyanis, miközben a test és az arc gesztusai már a helyükre kerültek, a kéz és a kéz gesztusai még nem. Nem tudok eltekinteni attól, hogy az egyik kéz, amelyik a cigarettát tartja olyan pillanatban maradt, ami nem engedi, hogy az arcot zavartalanul figyelhessem, márpedig az üzenet ott van. Ez nem azt jelenti, hogy a cigaretta ne legyen a képen, vagy, hogy a cigarettázás gesztusával volna baj, hanem inkább azt jelenti, hogy ha egy tizedmásodperccel később vagy korábban exponálunk, akkor nem takarjuk el a száját. Azért vacillálok egy kicsit, mert azt látom, hogy a körömlakk, és az általa létrehozott ritmus nagyon fontos. Ahhoz, hogy érvényes tanácsokat mondjunk, célszerűbb, ha valamelyest ismerjük a modellt, ebből a képből kiindulni kicsit bátor dolog, de ha megfigyelem azt, hogy valaki milyen tempóban dohányzik, akkor sikerülhet elkapni jól a személyt. Minden dohányosnak megvannak a jellemző gesztusai, a jellemző matatásai, sebessége, hogy pöckölgeti a dohányt, vagy a szájánál tartja a kezét, és csak bele-beleszív, vagy magával a dohányos kezével gesztikulál, vagy a másikkal, és ha ezeket az ember megfigyeli, akkor ezek a ritmusok nagyjából ugyanazokat a pályákat szokták leírni, és ebből már ki lehet indulni úgy, hogy na jó, akkor valamelyest ez behatárolható. Ha most épp ide teszi a kezét, akkor körülbelül egy másodperc múlva a keze már máshol lesz a képen. A kép erős, de attól fosztottál meg azzal, hogy a szája ki van takarva, hogy azt a technikát alkalmazva az üzenethez közelebb jussak, amikor azt mondom, hogy nézem a szemét, majd nézem a száját. A szeme ennek a nőnek szinte sírás közeli állapotban van, de nem lehet tudni, hogy ez valóban egy ilyen gesztus akar lenni, vagy pedig hideg van, és a tél kicsípte a szemét, vagy pedig valami más probléma lépett elő, vagy ő egy ilyen alkat. Talán a kis pulóver ujjába begyűrt zsebkendő lehet az, ami abban segíthet, hogy itt lehet, hogy mégiscsak egy érzelmileg felfokozott állapotról lehet szó. Én most erre megadom a három csillagot, de nem vagyok teljesen meggyőzve arról, hogy ez a legerősebb portréd, ennél erősebbet láttam már. (hegyi)
értékelés:

Az egész olyan, mint egy Fellini-film. Még az arcok is, meg az egészben van egy ilyen olaszos temperamentum nekem, amiből nem csak a régi idők sugároznak, hanem a jelen kapcsolódása is. Tehát itt nem csak arról van szó, hogy valami letűnt kor hírnökei libbentek ide elénk, mint egy mesében, mert itt a jelen is megvan, a kor látszódik, és minden technikai megoldása mellett is, ez egy nagyon konkrét portrévilág. Nem nagyon kegyeskedünk itt, ezekkel az emberekkel, de ez nem baj, mert szerintem ők vállalják azt, hogy hány évesek és hogy néznek ki. Nekem legalábbis ez így tűnik. Van benne egy kortalan elegancia, miközben az a nyakba akasztott kulcs, az meg zseniális! Az olyan, mint hogyha a lakótelepi gyerek, felnőtt volna hirtelen, tehát tényleg fantasztikus. És hát ez a sapka ott a szélső bácsin, na, az nagyon izgalmas. Talán egy kicsivel többet adtam volna derékból, mert most olyan, mint hogyha a hölgy szép lassan el is csúszna hanyatt. És azért ők biztos csináltak valamit a lábukkal is, nem csak a fejükkel. Így olyan, mint hogyha egy ilyen régi, ovális képkeretbe kívánkozó kép lenne, tehát megvan ennek is a húzása, de megnézném, hogy milyen lehetett volna ez akkor, ha megvan a lábtartás, vagy a pózból adódó kapcsolódás is, nem csak a kezek kapcsolata. (hegyi) értékelés:

Anélkül, hogy bármit olvastam volna a leiratból, a képen van egy szomorúság, egy múltba tekintő fátyol. Nehezen tudnám megfogalmazni, hogy mitől, nem valószínű, hogy a vignettálástól vagy a tónusoktól, talán inkább a fények, vagy a gesztus, mert hát az arc nagyon sokat elmond. Olyan érzés az egész, mint amikor az ember hagy elmenni valakit messzire és már nem akarja a búcsúzást, mert azon már túl vannak. Már nem akar egy utolsó ölelést vagy egy baráti kézfogást, és valaki ott van a a társaságból és azt mondja, hogy de hát csináljunk még egy búcsúfotót, és akkor ilyen kelletlenül egy kicsit odaáll, és adja magát ehhez, de próbálja magát megóvni az érzelmektől. És persze az arca az mindent elárul. Nagyon erős ez az üzenet. Amivel persze sok mindent nem lehet csinálni, az a rendszám, mert nyilvánvaló, hogy nem akarunk rendszámot mutatni, de valamit mutatni kell. Abban nem vagyok biztos, hogy ez a Bömbi felirat a legjobb megoldás, talán azért nem, mert visszaránt ebből az érzelmi hatásból, amiben vagyunk és olyan túlságosan tárgyias. Lehet, hogy elég lett volna életlenné tenni azokat a betűket és számokat, amik a rendszámon vannak, nem tudom. Vagy talán még jobb lett volna, ha már ugye belenyúlunk photoshoppal, akkor inkább sötétre takarjuk ki mintha nem lenne odatéve semmi, mint egy üres rendszámtartókeret. Vagy talán a fénykép elkészítésekor azt a rendszámot ki lehetett volna onnan venni, még az is lehet, hogy jobb lenne egy rendszám nélküli autó. Ez az egy, ami zavar. Hogyha letakarod a kezeddel magát a rendszámot, sokkal dinamikusabbá válik a kapcsolat, mintha nem volna odaírva semmi. Túl tömzsik, túl nagyok a betűk, még az is lehet, hogy ha fehéren hagyod, az is elég. Hát ezzel érdemes lenne kísérletezni, hogy melyik lenne a hatásosabb. De abszolút érzem azt a kapcsolódást, amiről ez a lecke szól, úgyhogy megvan a 3 csillag és megvan a leckemegoldás is. (hegyi)
értékelés:    

Nagyon erős bemutatkozás, köszöntünk a Látszótéren, nagyon erős jelenlétet hoz, színpadi megnyilvánulás, van ebben egy táncos koreográfia. Nagyon szeretem azért, mert mikor legyünk extrémek, ha nem az önkifejezésnél? Nem kell mindig élrevasaltnak lennünk, az alkotás mindig valahol exhibíció, ha nem az, akkor az maximum rögzítése valaminek. Magunkról beszélünk a legártatlanabb képeinknél is, nemhogy egy önportrénál. Hol jelenjen meg a magunk kétsége, vagy szörnyvilága, álmai, vagy rettegései, félelmei, ha nem az önképeinknél? Ez most ettől válik nagyon erőssé, hogy erről mesél. Én nagyon remélem, hogy nem hanyagolsz minket, és küldöd a többi képet is. Ne várj mindig rám, mert van olyan, hogy elsodornak engem is az események, és nem tudok egyből reagálni, igyekszem behozni a lemaradást, de küldd a képeket és kommunikálj a többiekkel. (hegyi)
értékelés: