Szakkör | Page 344 | Látszótér

A Látszótér alapjait érintő hírünk van! Immár teljesen és visszavonhatatlanul elindult a Látszótér Alapítvány, melynek saját menüpontja lett, ahol alapítványi adatokat, híreket találsz, valamint nem mellékesen azt is, hogy hogyan segíthetsz? Több módon is, önkéntes munkával, tárgyakkal, de mivel az Alapítvány céljai eléréséhez pénzre is szükség van, így adományozás útján is várjuk felajánlásaid.

Lehet banki átutalással:

CIB Bank - 10700581-67301229-51100005
IBAN: HU59 1070 0581 6730 1229 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB

Közlemény mezőbe feltétlen írd be, hogy ADOMÁNY!

Adományozással a PayPal rendszeren keresztül:

Köszönettel veszünk tehát minden segítséget, amit az oldal, a rádió és a közösség működtetésére és a látszóteresek segítésére fordítunk.

Most nem a filmről lesz szó. Pedig az is megér egy misét.  Kedves ismerőseink meghívtak, hogy a magyar tenger mellett töltsünk velük el egy hétvégét. Amit akkor még nem sejtettem, hogy egyrészt ilyen nagyvonalúak lesznek, (amit rettentő pofátlanul ki is használtam, nekem legyen mondva meg is kaptam érte a magamét)  másrészt, hogy a kultúra ilyen sűrűn fog a nyakamba szakadni.  Nem panaszképpen, avagy dicsekvésképpen, de rengeteg szép és/vagy érdekes helyen jártunk. Szóval csak úgy kulturálódtunk.  Aztán vasárnap este hazaérve, a lift előtt egy fiatalember megkérdezte, nem vesztettük-e el a kígyónkat, pontosabban a gabonasiklónkat. Merthogy ő megtalálta. Meg is kérdeztem gyorsan hanyadikon lakik. A negyediken. Én kissé megnyugodtam, a lift előtt ácsorgó negyedikre igyekvő fiatal lány nem annyira. Ráadásul ez a srác megint elvesztette. Na erre a leányzó még érdekesebb arcot vágott.
Aztán hétfő lett.  Kiderült, hogy túlóráznom kell aznap. Gondoltam valahogy üzennem kell, hogy később érek haza. Mivel a telefonomon nem volt pénz, gondoltam a főnök netbookján, üzenek a FB-n keresztül.  Na ekkor derült ki, hogy úgy tűnik több érdekes dolog is történt. Egyrészt abban a hátizsákban volt Ágnes kulcsa is amit én elhoztam magammal. Ez még nem lenne olyan nagy baj, ha nem én jövök el otthonról hamarabb ráadásul gondosan bezártam magam mögött az ajtót. De ez csak az egyik fele. A telefonom, mint kiderült, nincs kikapcsolva ahogy Ágnes vélte. Merthogy küldött SMS-t meg próbált is hívni. Megnéztem a telefonom és be volt kapcsolva ugyan, de egy deka térerő sem volt rajta. Kimentem a mélygarázsból ahol dolgozom, de ott sem volt semmi. Kikapcs-bekapcs. Láss csodát, megjavult.  Szóval így aztán reggel bezártam Ágnest, este pedig kizártam.  Itt jutott eszembe Douglas Adams és Dirk Gently. Meg a holizmus. Elvégre ha nem jut eszembe , hogy üzenjek haza, nem derül ki, hogy a telefonom nem jó. Mert hogy nem is néztem a térerőjelzést. Hosszú évek alatt eddig csak egyszer csinálta. Meg persze éppen most, amikor fontos lett volna, hogy elérjenek.
Szóval kultúra és bezártság.   Ma pedig láttam egy cetlit a liftben, miszerint ha valaki a kígyóját keresi hívja fel az alábbi számot. Csak az nem derült ki, hogy a dunsztos üvegből megtaláló-újfent-elvesztő fiatalember másodszor is megtalálta az elvesztett jószágot vagy ez egy újabb szerencsés nyertes. Arról nem is beszélve, hogy tényleg elvesztette-e valaki (és ha igen kicsoda), vagy ez egy vadon élő ám de kalandos kedvű csúszómászó. Strange Days. 

Igyekszem politikától mentesen írni, mert sem politizálni nem akarok, sem nem érdekel a politika. A mai kis irományom azonban nyomokban politika-darabokat tartalmazhat! De előre ki kell jelentenem, semelyik oldalon sem állok. Illetve a józan ész oldalán állok. Próbálok...
   Még jó pár éve, a gimnáziumban tette fel az egyik tanárunk a kérdést, hogy mit akarunk kezdeni az életünkkel, mik a távlati terveink. Persze reális keretek között, mert ugye mindenki elismert professzor, sztárügyvéd, vagy nagyhírű zenész akart lenni. Mikor rám került a sor, akkor szépen előadtam, hogy egyetemet akarok végezni, majd kimenni külföldre dolgozni. És jól meg is kaptam a magamét.
   - Szép kis dolog, kitanulsz az állam pénzéből, aztán meg elmész külföldre. Nagyon nem szeretem az ilyen viselkedést.
   Indulatból szívesen válaszoltam volna, hogy elnézést tanárnő, de a hazaszeretet nevében nem vagyok hajlandó éhenhalni. Aztán lehiggadtam. És higgadt fejjel is ugyanezt gondolom. Sőt, ennyi év után még sokkal inkább ezt gondolom.
   De kezdjük az elején. Egyrészt, kikérem magamnak, hogy az állam pénzén tanulok. A szüleim adófizető emberek, és abból a pénzből járok egyetemre, nem költségtérítéses szakra. Arról már igazán nem tehetek, hogy a befizetett adó máshova vándorol. Mindig akad olyan ember, aki vagy a jobb kezével, vagy a ballal, de szépen, gátlástalanul belemarkol a kasszába, és elteszi az összeget. És innentől kezdve engem nem érdekel, melyik kezével. És igen, tudom, érezzem magam megtiszteltetve, hogy itthon ingyenes az oktatás, mert a legtöbb európai országban nem az. Mint ahogy ott sincs kolbászból a kerítés. De ettől függetlenül egy középosztálybeli család is megengedheti magának, hogy egyetemre küldje a gyerekét. Esetleg a gyereknek vállalnia kell valami diákmelót, de magát nem halálra kínozva, munka mellett is el tudja végezni az egyetemet becsülettel. Példának okáért egy külföldi tanár nem milliárdos, nincs hatalmas keresete. Még csak kifejezetten jómódúnak sem mondanám, de mégis megteheti, hogy egyetemre küldje, tandíj mellett akár mind a két gyermekét. Itthon egy tanár átlagos fizetése 120.000 HUF. Tegyük fel, hogy mindkét szülő tanár. És ebből a 240.000 HUF összegű fizetésből fizessen ki egy félévre mondjuk egy 300.000 HUF-os tandíjat? Nonszensz. Most nem akarok kitérni a magyarországi tanárok méltatlan helyzetére, de ez egy jó példa a lényegre: külföldön az emberek életszínvonala olyan, hogy még tandíj mellett is megengedhető az egyetem. Itthon aligha. És persze jöhet az ellenpélda, hogy mégis milyen sokan vannak költségtérítéses szakon. Erre két választ tudok adni. Az egyik az, hogy megint csak ellentmondok nekik, mert nagyon sok olyan diákról tudok, akik nem tudtak volna tandíjat fizetni, a nappalira sajnos nem vették fel őket, és inkább el sem mentek az egyetemre. A másik válaszom pedig az, hogy nagyon sok olyan évfolyamtársam van, aki valóban költségtérítéses, de diákhitelből fizeti ki a féléves tandíjat. Hát így van rá pénz. Remélem, nem kell elmagyaráznom, mi olyan tragikus abban, hogy vagy a 3., vagy az 5. év elvégzése után, állást keresve már akkora hitel lóg a nyakában, mint másnak egy lakás- vagy autóvásárlás után. Állás mellett. Szóval egy a lényeg: nem hiszem, hogy köszönettel tartozom azért, amiért itthon nincs tandíj. Ilyen bérek és árak mellett ez talán a minimum.
   És jön a mondat második fele, külföld. Most nem megyek bele a diplomás túlképzésbe, sem az egyetemek felhígulásába, azt majd talán egyszer máskor, mert önálló blokkot érdemel. Viszont szerintem nincs olyan ember az országban, akinek ne tűnt volna fel, hogy mennyien elmentek külföldre. Pártállástól függetlenül.
   Kicsit kezd '56-ra hasonlítani a szituáció. De vannak óriási különbségek. Akkor is tömegesen menekültek, de a rendszer elől. Egy bizonyos rendszer elől. Öregek, fiatalok, férfiak, nők. Most az épp hatalmon lévő rendszertől függetlenül, szinte kizárólag a fiatalok hagyják el az országot. Sokan visszatértek a rendszerváltás után, sokan nem. Akik manapság kimennek, a többségük még csak nem is gondol a hazajövetelre. Akad egy szerény kisebbség, aki azt mondja, hogy majd visszajön, ha megszedte magát, de általában vagy pár év után rájönnek, hogy ők bizony már haza sem jönnek, vagy hazajönnek, és nem bírják. Visszamennek. Most akkor ők mind hazaárulók lennének? Nem szeretik a hazájukat? Talán nem tudják a Szózatot?

"Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar-.
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell."

Nos, szerintem ez egy jól hangzó sallang, a hazaáruló szóval dobálózni. Ha például konkrétan magamról beszélek, elmondhatom, hogy ha elhagyom a hazám, és máshol fogok majd élni, nem azért teszem, mert hűtlen vagyok. Sem azért, mert nem szeretem a hazám. Hanem azért, mert nem bírom elviselni, hogy milyen emberek kezében van az ország. Mert nem bírom elviselni gyakran az itthoni embertársaimat. A légkört. A süllyedést lefelé. Megkapom gyakran, hogy persze, könnyebb elmenekülni, mint rendet tenni. Rendet tenni? Egyrészt, jelenleg, szerintem, nincs olyan párt, akire szavaznék, mert rendet tudna tenni. Másrészt nagyon sok embernek egész egyszerűen nem érdeke, hogy itt rend legyen. És megfeszülhetsz, akkor sem sikerül rendet tenned, maximum egy kafkai, A perben olvasható, tébolyító útvesztőbe kerülhetsz. A hazaszeretet nevében. Vegyünk egy konkrét példát. Adott egy rezidens. Nevetséges fizetéssel, annál komolyabb hivatással, felelősséggel. Neki miért is érdemes itthon maradnia? Hogy nélkülözzön? Hogy már a szakma legelején elmenjen a kedve? Tudom, tudom, kezdetben semmi sem könnyű, meg nem fair, hogy pusztán a szegénység miatt elhagyja az országot. Szerintem sem kifejezetten jó, pláne nekünk, itthonmaradottaknak, de maximálisan megértem őket. Ennyi év tanulás után, és ilyen nehéz, embertpróbáló munka mellett én sem hagynám, hogy szembeköpjenek egy ilyen fizetéssel és nevetséges kórházi körülményekkel. Nem gyávák, nem hazaárulók, csak élni akarnak. Dolgozni, méghozzá úgy, hogy ha ki is égnek, ne az első pár évben, a nincstelenség miatt, hanem ha lehet, 20 év múlva, mint szakmai ártalom. És jómagam is ezt gondolom. Ennyi év után is: nem vagyok hajlandó éhenhalni a hazaszeretet nevében.
És zárszóként még egy kis gondolat. Ha arról lenne szó, hogy teszem azt háború sújtotta volna az országot, vagy valamilyen környezeti katasztrófa, akkor igenis gyáva és gerinctelen dolog elmenekülni. De itt nem erről van szó. Ami a szomorú, és frusztráló egyben, az az, hogy tudjuk, látjuk, hogy lehetne jobb. Lenne miből, lenne hogyan, de mégsem. És azoknak a politikusoknak üzenem, akik hazaárulóznak: amíg nektek fontosabb, hogy teletömjétek a zsebetek a nép kárán, addig ne gyertek nekem azzal, hogy ki mennyire árulja el a hazáját. És teszitek mindezt a nép nevében. És végül, a Szózatra replikázva üzenem nektek:

"Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete."

Babett

Rögtön az elején leszögezem, hogy nekem ez a kép tetszik. És örülök annak, hogy valaki mer játszani a tónusokkal, a színekkel, a környezettel és az egészet meri felrúgni és a saját képére formálni. Azzal sincsen bajom, hogy a vakuval pofán villantottad itt a lányt, mert ettől van az egésznek egy ilyen riportszerű, vagy dokumentumszerű jellege. Mindegy, hogy ő hogyan mórikálja magát, mindegy, hogy milyen sminket használt, vagy hogyan tette ezt föl, vagy mennyire szépen csillogósra kihúzta a szemét, ettől még te ezzel a vakuval meg ezzel az egész beállítással, te ezt lemostad róla, letörölted és marad ő maga, rajzosan, karakteresen, keményen. És ez az, ami ebben a képben jól működik és őrület ez a háttérben lévő faliszőnyeg, ettől olyan furcsa érzése van az embernek, hogy itt most hova kerültünk? Van hiba, és ez a hiba a dupla pántosság, de hát ezzel nem tudunk mit csinálni. A csajoknak van valami ilyen kényszerképzete, abban a tekintetben, hogy mindenben biztosra mennek, hát ez olyan, mintha a hózentrógerhez még fölvennénk egy nadrágszíjat is. Lehet, hogy ez egy ilyen pasis meglátás, de szerintem ez egy fölösleges dolog. Miközben a kék a fülben megjelenik, mint fülbevaló, tehát a ritmus az visszahozza ezt az egészet, így ha akarom el tudom fogadni, hogy itt van egy ilyen háromszög és a két vállpánttal meg a fülbevalóval létrejön egy ilyen játék. Jó ez a larakroftos kis varkocs. Ami látszik a képen, az az, hogy azért őt meglepted ezzel a fényképezéssel, tehát gyönyörűek a szemei és nagyon szépen idefigyel és ránk néz, azért a száján meg az arcán a mimika azt mutatja, hogy van egy határozottsága annak, hogy most ő mit gondol arról, hogy te őt fényképezted, nem látom én ezt teljesen beleegyező mosolynak, de azért rendben van ez. Hogy ha azt mondom, hogy romkocsmák világa és a kétezres évek eleje, akkor ez megvan, akkor itt hozunk egy hangulatot. Én javaslom, hogy dolgozz még ilyen képekkel. Ne csak egy ilyen felvillanás legyen. Tessék ezt az irányt komolyan venni, kigyakorolni és akkor a gyakorlással megjön az, hogy ebből egy sajátos világ is kikerekedhet. Megvan a 3 csillag, a leckemegoldást azért nem rakom most be Rita, hogy további munkára sarkalljak, jó? Tehát meglenne az, de most még egy kicsit korainak érzem, hogy dobáljam neked a leckemegoldásokat is. De úgy veheted egyébként, hogy megvan, de most azért nem ikszelem itt ezt most be, mert tessék még portrékat küldeni. (hegyi)
értékelés:

Házak között

Jó a ritmus, én értem azt, hogy itt miről van szó, csak a tömegelhelyezésben van némi problémám. A kép jobb oldala viszonylag erős és nagy tömegekkel dolgozik, a régi kor, a faragások, a faburkolatú ház nagyon jól megjelenik, és közben ott van a lakótelep a maga foghíjaival, a maga borzasztó hiányos szájával harap minket, és kiabál felénk. Ráadásul a két ház között ez a rengeteg zsinór borzalmasan összekuszálja az egészet, és jó a kerítés is, aközben a kép bal oldalán ez a rózsaszínes ház nem elég kontrasztos. Igen, látszik, hogy az is egy családi házas rész, de nem tudom, hogy máshol nincs-e a környéken valami olyan áttörés ahol ezt meg lehetne úgy csinálni, hogy mind a két oldalon hasonlatosan erős formákat találj, mint ami most a kép jobb oldalán van. Összefoglalva: a kép jobb oldala és a közepe rendben van, a kép bal oldala nekem kipuhul, kilágyul. Ha ezen a környéken van még olyan ház, vagy olyan helyzet, ahol ez esetleg jobb ritmusban jön létre, akkor érdemes lenne egy ismétlést megcsinálni. Le tudok mondani a zsinórokról. Ha ott nincs ilyen kuszaság, az kevésbé lenne problémás, de jelenjen meg a háttérben a lakótelep, és két archaikusabb ház között lássunk át. Akkor ez mindent vinne. Ha van ilyen megoldás, akkor kérném az ismétlést, ha nincs, akkor ez most kap kettő csillagot, de jó lenne, ha tudnál ismételni. (hegyi)
értékelés:

aurora borealis 2

Hiányos

A kép nagyon furcsa. Remélem te vagy a képen, és nem mást kezdek el elemezni, ha igen, akkor tőle, az ismeretlen modelltől elnézést kérek, de a képnek az most itt a legnagyobb hatása, hogy valamiért kapunk egy idetett babát, akinek nincsen keze, akinek olyan furcsák a mellei, akinek lehet, hogy a lábával sincs valami rendben, és mindezt a szégyenét palástolja azzal, hogy az arcába fésülte a haját. Miközben értem, hogy ez azt szeretné mutatni, hogy ez a modell háttal ül nekünk, ez az ő háta, és hátat fordított nekünk a barátunk, éppen meg van ránk esetleg sértődve, mi meg kocogtatjuk a vállát, hogy „figyelj, nem úgy gondoltam, bocsánat”. Aztán lehet, hogy valami egészen más indíttatásból készült a kép, ezt én nem tudom magamnak visszakódolni, minden esetre nem tudok szabadulni attól, hogy ez az egész dolog a csonkolt kezekkel meg a kifordított testtel a sérültséget, a kirekesztettséget hozza, mint élmény. Ez nem baj, de akkor pontosítsd, és erre fűzd föl ezt a sztorit. Nem tudom, hogy mennyire vagyok érthető, hogy akkor ez legyen az, ami a fő motívuma ennek az egésznek, és akkor ne barátsággal játsszunk, hanem mondjuk azt, hogy igen, ez a fontos, ez az egész történet valamire föl akarja hívni a figyelmet, arra, hogy fogadjuk el egymást a sérüléseinkkel együtt. A polcon elhelyezkedő tárgyak most ennek a ritmusnak ellen dolgoznak. Én most ezt egy két csillagos képnek gondolom, azért, mert maga az ötlet jó, az irány jó, dolgoztál ezzel, nem csak úgy odavetettél valami skiccet, látszik, hogy itt szellemi munka folyt, nem is kicsi, én ezt abszolút értékelem. Azzal valamit kell kezdeni, hogy utána a néző ne menjen mellé, ne indulhasson el nagyon másik irányú gondolat. Úgyse tudjuk teljesen leképezni az agyunkat, ebbe úgyis lesznek mozgásterek mindig, de azért valamilyen szinten jó lenne, ha legalább a fő irányvonalakban egyet tudnánk érteni. (hegyi)
értékelés:

Még nyár van

A témafelvetést értem, értem azt, hogy miért akartad ezt megmutatni, hogy van ebben egy érdekes ritmus, amikor már megjelennek ezek a hideg kékek, és az egész azt mutatja, hogy nem olyan jó odakint lenni, de még a növények az utolsó ritmusukkal hozzák a nyár hangulatát, és azt az erőt, ami a nyárból még megmaradt. A környezettel nem nagyon tudok mit csinálni. Mint egy bandaháború, itt vannak ezek a kocsik szanaszét, olyan fura nekem az egész, velük kezdek el foglalkozni, azzal a három fekete kocsival meg a fehérrel. Hessegetném el innen ezt a fát, hogy miért nőtt ez ide, hogy nem tudom látni, hogy mi történik az utcán, ettől magát a fő motívumodat akarnám kidobni a képből. Ezzel valamit kellett volna kezdeni, nem biztos, hogy ezzel a fával tudod ezt megmutatni, vagy meg kellett volna várni, amíg elparkolnak onnan a kocsik, vagy a mélységélességgel úgy dolgozni, hogy azok már ne legyenek annyira élesek. Ezt érdemes lett volna valahogy kiemelni. Most olyan szinten két dimenzióra van vasalva attól, hogy minden éles, hogy a hozzánk viszonylag közelebb eső ágak is, meg a föld, meg a földön az olajfoltok, az autó kereke, meg a rendszám, meg minden látszik és ettől most nem nagyon tudom, hogy ezeknek milyen képépítő szerepet szántál. Visszaadom továbbgondolásra. (hegyi)

Szerte Gusztáv arcán az elmúlt napok keserűsége borongott. Lenézett a hídról, a folyam örvényeit kémlelte.   - Most megváltozik minden - motyogta magában – Vége!   És Szerte Gusztáv nem ugrott le a hídról. Az elmúlt pár évben fél tucatszor is megtette már. Mégis, legtöbbször kiúszott, vagy olyan is előfordult, hogy kimentették. A városka rendőrőrsén úgy ismerték már, mint a helyi zsebtolvajokat. Újságcikket írtak róla, sőt, egyszer elkapta önmagának megmentését is egy esti magazinműsorban.
   - Nincs dóga nekije, azé! – nyilatkozott egy idős néni
   - Vagy asszony kéne – így egy másik - Az kell ennek kérem, jaj, de a mai fiatalok… - és beszélt kisunokájáról.
   Tehát ott állt Gusztáv a hídon, és éppen úgy döntött, hogy most nem! Végül is minek? Mi változott vele? Soha semmi! Nincs az egésznek semmi értelme. De nem csak az ugrásnak, hanem úgy az egésznek. Töprengésében egy hang zavarta meg.
    - Na! Mi lesz? Ugrunk?   Gusztáv hátranézett, mint rendesen, lassan eszmélt. Pár lépésre mögötte egy lány állt. Fekete, hosszú hajú, nem különösebben szép, inkább érdekes. De szeme úgy ragyogott, hogy Gusztáv zavarba esett tőle.   - Ugrunk, vagy sem? - kérdezte ismét a lány. Szavai türelmetlenül hatottak, csak a hangszínén lebegett valami meleg, fátylas mosoly. Gusztáv ott azonnal beleszeretett e hangba. Ezer tű szurkálta, ahogy meghallotta. Egy „öm”, vagy valami hasonlót hallatott, aztán visszanézett a folyóra.
    - Ez egy igen? – érdeklődött a lány.  
   - Nem… - szedte össze Gusztáv megmaradt szókincsét.
    - Kár, azt hittem velem tartasz – lépett mellé a lány.  
   - Fölösleges – jött Gusztávból a tapasztalt bölcsek sommás hangján. 
   - Dehogy az! Meglátod, sikerül! – így a lány, s közben levette válláról a vászontáskáját, nekitámasztotta egy oszlopnak. Ráhasalt a korlátra és széttárt kézzel megkapaszkodott benne. Nem sok kellett hozzá, hogy beleforduljon az alacsony korlátról. Egy dalocskát is dúdolt.
   - Te láttad a Titanikot?
   Gusztáv nem értette először mit akar a lány, de lassan mégis megfordult fejében a kerék.
   - Ja, azt a filmet?
   - Nem, a hajót! – nevetett a lány – Persze, hogy a filmet!
   - Ja, ja… láttam... És?
   - Semmi, csak eszembe jutott - és dúdolt tovább.
   Gusztávban felsejlettek filmjelenetek. A fiú meg a lány ott állnak a hajóorrban kitárt karokkal egyensúlyozva a magasban. Már akkor is rühellte az egészet. Biztos volt benne, hogy ilyen nincs.
   - Szerintem hülyeség.
   - Mi a hülyeség benne?
   - Az egész. Érzelgős baromság.
   Szerte Gusztáv a lányra pislantott, akit szemmel láthatóan meglepett a válasz. Felhúzott szemöldökkel kémlelte a fiú arcát. Gusztáv ettől zavarba jött, kezeit feleslegesnek érezte, zsebre dugta azokat, valami kapaszkodót keresett. Kulcscsomóját sikerült megtalálnia. Előrántotta, és megpörgette ujján párszor. Hihetetlen komikus volt.  
   - Utoljára kérdem, jössz velem? - nézett fel a folyóról a lány.   Gusztáv ujjáról a kulcscsomó elröppent. Bele a folyóba. Savanyú arccal nézett utána, nem is tudott hirtelen válaszolni, a lány pedig nevetett.  
   - ... nem is tudom. Párszor megpróbáltam már, és... 
   - Tudom - vágta félbe szavát a lány – Nagyon bírom az ilyen lökötteket… Érdekelnek...
   - Hogy? – nyökögte Gusztáv a víz fele pislogva.
   De mintha forgószél kerekedett volna, és összekuszált volna még jobban mindent. A lány felkapta a tarisznyáját, és a közelebbi hídfő fele szaladt.
   - Bocsi, szia! – kiáltotta vissza futtában.
   Pár méterrel odébb elszórt egy mappát, egy pillanatra megtorpant, de inkább futott tovább. A hídon egy-két autó haladt el, felkavarták a híd porát, s vele megbolygatták a földre zuhant mappát is. A mappából fehér lapok borultak ki, a könnyedebbek fel- felröppentek. Gusztáv ugrott a lapokat kapdosni, kiáltott a lány után is, aki csak szaladt le a hídról. Az egyik lap szállt a korláton túlra, Gusztáv talán már vetette volna utána magát, de egy kéz visszarántotta a híd kopott zöldes vasától.  

***

  Szerte Gusztáv a városka rendőrőrsén ült, és sokadjára mondta a vallomását. A grafikákat az a lány szórta szét, ő nem is ismerte azt a lányt. Ő ugrani ment a hídra, ahogy szokott, de most meggondolta magát. Éppen megfogadta, hogy soha többet... És erre jött az a lány.
    Személyi papírjai nem voltak Gusztávnál, de jól ismerték őt odabent, emlékeztek miről nevezetes a fiatalember. Hamar előkerült aktája is. Az őrsön nem tekintették megbízható személynek, és ezt előtte sem titkolták. Most sem akarták elhinni a meséjét. Legutóbb már elszállították elmeorvosi megfigyelésre is, de az sem hozott különösebb eredményt. Csak annyit állapítottak meg, hogy Szerte Gusztáv merő egy gubanc. „Orvosi talány, ha orvosi eset. De lehet, hogy teljesen normális, és nem orvosi eset.” - valahogy így foglalta össze az egyik tiszt.
   Most viszont az a kérdés, hogy ki az a lány? Gusztávot ez jobban érdekelte, mint a rendőröket, mivel az őt feltartóztató rendőrjárőr nem látott elrohanni onnan senkit.
    - Idétlen mese – förmedt rá az egyik.  
   - Ez így volt - jelentette ki újra és újra Szerte Gusztáv. 
   - Nézze, jól ismerjük magát. Öngyilkossági kísérletek... Vallja be... Ne kapaszkodjon ebbe a hülyeségbe, mintha az élete függene tőle! Ugye lopta a grafikákat? Besurrant, elemelte, azt hitte a szárnyakat hajtogathat belőle. Ugye? – vihogott a másik. 
   - Nem loptam.
     Mikor véget ért a kihallgatás, Gusztávot elengedték, de másnap délutánra várták őt ismét. A grafikákat lefoglalták. Szerte Gusztáv pedig hazafelé vette az útját. A lépcsőházában állt a leveles szekrény előtt, s lakáskulcsát kereste. Eszébe jutott a kínos pillanat, mikor belepottyant a folyóba. Szerte Gusztáv nem volt boldog. Lakásajtajához érve vállal neki feszült , de az nem engedett. Öreg, bár masszív ajtó volt. Jó nagy talpast is adott neki, de csak a lába fájdult meg.
   - Szemét dög! – kiáltott az ajtóra.

***

 - Segítsek?  -  Szerte Gusztávot kirázta a hideg. Ez a hang! Megfordult, és az ismeretlen lány mosolygott rá.
     - Hogy kerülsz ide? - vetette neki Gusztáv megrökönyödve.   A lány belekotort a tarisznyájába, majd előhúzta Gusztáv igazolványát. Felmutatta.  
   - Megismered?
    - Szép... – nézett megrökönyödve, és kikapta a lány kezéből az okmányt - Egész nap bent faggattak miattad! Normális vagy?
    - Számít az? – és felnevetett a lány. Nevetése mint a ködfátylas rét felett lebegő napsugarak – ilyesmire gondolt Gusztáv. Könnyed és természetes volt, és valahonnan nagyon ismerős... Gusztávba belehasított a gondolat, mintha az anyja hangja lenne. Távolról és ködösen emlékszik csak rá, nagyon kicsi volt még akkor.
   - Ilyen nincs… - szólt csendben, közben újból nekifeszült az ajtónak.   A lány finoman megfogta a fiú vállát.
     - Hagyd, kinyitom!  
   Gusztáv nem hitt abban, hogy a lány fogja felfeszíteni az ajtót, de nekidőlt a falnak, kimerítette őt a nap. A lány pedig egy hajcsatot meghajlított, nekilátott az öreg zárnak, s pár percen belül kinyílt az ajtó.
     - Lenyűgöző a tudományod… Bravó! Sokat gyakoroltad? 
   - Szépen köszönted meg... De nem nehéz ilyen régi záron. Megmutassam? 
   - Kösz, nem kérek belőle - mondta Gusztáv és befordult a lakásba. A lány kint állt. - Gyere be! Jobb, ha én hívlak, mintha magadtól tennéd – és hüppögött egyet gúnyos nevetés gyanánt. A lány nem nevetett, csendben belépett.

  ***

  A konyhában ültek, és tojásrántottát ettek.   
   - Miért akartál reggel ugrani? - kérdezte a lány. 
   - Miért biztattál?  
   A lány haja most laza kontyba volt rakva. Nyakára kendő volt könnyeden vetve. Torkának szép ívét nézte Gusztáv, selymes bőrét, rajta a kis anyajegyét, majd a kezét. A lány bal kézzel fogta a villát, és éppen hogy csak csipegetett valamit. A kenyeret is olyan aprón szakította, mintha hangyáknak akarná szórni a morzsákat. És lenyelte a falatot, mielőtt megszólalt.  
   - Nem biztattalak. Hülyéskedtem. 
   - Nem úgy tűnt. Ugrani akartál – vágta vissza Gusztáv mérlegelés nélkül.
    - Dehogy akartam! És téged sem engedtelek volna!  - De végül is mindegy volt neked, mert elrohantál… Akár bele is ugorhattam volna! Nem? 
   - Nem! Tudtam, hogy nem lesz baj. Láttam a rendőröket. 
   - Ők nem láttak téged… Rám akarnak akasztani valami hülyeséget. Te loptál?
    - Dehogy loptam!  - Loptál tőlem is! – erősített rá Gusztáv.
    - Hát, tőled muszáj volt! – nevetett ismét a lány - Találkozni akartam még veled. Ez baj?
   Gusztáv fortyogott.
    - Nem. De nincs az a magyarázat, ami egy bűnt tisztára mosna. 
   - Itt nincs bűn! Te tiszta hülye vagy! 
   - Mi ez a baromság? A lopás bűn! Nem? Az átverés bűn! Sőt, még a bűn elhallgatása is bűn! És, és egy rendes ember nem tud ajtót kinyitni egy dróttal!   A lány egy kicsit méregette a pillanatot.
    - Legyen. És akkor te bizonyára bűntelen vagy.  -  Gusztáv hallgatott.   - Nos? 
   - Nem. Azt hiszem nem – fújta ki magát a fiú - De próbálok megszabadulni.
    - Úgy, hogy beugrálsz a folyóba? Most komolyan, a hülyeség nem bűn?   - A rántotta már elfogyott, a tányérokat félretolták, és Gusztáv egy üveg italt tett az asztalra. Jó ideig nem szólt, mintha nem is hallotta volna a lány kérdését.
   - Oké, miért vagy te itt?
   - Azt hittem… érdekelsz – mondta óvatosan a lány.
   - Ki? Én? – lepődött meg Gusztáv.
   - Szerinted?
   - … és miért?
   - Nem tudom…
   - Ez hülyeség, nem is ismersz…
   - Talán csak ezért érdekelsz. Nem?
   Gusztáv fogaskerekei a járműtechnikai múzeum pincéjéből származhattak. Olajozatlanul, hangosan nyikorogtak.  - Nem az a módja, hogy lopkodsz. Sem az, hogy belekeversz mást is.
    - Na,ezt tisztázzuk! Mondtam már, meg akartalak találni. Ezért emeltem ki a személyidet. De visszaadtam, nem? És nem akartalak semmibe se keverni! …és amúgy is itt vagy, nem?
    - Holnap mehetek vissza… A francba! Semmi kedvem! 
   - Nyugi, nem lesz semmi gáz! Ne parázz már!
   - Ne parázz! Ne parázz! Persze! Lopással gyanúsítanak! Bejött egy zsaru, és azt mondta, hogy bejelentették a lopást. Rajzokat keresnek. Na és mi volt előttem szétterítve az asztalon? Na mi?
   - A fenébe, az a mocsok! – fordult félre a lány, majd Gusztáv felé fordult – Higgyél nekem! Azok a grafikák az enyémek. Én készítettem őket!
    - És akkor mi ez?
    - Volt egy megállapodásom egy fazonnal. De nem fizette ki. Egyszerűen visszavettem! Jaj már, egy kicsit bízz bennem!  
   Teljesen értelmetlennek tűnt, amit a lány állított. Semmi bizonyíték arra, hogy tényleg övé a grafika, hogy tud egyáltalán rajzolni. Persze talán kérhetné, hogy rajzoljon valamit… Hazugnak érezte a lányt. Ráadásul lopkod, ajtót nyit ki egy dróttal, és olyan, mint a köd. Ez sok. Ilyen nincs! 
    - És akkor miért rohantál el a rendőrök elől?
    - Nem előlük rohantam. 
   - Előbb azt mondtad, hogy megláttad őket, és elszaladtál… 
   - Azt mondtam, láttam őket is. Nem azt, hogy megláttam, és elrohantam. 
   - De akkor ki elől rohantál el? -   A lány elhallgatott. Gusztáv a fejét ingatta.   - Lopsz és hazudozol. A legjobb lenne, ha a rendőrségen elmondanál mindent, és engem pedig békén hagynál!
   Csend volt. A lány oldalra nézett. Majd vissza, Gusztáv szemébe. Vonzása a folyónál mélyebb volt, azonnal beleugrott volna Gusztáv. Lépett is felé, már átfordult a korlátain, de nem zuhant. Szégyellte magát, hogy támad, miközben ölelni szeretne. De nem tudta megtenni, nem tudta elengedni a korlátot. Átkozott egy érzés!
    - Rendben – mondta csendben a lány, és felállt az asztaltól - Köszönöm a rántottát.
   - Most hova mész? - kérdezte Gusztáv.
    - Haza. 
   - Miért?
    - Nem hiszel nekem. 
   - Te hinnél magadnak? 
   - Neked hittek a rendőrök?
    - De én tényleg nem hazudok, és sosem lopok! 
   - Én sem! - vágta vissza a lány, és magára hagyta Gusztávot. 
   - Hé! Hol laksz!? Mi a neved? Hátha kell a ... - De a lány már nem volt sehol.
    Szerte Gusztáv agyában a fogaskerekek csak rendesen, kellő lassúsággal mozdultak, és mire a végtagjaihoz ért a hajtáslánc, már késő volt. Akkor felpattant, a bejárathoz rohant, és csak nézett a lépcsőház sötétjébe. Legszívesebben üvöltött volna, vagy belevágott volna az ajtófélfába. Persze nem tette. Nem szaladt a lány után, lábai lecövekelték őt az ajtóban. Eszébe jutott a híd, hátha most sikerülne. Aztán eszébe jutott, hogy olvasott egyszer valakiről, hogy még meghalni sem tud. Ilyen lenne ő is? Ahogy kioldódott lábából a görcs, visszament a lakásba, s elnyúlt az ágyán. Behunyta szemét. Kereste a reggeli pillanatokat. Azt, ahogy odajött a lány, ahogy akkor elszaladt. Látta a járdán szétszóródó fehér lapokat. De ha nem a rendőr elől szaladt el a lány, akkor ki elől? Ki jött még arra? Autók. Milyen autók? Kiszállt valaki? Na és mi van, ha kleptomániás a csaj?
   Végül elaludt. Úgy ahogy volt, ruhástól, cipőben, az asztalon száradó kenyérrel, tányérban aszalódó tojásrántotta maradványokkal, félig kiivott poharakkal, égve hagyott villannyal.

