Ennél a képnél két dolgot szeretnék elmondani. Az egyik az, hogy egy nagyon jó és izgalmas játék az, amit a Gime itt létrehozott és érdemes lenne ezzel még foglalkozni, megfigyeléseket tennie, hogy milyen fényjátékokat tud még – akár ezekkel a cd tornyokkal, akár más hasonló megoldással – létrehozni. Tehát nagyon jók ezek a megfigyelések és érdemesek arra, hogy ezeket az ember úgymond elraktározza a fejében, hogy anno ezt hogy csinálta. Érdemes ezzel azért is játszani, hogy a rutint is megszerezzük a világításnál. Annak is örülök, hogy itt már azért valamilyen szinten törekedett a Gime arra, hogy a lehetőségek szerint a csendélethez jobban illő homogénebb hátteret és előteret alkalmazzon. De arra szeretném a Gimét kérni, hogy most oké, ezek a játékok megvoltak és most próbáljuk meg azt, hogy nem kibújunk a feladat alól és megkerüljük, hogy létrehozunk valamit, és azt mondjuk rá, hogy csendélet, hanem egy klasszikus csendélet berendezést kérnék, hogy készítsen el. Tehát én erre egy csillagot mindenképpen megadok, mert egy érdekes megfigyelés. Annak meg külön örülök, hogy csinált hozzá werket, tehát ezért kap még egy csillagot, de azt szeretném, ha Gime elkezdene a csendélettel foglalkozni klasszikus formában. Vesz egy narancsot, banánt vagy más gyümölcsöt és összerak egy gyümölcs csendéletet vagy bármi más tárgyakból, de egy klasszikus csendéletet. Tehát nem valami modern őrületet hoz létre, hanem klasszikus formákat, klasszikusan bevilágítva, klasszikusan elrendezésben. Lehetőségek szerint először próbáljuk meg ezt fekete-fehérben, a színekkel ráér később is foglalkozni. Szeretném ugyanis, hogyha magát a komponálást és a térrendezést tudná a Gime gyakorolni. Ehhez a csendélet kitűnő téma, de most egy picit megint előre ugrottunk és létrehoztunk valamit, ami nem csendélet. Az, hogy van három cd-s doboz – értem én – Hanoi tornyai, de ez ettől még nem válik csendéletté. Csendéletté akkor válik, ha ez a filozófiai üzenet a térrendezéssel együtt ad valamilyen érzetet a nézőben. Ez egy geg, nem több. Értékelem ezt, de ennyi és nem több. Ennél egy kicsit tovább kéne tudni lépni, azért mert ez utána a többi munkáknál is meghálálja magát, ha az ember elsajátítja a csendéletnél a komponálás, a térrendezés, a tömeg, a fény játékának ismereteit. Kérem, hogy a Gime ismételjen, de azokért, amit elmondtam a kétszer egy csillag megvan. (hegyi)
értékelés:

Mivel nekem nincs, így egy olyan ember házi kedvencét fotóztam, akit nagyon szeretek és akit a barátomnak tartok.

Kedvelem ezt a képet, azért, mert igazándiból nem a szokványos házi kedvenc helyzetet mutatja be, hogy a macska ugrik, játszik, lever valamit, jaj de aranyosan néz a kamerába, vagy a kutya fekszik a földön és csóválja a farkát vagy épp a hátán fekszik és vakartatná a hasát. Olyan helyzetet mutat nekünk Tünde, ami alapvetően mer ebből a fajta sémából kilépni. Viszont ezzel a képpel az a helyzet, hogy most két jól látható részre esik szét. Az egyik rész, amit el tudok fogadni, az a sötét tónusban tartott helyzet, ami a kanapé és a macska és a macska sziluettje között jön létre, ha letakarom a képnek a bal oldalát, akkor a jobb oldalán ez egy nagyon is izgalmas helyzet – persze nyilvánvalóan fölül is kell akkor a falból takarni, és akkor egy nagyon szép képet látunk, ahol tulajdonképpen a macska sejtésszerűen van jelen és pont az árnyékból való felbukkanás az, ami izgalmassá teszi ezt a fotográfiát és ezt a meglátást. Aztán van egy másik helyzet, egy üres kanapé – valakinek a helye – és ezt megvilágítja ráadásul egy állólámpa, ami tulajdonképpen még jobban kijelöli ennek a valakinek a helyét, aki nincs ott. Ezt is el tudom fogadni, tehát a képnek a bal oldala is tökéletesen működik. De hogy igazándiból ezt a két történtet mi köti össze, az hiányzik a képről. Akkora a tónusterjedelem különbség, hogy ráadásul a kép bal oldala agyonveri a kép jobb oldalát. Egyszerűen a szem nem képes ekkora tónusterjedelmet nyugalmasan, szépen szemlélve befogadni. Tehát olyan mintha állandóan billegne egy ilyen mérleg, hogy mindig lekonyul a jobb oldali fele, hogy hoppá, akkor megint próbálom értelmezni, hogy mi van ott és tényleg csak a két szem az, ami ezt megmutatja. Nyilvánvaló, hogy a macska jellemére is van ebben valamiféle utalás, és én ezt is el tudom fogadni, de most valahogy ez a történet nekem 2 nyomon halad és a két nyom jelen pillanatban nincs összekötve. Tehát miközben én nagyon szeretem ezt a képet, miközben az irány nagyon jó, azt kérném Tündétől, hogy ha van erre mód, akkor próbálja ezt a képet megismételni pontosan azért, mert értem és érzem azt, hogy elindul egy párbeszéd, értem azt, hogy elindul egy mese, de ez a mese nekem most nincs befejezve. Jelen pillanatban olyan, mintha belekezdtünk volna két történetbe, csak nem értem, hogy hol kötődik ez össze. Mondom, nagyon jó a meglátás. Valamilyen úton-módon el kéne érni azt, hogy vagy a kép bal oldalához próbáljuk a macskát tónusban közelebb hozni, tehát valamit derítünk rajta, hogy a pofája azért látszódjon, vagy pedig a kép bal oldalára be lehetne ülteti valakit sötét ruhában és akkor ő elkezd kitakarni valamennyit ebből a nagy fénymennyiségből, és akkor azt mondom, hogy közeledünk a macska tónusrendjéhez, úgyhogy én ezt visszaadom ismétlésre. (hegyi)

Két képből álló mozgássort és hangulatot látunk. Igazándiból a Feri a megmondhatója, hogy biztos volt itt vonat is, meg értem én, hogy elment, de ha már két képet használunk, akkor lehet, hogy az elmenést egy picit jobban lehetett volna ábrázolni. Én most nem vagyok biztos abban, hogy 100%-ig világos számomra, hogy mi akar lenni a kép üzenete. Látok egy padot és a pad előtt látok elmozdulni embereket. A mozgás leckét tökéletesen teljesíti ez a kép. Annak azért még jobban örültem volna, ha nem csak az alsó, hanem esetleg a felső képnél is a kamera nem mozdul be, mert ott egy picit minden mozog vagy ha bemozdítjuk a kamerát, akkor valamilyen céllal tegyük azt. Igazándiból nem nagyon értem. A fölső képnél látok 1 db lábat meg valami elmozduló fényformát, az alsó képnél szintén 1 db lábat látok meg egy felet meg látok két testformát, csak nem igazán értem, hogy most ezt így hogy. Oké, hogy elment a vonat, de erre a padra soha nem ül le senki? Mert ha igen, akkor annak is van egy funkciója. Úgyhogy én azt gondolom, miközben magát az ötletet kedvelem és a mozgás leckét is teljesíti, de ez most nem olyan nagyon Mácsais. Ennél Te szoktál tudni kevésbé bizonytalanul fogalmazni. Olyan most nekem ez az egész, minthogyha valaki ezt a padot megfogta volna és odatette volna, az emberek meg kerülgetik, mert nem biztosak benne, hogy nem fog felborulni, miközben valószínűleg egy funkcionális pad és nem egy díszletkellék és centrális helyet foglal el. Ha van értelme annak, hogy erre a padra miért nem ülnek le, akkor ez most ebből a képből nem derül ki. Úgyhogy ne haragudj Feri, de én ezt visszaadnám ismétlésre. (hegyi)

Nem sokkal ezelőtt láttunk egy képet a Feritől, ami a Tisztelet Balla Demeternek című leckére érkezett. Itt egy másik kép, és mondhatnánk, hogy ez ugyanaz, a Feri most rátálalt erre, hogy nagyon kis mélységélességben dolgozva ilyen klasszikus formákat, századfordulós hangulatot idéző formákat rajzol föl ide nekünk, én meg azt mondom, hogy a két képnek – azon kívül, hogy technikailag hasonlóképpen készültek – túl sok köze nincs egymáshoz. Még azt is mondhatom, hogy az egy férfias meglátás, ebben a képben nagyon sok nőiség van, és nagyon örülök annak, hogy a Feri ezeket is elő tudja magából hozni. Technikailag annyit mondok, hogy azért annak itt örülök, hogy – bár nagyon a határán vagyunk annak, hogy a Feri mennyit élesített utólag – ezen a határon viszonylag belül maradtunk és nagyon szépek azok a kis struktúrák, amik ezen a kis bepöndörödött levélkén élesben meg tudnak jelenni. Nagyon kedvelem azt a fajta ritmusjátékot, amit ez hoz: azokat az íveket, hullámokat. Nagyon szeretem. Egy picit nekem megint a kompozícióval van problémám. Lehet, hogy én a kép fölső részéből nyugodtabban, bátrabban vágtam volna és amit levágtam, azt alul hozzá tenném, tehát nekem ilyen problémám van, de üsse kavics, ez az én nyavalyám. (hegyi)
értékelés:

Tünde ezt a képet szorgalmi témakörbe küldte, aztán a többiek rábeszélésére tettük át a Csendélet kategóriájába – meg kell mondjam, azért sokat nem kellett győzködni, hogy ez hova való, hiszen szívem szerint én magam is oda tettem volna. Mondhatnánk azt, hogy a csendélet az tárgyak viszonya és akkor hol vannak ezen a képen tárgyak, mert ezen egyetlenegy virágot látunk, azt is tulajdonképpen csak a sötétből derengve előbújva, tehát hogy ez most miért csendélet. Akkor én azt mondom, hogy igen, a klasszikus csendélet felfogáshoz képest ez egy következő szint és azért tudom elfogadni, mint megoldást, mert ennél a képnél pontosan a hiány az, ami ezt a viszonyrendszert mozgásban tartja, az a hiány, ami a sötétből nem derül ki. Ez a hiány, ez a formai játék az, ami tulajdonképpen beemeli ezt az egészet ebbe a kategóriába, amit úgy hívunk, hogy csendélet. Amivel nem biztos, hogy 100%-ig egyet tudok érteni, az maga a kompozíció, a képen szereplő virágforma elhelyezése. Most egy picit úgy érzem, minthogyha nem lenne biztos az alkotó, hogy mit is akar és hogy is akarja mondani és akkor ide sikeredett. Mondok két irányt. Az egyik az, hogy azt mondjuk, hogy a klasszikus kompozíciós irányt követjük és akkor, mivel a képben van egy ilyen átlós elhelyezkedés a virágban is tulajdonképpen egy elnyújtott háromszöget látunk, tehát azt mondom, hogy akkor a képnek a bal oldali fölső sarkát azt ahhoz a kis virágcsücsökhöz kellene igazítani, tehát onnan kéne indítani az egészet. Minthogyha egy arcot néznénk, bal oldali irányból jobb oldal felé kommunikál, tehát akkor jobb oldalon kellene nagyobb helyet hagyni. Ha ezt el tudjuk fogadni, hogy fogjuk fel ezt úgy, mint egy portrét, akkor ez az egyik megoldás. A másik irány, a dekompozíció az pedig az, hogy ha ezt a jobb oldalra húztam át, akkor a bal oldalon lényegesen többet kéne hagyni ahhoz, hogy a tömeg legyen maga az, ami ezt a finom kis jelzést mozgásban tartja. Másképp mondva, ehhez a mennyiséghez, amit itt most látunk, ha a mérlegserpenyőbe beletesszük magát a virágformát a tónusaival, fényeivel és árnyékaival, akkor a másik serpenyőbe többet kell tennünk, pontosan azért, hogy ez a maga könnyedségével lebeghessen. Szóval mondom, nekem kompozíciós problémám van. Tünde lesz a megmondhatója, hogy ez mennyire jó meglátás, hogy egyetért vele vagy sem. Én két csillagot tudok erre most adni, úgy, hogy egyébként azt kell mondjam, Tünde nagyon is érti és érzi ezeket a dolgokat, és nagyon örülök neki, hogy ilyen bátran hozzá mer nyúlni ezekhez a leckékhez és arra szeretném őt bátorítani, hogy csak így tovább, mutassa a többi leckére a megfejtéseit, kíváncsian várom. (hegyi)
értékelés:

Annak nagyon örülök, hogy a Nóra újból kezdte a feladatokat és ahogy látom, következetesen megy végig a soron, az első leckét láttuk – az a körömlakkos - , és most a második lecke egy portré. Rögtön egy triptichonnal indulunk, de ez a triptichon nem a szó hagyományos értelmében az, hanem egy olyan képhármas, amit mint egy film, mesél egy történetet. Ez a történetmesélés, ezek a fázisok nagyon is jellemző fázisok és én nagyon örülök annak, hogy Nóra nem csak a harmadik képet küldte el és nem csak az elsőt, hanem közte van ez a második kép. Olvastam a kommenteket, szerencsére nagyon sok hozzászólás született ehhez a képhez. Én azt szeretném hozzáfűzni, ha már olvastam, hogy azért fontos a második kép és azért fontos, amit olvastam hozzászólásként, mert ez a második kép az, amitől az első kettő, mint egy mérleghintán, ide-oda tud billenni. Ez a második kép az, amit hogyha megnézek, akkor ebből még – amikor az első képet megfigyeltem – bármi lehet, ebből még az is lehet, hogy a szereplő leveszi a szemüvegét és fájdalmasan akár ránk néz, az is lehet, hogy föláll és itt hagy minket, és ez is tulajdonképpen a végkifejlet. Nagyon is megrázó az a mód, ahogy Nóra a saját indulati működését pőrére vetkőzteti előttünk ezzel a három képpel. Hogyha megnézzük a harmadik képet, lehet azt mondani, hogy igen, ez egy statikus kép, és ahogy olvastam a kommentárokban ez lehetne egy fogászati reklám. Hát aki ezt mondja, annak azt mondom, hogy egy kicsit nézegesse majd ezt a képet, ugyanis azért érdemes megfigyelni egy-két apró, pici gesztust, ami miatt látszik, hogy ez a kép bizony nem egy fogorvosi rendelő várójában készült. Mire gondolok? Nézzük meg a szem körüli ráncokat, formákat. Bizony főképp a nekünk jobb oldalra eső szemnél a szemöldök fölötti résznél, hogyha megfigyeljük Nóra arcát, akkor látjuk azt, hogy itt van feszültség. Ugyanez igaz a nyakra. Nézzük meg az első képet, nézzük meg akár a második képet, és ezekhez képest nézzük meg a harmadikat. Azért elég erősen látszik az, hogy a nyakizmok megfeszülnek. Igen, lehet azt mondani, hogy lehetett volna ezt talán egy picit szerencsésebben világítani, hogy a nyakrészhez egy kis takarást adunk és akkor kevésbé mosódik egybe az áll alatti ív és a nyak formája. Lehet ilyennel játszani és ezek érdemes azért megnézni majd, hogy világítással mit lehet elérni. De azt mondom, hogy tegye a kezét a szívére mindenki, aki önarcképet készített, hányszor tudja eljátszani hitelesen ugyanezt a figurát? Hogy nekifogok, oké, leveszem, megcsinálom, üvöltök, kész, megnézem, hát ez nem jó, akkor még egyszer. Tehát nem biztos, hogy ezt túl sokszor eljátszhatom, mert onnantól kezdve egyrészt elmegy az embernek a kedve, másrészt meg ténylegesen mache tud lenni. Én nagyon örülök ennek a képhármasnak, hogy elérkezett hozzánk és annak is, hogy Nóra egy ilyen őszinte hangot üt meg velünk, és nagyon remélem, hogy ezekre születnek válaszok a többiektől. (hegyi)
értékelés: