Parkoló

Parkoló

Én gyalog jártam óvodába mert csak egy saroknyira volt otthonról, de mindig is akartam, hogy a kis sárga bringámmal parkolhassak az óvoda előtt. (Nos ez nem az az óvoda ahova jártam. Ez az óvoda a Bástya utcában áll [5. ker.] és minden nap ott parkolnak ezek a kis bringák. Ha tehetem erre megyek a gimnáziumból haza fele és jót derülök ezen a képen.)

András, itt megint ugyanazt tudom mondani, mint az előző képnél: kompozíció, forma, és esztétika. Ezt az egészet te most kinyitottad a kép jobb fölső sarkánál, ott van egy autó, ott vannak a fák, ott van az ég. Mindig a világos rész felé visszük a tekintetet, és az ember nem azt nézi, hogy mi történik itt a kis bringákkal, hanem oda kezdek el nézni az ég felé. Folyamatosan fordul el a fejem, nézek ki a képhatáron kívülre, hogy mi történhet arrafelé. Ezt be kell tudni zárni, ezt kompozícióval fogod tudni létrehozni, az épület falánál van a képhatár, ami utána történik, már nem érdekes. Valamelyiket válaszd ki, melyik a főszereplő, miről szeretnél mesélni, melyik gyerek történetét akarod itt megmutatni? Ezt érdemes lenne végiggondolnod a fentieknek a figyelembe vételével, hogy itt bizony neked kell a döntést meghozni, ezt nem bízhatod a néződre. Ismétlést kérek, ha lehet. (hegyi)

100 év (2)

100 év (2)

oda nézz, milyen helyes kiskölyök voltál. (család lecke javitás)

Az előző kép lényegesen erősebb volt, itt van valamilyen komoly technikai probléma, amitől ez nagyon zajos kép, gondolom nem volt a világítás megoldva, és ettől lett ez ennyire zajos. Technikailag nem léptünk tovább, sőt, miközben az előző leckénél azt érzem, hogy azért máshogy koncentráltál a képre, próbáljuk meg még egyszer végiggondolni, hogy mit mondtam az előző elemzésnél: a technikára oda kell figyelni, ez biztos, meg kell teremteni azt az atmoszférát, amiben ez a kép működni tud. Ezt, mivel halott tárgyakról van szó, meg lehet teremteni akár hosszabb idejű megfigyeléssel is, és ha már a színpadi háttér létrejött, amit ezek a képek képviselnek, akkor adni fogja és behívja a képbe azt, hogy mi az, ami ehhez szükséges, hogy azt az érzelmi pluszt hozzáadd, amitől a te mukáddá válik, és amitől neked ez személyesen fontos. Most itt az, hogy két kéz tartja ezeket a képeket, a szituációt értem, költözésnél vannak ilyen helyzetek, hogy kiborulnak dobozok, és az ember elkezdi őket nézegetni, és időutazásban vesz részt, de valahogy ez most nekem túl távoli, túl steril, miközben a technikai probléma, a világítási szegénység nagyon zavar. Ismétlés. (hegyi)

Holdviola hercegnő

Holdviola hercegnő

Bara, nem értem, nem tudom mi inspirál ezekben a képekben, esztétikai problémáim vannak, kompozíciós problémáim vannak. Itt létrehoztál egy olyan kompozíciót, ami lötyög. A modelled fuldoklik a képhatárnál, lógnak ezek a cd-k, nem nagyon esztétikusak, mindez egy nagyon furcsa színvilágban van tartva, a fehéregyensúly nincs kitalálva. Ha a mondanivaló felől közelítem meg, akkor van egy kislány, aki átnéz ezen a cd-n és belenéz a kamerába, hülyéskedünk, játszunk egy jót, elütjük az időt vasárnap délután, valami programon voltunk, ahol ezeket a cd-ket föllógatta a fára. Ez az ötlet is eléggé extrém, és ebben mi megpróbáltuk magunkat elhelyezni, csak nem értem minek. Ha ez a kérdés fölmerül, akkor a képpel valami nincs rendben. Kérlek olvasd el azt, amit Gerlei Andrásnak írtam, hogy esztétika, forma és tartalom, ezek kéz a kézben kellene járjanak. Nem értem ezeket az üzeneteidet, hogy mit akarsz ezzel mondani, azon kívül, hogy jó a viszonyod a gyerekeddel. (hegyi)

Hófehérke almája

Hófehérke almája

Nem tudtam melyik leckébe illene igazán ez a kép de talán ide illik a legjobban.