  ***

  Másnap összetörve ébredt. Lába, keze, háta, feje fájt. Nagy nehezen összepakolt a konyhában. Közben végiggondolta az előtte álló napot. Azt tudta, hogy a rendőrségen csak az igazat fogja mondani, ha hisznek neki, ha nem. Mert csak egy igazság van, és az kizár minden más igazságot.  Pakolás közben alaposan körbe is nézett, hátha ottfelejtett valamit a lány, amivel ő az igazát bizonyíthatná. Pár hosszú hajszálon kívül nem talált egyebet. Manapság már tudnak déenessel is azonosítani – gondolta. Majd elfogta a szégyenérzet. Ő egy gyáva, utolsó senki. Szarakodik itt, mentené a bőrét ilyen piti tolvajlásban is. Ki ő egyáltalán? De a francba is, az igazság számít egyedül, nem!? Nem azért akar bizonyítékot, hogy a bőrét mentse, hanem az igazság miatt!

  ***

  Fél háromra rendelték vissza az őrsre. Pontosan érkezett most is. A tiszt nem volt a helyén, így a fiú leült a folyosón. „Piszkálás van, pontosság nincs… Nevetséges az egész.” – morgott magában.   
   - Szerte Gusztáv?  
   Gusztáv felkapta fejét, az egyik tiszt közeledett felé a folyosón.
     - Kérem, fáradjon be az irodába!
  Gusztáv csodálkozott a hangnemváltáson. Bizalmatlanul lépett be az irodába. Azt gondolta ez valami trükk. A tiszt hellyel kínálta.   - Tömör leszek: önnek igaza volt! Megszüntettük az eljárást. Nincs gyanú sem! - mondta a rendőr derűs arccal, majd visszafogottabban folytatta - Ha panasszal kívánna élni… 
   - Nem - szólt közbe Gusztáv - Panasszal nem... De miért? 
   - Az ügy sértettje visszavonta a feljelentést. Nem loptak el tőle semmit, félreértés volt az egész. Már el is vitték a ...
    - Az ügy sértettje? - hőkölt vissza Gusztáv.  
   - Igen.
    - Ennyi? 
   - Igen.
    - Nem én vagyok az ügy sértettje? 
   - Hogyan? – mosolygott rá a rendőr.
   - Tegnap maguk nem hittek nekem!
    - Ezért mondtam, ha panasszal kíván élni, van módja rá. 
   - Nem. Ez nem panasz kérdése. Én sosem hazudok! Maguk meg nem hisznek nekem! 
   - Fiatalember! Ez munkahelyi ártalom! – nevetett a tiszt. 
   - Ez nem ártalom, hanem ez, ez bűn!
   - Még egyszer mondom, ha panasszal szeretne élni…
    Szerte Gusztáv legyintett, és felkelt a székből. Az ajtó felé indult. A tiszt szó nélkül hagyta. A fiú fejében megfordult az elmúlt huszonnégy óra. Furcsa módon megkönnyebbülést sem érzett. Szarakodás volt az egész. Hazugságok, lopások, átverések, hitetlenkedések, sértődések sorából állt a nap. És most azt magyarázzák, hogy ő nem is sértett. Még jó, hogy egyszerűen kiderült az igazság… Kiderült? No nem! Ez lenne az ő igazsága? Miért nem tesz már itt rendet valaki? Mit bánta volna, ha Zeusz csap le villámokkal, és széthasít mindent, de tegyen végre igazságot valaki ebben rohadt életben! Valami fafej elkeverte pár rajzát, feljelentést tett, megtalált, és az ő életével meg itt szórakoznak! És mi van a lánnyal? Egy szóval sem említették! Persze, mert semmi köze ehhez az egészhez! Egy hazug, bujkáló tolvaj. És tudja a lakcímét is, tudja, hogy nincs otthon - lehet már ki is pakolta a lakását a haverjaival… Meglódult az ajtó felé, rohant volna haza. Kint az utca melege megcsapta. Az utolsó lépcsőfokon megbicsaklott a bokája, és elterült a földön. Lihegve érte utol a tiszt, az segítette talpra.   
   - Jól van? Nem ütötte meg magát? - Gusztáv megingatta a fejét, mire a tiszt - Ezt elfelejtettem odaadni! Megkértek, hogy feltétlen adjam át - és Gusztáv kezébe nyomott egy nagyméretű borítékot.
     Szerte Gusztáv forgatta a borítékot, írást nem látott rajta. Sántikálva elindult, bokája nagyon fájt, alig tudott rálépni, felszisszent minden lépésnél. Botorkálása közben felbontotta a borítékot. Egy grafika volt benne. Híd, két alak rajta. Néznek lefelé. Éppen valami hullik le a hídról. A sötét alak pedig átöleli a másikat. Nem, nem is öleli – hajolt bele a grafikába Gusztáv – valamit kiemel a másik zsebéből…
   Ahogy megértette Szerte Gusztáv a történteket, abban a pillanatban megsemmisült. Szürke élete egy képben tömörödve kipergett keze közül, mint a hamu. Foszlányai átlibegtek a városkán, amerre csak sántikált. Egyik utcácskáról a másikra, kis tereken át. Majd a kis park ténfergett el mellette. A park szélén a presszóból harsány kacagás hallatszott, amott meg mintha szúrós szempárok lesték volna. A templom előtt megriadtak tőle a galambok, szétreppentek előtte, és az egyik éppen a nadrágjára szemetelt. A városi busz bezáródott az orra előtt, majd a sarkon viháncoló gyereksereg taposta a földbe. Vitte a sötét ár, és egyszer csak a hídon találta magát. A nyugvó Nap pengéje a folyócska nyakát vágta éppen. Gusztávnak is lelógott a feje, épphogy tartotta valami, talán leszakadt volna magától is, ha nem támasztja meg kezével a hídkorláton. Arcán az elmúlt napok keserűsége borongott. „A hülyeség is bűn!” – motyogta magában, majd dühödten fakadt ki. Megmarkolta, tépte rángatta a szilaj vaskorlátot, és üvöltött: - A hülyeség is bűn!
   Nem volt elég neki, még hangosabban ordította, ahogy csak a torkán kifért. Markolta, rúgta a korlátot, akarta, hogy még jobban fájjon a lába, és csak üvöltött az égre, a vízre: - A hülyeség bűn! A hülyeség bűn!
   A híd alatt egy hajó haladt el éppen, alig fért el alatta. A fedélzetén matrózok harsányan röhögtek, és kiabáltak vissza – Akkor te életfogytot kapsz, öreg, tutira!
   Gusztáv meg ordított és öklendezett már az erőlködéstől. Két kézzel csak rángatta a korlátot, mint aki megőrült. És egy pillanat múlva átfordult. Keze kitekeredett. Kapaszkodott, le ne essen. Mint egy madárijesztő, olyan volt. Már fájdalmában üvöltött. A matrózok sem röhögtek tovább, ők is segítségért kiabáltak felfele a hídra, kifele a partra, és megszólalt a hajókürt is. De rájuk sem hederített senki. Gusztáv egyre ordított. Nagyon rosszul fogta a korlátot, súlya húzta lefele. Visszhangzott fülében a reccsenés is, ahogy átfordult. A nagy lomha hajó kiúszott a híd alól, komótosan de tehetetlenül távolodott. Gusztáv a másodpercekkel küzdött, már visított, mint egy malac. Nem tudta ki kulcsolja markát még a korlátra. Érezte, ahogy karja egyre erőtlenebb lett, vállában a fájdalom pedig egyre elviselhetetlenebb lett. El kéne engednie valahogy. De tudta, ha így belezuhan a folyóba, nem lesz képes kiúszni. Majd mintha lelassult volna, és mintha megállt volna az idő. Borostyánba kövült minden érzése, fájdalma, gondolata. Egy volt minden. A vaskorláton már nem érezte a rezgést, ahogy elrobognak a hídon az autók. De mindegy is már, egyre hatalmába kerítette, hogy mindegy is... Elzsibbadt a keze. Közben két matróz leugrott a hajóról, és egyikük a part, a másik a híd felé úszott. Gusztávnak közben egyszerű lett a világ. Megszűnt a fájdalom is. Már nem üvöltött, csak nyöszörgött. Karját forróság öntötte el, lelkét nyugalom. Rájött, a lányt szeretné látni még. Meg szeretné ölelni. Legalább egyszer. Alkudozott magában. Még egyszer… kérlek… Megkeresem… ígérem!
   Elhagyta az összes ereje. Keze eleresztette. Egy évezrednek tűnt a zuhanás. Gyönyörűséget érzett. Ezért volt mindez az elmúlt években, most már tudja. Hihetetlen ez csend, és olyan mindegy minden! Az ijedt képű matróz ott lent, a másik ahogy teker befele, a hídon a nénike, kis kutyájával, a hajó oldalában az a tátott szájú fazon, a parton az az anyuka. Mindet nagyon szerette, és elmondta volna mindnek...
   Pont a matróz orra elé csapódott be. A másik matróz is visszafele úszott már, látta, hogy nem éri el amarra. Kihúzták, és kiterítették Gusztávot a parton. Kiugrott mindkét válla, és mint egy partra vetett, eláztatott rongybaba, úgy nézett ki. Az egyik matróz a pulzusát kereste, lélegzetét figyelte. Majd felállt.
   - Nagyon hülye ez a gyerek! Tuti belefulladt volna…
   - Basszameg, ma vettem fel tisztán…
   - Hívd a mentőket inkább.
   - Te könnyen vagy baszod, a feleséged mossa a cuccaid.
   - Baromarcú, tavaly elváltam, nem? Na, hívd a mentőket!

Megfáradt őszi juhar

Az az érdekes ebben a képben, hogy olyan színek, olyan formák, ritmusok jöttek létre, amik nagyon izgalmasak. Ez a kék egészen fantasztikus, ahogy a fáradt, koszos ég a víz tükrén tud megjelenni a maga pompájában a felhőkkel, és mindennel. Megfordítod az egészet, és mindenbe belerajzolod ezt a levelet, ami egy pusztuló valami, és mégis nagyon nagy dinamika és erő van benne. Ennek az egésznek hátul, mint egy kórus, ott vannak a parti fák és azok tükröződése. Ez olyan, mintha egy balett előadást látnék, ahol az előtérben a fő táncosok táncolják épp a hattyú halálát, közben a háttérben pedig a kar adja nekik a támasztékot. Nagyon jó ritmus, nagyon erős, köszönöm. Azt a Foto Edo jelet tényleg hagyjuk már le az aljából, hidd el nekem, hogy ez nem kell, nem segít semmin, csak ront. (hegyi)
értékelés:

Rigóhalál

A fekete rigó halott, törékeny, egyre áttetszőbbé váló teste nem eresztett.

Mennyire érdekes az a különbség, ahogy a belvárosi vagy külvárosi ember szembesül ezekkel a halálokkal. Mi a kertben szoktunk találni tetemeket, ha ez télről tavaszra fordulólag történik, akkor van esély, hogy a macskák nem szedték szét, akkor ez a lenyomatszerű jelleg jobban megvan. Tavaszi vagy nyári tetem nem sokáig marad meg, de abból is maradnak nyomok, foltok, biológiai graffitik. Ez a kép is azért izgalmas, mert a lenyomat jellege fantasztikusan hasonlít egy graffitis technikához, a stencil technikához, amikor a negatív formát kivágják a papírból, és festékszóróval belefestenek. Akkor jönnek létre ilyen érdekes kontúrok, mint ami most a fejnél, a faroktollaknál vagy a szárnynál például megjelenik. Persze mindez a felületből adódik, abból, hogy ez egy koszos üvegtető. Árnyjáték jellegű a helyzet, és ettől drámai, hogy a halál pillanata ennek a lény számára kinyújtja, és végtelenné teszi. Az enyészet meg dolgozik ezen a tetemen, és lakmároznak belőle a többi kis állatkák. A ritmus is nagyon tetszik, és az is, hogy a kereszt ferdén megvan a képben, katedrálüvegnek a kis kockái, sejtjei is jó ritmusok. Egyszerű eszközök, tudom, hogy mit akarok mutatni, és onnantól kezdve a forma már adott. Az már adja magát, hogy hagyom-e ezt aranymetszésben, és nyugalmat akarok sugározni, vagy mint ahogy most Timi tette, kimozdítom ebből a pontból, és azzal, hogy a kép bal oldalán egy nagyobb üres foltot hagyok középszürke tónussal, egy filozófiai fölvetést indítok el a képben képi nyelvvel: az ellentétpárját a halálnak, a pusztulásnak, mégpedig a semmit, az üreset, de az újrakezdést is. Ez az egész valahogy itt ritmizál nekünk, billeg ezen a felületen, ettől lesz ereje, dühe, ettől sűrűsödik be az egész. (hegyi)
értékelés:

cím nélkül

Feri, én azt gondolom, hogy ez a csend a Csendéletbe való, ezen vitatkozhatunk, nem fogom áttenni, nem nagyon értem néha a leckebesorolásaitokat. Jó lenne, ha ezt pontosítanánk. Lehet, hogy én bénázok el valamit a leckeleírásoknál, akkor ezt tessék mondani, ha valamit nem értünk, vagy nem értünk vele egyet, nem világos, de a csend szerintem másról szól. A képpel kapcsolatban akkor vagyok korrekt, ha elmondom, hogy erről a képről már beszélgettünk Ferivel, néhány verzióját láttam, és most az egyik legjobb verziót kaptuk meg. Nagyon szépek a tónusok, és örülök annak, hogy Feri egyszerűsít, és megtalált valami olyan helyszínt és helyzetet, ami segítségére van abban, hogy el tudja készíteni a maga beállításait. Jó ez a viaszosvászonhoz hasonlatos terítő, jó a csupasz fal, és szépek a fények is. De mégis, olyan is ez nekem, mintha beszorult volna ebbe a képkeretbe, mintha otthon találtunk volna egy négyzetes képkeretet, és ebbe ollóval körbevágtunk volna egy képet, és abba kellett beleférjen. A levegőjét hiányolom az egésznek, a nagyvonalúságát, hogy ne egy megfigyelés, egy lenyomat legyen, hanem tudjon repülni. Ehhez nekem kicsit kellene még oldalt, fölül, elől, jó lenne, ha ez nagyobb teret kapna. Ami viszont a tónusokat illeti, ahogy ezek a viráglevelek ebben a vázában halódnak, azok a rajzolatok, azok a formák egészen zseniálisak. Az egyik legerősebb üzeneted ez a kép, mindazzal együtt, hogy én nagyobb teret hagytam volna neki, és azzal, hogy én nem ebbe a leckébe sorolnám. (hegyi)
értékelés:

aurora borealis

Svolvaer, okt. 13., 20:22

Viki ezt a Szorgalmiba küldte, én voltam az, aki ezt beemelte a leckemegoldások közé azért, mert azt gondolom, hogy egy természetfotóhoz nem sokkal kell több vagy kevesebb, én erre a leckére ezt a képet egy jó megoldásnak tartom azért, mert egy finom gesztus, mert nincs túlmagyarázva, mert nem akar többet mutatni annál ami, egy jelenséggel szembesít minket, amit mi itt Magyarországon nem tudunk megszemlélni. Az egésznek a szürrealitása és természetfölöttisége jön létre azáltal, hogy ezek a rajzok, amik most itt létrejönnek a sarki fénnyel, elindíthatják a fantáziánkat, és beleképzelhetünk ebbe elefántfület, vagy két vitatkozó fejet profilból. Mindenképpen, nagyon izgalmas az, ahogy ez itt most megjelenik. Azért emeltem ezt a képet ide be, mert szerettem volna erről mesélni. Fölmerült ez kérdésként, hogy milyen aspektusból emelek én át Szorgalmiból leckékbe képeket, engedjétek meg nekem ezt a jövőben is, hogy ha olyan képet találok, amiről szeretnék mesélni, vagy értékelni, amit többre tartok annál, mintsem a Szorgalmi tengerében elússzon, azt a jövőben is be fogom emelni. (hegyi)
értékelés:

Cím nélkül

Ez az a kép, amihez nagyon sok filmes csatolást tudnék hozni. Az a jó ebben a képben, ami a filmszerűsége, és itt nincsen DE, nincsen DE HA. Itt megkaptuk azt az élményt, ami a 90-es évek eleje, a rendszerváltás ideje, az a kor, amikor még nem dőlt el, hogy jó jövőnk lesz, vagy rossz, amikor még nagy remények voltak. Mindez abban is megnyilvánult, hogy új értékeket kerestünk, és ezek mentén a régiektől igyekeztünk megszabadulni. Volt egy koszlott, belső udvar, voltak lomtalanítások, ahova kidobtuk a nagymama kredencét, vagy a kis asztalt, mert arra már nincs szükség. Aztán lehet, hogy valaki más újrahasznosította, és egy másik koszlott belső udvarban, mint értékes tárgy került újrahasznosításra, vagy ha ez egy fiatal családhoz került, akkor elővették a Neolux festéket, és átfestették divatszínekre, és akkor már egy nagyon menő belsőépítészeti tárgyat hoztak létre fillérekből. Lehet, hogy megint itt van ez a kor, lehet, hogy megint ez köszönt be, sejtésem szerint igen, csak azt nem tudom, hogy van-e még elég kidobni való tartalékunk. Ha ezeket a ritmusokat figyelem, ami a képen jelen van, ez a korlátív, a rés, amin át figyelhetjük ezt a tárgyat, azért izgalmas, mert a két oldalon lefeketített függöny-megfigyelés ezt az egészet úgy teszi zárójelbe, hogy mint egy kriminél, várjuk azt, hogy honnan lép be a baltás házmester, vagy Erzsike néni a kerekes bevásárlókocsijával, vagy esetleg egy macska honnan ugrik rá erre az asztalra. Azt látjuk, hogy ez valamilyen történésnek a főszereplője, és egy színpadi helyzet, miközben pont attól drámai, hogy a várakozás feszültsége van benne a képben. Emlékezzünk Szomjas Györgyre, Xantus Jánosra, a 90-es évek elejére, Roncsfilm, Egészséges Erotika, vagy Eszkimó asszony fázik, vagy a többi filmeket is mondhatnám, bár itt belecsúszok a 80-as évek végébe-közepébe is, de a hangulat nagyjából stimmel. Nekem ez az irány a fontos ebben. Nagyon köszönöm. (hegyi)
értékelés:

Balerina

A képpel az a helyzet, hogy miközben a struktúra nagyon anyagszerű és szépek a fények, attól bizonytalanodik el a néző, hogy az alkotó sem egészen biztos a dolgában azt illetően, hogy mi a fontos ezen a képen. Mi az, ami megragadott téged Zoli? Magának a virágsziromnak a bársonyossága és a textúrája, ami tényleg olyan, mint egy textil, vagy a fényei, vagy azok az ívek, amiket látunk ezen a szirmon, vagy maga a bibéje, vagy a porzója ennek a virágnak? Jó lenne tudni azt, hogy mi az, ami téged most ebben elindított téged, mert ha erre helyezed a hangsúlyt, akkor a nézőben sincsenek kétségek, hogy mi az, ami benne visszhangot kell verjen. Most a kép aljánál van bonyolultság. Ott történik valami olyan, amitől az egész letisztázatlannak tűnik. Ott van a csumája, mellette ha jól látom egy másik virág bimbója, valami fény áttűnik, valami levéldarab is belóg, az nekem ott nagyon rendezetlen. Valami gyönyörűen kinyílik fönt, mindehhez képest a belső mozgások alul eldobják az egész kompozíciót, és eleresztik a fenébe. Nekem ez a problémám a képpel. Az is nyilvánvaló, hogy ha ennél a képnél a biberajzolódás érdekes, akkor ott egyrészt a világítással kell még dolgozni, ha ennek a kapcsolódása érdekes, meg az, hogy mellébújik egy másik kis virágocska, akkor oda kell még világítani, mert az most nagyon sötétbe maradt, ha meg az ott csak ott van, mint támaszték, akkor most vagy besötétítem a tónussal, vagy levágom. Ez a kép akkor is működne, ha az aljából ezt a kétujjnyi részt levágtuk volna. Arról nem vagyok teljesen meggyőzve, hogy ahol most véget ér a kép felső része, itt ér véget ez a kompozíció is. Te itt fejezted be, itt vágtál, és értelmet ad az, ahova kifut a két ív, de nem biztos, hogy ez ebben a rendszerben optimális vágáspont. Billeg az egész, miközben adná magát, hogy legalább valamelyik része aranymetszésbe kerüljön ennek a kompozíciónak, ez most nem történik meg, olyan laza, és ettől nem tudok mit kezdeni vele. A tónusok, a színek szépek, azzal nincsen gondom. Ez most egy csillag, mert neked kell pontosítanod és ragaszkodnod utána ahhoz, hogy a magadban pontosított gondolati sort kövesd végig, és utána már ne hagyjon elcsalinkázni más irányba az, hogy milyen szép az a kis guggoló figura, ami létrejön a bibénél. Ha engem az a textúra érdekel ott fönt, akkor a bibéje annyira nem. (hegyi)
értékelés: