Kissámli, kislámpa, kis termés...

Egy nagyon szép, jól megválasztott tárgyakkal összerendezett képi megoldást kaptunk. Az most egy kicsit nekem problémás, ami a világítással történik. Mivelhogy a mélységélesség viszonylag nagy, tehát a falnak a struktúrái éppoly élesben észrevehetőek és feldolgozhatóak, mint maguk a tárgyak, ebből kifolyólag nem mindegy, hogy a kép hátterében mi történik. Nóra igyekezett egy olyan semleges hátteret választani, ami nagyon jó, hogy nem zavar be ebbe a kompozícióba, viszont egy picit, én azt mondom, hogy jó lett volna, hogyha a kép jobb oldala felől egy derítést, egy kevésbé határozott, szórt fényt ez az egész kap valahonnan a fényképezőgép mellől. Mert hogyha ez megtörténik, akkor a háttér sötétben tud maradni, hogyha egy viszonylag kis teljesítményű fényforrásról beszélünk, viszont a szórt fénytől nő a térbelisége ennek a lampionnak, lámpának, akkor ez térben jobban elhelyezkedik. De maga az ötlet az nagyon tetszik. A másik az az, hogy lehet, hogy én egy picit lejjebb guggoltam volna a kamerával ahhoz, hogy ha viszont ez a megoldás van, ami most a képen világításban látszik, akkor nagyjából egy síkra kerüljek azzal a főmotívummal, ami ez a kis lámpácska ezzel a terméssel, mert hogyha lejjebb tudok kerülni, akkor mivelhogy ez kétdimenziósra szűkül a térbeli formája is és a világítás is viszonylag kétdimenziós, akkor ez helyén való. Tehát akkor nem hiányolom azt a fajta pluszt világításban, amitől ez a térbeliség létrejönne a fényszerkezetben is. Én ezt tudnám javasolni, tehát érdemes lenne ezzel még egy kicsit foglalkozni. És a másik, hogyha egy kicsit lejjebb jövök, akkor a fönti tér valamelyest csökkenne, mert most, ahhoz a tömegmennyiséghez, amit ez a kisszék, vagy kissámli, meg maga a kompozíció főmotívuma kap, ehhez a térbeliséghez most nekem sok az a levegőmennyiség, ami a fölső részben marad. De mondom, nagyon tetszik az ötlet. Két út áll előttünk. Vagy mozgunk a kamerával, vagy a világítással hozunk létre térbeliséget. Én erre most kettő csillagot adnék, és hogyha gondolja Nóra és van kedve, akkor ezzel még érdemes lenne játszani. És Nórának is azt mondom, hogy én megnéznék egy teljesen klasszikus csendéletet a Nórától. Banánnal, naraccsal, vagy virággal, hogyha vidámabbak akarunk lenni, vagy akár elszáradt termésekkel, elszáradt virágcsokorral, vagy nem tudom, barnásabb tónusokkal, hogyha egy kicsit merengőbbek, de mindenféleképp jó lenne, hogyha tárgyakból rendezne be egy csendéletet. Ehhez alapnak én tudok javasolni valamilyen asztalt, amit az ember letakar. Ugye ezt már más elemzésnél mondtam, hogy az ilyen takarásoknál, tehát hogyha valami terítőt, vagy valamilyen drapériát használunk az fontos, hogy az vagy mesterségesen úgy legyen gyűrve, hogy ilyen hajtási árnyékok ne legyenek benne, tehát hogyha kiveszem a szekrényből az nem biztos, hogy jót tud hozni, mert a négy, vagy hatrét hajtott textilek azok a hajtásnál csúnya árnyékokat hoznak, vagy hogyha abszolút steril helyzetet akarok létrehozni, akkor ezt ki kell vasalni. Úgyhogy hajrá, és én nagyon szeretném, hogyha a Nóra is elkezdene egy kicsit a csendéletekkel foglalkozni. Köszönöm. (hegyi)
éertékelés:

Ez a fotó egy picit a verbálfotó kategóriájában esik. A Gime észrevett egy üzenetet, hogy erre az irodaházra vagy nem tudom mire kiírták, hogy vigyázzon, aki arra jár, ne is gondoljon arra, hogy valami hülyeséget csinál, mert őrzik ezt a területet. Aztán, hogy valójában van-e ott őr vagy csak a matricát vették meg azt ilyen esetekben sosem lehet tudni, de ez egy pszichológiai hadviselés a betörőkkel szemben. Ugyanakkor azt mondom, hogy ha ezt elfogadom, hogy ezt Gimét izgatta, akkor abban nem vagyok biztos, hogy az, ami képelemként össze van lapátolva a képen, az mind fontos hogy megjelenjen. Egyrész. Másrészt a Gime úgy döntött, hogy ez a képet úgy fotózza meg, hogy a képhatár jobb szélét veszi alapul, az függőlegesben van, és minden további más borulhat, dőlhet, ahogy ezt épp kiadta a kamera. Én meg azt mondom, hogy ez nem teljesen van így jól, legalábbis nekem, mert ettől most hanyatt dől minden. Azt érdemes ilyenkor megfigyelni, hogy valójában tényleg az-e a jó megoldás, hogy az ember ezt a döntést hozza meg, mert a tömegelhelyezés ezt fölül fogja írni. A harmadik észrevételem pedig az, hogy ez az épített környezet leckére érkezett, de én ezzel így, ebben a témakörben, nem tudok mit kezdeni, Az épített környezet azért ennél inkább szól arról, hogy milyen helyzetet hoz létre az ember a saját környezetében. Ez most azért nem olyan nagyon erősen van nekem jelen. Érdemes egy picit még szigorúbbnak lenni magaddal András abban, hogy amit fényképezel abból a világból, amiben jársz, mi kerül a lencséd elé és utána mi az, ami megörökítődik és bemutatásra kerül, és hogyan. Megint azt mondom, hogy már nagyon jól érezni, hogy lassítani mersz, de még egy kicsit fékre kell állni és lassítani. Lassíts! (hegyi)

Nagyon szeretem ezt a képet, mégpedig azért, mert nagyon izgalmas az az érzés, amit a nézőben kivált vagy ki tud váltani azáltal, hogy ezek a hópelyhek megjelennek, de negatív formaként jelennek meg. Tehát a nagy világos égben, ezek ilyen sötét pöszmöszökben szállnak felénk. Pont ettől válik ez az egész izgalmassá, mert egyszerre hordozza a régi fotográfiák roncsolt felületét és azt a tényszerű helyzetet, hogy szakad a hó, és ettől válik az egész izgalmassá, hogy a ez a kettősség a nézőben is megjelenhet. Ráadásul a mélységélességgel, azzal, hogy ezek a hópelyhes bemozdultak, ezzel eléri azt az alkotó, hogy én is ott érzem magam ebben a helyzetben. Nem mondom, hogy egyértelműen úgy érzem magam, hogy rohanok, vagy majd megfagyok, ezt ez a kép nem is igazán tudja hordozni, nem is valószínű, hogy ez volt a célja, de olyan, mintha ülnék az út szélén egy autóban és nézném a tájat. Az élmény mindenképpen meg van és nagyon köszönöm. Kevés eszközzel dolgozik. Kompozícióban izgalmas ez a sötét folt, ez a forma, amit a bokrok adnak és nagyon érdekes, hogy ezek hogy kúsznak ide be. Olyan, mintha egy kisvonat robogna a tájban és annak a füstfelhőit látnánk, sok mindenre lehet asszociálni. Megint azt mondom, hogy a történetnek a meseszerűségét erősíti ez a fajta fogalmazás. Kompozícióban nem vagyok teljesen biztos, hogy a döntés az abszolút érvényes lenne. Lehet, hogy én ebből a sötét foltból kevesebb vagy többet adnék belőle, de most nagyjából középen nem biztos, hogy kompozícióban annyira erős, de mindezt elviszi a vállán az a fajta történetmesélés, amit Viktória mutat nekünk. Úgyhogy nagyon köszönöm és meg van rá a 3 csillag. (hegyi)
értékelés:

Itt egy olyan három képből álló képsorozatot látunk, ami valószínű egy munkahelyi helyzetet mutat. Péntek délelőtt van, Ágnes szó szerint vette ezt a történetet, tehát azt mondja, hogy az én péntek délelőttöm ilyen általában. Azt mondom, hogy ez nagyon érdekes, és most egy kicsit elkezdem ezeket a képeket vesézni, azért, mert azzal próbálok segíteni Ágnesnek, hogy azt a fajta ironikus hangvételt, ami nagyon jól jellemzi őt és ami fontos és egyedi vonása, azt a képeivel is meg kell tudni fogalmazni, mint akár egy rádióműsorral vagy egy filmmel. (Ennél a képhármasnál zavar az értelmezésben, hogy álló és fekvő képek váltakoznak.) Az első képen egy számítógép monitort látunk, amin már nincs semmi lényegi információ, tehát úgy tűnik, hogy aki ezt a computert használja, az enyhén szólva unatkozik vagy nem tudom mi a jó szó, nagyon sok kedve dolgozni nincs. Tehát nem egy számítógépes munkalapot látunk vagy nem egy épp megírandó levelet, hanem egy háttérképet, és ez elég lényege üzenete ennek a helyzetnek. Látunk még egy billentyűzetet, egy fejhallgatót, egy bögrét, egy naptárat, ezek, mint manifesztumok jelzik az irodai hangulatot. Én azt mondom, hogy egy picit itt a megrendezés lenne a kulcsszó, tehát az, hogy így találtam, az nem elég erős indok, nem elég erős védelme ennek a képnek. Így találtam és azért vagyok én az alkotó, hogy abba, ami a környezetembe van, szerkesztéssel beavatkozzak. Miért mondom ezt? Merthogy itt ennél a képnél szerintem maga a computer háttér kevésbé izgalmas pontosan azért, mert nem hoz információt, lényegesen kisebb felület is elég lenne ahhoz, hogy jelzésértékkel jelezze az irodai hátteret, míg mondjuk a naptár szerintem fontosabb lenne, mert egy dátum megjelenése a képen az mindig izgalmas. És hát ezen a naptáron valami látszik is, nem tudom megmondani, hogy milyen fotográfia, de lényegesen izgalmasabb közlés, mint amit a monitoron látunk. A másik hogy a billentyűzetből is egy kisebb rész elég lenne azért, merthogy magát azt, hogy ez egy számítógépes helyzet, jól tudjuk érzékelni fele ekkora billentyűzet megmutatásával is. Ami már kezd izgalmas lenni és ami személyes, a bögre. Nem biztos, hogy jó helyen van. Persze, lehet, hogy Ágnes oda szorította be, még az is lehet, hogy mindig ott szokott lenni, nem tudom, de az biztos, hogy most ezen a képen nagyon kiszorul, miközben ez egy személyes tárgy. Ott van egy fajhallgató, amire megint azt mondom, hogy izgalmas, csak úgy be van oda dobva, hogy azt a néző nem biztos, hogy jól tudja értelmezni, aki technikában nem olyan járatos. Jön a fő motívuma a képnek, ami az izgalmát és az iróniját adná, az pedig az, hogy itt van egy számítógépes környezet, mindeközben oda van valahogy ragasztva egy cérnán, ha jól látom egy kék színű, talán ceruza. És ez az, ami a humora, a bája ennek a képnek, de hát ez most itt alig látszik. Aki már fotózott, annak ez egyből lejön, de nem vagyok benne biztos, hogy egy laikusnak ez ennyire egyértelmű lenne. Tehát ez az a képelem, amire rá lehetett volna ezt az egészet fűzni, maga a digitális technika és az analóg technika találkozása, a postairon és a billentyűzet szerelme, vagy nem tudom. Tehát itt azért létre lehetett volna hozni valamit kompozícióban és ez most nem történt meg. A második kép egy nagyon érdekes helyzet, egy olyan nézőpontot mutat, aminél Ágnes, a saját kis íróasztala mögül kinéz az ajtaján és ott látunk egy teret, ahol egy néni, talán takarító néni, épp a munkaeszközét veszi elé vagy rakja el. Ez is érdekes és izgalmas, talán még izgalmasabb lett volna, ha ezt is rendezői szemmel nézzük. Tehát azt mondja Ágnes ennek a hölgynek, hogy „Irénke, megtenné-e nekem, hogy azt a porszívót elkezdi toligálni itt a kőpadlón?” Mindegy, hogy be van-e dugva, teljesen mindegy, mert ilyen szempontból ez a képen nem fog látszani, de tessék már úgy csinálni mintha. És akkor a nyugalmas irodai helyzetből egy olyan külső térbe tudunk áttekinteni, ahol folyik egy munka attól függetlenül, hogy péntek délelőtt van. Nekem izgalmas lenne. Itt is megjelenik a monitor, sejthetően ez az Estiskola címoldala lehet. Azt mondom, hogy itt megint egy döntés, hogy akarom én ezt mutatni? Ha igen, akkor itt van egy fehér rész, valahogy oda lehet csalni ennél nagyobb információ mennyiséget is. Ami igazándiból izgalmassá teszi ezt a képsort, az az utolsó kép, ami egy nagyon aranyos döntés és egy nagyon jó hangulatú mese. Ágnes királylány elmegy és itt hagyja a békakirályt az asztalán ülni, és azt mondja neki "Kis békakirály vigyázz az asztalomra hétvégén, amíg én bulizok vagy síelek. Hétfőn találkozunk, szia!” És elbúcsúzik ettől a mesei szereplőtől. Tehát van egy mesei helyzet és attól lesz nagyon egyértelmű, hogy Ágnes tudatosan alkalmaz egy olyan helyzetet, aminél ő magasabban van, az ő szemsíkja magasabban van, a kameráé, ami a nézőt képviseli. Ez hoz egy ilyen helyzetet, hogy az a kamera le lett téve az íróasztalra, már nem világít a monitor, kikapcsolta, ha jól látom, kabátban és búcsút int. Ez a befejező kép ez nekem abszolút rendben van. Az egy másik kérdés, hogy itt megint kialakult egy holttér a kép bal alsó sarkánál, de ez nem jelent olyan nagy problémát. Ha az előző képek gyatyába vannak rázva, akkor azt mondom, hogy ennél a képnél az, hogy el van pakolva az asztalról és rend van, ez tulajdonképpen azt is jelzi, hogy Ágnes milyen viszonyban van ezzel a munkahelyi helyzettel. Úgyhogy én azt mondom, hogy maga az ötlet nagyon jó, de azt kérem Ágnestől, hogy legyen szíves ezt a leckét megismételni, mert nagyon tetszik ez a fajta bemutatás, ez a fajta lecke megoldás, nagyon jó az irány, szerintem adódik is erre alkalma, hogy ezt megismételje és én azt szeretném, ha kedve is lenne hozzá pontosan azért, mert ezzel a gyakorlással fog tudni rájönni arra, hogy mitől működik egy mese, akár a saját mesélése. Mi az az „Ágneses” mesélési mód, amit van szerencsénk hétfőnként hallani a rádióban. Tehát én erre próbálom őt biztatni. Úgyhogy most erre nem adok semmit, várom az ismétlést. Köszönöm! (hegyi)

Bevallom férfiasan, hogy én most megnéztem Bélának, hát majdnem napra pontosan egy évvel ezelőtt riport leckére beküldött Tél a tónál című képsorozatát, ez most téli szilánkok. Azért tettem ezt, mert biztos szerettem volna lenni abban, hogy jól emlékszem, hogy mi az, amitől az a sorozat másképp működött, mint ez. És ez nagyon egyszerű lesz, amit most mondok, ott a Béla valamit el akart nekünk mesélni. Be akart mutatni nekünk valamit. Volt egy érzelmi megközelítés. Ez most, amit látok, ez nekem kilóra megvan, ott van minden, ami kell, mindegyik nagyon izgalmas irány lenne, de önmagában egyik sem elég erős, hogy önállóan megálljon mint kép és ebből kifolyólag, hát a Béla összerendezte ezt egy sorozattá. Nekem most így tűnik ez a metódus. Tehát, hogy nem egy sorozatot akarok csinálni, hanem csinálok képeket, utána meg azt mondom, hogy, na jó, akkor ezek a képek lettek ebből a sorozatból jók, vagy egy bizonyos szint fölöttiek, és akkor ezeket így egy csomagba beküldöm. Nem látom, hogy ez építkezne valamilyen szinten ez a történet, tehát nem látom azt, hogy lenne valamilyen összekapcsoló szál, ami összefogná ezt a helyzetet, és azt sem látom, hogy minden egyes kép indokolt lenne, bármelyiket ki tudom hagyni ebből a sorozatból. Bármelyiket - miközben bármelyikkel el is tudnék indulni, mint történet, tehát el tudnám kezdeni a mesét vele. Tehát én azt mondom, hogy ez most így egy nagyon szép skicc, minthogyha egy jegyzetfüzetbe felírtam volna azt, hogy na, mivel szeretnék foglalkozni. Én most azt tudom mondani, hogy hát Béla, nem is azt mondom, hogy ismétlésre adom vissza, hanem ebből kaptunk tőled egy nagyon erős sorozatot egy évvel ezelőtt, ez nem ment azon túl, sőt, hát most vagy valamelyik vonalon elindulsz, vagy nem tudom, valahogy jó lenne, hogyha megmondanád, hogy mitől szereted te ezt a történetet, mert ez nem derül nekem ki. Nem érzem azt, hogy érzelmileg mi az ami téged ehhez köt. Itt megint azt mondom, hogy bele kell bújni ebbe, mint egy kabát és magamra kell tudni húzni és úgy elmesélni, hogy én - a néző - ezt nagyon szeressem, és nagyon fontos legyen nekem is. Tényleg azt mondom, hogy az első kép olyan, mint egy nagyon szép ólomüveg ablak, vagy minthogyha lehetne ez egy pénzverdében, vagy egy ékszerkészítőnél. Gyönyörű. A második kép, mint egy béka. Ez is egy jó vonal. A harmadik kép, az ezzel a kis hegyes formával és a háttérben lévő pöszmöszökkel nagyon is izgalmas zenei elindítása mondjuk egy történetnek. A következő képnél nagyon jó ez a mélységélesség meghatározás, hogy ennyire kicsire vetted a mélységélességet. Ez a negyedik kép. Az ötödik képen…hát, ez, mondjuk ez az ötödik kép szerintem kimaradhat, ez annyira nem erős semmilyen szinten. A hatodik kép az egy teljesen más. Az olyan, minthogyha felülről nézném a Nazca vonalakat, tehát megint egy más gondolati irányt lehetne belőle kihozni. Vagy a térképpel összehasonlítva, vagy minthogyha egy várost építenének, de akár egy sci-fi filmet is el tudok ebből képzelni. A zárókép, az pedig tényleg azt mondom, hogy nagyon szép meglátás, ott viszont valami hiányzik a képről, amitől ez a kép történetté alakul. Háttérnek jó, csak még nincs rajta történet. Szóval, Béla, én ezt visszaadom, és nem is azt mondom, hogy ismétlésre, hanem átgondolásra. (hegyi)