Egyes képeiteknél nem nagyon értem az asszociációs rendet. Az, amit most fogok mondani, az nem csak András leckéjére igaz, hanem általánosságban a fotográfiai megközelítésről szól, és ez úgy néz ki, hogy a fotográfia, a kép nyelve más asszociációkat igényel, mint az irodalom, vagy mint a beszélt nyelv. Nem lehet ráerőltetni sztorikat a képre úgy, hogy az a képen nincsen jelen. Képileg kell tudnunk megfogalmazni az érzéseket, hogy az egyértelműen, evidensen átjöjjön. Az értelmezésnek vannak különböző szintjei, lehetnek nyelvi, kulturális, szociokulturális korlátok is, és ezeket is mind figyelembe kell vennünk akkor, amikor elkészítünk egy munkát. Amire itt gondolok, hogy egy példát hozzak hogy nem biztos, hogy bármilyen bibliai utalás értelmes és értelmezhető lehet az ausztrál bennszülöttek között, mert nem találkoztak ezzel, nincs hová kössék. Hiába próbálok én egy ilyen utalást hozni, de nem fogja ezt az utalást érteni. Ez mondhatóan egy általános probléma, és a képnyelvnél is kérdés, hiszen hiába internacionális a kép nyelve, de akkor is vannak olyan kötődések, amik adott csoportnak dekódolhatóak csak. Ha ezt még visszább forgatom, és azt mondom, hogy oké, nézzük most ezt a képet, Hófehérke almáját, mit látok? Látok egy almát, viszonylag szürke fátyollal lefényképezve, az alma nem túl egyedi, nem túl szép, lehet, hogy nagyon finom volt, de nem egy jellegzetes darabja az almák családjának. Ez rá van téve egy fehér asztalra, és valamilyen módon egy fehér, enyhén áttetsző lepedővel van egy háttér kreálva, mögötte valamilyen könyvborító lehet, hogy megálljon ez a háttér és átüt a borítón a rajz a könyvből. Akkor, amikor egy képi jelnyelvet kell dekódolni, a néző csak és kizárólag abból fog kiindulni, amit lát. Látja az almát, látja a gyűrött lepedőt, látja átütni a foltokat, próbálja ezt megfejteni, és nem tud továbblépni. Írhatjuk oda, hogy Hófehérke almája, akár azt is, hogy Jancsi és Juliska uzsonnája, mindegy, ha a kép nem indul el, ha a kép nem mesél. A másik dolog, hogy a képeknek, minden egyes fotográfiának többféle kihívást kell egyszerre teljesíteniük. Egyszerre kell kompozícióban helyén legyen, egyszerre kell esztétikája legyen, és egyszerre kell, hogy valamiről szóljon, hogy valamiről meséljen. Ez utóbbi akár még el is hagyható, ha az előző kettő nagyon határozott (a kompozíciós-formai megoldás és az esztétika), gondolok itt az erős konstruktivista megközelítésre, ami nem kötelezően mond valamit, de ad egy olyan magas szintű élményt, ami felülír mindent. Tehát mégegyszer: kompozíció, esztétika, tartalom. Ha ezek közül egy, de mondjuk kettő hiányzik, vagy hibádzik, akkor nem beszélhetünk fotográfiai teljesítményről. Nagyon fontos ezt végiggondolni, mert azért vagyunk itt, hogy tanuljunk, de ha mind a hármat egyszerre rúgjuk föl, ha nincsen kompozíciónk, ha az esztétikával is probléma van, akkor ott már a mondanivaló nagyon kínlódva fog átjönni. Jobb esetben valami talán átszivárog, de ha még a mondanivalót is megtekerjük, és valami olyan asszociációt indítunk el, ami csak ott, nekünk érvényes, akkor az a fotó nem érthető a néző számára, hogy miért készült el. Itt most ez a helyzet történt. Esztétikailag problémás a gyűrött lepedő, a színvilág, az, hogy az alma nem egy sematikus, és nem egy jól illusztráló alma, hanem egy elég szegényes formavilággal rendelkezik, és kompozícióban ezt beraktad ide viszonylag középre, még azt sem mondhatom, hogy tökéletesen középre. Ez a helyzet ezzel a képpel. Ha dolgozunk ezen, akkor azt tudnám mondani, András, hogy az első három leckével dolgozzunk még, azért, mert ezeknél a leckéknél az esztétikai kérdések kevésbé jelentkeznek, mert én magam vagyok a képen, az üzenet is viszonylag jól dekódolható, és jól gyakorolható a kompozíció és a formai ügyek is, és szép lassan fölépül a mondanivalód is. Addig, amíg ez nem történik meg, addig nehezen fogunk tudni továbblépni, mert itt most érzem, hogy valószínűleg azt akartad mondani, hogy Hófehérkének a történetében szerepel egy alma, amit neki egy boszorkány adott, de nem látom sem a boszorkányt, sem azt, hogy ő ettől megfulladt volna, sem a királyfit, sem semmilyen más utalást nem találok, hogy miért pont Hófehérkéjé ez az alma. Azért, mert olyan furcsán ketté van vágódva a színe, és ott van benne a méreg? Nem értem, hogy mire ment itt ki a fuvar. Visszaadom ezt végiggondolásra, ezek, amiket mondtam nem csak neked igaz, hanem az összes látszóteresnek fontos lenne, hogy végiggondolja. (hegyi)

Alice csodaországban

Alice csodaországban

Egyrészt nem értem a színeket, itt valami most nagyon elkékült, ennek nem látom a magyarázatát sem a leckemegoldásban, sem magában a konkrét témafelvetésben sem, másrészt meg azt el kellene dönteni, hogy az az óra bemozdul, vagy nem. Gondolom, hogy az valahonnan lógott oda, itt a bemozdulásélmény a valódi bemozdulástól van, de erre most vagy rájátszok, és tényleg bemozdítom az órát, vagy pedig rövidebb expozíciós időt választva stabilizálom a mozgását. Egyébként nem tudom, hogy minden problémát meg tud-e neked Hanna oldani. Értem én, hogy ő van kéznél, de nem biztos, hogy mindenre alkalmas. Ez nem első eset, hogy fölmerül bennem, hogy őt te használod valamire, csak nem tudom, hogy ő erre alkalmas-e. Jelen esetben azért nem, mert teljesen másról mesél a haj, másról az arc gesztusa. Benne van egy pajkosság, egy huncutság, és ez kijön ebből a képből most is. Addig, amíg ez az erős az ő gesztusaiban, addig Alice csodaországban nem a huncutságról és a pajkosságról szól nekem, inkább a mágiáról vagy a mesékről. Értem az illusztrációt, de nekem úgy tűnik, mintha nem lenne ez teljesen végigvíve, és a technikája tőled szokatlanul fésületlen. (hegyi)
értékelés:

Szemeim lehúnyom, mire furcsa belső ragyogás tölt el, mely mint bűvös napsütés lelkem minden zegzugát beragyogja. Sugarai ezerszínűen szikráznak és nagy fényprizmák csillannak, melyek mélyén – mint lávalámpában – lüktető formák, arcok, mozdulatsorok, érzések kavarognak, váltakoznak gyors egymásutánban a környezetből beszűrődő hangok kakofóniájára.
   A néma búgásba váltó sistergés-zúgás; egy távoli fémes kattogás szaggatott törtüteme, el-elsuhanó erdők, városok, üres gondolatok. Duruzsolás, beszédfoszlányok – "Ennek jónak kell lennie, mer’ Nokia!"; távolabbról egy kihívó női kacaj aranydukátszerű csilingelése és a Bolero dualtone verzióban – majd egy hisztérikus vonatfütty, mely szétfolyik mögöttünk a vad rohanásban.
   Lüktető industrial, melynek színes örvénye magával ragad, megszüntet mindent, ami kézzel fogható és valós, és egybeolvaszt mindent, amit ismerni vagy tudni véltél – mindent, ami van, volt, vagy lehetne.
   A teljes nyugalom és a remegő gyönyör egymásnak feszül, receptorok és perceptorok töltődnek, telítődnek, majd mind egyszerre sülnek ki egy hatalmas villanással, mikor a szemből érkező vonat hangrobbanása hirtelen mellkason vág. A képek ezer darabra zuhannak szét, távolodni tűnnek, majd új irányt véve újra alakzatba rendeződnek – és a lüktetés folytatódik tovább.
   Vad külső-belső utazás koponyám és a világ körül. Egy kedves piros plüssfotel karjaiban, a vasúti kocsi andalítóan oltalmazó melegében.

(http://www.youtube.com/watch?v=d_S5w155RFY)

Szél

Szél

Jó ez az egész attól, hogy annyira furcsák az előtérben a bemozdult ágak, a mélységélességgel való játék miatt, hogy olyan, mintha egy 3D-s képet néznénk. Ez egy jó hatás. Az egy másik kérdés, hogy kicsit ki van nyílva az ég, és azok a világosak kár, hogy ennyire kiégtek, de a belső mozgása és a dinamikája jó ennek a képnek. Kicsit olyan, mint az Avatar c. mozi, nem láttam még, de így képzelem el. Lehet, hogy ezzel most bebuktam, hogy nem néztem meg, és valami alapművet hagytam ki, de az én fejemben az ilyesmi. Megvan a három csillag, a leckemegoldásra még várnék tőled képeket. (hegyi)
értékelés:

Matrica

Matrica

Ez attól még nem gyerekkor, hogy akkor játszottam én is ilyen játékokkal, mert most a rasszizmus elleni harc hogy jön a gyerekkorhoz? Abban sem vagyok biztos, hogyha ezt a játékfigurát felhasználják, ez mindenkinek érthető, nagyon szubkulturális ez a matrica is. Nem biztos, hogy ez így, ebben a formában visszafejthető mindenkinek, hogy ez most mit akar jelenteni. Ha ez egy nagyon szűk réteget akart megszólítani, ott biztos betalált. A számítógépes játékokkal játszó gyerekekre gondolok, mint célközönségre. A gyerekkor más, Rita, én a te gyerekkorodra vagyok kíváncsi. Arról mesélj nekem, annak az élményéről, amiben egészen biztos vagyok, hogy vajmi kevés szerepet játszhatott a rasszizmus vagy az az elleni harc, mert a gyerekkor nem ezekről a harcokról szól, legalábbis jó esetben nem. Nagyon keserű gyerekkor az, ahol már gyerekként ezzel szembesülni kell. Ha ez netán így volt, akkor viszont erről mesélj, a Gyerekkor lecke a magunk élményeiről szól. Ha a kötés ez a kis figura, abban nem vagyok biztos, hogy ez az optimális képi visszatükrözés. A leckét visszaadom ismétlésre. (hegyi)

Ellenséges terület

Ellenséges terület

Betolakodó 12 óránál!

Igen, ez egy erős kép. Mindazzal együtt, hogy megint egy olyan képkivágást kapunk, amiben nem szokványos a képarány, de itt még valahogy a téma és a tömegelhelyezés ezt tulajdonképpen akár indokolhatja is. A kép zseniális. A fehér kutya ahogy ott áll, olyan, mintha egy faragott kutya lenne. Régen voltak a vidámparkban meg a vásárokban ilyen „Lökd meg a kecskét” játékok, annak voltak ilyen faragott kecskéi, és azt kellett erősen megsuhintani, és akkor annak föl kellett valami sínen csúsznia, nagyjából ez az élmény jön erről a kutyáról, miközben egyértelmű, hogy a fül tartása meg a farok behúzása maga egy kommunikáció ezzel a fekete kutyával. Ebben van egy Volt egyszer egy vadnyugatos érzet is, hogy itt most valami harcnak vagyunk a tanúi. A jó meg a rossz, a fekete és a fehér harcol egymással, de sikerült ezt úgy megoldani, hogy nem közhelyes, hogy mindazzal együtt, hogy egy csomó minden más élmény is elindulhat az emberben, de mégis visszajövök ide, és azt mondom, hogy ez a kép így rendben van, nekem működik. Az a legjobb az egészben, hogy sikerült egy olyan kameranézőpontot választani, ami abszolút szubjektív kameraállás, tehát beleviszi a nézőt ebbe a történetbe, nem valami kívülállói megfigyelés. Köszönöm. (hegyi)
értékelés:    

Torzult élet

Torzult élet

István, még mielőtt nekiállunk filozofálgatni, tisztázzuk a leckéket, azoknak a határait, és kezdjünk el azokkal foglalkozni, és majd ha azokra megjöttek az alapötletek, és azok a gesztusok, amikről alapjában szólnak a leckék, utána elkezdhetjük őket kitekerni. Most nem értem, nem tudom mitől torzult élet, attól, hogy valaki beállt ebbe a pózba ebben a jelmezben, nem tudom mit keres ott az az autó, valahogy az egészet nem értem. Rádfogta a fegyvert, csinált egy vicces pózt, ez akkor lenne vicces, ha hasonlóképpen megoldottad volna, mint annó a tesóddal, hogy bejöttetek a belvárosba, és ott csináltál róla egy ál-divatfotót. Ha ezt a fickót is megkéred, hogy menjünk be egy kisközértbe, akkor abban lett volna poén. Ez most itt nekem fotográfiai értelemben semmi.

Lököttek

Lököttek

Rita, ez most nem jött be. Ezek a gesztusok lehet, hogy a helyszínen rendben vannak, mert van hozzá egy sztori, de a sztorinak van egy eleje meg egy vége, ami nincs rajta a képen: hogy került oda ez a srác, miért áll ott az ernyővel, a lány mitől ilyen unott? Művi az egész, mert látszik, hogy egy beállított gesztus, ének az esőben, vagy nem tudom mit akarunk itt imitálni. Aztán utána zajlik tovább ez az este, visszajönnek ebből a pózból, kézen fogják egymást, és hazagyalogolnak. Zseniálisak a háttérben azok a kint felejtett kaspók, de azt nem vetted rendesen bele a képbe, pedig attól meg lett volna a húzása. Közben belevágtunk a lány lábába is, meg az esernyőbe is, szóval ez egy bulifotó. Ez annak a három embernek érdekes (neked, meg nekik kettejüknek), akik a kép készítésében részt vettek. Mi, akik nem vagyunk ebbe a buliba beavatva, nem tudunk ezzel mit kezdeni. Nekünk honnan induljon el ez a sztori? És mitől barátság? Nem látom, nem érzem, valahogy ez nekem nem jött össze. Ha fotografálsz, akkor annak valamiféle esztétikai értékének kéne lennie. (hegyi)

Dani

Dani

Van ennek az egésznek egy érdekes kelet-német hatása. Olyan, mintha anno ez valahol Kelet-Berlinben készült volna, ahol már ott van az űrkorszak, és ezek a buborékformájú telefonfülkék, miközben a kis ruhától meg az usánka sapkától megvan az egésznek egy szocio hangulata is. Ez a része érthető, amit nem nagyon értek az, hogy ő most kivel beszél, vagy mit akar, miért pont így lett ő megörökítve, miért pont ez a legfontosabb információ, amit meg kell tudnunk Daniról, hogy szeret és/vagy szokott telefonálni? Ez nekem a kérdés, nem biztos, hogy értem. A hangulat érződik, hogy a régmúlttal akarsz foglalkozni, tehát ez átjön, mert erről szól az is, hogy nem egy konkrét fekete-fehéret kapunk, hanem ezt a szépiához közelítő kicsit zöldesebb barnát. Ha a kép nem mondja el, hogy mit akar, akkor a néző sem biztos, hogy tudja. Ha ez egy képsorból valami, egy naplótöredék, akkor oké, de akkor hol van a többi kép? Ebből lehetne csinálni egy etűdöt, Dani egy napja, és akkor értem, hogy hogyan kerülünk most az utcára, és miért onnan telefonál. Nem is ismétlésre adom vissza, hanem végiggondolásra, hogy vajon a néző ezt tudja-e dekódolni, vagy ez csak neked üzenet? Ha csak neked, akkor ez egy családi albumba való kép, akkor ez máshogy nem működik. (hegyi)

Csiga-hajó

Csiga-hajó

Az egészben az az izgalmas nekem, hogy olyan meseszerű. Olyan, mint amikor elindul egy történet, hogy apa hazament és a munka után mesél a fiának, aztán megelevenednek a szerszámok, amiről ő beszél, ilyesmi hatása van. Amivel nem nagyon értek egyet, az, hogy a kép bal alsó részében olyan szinten túl van világítva az egész, nyilván ettől jött létre a ritmus és az árnyjáték, de ezt akkor is érdemes lett volna egy takarással megoldani, hogy itt ne legyen ekkora a fény, vagy azt mondom, hogy utólagos tónusszerkesztéssel visszább kellett volna ezt valamennyire hozni. Most kiégeti a szemem, és azt figyelem ott, miközben az árnyékkal meg a valósággal és a kettő viszonyával kellene foglalkozzak. Azt csak kérdezem, hogy miért pont ide, erre a tetődeszkára lett ez a gyalu fölrakva? Lehet, hogy itt dolgoztál vele, és itt felejtetted, aztán itt láttad meg, el tudom ezt fogadni, bár ha ezt itt megfigyeltük, akkor nagy kár nem esett volna, ha ezt esetleg valami más környezetbe visszük, mert azon kívül, hogy ezen a deszkán nagyon sok a fény, hasonlóképpen zavaró számomra a másik ferde deszka, ami elindul ott bal oldalt. Ettől fura, suta lesz az egész. Kettő csillagot adok, mert a gesztus rendben van, és abszolút érthető a hajó is meg a csiga is, a kompozíció nem annyira erős. Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy hova tudnád ezt elhelyezni olyan helyre, ahol a környezetben ez jobban megél. (hegyi)
értékelés:

Elszomorító dolgot tapasztaltam meg nemrég, na nem mintha eddig nem tudtam volna róla. Pusztán megtapasztalni volt rossz, elsőkézből, nem mások beszámolói alapján. Garázsvásáron voltunk néhány napja Pécsett. A garázsvásár célja az, hogy ami számodra értéktelen, szükségtelen, azt eladhatod vagy elcserélheted másokkal. Kipakolod a portékáid, és várod a csodát. A garázsvásár amerikai hagyomány, ott rendszerint mindenki a háza elé áll ki a garázsból előkotort kacatjaival, és egy egész utca vásártérré válik. Nyilván nem az a cél, hogy olcsón vegyünk Rembrandt festményeket, de találhatunk olyat, ami a gazdájának szemét, nekünk kincs. A gazdája pedig megszabadul tőle, és még pénzt is kap érte, ahelyett, hogy a kukába dobná. (Nem mellesleg adómentesen adhatsz-vehetsz.)
   Hát kiültünk mi is, és vártuk a csodát. Ami csak nem jött el. Nem csak hozzánk, senkihez sem, aki ott árult. Az ok nagyon egyszerű: mindenki eladni akart, venni senki. A vevőket két ujjamon meg tudtam volna számolni, annyian voltak. Valamint nem vettek semmit. Az összes árus közül 2 olyan volt, aki el is adott valamit, nem csak költött (kávéra és forralt borra...). Pedig órákon át ültünk ott, kínálgattunk, alkudgattunk, mosolyogtunk.
   Az emberek két okból kifolyólag nem vásároltak: nem volt pénzük, vagy nem akartak költeni (lehet, csak számomra) értékes dolgokra. Voltak persze irreális árak is (cserepes növényért 10.000 HUF...?), de a többség párszáz forintért kínálta a vackait. Azt, hogy nincs pénz, én maximálisan megértem, és átérzem. De a következőt nem: kínáltunk többek között egy könyvet is. Zenetörténet gyerekeknek, igényes, szép könyv. Az eredeti ára 6000 HUF volt, mi levittük 2000-re. Odajött egy kisfiú, olvasgatta, lapozgatta, szemmel láthatóan egyre jobban elmerült benne. Fel is figyeltem rá, mert a mai világban ritkaságszámba megy, ha egy kisgyerek magától, élvezettel, érdeklődéssel olvas. Meg is kérdeztem tőle, hogy érdekli-e a zene. Mondta, igen, játszik zongorán, hegedűn. Majd odajött anyuci, és nagyon megörült, hogy a kisfia talált valamit, ami tetszik neki. Kérdezte az árat, mondtam, hogy 2000-ért az övé lehet. Ó, hát az nagyon sok. Az rengeteg pénz. Nekik ennyi nincsen. Sajnos láttam, hogy a kisfiúnak több száz forint értékben összevásároltak mindenféle törött gyerekkardot, építőkockát, újságot, de az értékes, érdeklődésébe vágó könyvért a 2000 sok. Mellesleg, gondolom én naív fejjel, a zongora és a hegedű is pénzbe kerülhetett, nem beszélve a magánórákról. De az nem drága, az kell a gyereknek, legyen csak okosabb, műveltebb, gondozzuk a tehetséget. De a könyv, ó, az drága. A törött műanyag kard 300-ért nem sok. A szakadt Pajtás magazin 400-ért nem sok. De a könyv igen.
   Rá kellett jönnöm, hogy manapság kultúrára áldozni ciki. Nem menő. Minek? Minden elérhető a neten. Ki a franc olvas ma már? Ott a számítógép, az internet. Nem tudsz valamit? Google! Nem értesz valamit? Google! Az olvasás uncsi. Lassú. Fáradságos. Majd rákeresek a tartalmára Google-ön. Csodálom, hogy a törött kardnak még volt értéke, és nem Nintendo wii-n kosarazik a kisfiú. Arról már nem is beszélve, hogy odajött egy másik anyuka, mutatta a könyvet a gyerekének, aki csak egy ajakbiggyesztéssel jelezte, hogy számára abszolút a leszarom kategóriába esnek a könyvek. Hát, itt tartunk. Maradt a keserű szájíz, hogy a kultúra nem kell senkinek. Ugyanitt, könyv eladó olcsón...