Onnan kezdem, hogy ez a kép is hordoz egy keretet. Két nagy irány van a fotográfiában, az egyik azt mondja, hogy csak a képkocka teljes kihasználása az, ami érvényes fotográfia, minden utólagos vágás, manipuláció már gyengíti ezt az egészet, sőt, a valódiságát, az eredetiségét rontja. Ennek az iskolának több neves képviselője van, akik akár a nagyításnál is meghagyják a negatív kereteit, vagy a polaroid szerelékét is kinagyítják hozzá. A másik iskola pedig azt mondja, hogy az ipar, a kereskedelem, hogy milyen képalkotó eszközöket hoz forgalomba, az nem befolyásolhatja a művészi szabadságot. Bármelyik mellé letehetjük a voksunkat. Az első csoporthoz tartozó lehet akár ez a kép, tehát, ha indokolt egy keretezés, akkor ebben az értelemben lehet indokolt, hogy a valós hordozó valós megjelenítését mutatjuk. Van ebben egy ilyen bizonyítási kényszer is nekem, hogy azt akarom mutatni, hogy lám, tessék megnézni, itt az egész kocka, valós, érvényes, és eredeti. Ha a szubjektív véleményemre vagytok kíváncsiak, akkor azt mondom, hogy ennek lehet néha szerepe, de modorosnak érzem azt, ha ez minden egyes képre odakerül. Aztán persze, van ennek egy másik szerepe is, hogy az ember azt bizonyítja vele, hogy ez analóg technikával készült, és nem valami digitális játék. Én azt mondom, hogy ennek is van értelme, ha az ember akár a műkereskedelemre gondol. Esztétikai értelemben nem biztos, hogy minden pillanatban megáll a lábán. Én most itt ennél a képnél is azt gondolom, hogy miközben a kompozíciót így, ahogy van, elfogadom, eközben azt mondom, hogy nekem most ehhez nem ad hozzá ez a keretezés, sőt inkább elvesz. Azért, mert a feliratok a kereten elkezdenek konkurálni a belső történettel. Elkezdek jobban odafigyelni arra, hogy KODAK E100S, mint arra, hogy mi lehet odaírva a sarki épület portájára. Én mégiscsak azt gondolom, hogy a történet képhatáron belül zajlik, és ehhez nem kötelező ezt a bizonyítási eljárást lefolytatni. Szóval, ez egy jó kérdés, hogy ez hogy működik. Ami a leckét illeti, tökéletes leckemegoldásnak gondolom, adva van egy fotós, aki járja az utcákat a kis rövidgatyijában, a postás táskájával, és miközben a várost, és annak történéseit rögzíti, ebédidőben, egy kirakatban megakad a szeme a menün, és közben elkattintja a képet, amivel az ő jelenlétét, a személyes érintettségét, de a kitaszítottságát, kívülállását is közli felénk. Egy útkereszteződésben vagyunk, aminek megvan az az izgalma, hogy a fény játékával képesekké válunk arra, hogy bolyogjunk ezen a képen, kimenjünk ebből a térből, a saját érzelmeinket is behívhassuk, miközben van egy szociografikus hatása is az egésznek a terelőtáblával, a kukával, az egésznek az ürességével. „Itt van a város, vagyunk lakói”, ahogy ezt a Cseh Tamás idézet hozza, és mégis, valahol olyan furcsán magányos ez az egész, nem áll össze a textúra. Szóval, jó kép, nincs ezzel semmi bajom, a keretezést szívesen megvitatnám Lacival, a 3 csillag és a leckemegoldás megvan. (hegyi)
értékelés:    

A kép tulajdonképpen egy háromszög kompozíción alapul, ha megfigyeljük, a két kéz és a fej ad ki egy talpára állított háromszöget, és mindez nagyon dinamikus és határozott formai megközelítés. Ugyanakkor mondanék némi kiegészítést, ami esetleg a továbbgondolásban segíthet a szerzőnek. Valahogy olyan most ez a kép, mintha kimozdult volna a középpontjából. Egy ennyire feszesre komponált képnél figyelni kell arra, hogy az úgynevezett sarokpontok, azok az utalások, azok a képi jelek, amiken a kép egyensúlya nyugszik, azok ilyen határozott vágásnál benne maradjanak a kép keretében. Ha elfogadom azt, ami a kép jobb oldalán lévő kéz ábrázolása, azt az úgymond körberajzolást, tehát magát azt a teret, amit a kéz mellett hagytam, akkor a kép bal oldalán, a hozzánk közelebb levő kéznél nagyjából hasonlóan kellene cselekednünk. Most a kettő lényeges különbséget mutat. Az egyiket nagyon élesen, és határozottan megvágtuk, a másik meg ehhez képest lötyög a történetben. Egyszerűbben fogalmazva nem látom annak a logikáját, hogy miért hagytunk a kép jobb oldalán a kéz mellett egy sávot, ami már nem hordoz információt. Az elemzés elején azt mondtam, hogy ez egy háromszög, ennek megvan a három sarokpontja, ezek kijelölik azt, hogy hol van a képhatár, de most ez nem pontosan történik meg. A másik kérdés az, hogy mi az, ami ebben engem, úgymond a középső résznél, tehát a nyaknál, a fejnél érdekel. A kevesebb most több lenne. Kapunk itt egy gyönyörű szalagot, nagyon plasztikusan, szépen megvilágítva, bár azt gondolom, hogy valamennyi derítés nem ártott volna a most árnyékban lévő nyak és fej részre, mert így a plasztikussága, a térbelisége sérül ennek az egésznek, de elfogadom ezt a színt, és ezt a formát, sőt, azt is, hogy megtörténik ez a húzás. Bár kérdés, hogy ez a vágy kategóriába hogyan csatlakozik, nem mondom azt, hogy nem, csak van egy enyhén erotikus jellege ennek a dolognak, ugyanakkor a kiegészítők miatt tudom azt mondani, hogy nem pontos a fogalmazás. Például a fülbevaló belezavar ebbe a történetbe, mert formailag széttöri az áll mögötti részt, holott nagyon fontos lenne, hogy megmaradjon a test formája. Nagyon oda kell figyelni arra, hogy milyen kiegészítőket hagyunk a modellen, mert könnyen bizsuraktárrá változik a kép. Tehát ezek a kiegészítők azért nem azt a kategóriát képviselik, mint egy igazgyöngy. Ezt nem kötelező elfogadni, de azt tessék megnézni, hogy ahhoz a határozottsághoz képest az a fülbevaló mit mutat. Aztán van a nyakban a gyöngysor, ami szerintem szép és jó döntés lehetne akkor, ha nincsen más, de van egy ruha, ami szintén szerepel, és felesleges ez a fekete vállpánt. És van még egy kérdés számomra, mégpedig az, hogy az arccal mi történik? Az arcnak most nincs orra, nincs szája. Annyira elfordítottuk a modellt, hogy én ezt most hiányolom ebből. Nem kell felismerhetőnek lennie a modellnek, de ha ez a képkivágás, ami most van, és nem az áll felett vágunk, hanem meghagyjuk a fület is, akkor nem lehet így csonkolni egy arcformát. Ezek azok, amit gondolok a képről, ez most egy 2 csillagos ügy. Szeretném azt látni, hogy ezt Attila megismétli. Tisztában vagyok vele, hogy utáltok ismételni, én meg ragaszkodom ahhoz, hogy az ismétlés az, ami meghozza a gyakorlatot és a rutint, úgyhogy reménykedem, hogy Attila küld egy ismétlést erről a képről. (hegyi)
értékelés:

Ez valami helyszínleírás, és nyilvánvaló, hogy azért fontos ez az alkotó számára, mert az élményanyag erős volt számára, az a helyszín, az a helyzet valamiért kiemelt jelentőséget kapott. A képi megoldás pedig azért érdekes, mert mondhatjuk azt is, hogy de hát, ezt a képet megoldhatta volna egy képkockából is. És itt mégis két felvételt kapunk, jelezve is van, hogy ez két felvétel, meg se próbáltuk ezt összemontírozni, és én azt gondolom, hogy nagyon helyesen. Azért, mert bár ugyanarról a térről beszélünk, és tulajdonképpen ez a két fél adja ki az egész belső teret, ezt az enteriőrt, mégis, itt az üzenet másról szól. Arról, hogy van egy szituáció, amiben ott a főszereplő, és mivel egész alakos önportréról beszélünk, az alkotót látjuk, és ebben a főszereplő az alkotó, aki szemmel láthatóan olyan szituációban van, amikor valamilyen okból kifolyólag - amit nem biztos, hogy tudunk, és az sem biztos, hogy egyáltalán tudnunk kell -, magányossá, vagy egyedül levővé vált. Tehát nagyon szép, nagyon fényes, azt is mondhatom, hogy ezek a tónusok attól függetlenül, hogy ez a kékség hordoz egy nagyon érdekes hangulatot, és az ember ezt a színvilágot inkább a télhez, a hideghez köti, mégis, barátságos ez az egész környezet. barátságosak ezek a kék vizes flakonok, jó ritmusban jönnek a narancsok, a narancssárgák, a szereplővel, a fa ablakokkal, a pulóverekkel. Mégis, ebben a barátságosra formált helyzetben, ebben a rendezettségben olyan a szereplő, mint egy idegen. Olyan, mint aki oda vetődött, bekerült ebbe a dologba, és nem találja saját magát. Nem találja azt az indokot, hogy miért van ő itt? Kérdezhetitek azt, hogy jó, jó, de ez még mindig nem magyarázza azt, hogy miért két félből van ez összerakva? Az emberi érzékelés úgy van összerakva, hogy be akarja fejben fejezni a képkereten kívüli dolgokat. Mind a két kép félről hiányzik valami, mind a két kép fél önmagában is működőképes lehetne, de a képzeletbeli átfedéssel, ez az egész megtörtté, kettészakadttá, idegenné válik. Megint azt mondom, hogy itt az eszközhasználatnak egy nagyon tudatos megnyilvánulását kapjuk, nagyon tudatos az a kompozíció, amit Sándor létrehozott, hiszen az ő figurájával átellenben, a másik képen azok a konyhaszekrényelemek, a sütő, amik egyébként jól ritmizálnak az ablaküvegre is, és ezek tömegben jól ellensúlyozzák ezt az egészet. Filmes jellegű az egész, olyan, mintha egymás utáni képkockákat kapnánk, érzékeljük azt, hogy azáltal, hogy ezek nem egy időben készültek, azáltal valami történt, valami titok van. Erre a titokra utal a kihúzott szék, a várakozási helyzet, az, hogy több pohár van, tehát valószínűsítjük, hogy valaki hiányzik erről a képről, valaki nincs jelen. És az is egy kérdés, hogy ő a valóságban tűnt el, és a valóságban keressük a képen, vagy pedig csak az alkotó fejében volt jelen? Tehát ő ténylegesen valakivel itt iszogatott, és beszélgetett vajon, vagy ez csak az ő fejében volt, egy képzelt barát, egy képzelt szituációban? Ezek azok, amik szerintem ennek a képnek az erényei. Még egy dolog: az egésznek van egy dokumentatív jellege, mindazzal együtt, hogy reklámfotós eszközöket használ. Jóllehet a kép abban a tekintetben egy talált kép, hogy egy valós szituáció továbbgondolásáról van szó, de mégis, mintha ki lenne dekázva az egész, hogy mi hova kerüljön, hogy hol legyen a mosogató folyadék, hogy hol legyenek a vázák, hol legyen az üdítő, mintha ezeket valaki szertartásosan helyezte volna el. Nagyon köszönöm ezt a munkát, és itt is azt mondom, hogy Sándor, ne hanyagolj minket, légy szíves, küldjél még képeket! (hegyi)
értékelés:    

Nagyon izgalmas az a világ, amit Sándor megmutat nekünk, és én azt gondolom, hogy ez az egyik legerősebb épített környezetes leckemegoldás, ugyanis abszolút jól látta azt Sándor, hogy maga ez a helyszín mit kíván. Milyen képkiosztást, milyen objektívet, milyen nézőpontot, ez honnan lesz érdekes, és miért, és milyen utómunkát. Nagyon magas szintű munkát kaptunk, és nem csak ez az erénye ennek az egésznek, mert ez még ettől lehetne beszámoló, ugyanakkor ez ennél tovább megy, mert nem mentes a képsor az alkotói képformálástól. Ez pedig szerintem a legfontosabb lépcső a fotográfiában, hogy az ember eljusson odáig, hogy van véleménye, és azt ne primer eszközökkel, hanem esztétikai formában tudja azt a néző elé tárni. Ez egy olyan projekt, amit szemmel láthatóan Sándor komolyan gondolt, ebbe nem kevés energia van, hogy bejárja ezeket a helyszíneket. Ebben a tekintetben mindegy az, hogy ehhez milyen segítséget kapott, vagy milyen lehetőségei adódtak, és ez kinek adott, és kinek nem, merthogy ugyanezt a fajta gondosságot bármilyen más helyzetben meg lehet oldani. És azt is mondhatom, hogy ez a helyzet is, hiába adódik meg az embernek, hogy elmenjen egy ilyen helyszínre, ettől még össze lehet csapni, vagy az ember állhat ott tétován, úgymond földbe gyökerezett lábbal, hogy mit kezdjek ezzel az egésszel. Sándor pontosan látta és érezte azt, hogy ezzel az objektív megválasztással egyrészt ezeket a tereket íveltté és pozitív kicsengésűvé tudja tenni, és ezt az egészet tulajdonképpen a tónusrenddel, az embertelenséggel, a sci-fi hatású utópisztikus ábrázolással helyre tudja billenteni, tehát a nagyon édes, és a nagyon úgymond nőies formákat előhozó élményanyagot meg tudja nekünk úgy mutatni, hogy az hordozza azt, amit egy jó film. Amikor a feszültségkeltés nagyon precízen, adagoltan kerül a néző elé. Tehát, én ezt nagyon jónak tartom ebben a képsorban, úgyhogy Sándor, megvan a három csillag és a leckemegoldás is. Tőled is azt kérem - függetlenül attól, hogy ezek mennyire kiállításérett anyagok, mert ennél a képsornál én azt gondolom, hogy abszolút kiállításra érett anyag -, hogy tedd meg, hogy kicsit a beküldésnél nagyobb tempót diktálsz magadnak. Van miről beszélgessünk, engem is kell inspirálni jó munkákkal! (hegyi) értékelés:    

Volt nekünk egy photoshop táborunk, és ott beszélgettünk a tónus utómunkáról, és most már azt gondolom, hogy számon fogom kérni Ágnesen ezeket a melókat. Van számítógép, van szoftver hozzá, tessék ezt elkezdeni használni. Senki nem születik úgy, hogy ezeket tudja használni, ugyanakkor a gyakorlás, a próbálgatás mindig meghozza a maga eredményét. Ugyanis ennél a képnél - ami egy rendkívül jó megfigyelés -, ami problematikus, hogy bedöglöttek ezek a kukorica fonatok. És ha megfigyeljük azt, amit már nagyon-nagyon sokszor elmondtam, hogy mindig a legvilágosabb rész az, ami elviszi a figyelmet, akkor két ilyen ablak van ezen a képen, és mind a kettő viszi az egészről fókuszt. Utómunkában ezt rendbe lehet hozni. Igen ám, csak ezt meg kell csinálni. Önmagában az, hogy beadok egy képet, és talán körbevágom valahogy, ahogy jónak tartom, az kevés. Igenis, a tónusrendet gondozni kell, igenis, a kontrasztot helyre kell pofozni. Egy ilyen helyzetben, amikor látom azt, hogy amiről beszélni akarok, és a címet is erre viszem el, tehát, amikor látom azt, hogy ezek a formák elkezdtek már valamilyen irányban működni, de a környezeti hatás, az, hogy ez egy tető alatt van, és nem volt nálunk vaku, és nem volt nálunk még plusz lámpa, hogy ezt az egészet jól bevilágítsuk - tehát, ha észreveszem azt, hogy ez a megfigyelés szintjén pontos, de a kifejezés szintjén nem, akkor ezt a hatást lehet erősíteni, lehet hozni. Én ezt várom most már. Ennyi év után azt gondolom, hogy joggal várom ezt, és kérném Ágnest, hogy ő is kapcsoljon rá a tempóra. (hegyi)
értékelés:

Valószínűsítem, hogy a címbe egy kis hiba csúszott, ebben a formában egy hiányos mondatnak tűnik, valószínű, inkább a lélek tükréről lehet szó. A leckebesorolást nem nagyon értem, hogy miért pont a 35. leckébe került, mert ez a lecke a hiányról szól, és ennél azért konkrétabb megoldásokra gondolnék, mint arra, hogy valamilyen módon lefényképezem a fejem egy részletét. Ha konkrétabban akarom mondani, akkor első leckének nagyjából még elmegy, de számomra formai kérdések még így is felmerülnek. A képen látunk másfél szemet, egy kis szemöldököt, valamennyit az orrnyeregből, és egy kis hajat. Csak azt nem tudom, hogy mi a kép kivágásnak a magyarázó része? Magyarul, hogy hogyan is állna ez kompozícióban össze, merthogy a formákba mindenütt belevágtunk. Lehet ez egy üzenet, de akkor ennél határozottabb vágásokkal kell dolgozni. Akkor vágd ketté a szemet, tiszteltetjük Bunuelt, és ezzel máris befogtuk a pedellus száját, mert nem fogja megkérdezni, hogy miért pont a szem szélbe vágunk bele. Aztán van egy másik kérdés: Hogyha itt az a kérdés, hogy a szemmel mi történik, már pedig azt látom, hogy a szem alsó részénél a szemfesték elég érdekesen került az arcra, akkor erről kell beszélni. Egyszerűbben fogalmazva, az lenne a jó irány, ha tisztáznánk magunkkal az üzenetünket, hogy mit akarunk mondani, és onnantól kezdve ne akarjunk mellébeszélni. Ha azt akarom mondani, hogy bőgök, mert egyedül vagyok, akkor fényképezzem le, hogy bőgök, mert egyedül vagyok, de ez így nekem csak maszatolás. Mondom másképp. Bőgés közben nem lehet fotózni, minden felfokozott érzelmi helyzet egyben rendezői kihívás is. Tehát el kell hihetően játszani a dolgot. Ez a kép akkor lenne erős, ha hatásos és erős eszközökkel dolgozna. Attól, hogy nagyon közel tettük a kamerát az arcunkhoz, az még nem elég, az még nem lesz erős eszköz. Akkor lesz erős eszköz, ha a tekintet, a gesztus, a kompozíció, a tónusok, a színek egymásért dolgoznak, és nem egymás ellen. Azért mondom ezt ilyen határozottan, mert Nikolettának van esztétikai érzéke, és azt nem kellene a sutba dobni azért, hogy valami nagyon meghökkentőt csináljunk, és majd ez a meghökkentés elviszi a vállán. Nem viszi el, ez még önmagában kevés, ez művészkedés. Azért adnám vissza ezt az egészet továbbgondolásra és ismétlésre, és határozottan kérem Nikolettát, hogy vegye komolyan az ismétlést, mert ebben az esetben volna értelme ezt az egészet újradefiniálni. Tőlem szólhat ez a magányról, de akkor ezt tessék beletenni. A kisírt szem önmagában még nem a magányról szól, ettől még nem tudom eldönteni, hogy mire megy ki a fuvar. (hegyi)