Csókakő javítás

Csókakő javítás

Zsolt az általad javasolt háromszög kompozícióval. Javítás.

Én örülök annak, hogy ez a javítás megérkezett a képet illetően – sokkal inkább helyén van a dolog, tehát ez 1 csillagot mindenképpen megér. Aztán majd azt remélem, hogy alkalmasint ez a kép expozícióban is ismétlésre kerülhet. Megmondom miért. Mert azon már, ami most a világítással létrejött, nem biztos, hogy lehetett segíteni, hogy ennyire kopogósak és kemények a fények. Érdemes egy-egy ilyen helyen, ha vannak kedvenc helyeink, akkor ott több időt eltölteni – megfigyelni, hogy az egyes fényviszonyokban milyen arcát mutatja felénk az adott objektum. Teljesen más a verőfényes déli fény, mint ahogy mondjuk egy tavaszi hideg időben egészen karcos fény is teljesen mást mutat, vagy egy délutáni surlófény, szóval én azt gondolom, hogy egy épületnél a trükk és a titok itt van. Tehát az egy csillag mindenféleképpen jár arra, hogy a kompozíció helyre lett hozva és az ismétlés még mindig fennáll abban az értelemben, hogy érdemes lenne majd ezt tovább gondolni. Mert most bár az anyagszerűség abszolút érthető, de olyan szinten kopog az egész, hogy ettől érzelmileg nem tudok hozzá közel kerülni. Ott van fönt, ezt mutatja az elrendezés, de ott fönt ez olyan szinten távol van tőlem (most nem csak a fizikai távolságról beszélek, hanem legfőképp az érzelmiről), hogy nem biztos, hogy én föl akarnék menni most. Szerethetőbbé kellene tenni ezt az egészet és ennek a titka a fényben van. (hegyi)
értékelés:

Sírt az ég

Sírt az ég

Az ötlet, jó a megfigyelés is, lírai az, ami a címadásból következik, de ugyanakkor ezt a líraiságot én most ennél a képnél kevésbé látom. Megmondom azt is, hogy miért. Egyrészt a háttérnél van egy olyan vágás fényben, ami nem teljesen érthető számomra - felismerhetőnek kell lenni annak a háttérnek legalább annyira, hogy asszociációkat tudjon elindítani, vagy homogénnek kéne lennie. Most nem nagyon értem ezt a fekete-fehér verziót, hogy hogyan történik ott a háttérben – valószínű hogy valami épület lehet -, de hát én azt mondom hogy ezt pontosítani kéne. A másik, hogy érdekesek azok a struktúrák amik létrejönnek, hozzám leginkább közel egyébként a jobb alsó sarok részénél lévő egészen olajszerű hatású felület áll, de azt azért lemondanám, hogy érdemes ezt még kicsit figyelni, kicsit még időzz ezzel, mert akkor létrejöhetnek olyan ritmusok ezen a felületen, amik ha kivárjuk az időt, mondjuk egy megfolyó vízcseppel, nagyobb változatosságot tudnak adni ennek a történetnek. Én ezt most visszaadnám ismétlésre. (hegyi)

Schiele 2.

Nagyjából azt tudom elmondani, amit az előző képnél, de itt most vannak esztétikai és formai gondjaim. Adva van egy modell és azzal, hogy őt most belekényszeríted abba, hogy valami pózt utánozzon le, ami a festményen van, ezt ő mindenféle meggyőződés nélkül teszi a kép tanúsága szerint. Van egy bujkáló mosoly az arcon, tehát tulajdonképpen az egész nem belső átélt élmény, hanem a kedvedért megvalósított mozgássor, nagyon erősen ügyelve arra, hogy minden gesztus a helyén legyen. Ez jó, én értem ezt – de azért alapvetően egy modell sosem csak annyi, hogy beállítom mint egy babát. Tehát erre itt figyelni kell, hogy az ő saját személyisége tudjon érvényesülni, még akár a másolat kárára is. Tehát nem kötelező mindent szolgai módon lemásolni akkor, amikor egy kép mint ihletadó szerepel. Egy kiindulási alap lehet, de az adott szituáció saját magát úgymond kiforogja, és akkor fog ez a dolog igazán működni, hogyha ez a munka majd el fog tudni indulni. És itt megint azt mondom, hogy a saját belső gondolatomat kell először megtámasztani és utána, amikor ebben már biztos vagyok és 100%-osan tudom, hogy mit akarok látni és azt hogyan fogom elérni, akkor kell a modellt is ebbe a mesébe bekapcsolnom és akkor kell az ő habitusát és az ő személyiségét és érzelmeit figyelembe véve ezt az egészet képpé formálnom úgy, hogy figyeljek arra, hogy mi az, amit az ő személyisége mesél. Én úgy gondolom, hogy itt ha van probléma, akkor ezzel van probléma. Ezért én ezt a képet nem ismétlésre, hanem továbbgondolásra adom vissza. (hegyi)

Schiele 1.

Néhány képelemzésnél és beszélgetésben említettem már, hogy nagy szerepet gondolok annak, hogy az ember nagy elődöknek a munkáit megfigyelje és beépítse a saját világába és azt is mondtam már, hogy nem szégyen ismételni, nem szégyen lemásolni másnak a munkáját akkor, amikor tanulunk. Nyilvánvaló, hogy ez majd a későbbiekben kerülendő dolog, amikor az ember már megtalálta a saját útját és saját hangját. Igaz, hogy amikor erről beszélek, a fotográfiára gondolok elsősorban és azt tartom a legszerencsésebbnek, mert hogy ott technikákat, beállításokat, világítási helyzeteket is meg lehet ez által tanulni. Kétféle irány létezik, ezt fontosnak tartom elmondani, még mielőtt a kép elemzésébe belemennék. Az egyik irány, az aki úgymond ösztönös alkotó és előbb van meg a gondolat és a közlés mindent átható és mindent felülíró vágya, és születnek a nagyon jó gondolatokat tartalmazó képek és később, ahogy az idő halad, sajátítódik el maga a technika. A másik irány az, aki azt mondja, hogy ő előbb a technikát szeretné megtanulni és amikor már birtokában van ez és biztonsággal kezeli, akkor keres úgymond mondanivalót, vagy akkor kezdi el a saját belső világát vagy élményeit feldolgozni. Elhangzott már kérdésként, hogy én melyiket tartom a jobbnak vagy üdvözítőbbnek. Én azt gondolom, hogy ezek nagyjából egyformák a cél tekintetében, tehát egyik sem jobb a másiknál. Ott szokott lenni probléma, amikor az ösztönös alkotók a kezdeti sikereken felbuzdulva azt gondolják, hogy nem szükséges elsajátítani ezt a szakmát és megmaradnak úgymond ösztönös szinten. Itt van egy olyan problematika, hogy egy-egy találat után, pont a technikai hiányosságuk miatt, nem megismételhető, nem újra járható utak keletkeznek – vagyis mindig vannak ilyen felcsillanások, aztán megint jönnek a technikailag rontott képek, aztán megint van egy felcsillanás, tehát nem lesz stabil és biztonságos az a beszédmód, amit alkalmazni akar. Tehát talán ennek az iránynak ez lehet a buktatója.
   Az, amit most itt a képen látunk, nem titkolt reakció, utalás, másolatkészítés és ezt jó ötletnek tartom. A továbblépés ott lehet, hogy egy viszonyrendszert kell kialakítani, mert ez a viszonyrendszer fogja megadni azt, hogy milyen technikai megoldás fog hatásosan működni. Ez a viszonyrendszer először magamban kell hogy kialakuljon, magam kell, hogy valamit gondoljak arról esztétikában, mondanivalóban, érzelmi kötésben, amit Egon Schiele munkái jelentenek. Ha magamnak ez egy jól behatárolt és érthető gondolati sémává áll össze, akkor ezt majd képes leszek majd a modell felé is közvetíteni. Egy biztos, portrénál vagy aktnál nem lehet szabadon engedni a modell, nem lehet elengedni a modell kezét hogy ő majd gondol valamit, ő majd csinál valamit és én meg majd erre reagálok. Aki azt gondolja, hogy egy portrénál működik az, hogy egy modell megoldja és én majd erre reakciókat adok és jó időben lekapom az adott pillanatot, az tévedésben van. A portré alanya (és itt is most tulajdonképpen erről beszélünk mert Egon Schiele munkái nagyon mély önportrék) mindig igényli azt, hogy legyen valami gondolatom, legyen valami instrukcióm hozzá. Ennél a képnél ez viszonylag jól működik, de nem vagyok 100%-ig meggyőződve arról, hogy ez mennyire tudatos. Jó a gesztus és az arc gesztusa is tulajdonképpen jó. Amivel problémám van, az a világítás – nyilvánvaló itt a helyet is meg kell találni ahhoz, hogy ne legyen ennyire határozott ez a fénymennyiség, ennek valahogy az elhelyezésével kéne még valamit játszani, mert nagyon erősek, túl karakteresek az árnyékok. Összefoglalva az egészet úgy érzem, egy jó irányt látok, érdemes ezzel foglalkozni – legfőképp egyébként belül önmagammal – és utána el kell kezdeni instruálni a modell, el kell vele hitetni, hogy ő erre alkalmas és azt is meg kell tudni neki mondani, hogy milyen élményeket hozzon fel magából, milyen érzésekkel kezdjen el dolgozni, mert ez lesz az az irány, ami majd a képen utána meg tud jelenni. Én most azt gondolom, hogy ez egy 2 csillagos megoldás és arra szeretném felhívni Ágnes figyelmét, hogy ugyanúgy, ahogyan az önportréinál a vágy témakörében, ennél a képnél is az lesz majd a megoldás és arrafelé keressen, hogy a világítással, a fénnyel rendezzen be egy hangulatot, mert ez fogja az egészet helyrerántani. Én azt gondolom, hogy Ágnesnek nem célja a szociografikus ábrázolás, nem ebbe az irányba akar elmozdulni – márpedig ha ez így van, akkor ehhez a megfelelő eszközt is meg kell találni. (hegyi)
értékelés:

Vágy

Vágy

Egy pillanatnyi felhevülés.

Azért érdekes ez a kép, mert valami olyan pillanatot ragad meg, ami a kontrollvesztés pillanata. Ezt kétféleképpen mutatja: egyrészt a dupla expozícióval (tehát a vertikális elmozdulással), másrészt magának a gesztusnak az elrajzolásával, a rúzzsal, ami az arcra tévedt, és a normálisan megszokott helyét elhagyta, túlfesti ezt a szájat, és maga a száj tartása is nyilván arról szól, hogy itt valamilyen belső önmegfigyelés vagy belső önfelszabadítás zajlik. Aki már látott nőt szájat rúzsozni, pontosan tudja, hogy ennek egy nagyon erős kontrollja van ahhoz, hogy ez a műveletsor maradéktalanul végbemehessen. Úgyhogy ez a része abszolút jól működik nekem, van egy enyhe filmes áthallása ennek a történetnek ezzel a vertikális ismétlődéssel. Én azt gondolom, hogy ez egy tökéletesen jó megragadása a vágy értelmezésnek, mert a képnek a legnagyobb ereje abban rejlik, hogy elkapja azt a pillanatot, ami az érzések közül a vágy felismerésének, megélésének első pillanata. Én ennek nagyon örülök. Mindazzal együtt, hogy technikailag lehet ezen javítani – nagyon remélem, hogy Éva előbb-utóbb be tud szerezni magának egy komolyabb fényképezőgépet és akkor az eddig beküldött képeket újragondolva technikailag magasabb szinten meg tudja ismételni. Bár úgy gondolom, hogy ennél a képnél még a technikai is kevésbé gond, pontosan azért, mert a személyességhez ad hozzá – a belső megéléshez, a szubjektivitáshoz. (hegyi)
értékelés:    

Crazy me

Crazy me

Az eddigi irányokhoz képest most egy váltást érzékelek. Mégpedig azt, hogy Attila elkezdett a közlésben a saját belső útján egy szerepet megmutatni – ez a szerep itt most a vademberé. Ugyanakkor több olyan helyzet van ezen a képen, ami lebuktatja ezt az egészet - hogy ez egyenlőre még csak egy kísérlet és hogy ez még csak valaminek az imitálása. Egyrészt nem vagyok meggyőzve arról, hogy a karok vágása tökéletesen végiggondolt – ha már ennyire erősen vágok, akkor ennél egy sokkal dinamikusabb képszerkesztésre lenne szükség. Elindultál egy átlós szerkesztés felé, de félúton megálltál. Másrészt pedig ott van egy lámpa, amire nekem semmi szükség – az a legvilágosabb pont, állandóan azt nézegetem, de hát ez a lámpa önmagában eléggé semmitmondó darab (nem is az volt gondolom a cél, hogy maga a lámpa vigye el a hátán a történetet, tehát ebből kifolyólag nekem az ott hiba) – olyan, mintha egy verkfotót látnék. A másik az, hogy van egy gesztus és ez a gesztus működik, de ez a testre igaz, bár azt gondolom, hogy az izomtónusokkal itt is lehetne játszani - akkor amikor valaki megőrül, amikor valaki indulatos, vagy valami feszültséget mutatunk, akkor azoknak a gesztusokban, az izommunkában is jelentkeznie kell – hát magyarán amikor az ember szétveri a környezetét pl., akkor ott azért fizikai munka történik és ezt is valahogy kellene ábrázolni (javaslom megnézni Szomjas György: Roncsfilm című moziját, abban is azt a jelenetet, amikor Szőke szétveri a konyhát), a másik pedig, az nekem nem biztos hogy elég, hogy ezzel a hajhosszúsággal egy kicsit előre dőlve maga a haj ad egy rendezetlenséget, mert minden egyéb más még nekem túlságosan kontroll alatt van tartva. Ha megnézzük a szájat, abszolút rendezett, tulajdonképpen egy konszolidált formát mutat – az arc többi részére is ez nagyjából igaz, talán a tekintetben van valami vadság, de a többi még egyenlőre megmarad teljes, totális kontrol szintjén. Azt kell hogy mondjam, megőrülni nem lehet úgy, hogy kontroláljam magamat. Nem egy könnyű feladat, nem mondtam azt hogy könnyű ezt ábrázolni, de mindenesetre ha már elindultunk ezen az úton, akkor ne forduljunk vissza, menjünk tovább. Azért adom vissza ismétlésre, mert van ebben még energia amit fel kéne tudni szabadítani. Egyébként azt gondolom, hogy jó, hogy erre az útra magad találtál rá, mert szerintem nagyon sokat fog ez neked segíteni, amikor átéled azt amiről most beszélek. Igen, tessék ábrázolni képileg azt, hogy ez az egész gesztus valós. (hegyi)

Hajas

Hajas

Ahogy nézem a képet és figyelem azt az irányt, amerre mozdulunk, van egy olyan érzésem, hogy a vágytól egyre messzebb kerülünk. Talán érdemes lenne egy kicsit meditálni azon, hogy mit is jelent maga a vágy. A vágynak szerintem nincs köze még a beteljesüléshez, nincs köze a gyönyörhöz. A vágy még csak ennek az egésznek az előszobája. Tehát akkor, amikor vágyról beszélünk, akkor szerintem a dologban sokkal több az, ami a fantáziavilága, a kíváncsiságé, sokkal több ami egy elgondolt forgatókönyvé. Most én itt azt látom, hogy megyünk valami olyan irányba, amivel két eset lehetséges: vagy tárgyiasítjuk, vagy megpróbáljuk a valóságtól elemeli. A tárgyiasításon azt értem, amit már az előző elemzésnél is mondtam, hogy nem megkerülhető egy ilyen képnél hogy igenis, a melleknek szerepelniük kell. Azért is, mert különben mellébeszélés van. Ami viszont úgymond a másik irány lenne, ami kevésbé tárgyias – erre is tettem utalást, ez a világítással való játék. Én azt gondolom, azzal kellene most foglalkoznod, hogy a magad szerepét ebben megpróbáld megtalálni – és azért most itt hadd mondjak valamit: nem gondolom, hogy mindig komfortosan kell magunkat érezni. Ugyanis amikor belül maradunk a komfortzónánkon, akkor lehet, hogy a megoldások is jócskán belül maradnak a komfortzónán és mire ez a képi transzpozíció szűrőjén átjut, addigra a nézőhöz már egy olyan verzió kerül, ami jól lehet, érintőlegesen csatlakozik egy témához, de nem biztos, hogy ez érthető lesz a néző számára. Mondom ezt konkrétabban. Mi van akkor, amikor vágyról beszélünk? Valamilyen éhségről, valamilyen kielégületlen, kielégítetlen helyzetről, és ezt gesztusokkal kell valahogy szimbolizálni, mert a néző egy konkrét közlésnél, tehát akkor amikor az emberi testtel foglalkozunk, akkor nem tud mit kezdeni egy befejezetlen mondattal. Érdekes formai játékba kezdtél, legfőképp egyébként a hajaddal. Most ennél a képnél elértük azt a szintet, mintha egy műhaj lenne a fejedre téve, mintha nem is a te hajadról beszélnénk, de nem tudom, hogy azon az anatómiai és azon a formai szinten vagyunk-e, ami úgymond hosszú távon megoldást ad a kérdéskörre. Egyszerűbben fogalmazok. Lehet valami nagyon tárgyias és szociografikus – akkor nem kell foglalkozni különösebben az esztétikában azzal, hogy minden élére vasalt és szép legyen -, de akkor ezt is tudatosan fel kell vállalni. Igen, azokban a helyzetekben, amikor a vágyról beszélhetünk, azokban a helyzetekben nem vagyunk mindig szépen fésültek, sőt a nagy részében a szituációknak nem vagyunk azok. Átlényegül a szépség a vágy hatására. Ezt valamilyen módon meg kell tudni mutatni. Te kezdtél bele ebbe a keresésbe és ez egy fontos keresés, de én azt gondolom, hogy nem teheted meg azt, hogy saját magaddal nem vagy őszinte – ha már ebbe belefogtál. Márpedig most én úgy érzem, hogy valami olyan irányt vettünk, ami eljátszik egy helyzetet, de nem éli meg. Az arcodon a totális kontroll látszik. Tehát miközben maga a test formája a kimozdítottsága a függőlegesből megvan, a haj abszolút működik, az arc és az arc kifejezése (ha levesszük róla az összes körítést és csak az arcot nézzük) egy teljesen természetes, nyugodt, jól rendezett helyzetet mutat. Tehát ezt a kettősséget nem lehet meghagyni, mert innen nézve (a néző székéből) lebukik az egész, hogy ez csak egy színház. Ezt a képet én visszaadnám ismétlésre - arra, hogy ezt gondold végig, hogy valós érzéseknek át kell tudnia jönni és ezek a valós érzések akkor fognak megszületni a nézőnél, hogyha egy kicsit túlrajzoljuk, túljátsszuk – pontosan azért, mert maga a kétdimenziós, állóképi közlés eleve valamit levág ebből az üzenetből. (hegyi)

Flamingóvirág vázával

Flamingóvirág vázával

Az az érdekes Dávidban, hogy olyan, mint egy kis Pumukli, aki rohangál a lakásban és nem lehet nyugton ülni látni és néha töri a fejét csínytevéseken, aztán mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, letesz az asztalra valamit, ami pedig egy nagyon érett gondolkodást sugall. Szóval megvan egy kettősség benned és ez a kettősség érdekes dinamizmust ad annak, amit csinálsz. Van benne némi titok, amit remélek, hogy előbb-utóbb hát mint ilyen Kékszakáll, majd nyitsz ezen egy ajtót és elkezdhetünk oda is bemenni, mindenesetre ez egy jó kép. Bevallom neked férfiasan, hogy van valami Mapplethorpe-os utalás ebben a képben (ez nem baj), éppen csak annyi, hogy az embernek elindítja a fantáziáját. Olyan ez, mintha egy nagy lepel lenne tulajdonképpen, mintha egy díszletelem lenne a háttér, és mintha az előtt történne valamilyen balettos mozgás - és itt a saját munkádra utalnék, amikor a kis tüllszoknyában felugrottál abban a romos szobában, nekem ez annak a világnak a folytatása. Nagyon köszönöm. Azt kell, hogy mondjam semmilyen kritikai dolgot nem tudok mondani a képpel kapcsolatban. Abszolút értelmezhető, tökéletesen rendben lévő csendélet. Tudom, akik dolgoznak és keresik az útjukat ezen a leckén belül, azok most lehet, nem fogják érteni – na de hát most eddig arról beszéltél Zsolt, hogy viszonyrendszer meg almák, meg nem tudom - igen, az a kiindulási pont, az a klasszikus megoldása a csendéletnek. Ettől még egy ilyen nagyon szűkre szabott tárgyi világon belül és értelmezési rendszeren belül is teljesen érvényes kompozíciókat lehet létrehozni. Tehát attól függetlenül,hogy ez egy egyetlenegy virágnak az ábrázolása, nagyon nagy ereje van annak az esztétikai közlésnek, amit itt Dávid létrehoz. Ezt tudom mondani. Nem azt, hogy kivétel erősítő szabály, mert itt nem kivételről van szó, hanem egy másik lépcsőfokról és én ennek nagyon örülök, hogy megkaptuk. Ami a lényeg, hogy ez nem csupán egy virágnak a lefényképezése. Nem arról szól, hogy találtam egy virágot otthon és csinálok róla egy tökéletes fényviszonyok közötti nagyon korrekt tárgyi ábrázolást, mert hát ebben semmilyen korrektség nincs a virággal szemben. Itt egyetlenegy dologról van szó, ami a Dávid érzelmi világa és ebben a világban mozog ez a kép. Ez az értelmezés az, ami a nézőt is arra készteti, hogy a maga konkrét elraktározott információit vizsgálja fölül és a hatása a képnek pont ebben gyökeredzik. (hegyi)
értékelés:    

Minden nehéz, mielőtt könnyűvé válik

Minden nehéz, mielőtt könnyűvé válik

Köszöntünk a Látszótéren Ramóna! Nagyon megkapó az amit látok és azt is megmondom, miért. Rögtön amint megnéztem, két dolog jutott eszembe. Az egyik a videoklipek világa, a másik pedig egy film. Lehet, hogy furcsa lesz, amit most mondok: Ideglelés, vagy Blair Witch project néven ismert ál-home video film. Nyilvánvaló ez a technikából is adódik, amit alkalmazol, mindezzel együtt azt gondolom, hogy a technika az itt nálad most ebben az esetben egy vivőhullám, vagy nevezhetjük ostyának is, ami segít bevenni a gyógyszert. Ha az első benyomásunkat megértjük és félretesszük, akkor utána azért azt látjuk, hogy itt van egy nagyon erős személyessége ennek a képnek és ennek és kifejezetten örülök, hogy egyből egy érzelmi állapotot hozol és ez bizakodóvá tesz, hogy lesz miről beszélgetni a képeidnél. Várom a folytatást. (hegyi)
értékelés:    

(K)érték

(K)érték

(K)érték. Adom.

Olyan, mint egy tündérmese balettfilm, amit látok. Nagyon jó ez a gesztus, egyszerű és puritán a megfogalmazás. Van benne némi verkfotó jelleg, mégpedig abból adódóan, ami a háttérrel történik, tehát a háttér bevilágítása, hogy ennyire túl van ez az egész világítva, ettől van egy nagyon furcsa hatása, ami nem baj, de fontos, hogy tudjuk, ez létrejött. Nagyon jó, hogy ezt az egészet ebben a dinamikában közlöd – itt nem csak a tónusrend dinamikára gondolok, hanem arra is, ami a kompozíció dinamikája, úgyhogy jó az első lecke, jó megoldás, várjuk a folytatást. Nyugodtan tessék dolgozni, nem kell mindig az elemzésre várni. Igyekszünk ezeket minél hamarabb feltenni, de mi is csak emberek vagyunk, úgyhogy némi türelmet kérünk. (hegyi)
értékelés:    

Dávid

Dávid

Úgy érzem nehéz feladat elé állított Zsolt, amikor felkért, hogy írjak elemzést a képéhez. Azon felül, hogy természetesen teljesen egyértelmű első ránézésre amit látunk – és később kitérek arra is hogyan hat ez rám, nekem egy fajta absztrakcióként jelenik meg a téma. Elmondom miért. Amikor fotós iskolába jártam nagyon sokat kellett rajzolnunk. Egy ilyen – de egyébként majd minden – téma esetén mindig azzal kezdtük a rajzolást, hogy a fő tömegeket, és a fő vonalakat, a fő íveket felvittük a rajzlapra. Ráadásul mindezt úgy tettük meg, hogy előzetesen valamilyen képszerkesztési irányelvnek megfelelően megkomponáltuk a képet. Egy kicsit ezen a képen is ilyen érzés szaladgál bennem. Van egy erős kompozíciós vezetővonal (én úgy érzem, hogy egy Fibonacci spirálra épül a kép), ami nem tudom mennyire tudatos, tekintve nem tudom milyen módon exponált Zsolt, illetve hogy látta e a kereső képét exponálás közben, és erre a vezetővonalra fűződnek fel a képi elemek, vagy inkább azt mondanám tömegelemek. Ebben a megközelítésben jónak érzem az arányokat. Ugyanakkor, ha úgy tekintek rá, hogy figyelem a vágási pontokat, akkor a baloldalon megjelenő láb és a jobb oldalon megjelenő kar vágása kiegyensúlyozzák egymást és nem fájó pontokon történik meg a vágás, a jobb oldalon megjelenő láb viszont már kicsit groteszk módon jelenik meg. Kicsit csonkszerű. De azt kell mondjam, hogy a már említett spirálon ennek ellenére is jól fűződik fel. Természetesen továbbjut az ember az absztrakt szemléleten és találkozik a valósággal. Olvastam a véleményeket, és itt ezen a ponton kicsit egyetértek Istvánnal. Ezzel a nézőponttal nagyon alárendelt szerepbe kerül, és tekintve, hogy egy akt képről van szó, ez az alárendeltség kissé még zavarba is képes hozni a nézőt. Értem, hogy kíváncsiak vagyunk amikor megnézünk egy szobrot, de talán nem ennyire. Ezért bennem jön egy olyan érzés is, hogy van ebben a képben egy ici-pici provokáció is. Nem rossz értelemben provokáció, inkább ilyen lökdösés, hogy kimozdítsd a nézőt a komfortzónájából és megkérdezd, hogy „…na mit szólsz hozzá?”, kíváncsian figyelve a néző reakcióját.
   Pár gondolat még a tónusokról. Nekem kicsit egyhangúan szürke a kép, van egy terület ahol megjelennek sötétebb tónusok, de ez a terület jól illeszkedik a kép hangulatába, de van egy olyan amit indokolatlanul világosnak érzek, a jobb oldalon a felkar. Ez még a spirális szerkesztés ellenére is odarántja néha a szemem, és ennek nincs különösebb indoka. Mindent összevetve, egy nagyon merészen megalkotott képnek érzem ezt – a merészséget nem a meztelenségre, sokkal inkább a nézőpontra a vágásra értem -, tagadhatatlanul hatást gyakorol a nézőre, és tagadhatatlanul kitör a klasszikus ábrázolásmódok sorából. (Zámbó Attila)
értékelés:

Nézőpont

Nézőpont

Nagyon nagy érdeklődéssel nézem, amit Brigitta csinál. Megmondom miért. Van benne valami olyan elementális ereje a rácsodálkozásnak a világra, ami irigylésre méltó. Azért mondom ezt, mert azok, akik szakmában dolgoznak, akik napi szinten folyamatosan fotóznak, az én meglátásom szerint ezt a képességüket veszítik el legelőször. Jönnek azok a képek, amik szakmailag kifogástalanok, csak elvesztették a varázserejüket. Brigitta munkái nagyon sok esetben rendelkeznek ezzel a varázserővel, a maguk tökéletlenségével és pontatlanságaival együtt. És pontosan ettől a tökéletlenségtől és pontatlanságtól válik őszintévé a közlés. Nagyon érdekes. Mindezt úgy mondom, hogy kicsit tartok is tőle, hogy ha én ezeket elmondom, nehogy az történjen, mint a hályogkovácsnál hogy megfejtjük a titkot és akkor elveszítjük a bátorságát ennek az egésznek. Szóval Brigitta én arra próbállak téged ösztönözni, hogy nem kell neked azt hiszem túl sokat törődnöd a kritikákkal, csak csináld amit csinálsz - nyilvánvaló ettől ez nem jelenti azt, hogy nem fogsz jelzéseket kapni, hiszen azért vagyunk itt. Ezeket kezeld a saját értékükön és higgyél magadban - azért nem kell elszállni magadtól, csak higgyél abban, hogy amit csinálsz annak van értelme. Szerintem ez pont elég, nem kell ennél több. Azt gondolom egyébként, hogy ne agyalj nagyon sokat azon, hogy kell-e neked ezzel foglalkozni, mert ez evidens és egyértelmű, hogy igen. Amit a képről tudok mondani, az egy nagyon izgalmas konstrukció, tulajdonképpen egy nagyon érdekes térjáték. Nagyon festői, nagyon grafikus, nagyon jó ízléssel érinti meg ezeket a határterületeket, ami a fotó határterülete és ez akkor is igaz lenne, ha nem lenne ott ez a madár. De a madár az, ami miatt ez a kép 10 pont. Tehát én azt gondolom, hogy az utóbbi idők egyik legizgalmasabb képét kaptuk. Szóval hajrá, várom a folytatást! Az benne az érdekes, hogy tökéletesen más attitűdből közelíted ezt meg és ez nem teszi érvénytelenné a többi megközelítést, mert a valós és tárgyias megközelítés is éppúgy érdekes, mint ahogy ez, ahol egy áttételes üzenetet kapunk. (hegyi)
értékelés:    

Őspatkány terjeszt kórt

Őspatkány terjeszt kórt

Van egy nagyon érdekes kiállítás most a Műcsarnokban, ami nagyon jól jellemzi a hazai állapotokat, ez a Banksy kiállítás. Ha én lennék a Banksy helyében, lehet hogy vettem volna a fáradtságot és idejövök és szétfirkálom a várost, már csak olyan kritikai alapból, mert az ő nevét, mint áruvédjegy használják ahhoz, hogy jobb–rosszabb, fontosabb és kevésbé fontos alkotók kiélhessék a maguk rajzolási és közlési vágyát. Banksy-ról vajmi kevés szó esik, pontosan azért, mert nem sikerült elérni azt, hogy eljöjjön vagy adjon munkákat, tehát érdekes ez az attitűd. Ettől függetlenül most ezt csak mint ilyen kulturális szövedék tettem ide, hogy hol élünk és hogy élünk mi, hogy ez mennyire provinciális dolog. Ami a képet illeti, ez egy nagyon jó kép és nagyon furcsa az egész, mert ez egy szomorú helyzet, mivel ezek a vakablakok valaminek a megszűnését, értelmetlenségét, funkcióvesztését jelzi, miközben a színekkel a formákkal, ezzel a kis rajzzal, tulajdonképpen ez az egész vidámmá változik. Nem tudom, hogy ez ott véletlenül volt, vagy te voltál aki belenyúlt, de ott azok a söröspoharak (a műanyagok) nekem nagyon jók. Mert ha az nem lenne, akkor az egésznek nem lenne jelenléte – az adja meg a valóságát, azt adja meg azt, hogy ez nem csak egy dokumentálás. (hegyi)
értékelés:    

Vintage II.

Vintage II.

Az értékelés alapján javított verzió...

Kaptunk egy javítást az utómunkában az előző képre és nagyon örülök neki, hogy Attila foglalkozik ezzel a feladattal. Érdekes az eredmény abban a tekintetben, hogy miközben az arcot sikerült plasztikusabbá tenni és a hajnál lévő utómunka probléma is javításra került, hoztál egy döntést közben. Hogy ez mennyire volt tudatos, vagy mennyire véletlenül alakult így, nem tudom. Abból, ami egy meleg tónusú fekete, elvitted az egészet egy barnított irányba. Tehát egy kicsit a mesében érzem magam, hoztál is ajándékot meg nem is – tónusban az volt az igazi az előző képnél, sőt még az is nekem kicsit sok volt, tehát visszavettem volna abból a barnás tónusból és még kevesebbet adnék, hogy csak egy leheletnyi íze legyen ennek az egésznek és tényleg csak melegítsem azt a feketét és ne legyen konkretizálva a barna. Aztán ebből adódik az, hogy megint csak azt mondom, hogy még mindig kontrasztosabbnak tartom a fejet, mint amilyen kontrasztos a test. Nézzük meg azt, hogy a vállnál vagy a nyaknál milyen szépek a fények, mennyire plasztikus a bőr hatása, és ehhez képest még mindig azt mondom, hogy idealizált az arc. Tehát még mindig visszább vennék, ami az arcot illeti. Még mindig lehetne egy kicsit visszafogottabb az egész. Azért mondom ezt, mert ezek finomhangolások, hogy eljussunk arra a szintre, hogy ez az egész kiegyensúlyozottá válhasson, mert onnantól varázsütésre elkezd majd a modell mesélni. Ezt így az utómunkához hozzá tudnám tenni. Egy csillag mindenképpen jár az ismétlésért és én még várnék egy verziót, hogy mi a véleménye erről Attilának? (hegyi)
értékelés:

Ennyi marad meg majd a kiváncsi utódnak a műből

Ennyi marad meg majd a kiváncsi utódnak a műből

Az a benyomásom, hogy Federico Garcia Lorcaról annyit tudnak az emberek (utánaérdeklődtem), hogy ő az Andalúziai Kutya, az Andalúziai Kutyáról meg annyit, hogy kettévágnak benne egy szemet és hogy az egyik szerző Dali. Hármuk közül úgy látszik Bunuel húzta a rövidebbet, rá már a kutya sem emlékszik. Ez a verbálfotóm az ügyben. Gondolkodtam egy sötét hátteres megoldáson is, de aztán úgy döntöttem, jobb ha a sötét inkább csak a tükörben van. Annak aki rájön, hogy honnan van a cím, csak akkor jár pirospont ha még nem érettségizett.

Kapunk egy leírást, ami több intermediális utalást ad, mert itt részben egy filmre is utalunk, részben ezeknek a szerzőknek az életművére is, és ezeknek a különböző korokban történő értelmezésére is. Ennek külön örülök, mert fontosnak tartom azt, hogy egy alkotó ne csak a saját területével foglalkozzon, hanem legyenek gyökerei és kapcsolódásai az irodalomhoz, a képzőművészethez, a filmművészethez vagy a zenéhez azért, mert ezek fogják megadni a színességét, az ízét, a fűszerét az alkotásnak. Egyszerűbben fogalmazva: eszméletlenül sok szakbarbár van mindenféle alkotási területen, aki csak és kizárólag a saját vonalával foglalkozik, fogalma sincs arról és nem is figyel oda, hogy mi történik a környezetében és milyen gyökerek és kapcsolódások lehetnek akár a múlthoz. Ezt minden szempontból fontosnak gondolom. Abban nem vagyok száz százalékig meggyőzve, hogy ez a kép most ebben a formában minden kérdésre választ tud adni, legfőképp azért, mert egy dolgot nem érzek tökéletesen eldöntöttnek, mégpedig azt, hogy én akarok-e archaizálni, tehát akarom-e hozni azt a kort és annak a technikai kritériumaiból adódó ízeket, vagy pedig ez csak egy véletlen. Mire gondolok? Arra, hogy itt van életlenség, van bemozdulás, de nekem ez inkább most talán a türelmetlenségből, talán a technikából adódó hiányosságnak tűnik mintsem annak, hogy felidéznénk egy régi kort. Megtörténhet mind a kettő, tehát mind a kettő érvényes lehet. Ezt a felidézést meg lehet tenni tárgyakkal és valami nagyon mai technikai megoldást adni, lehet a technikát is roncsolni, tehát minden érvényes lehet és minden igaz akkor, hogy ha ezt én előre eldöntöm. Most én úgy érzem, hogy ebben a helyzetben ezek a bemozdulásos életlenségek és formatévesztések nem biztos, hogy tudatosan kerültek a képre, nem biztos, hogy tudatos döntés eredményeképp. A ritmus abszolút jó és az üzenet is. Tehát nem is kell ezt magyarázni, mert akinek megvannak ezek a sztenderdek, mint az Andalúziai kutya az érti az üzenetet. Akinek meg nincs, annak meg talán fölkelti az érdeklődését. Azzal meg, ami a leiratban van, nem biztos, hogy száz százalékig egyetértek, de nyilvánvaló, hogy ez abból adódik, hogy ismerem a filmet, sőt a kedvenceim közé tartozik, tehát ebből kifolyólag nekem a film nem csak erről az egy jelenetről szól. Nyilvánvaló, hogy ez egy nagyon hatásos jelenet, de hát nem véletlen, hogy abban a korban, amikor a dadaizmus, a szürrealizmus a virágkorát élte és ez a három alkotó tulajdonképpen Lorcával együtt elindította a munkát, hogy abban a korban ez egy tök érthető és egyértelmű dolog volt, hogy akár polgárpukkasztásból, vagy azért, mert egy gondolati sort túlhabosítanak, eljutnak egy ilyen döntéshez. Ez a film egyébként e nélkül is tökéletesen működne, de nyilvánvaló, hogy kellett valami, ami az ő szempontjukból szerintem már az alkotás pillanatában tudható volt, hogy igen, ez lesz a legtöbb botrányt kiváltó képsor. Ha ezt is tekintetbe vesszük, akkor bizony ezt a döntést nem az utókor hozta meg, hanem az alkotók. Az utókor már csak reagál rá. Ha provokálni akarok, akkor el fogom érni a célomat, és ha ezt jól csinálom, márpedig ők jól csinálták, akkor eredményes lesz, de akkor utána ne keseregjek az eredményen. Ezt tudom, hozzátenni magához a filozófiai részéhez. A technikai részben nem nagyon értek veled egyet ezzel a roncsolással itt a kép szélénél, hogy itt kimaszkoltál valamit, szóval most én azt gondolom ezt azért át kéne gondolni, hogy biztos ez a legjobb forma-e. Azért ez egy abszolút 3 csillagos első lecke, sőt egy nagyon erős első lecke és meg is van a leckemegoldás és visszaadom ismétlésre. Tudom, hogy ezek a legfurcsábbak, amikor valamit elismerek, mint eredmény, de én azt gondolom, hogy a lényeg nem az, hogy beérjünk a végállomáshoz, hanem az odavezető út. Ennél az útnál van még mit boncolgatnunk. (hegyi)
értékelés: