Szakkör | Page 827 | Látszótér

Szeretet II.
A Szeretet I. kiegészítése, nem tartozik igazán a leckéhez.

Azért kell, hogy egy picit beszéljek a két képről és azért örülök, hogy igazából a mozgás feladatkört az alkotó nem jól teljesíti, mert furcsa dolgot fogok mondani, hogy hála a jó istennek. Azért, merthogy egyszerűen egy kezdetleges feladatkörből, a mozgás leckéből túllép az alkotó, nagyon nagy szeretettel és figyelemmel egy idős ember iránt. Egyértelmű, hogy a második képet azért teszi hozzá Bara, úgy hogy az első képen felfedezhető ez az íves felröppenés, ahogy a bácsi ad nekik enni kenyeret, mert az nem csak arról szól, hogy a gerle ott van a bácsinál, és az ujját oda tudja illeszteni a bizalom okán, hanem a fotós is egy olyan érzelmi viszonyban van, amire azt kell mondjuk, hogy nem csak úgy odakanyarította a szeretet fogalmát, hanem látszik, hogy érdekelte ez az esemény, ez a helyzet, a galambok és a bácsi, Hrabal és a galambok közötti kapcsolat. Tehát nem a mozgás leckeség kapja a disznókat. Nagyon nehéz ilyen szituációkban fotózni, hogy a fotós közben ne zavarja meg az eseményt. Itt megvolt az esélye annak, hogy ha a fotós gyorsan akar dolgozni, akkor a kis állatok egy fél óráig messze röppennek. Ezért is vagyok kompromisszumkész. Hosszú kivárás, türelem. (szőke)
értékelés:

Tenger I-III.

Hiroshi Sugimotonak és Koscsó Gábornak

A képsorozat nagyon intenzíven kapcsolódik össze, majdhogynem azt kell mondjam, hogy az alkotó munkáiból a legerősebbet érzem itt most, most érzem legjobban azt, hogy ez a kép ÍGY értelmezhető hármas egységben. Elsősorban azért, mert Márti korai időszakában is láttuk, hogy a szöveges üzenetekhez vonzódik, a történetekhez, itt viszont egy olyan szimbiózis zajlik, ahol nemcsak egy avantgárd ötletjáték látható a képen, hanem valóban megtörténik egy vizuális geg és ahogy az élességet elveszítjük, az alsó képen tényleg azt hihetnénk, hogy egy csodálatos elalvás előtti tengeri tájat látunk. Nagyon szép a kép versessége. Függetlenül attól, hogy ez szorgalmi, három disznó. Alkotói értelemben ebben a képben érezzük Mártinál a legnagyobb alkotói szabadságot. (szőke)
értékelés:

Harcos

Nagyon szeretjük ezt a képet, jó, hogy az arcon van az élesség, de el vagyunk bizonytalanodva, mert ebben a kompozíciós formában, ahol a rácsok is szerepet kapnak, a beállítás vagy épp az élesség kérdése nincs eldöntve eléggé. Ahhoz, hogy az üzenet, az arc élni kezdjen, hogy az arc oválisai, ami olyan, mint egy folyami kavics, az ellentéttel, a rácsokkal működjön. Sokat gondolkodtunk, és végül arra jutottunk Hegyivel, hogy ott a megoldás, hogy egészen kis mélységélesség mellett, az arc és a rács között nagyobb távolságot kellene tartani ahhoz, hogy a rács ennél életlenebb legyen és akkor az arc egyből élni kezd. De ez csak úgy elérhető, ha igen kicsi a mélységélesség, az az arcon van tartva, a rács csak picikét van távolabb tartva az arctól és a világítással, a derítéssel kiküszöbölésre kerül, hogy a rács ne vessen árnyékokat az arcra, pontosabban ezek az árnyékok takarásban maradjanak. Ha van mód ismétlésre, kíváncsiak lennénk erre a megoldásra. (szőke)
értékelés:

Fordulat

Egyértelműen valamilyen posztamens vagy épületrész darabját látjuk, sejthető, hogy ezek téglák, picit elfordítva egymáson és ez a furcsa, DNS-szerű spirál folytatódhat tovább. Jó érzés azt látni, hogy az alkotót nem az egész valós rendszer, hanem a ritmika érdekli, az a ritmika, amit a metsző árnyékok, a téglák spirális forgásai és az ezekhez kapcsolódó ritmus hoz létre. Azt is megkockáztatnám, hogy a szorgalmi képpel semmi más baj nincs, minthogy Barának meg kéne nézni az estiskola házi feladatait és a jó régen feladott mozgás házifeladatsorhoz lehetne csatolni. Ha ez a kép nem szorgalmiként, hanem a mozgásra érkezett volna, akkor szinte egy tökéletes sűrítését látnánk a képen belüli mozgásnak. Nem egy verbális ötlet képi megoldását látjuk itt, amiből már nagyon sokat láttunk az elmúlt időben, hanem ritmikai mozgásokat hoz létre az alkotó. Elhangzott itt a beszélgetésekben, hogy talán ott felül nem jó, hogy van az a kis fekete, ami jobb oldalon felül jelentkezik, az én véleményem szerint viszont olyan erős ez a ritmus, ami pontatlansága ellenére is felülírja a hiányosságokat. Az alkotó van olyan bátor, hogy lefényképezi a semmit. Természetesen nem a semmit látjuk, hanem téglákat, de olyat, ami mások számára jóllehet jelentéktelen. Nincs rajta felirat, nincsenek rajta szívek, rúzzsal ráírva évszámok, egyszerűen látjuk a téglák kapcsolódásait, de ezek fényei egy dinamikus történetet mesél el. Én ezt átsorolom a mozgás házi feladathoz és adok rá 3 disznót. (szőke)
értékelés:

Unplugged

Egy beállított helyzetet látunk, ahol a portré kategóriában egy nagyon jó alkotói geget látunk, amelyben egyértelműen a fotózást megelőző gondolati koncentráció jelenik meg, a fej beállítása olyan szinten lett bemozdítva, amelyből a test perspektíváján keresztük a mellkas, has és alhas ki van takarva. Az orr különleges szerepet kap a két láb között, és bár teljesen más beállításról beszélünk, mint a reneszánsz egyik fontos festményénél, Mantegna: Halott Krisztusánál láthatjuk, tehát egyértelműen a kép azon kívül, hogy a portré feladatkörével foglalkozik, az elsődleges üzenet a perspektívával való játék - nagyon reméljük, hogy a táborainkon majd a perspektívával behatóbban is fogunk tudni foglalkozni. A szimmetriát a fali dugasz bontja meg, de ha ezt elfeledjük, akkor a test szimmetriája uralkodó és látszik, hogy a fejet a modell erőszakkal tartja fenn, hogy a kitakarás megvalósuljon. Véleményem szerint ez a kép nem elég bátor, hogy egyszerűen fogalmazzak, nincs eldöntve a fuvar. Nagyon sok minden ki van találva, de ha egy történeti választ keresnénk arra, hogy a dugasz mit keres a falon, ezt az alkotás képi élményben nem tudja közvetíteni, de ez a dugasz folthatásában nagyon fontos helyet foglal el. Ugyanakkor megzavarja azt az üzenetet, ami a modell ironikus játékával kapcsolatos. Mire gondolok? Arra, hogy egyértelműen a fej tulajdonképpen azt a játékot folytatja velünk nézőkkel, hogy a férfi princípiumot, a testhez tartozó jelzéseket kitakarja. De ebből az is következik, hogy az orr most kompozíciójában a két láb között tulajdonképpen a férfiasságot jelzi. Mivel a mi olvasatunkban ez az egyik legfontosabb humorforrása és üzenete a képnek, bájosan és szelíden, így ezt a konnektor kompozícióban zavarja. Az ötlet jó, de nem 100%-osan átgondolt a jelenet - nagyon szeretjük ezt a képet, de minden részletnek helyén kell lennie. (szőke)
értékelés:

Béklyó a repüléshez
lánc csörög

Szimpatikus a kép, nyilván nehéz mozgásban lévő pillanatokat elcsípni, egy baj mégis van, hogy a kisbaba mozgása balra húzza a képet, miközben jobbra van hagyva a levegő, fa tömege is balra húzza a képet így a kép is balra bukik. (szőke)
értékelés:

Cipő

Nagyon szép öreg cipőt találtál, ami ha a használati tárgy mivoltából kiemeled, egy szépen világítható tárgyat eredményez, de ezen a képen most azáltal, hogy benne hagyod a talált környezetben és fényekkel sem rendezed át úgymond a kompozíciót, nincsenek személyes hangsúlyok, csak a rácsodálkozás. Amint azt már írtuk, egy tárgy ritkán találódik úgy meg, hogy az egyből fotóképes legyen, a fotográfusnak az a dolga, hogy a személyes érzéseit, a viszonyát is megmutassa azzal, amit kiemel. A háttér most kusza, értelmezhetetlen. Ha megvan még a cipő, akkor tedd meg, hogy eljátszol vele újra. (szőke)
értékelés:

Három éve a kettős kapcsolatból hármas kapcsolat lett:)

Salvador Dalinak van egy hasonló perspektívájú képe Krisztussal a kereszten, szeretjük ezt a képet, érdekes játék itt, az áttűnéssel, az ágy felhőszerű, álomszerű megjelenítésével, hogy három különböző lábpárt látunk a kép alsó harmadában, a felső harmadban ugyanígy látunk három tetőablakot, aminek a keretívei ugyanoda mutatnak, ahová a lábak irányai. (szőke)
értékelés:

Karácsonyra kamerát kaptam, elutaztunk a barátainkhoz és ott vettem fel vele az első felvételeket. Ezeket láthatjátok. Bár közben formálódott egy laza koncepció a fejemben természtesen nem készült el a film, lehet nektek nem is fog többet mutatni mint egy homevideo, mégis összevágtam és megmutatom. A filmben két olyan ember szerepel (az egyik látszik, a másik csak a hangjával) akik már 20 éve barátaim egy olyan közegben, ahol sok minden történt már velünk, velük. 20 évet, az adott pillantot és ezt a két egyébbként sem hétköznapi embert, a viszonyainkat meg a karácsonyt nehéz szétválogatni vagy épp összerakni mégis talán megérződik valami ezekből, mintahogy néhány korábbi filmben szereplő elem forrására is talán kicsit fény derül. Zene nincs bár András mikor elmeséltem neki mi van a fejemben a kamera mögött, rögtön Cseh Tamás Fehér babák takarodója című nótáját dobta, alá is tenném de nincs meg digitálisan így aki tudja képzelje alá.

Van vezérfonal, amire felépül ez a film, de mégis mozaikban marad a közlés. Látszólag indok nélkül kalandoz a kamera, közben valami karácsonyi munka folyik barátok között, akik be is mutatódnak, meg nem is, közben meg is tudunk valamit, meg nem is, mintha mégis mi nézők is ott ülnénk a körben és néznénk, ahogy a baráti kör tevékenykedik és adomázik. Talán annyiban lehetne segíteni a nézőt, hogy a képek és az atmoszférát közvetítő hangok fölött valami rendezői narráció megjelenjen, ami összefogja az üzenetet. (szőke) értékelés:

Álmodni ugyanúgy

Akkor én mondom a fölsőt, ha már az alsót elvette András, nekem érdekes asszociációkat indít ez a kép el, olyan, mint egy kemence, be van rakva sülni a kenyér. Nagyon személyes terek ezek, amiket megmutattok nekünk és ez a bizalom irántunk és egymás iránt nagyon fontos és példamutató. Ez tulajdonképpen nekem egy vágykép, az ágyról szól, de a vágy leckére is el tudom képzelni, ugyanis hányan vagyunk, akik gyerekkorukban arról álmodtak, hogy amikor eljutottak odáig, hogy autoautoautoauto és akkor beülünk a furgonunkba és akkor ez szabadság és ott az ágyunk, ahol épp megállunk, és nincs semmi gond, mindig le tudok feküdni és menni az úton tovább, akárhonnan is indul az út és mindegy, hogy hova vezet, mert mindig van tovább és mindig van hol álomra hajtani a fejemet... Ez az úton levés helyzetét mutatja, Szelíd motorosok, Kerouac - ezzel lezárom a filozófiai részt és jön a fekete leves, hogy kedves Tamás mi a francért nem lehetett egyenesre fényképezni ezt, ha már ilyen zártan fogod a témát, persze a sörösdoboz valamit erről megmagyaráz, de közben én ismerem is Tamást, mert aludtunk Dörögdön, és ő ilyen kis rendes krapek, hogy lerakja a nadrágját ilyen élrevasaltan, pontosan, valóban, és van ebben valami céltudatos és összefogott helyzet, hogy ne érje meglepetés, miközben az autó a lázadás, ez pedig a rend, és ez érdekes kettősség egy képen belül. András kérdezi, hogy nem vagy véletlenül iker? Ez a kép egy disznó a ferdeség miatt, majd megtanulod, hogy sör után is kell tudni egyenesen fotózni. (hegyi)
értékelés:

Álmodni ugyanúgy
A kényelmes párnák közt sem alszom jobban, mint a furgonom csomagterében, mert mindig szépet álmodom.

Én a két képből, mivel én is csak egy ember vagyok, az alsót azért szeretem jobban, nem azért, hogy hogy sikerül a kompozíció, hogy mi látszik ebből a térből, hanem mert ott van a Tamás és néz ránk a Tamás és ott van a kis zoknijával, mackónadrágjával és sokkal erősebbnek és fontosabbnak érzem magam számára azt, hogy rajta keresztül látom ezt a teret, mint a fölső kép illusztrációját. A Tamásban ez nagyon fontos, hogy kiteríti magát és azt mondja, itt vagyok, alattatok vagyok, mindig valahogy bennünket a nézőket maga fölé helyez. (szőke)
értékelés:

Itt is egy filmverset és egyben egy monológot látunk arról, hogy mire vágyik a mesélő. De igazából ha innen közelítenénk meg, nem biztos, hogy olyan közel tudnánk jutni, hogy minden egyes formajegyét beépíthetőnek érezhetnénk a filmmel kapcsolatban, miközben azt a varázst, azt a csodát és szeretetteliséget, őszinteséget és esendőséget elveszítenénk a filmmel kapcsolatban, amit most nagyon is erőteljesen közvetíti az alkotó. Akkor most az a kérdés, hogy szegény estiklopédiának mit mondjunk, milyen stílusú ez a film? És nekem az a bátortalan megjegyzésem van, hogy ez a film tulajdonképpen egy ima. De akkor megint az estiklopédia szempontjából fölvetődik a kérdés, hogy gyorsan átugrom az estiklopédiába és föllapozom azt a rovatot, ahol konkrét leírásokkal elmondják, hogy milyen imák vannak a világban, mert akkor szakszerű lesz és tudni fogom, hogy kell imádkozni. És azt venném észre, hogy a leírt imák nem passzolnak ehhez a fajta megközelítéshez, amit itt Dénes ágya kapcsán próbálnak nekünk elmondani. Merthogy hosszabb, nem is pontosan hangzanak el benne a szövegek, és akkor megint összekavarodik az emberben minden, hogy miért mondják erre a történetre, hogy ima. A régiek néha azt mondták, hogy az ima tulajdonképpen egyfajta sűrítés, koncentrálás, összpontosítás, és amitől imává válik, hogy kimondatódik az, ami az emberben zajlik. Nagyon sokszor föl szokott vetődni az a kérdés, hogy hogy tudok én jól elmondani egy imát. Hogy tud egy kisgyerek, egy idős ember, vagy bármilyen ember elmondani egy imát jól. Néha azt lehet hallani, hogy azt mondják, hogy mondd el az imád úgy a magad módján, a magad szövegével, esetlenségével, ahogy az neked megy. Merthogy az ima neked fontos, hogy megpróbáld megfogalmazni mindazt, amire vágysz, a köszönetedet, kérdéseidet és mindent. Az az ima egyszeri és megismételhetetlen lesz, de kell hozzá a bátorságod, az esendőségedhez kapcsolódó bátorságod, hogy ki merd mondani, amit az imádba foglalsz. És minden olyan imának örülni kell, ahol ez a bátorság vagy esendőség megjelenik. Ezért tartom nagyon fontosnak a Dénes filmjét és nem hiszem hogy bármelyik életlen, vagy kameramozgásában esetlen részt ki kellene emelni és azt kellene elemezni, mert egyet biztosan ki lehet mondani, hogy a Kovács Dénes filmje kapcsán lehet tudni, hogy az alkotó eldöntötte, mit akar üzenni. Ennek az eszköze a koncentráció, és az eredménye egy nagyon szép ima. Annak is nagyon örülök, hogy ebben az imában az ő közvetlen környezete, személyes környezete, tárgyai, hangja és akik számára legfontosabbak, a családja is segít ebben és ott vannak, hogy az ő emberi valósága minél jobban érthető legyen számunkra. Nagyon tisztelni tudom, hogy sokkal bátrabban teszi ezt meg, mint amit én mostanában magam módján képes lennék egy ilyen közegben, mint az internet. Drukkolok Dénesnek. Négy citromdisznó. (szőke) értékelés:

Az etűd talán egyik meghatározása lehetne a képvers kategória, egyrészt mert egy vers illusztrációt látunk, miközben a vers, felolvasott szöveg szövedéke egy költői rendszer szimbólumokkal, addig a képi világ sokkal realistább, valóságközelibb, inkább dokumentarista, olyan apró jegyekkel megtűzdelve, ami az öniróniát is magában hordozza. A problémám az, hogy miközben egy izgalmasan egymásba úsztatott férfi-női hanggal megoldott költői üzenetet hallunk, két dialóghangot, ami nagyon jó ötlet, de ez nem teljesedik ki, nem áll egésszé össze, gondolok arra, hogy nem kap súlypontot, hogy a női hang miért szerepel a filmben, miközben jó hallgatni, jó a hang, de nem fejtődik meg, hogy mi a szerepe. Sejtéseink vannak, de ez nem egyértelmű. Az önirónia azért kerül szóba a képi világnál, mert az is igazából csak szinte egy pillanatra érezhető, ugyanakkor alapvetően a szövegből is adódóan és a téli tájból, a könyezetből is következik, hogy a képek inkább melankólikusak. Lassú, hosszú, kitartott fix expozíciókat látunk, amiben térbeli mozgások is vannak. Összefoglalva, nem pontosan eldöntött tény, hogy az önirónia csak az anyagtól, véletlenszerűen jelenik meg a szövetben, vagy ez egy tudatos megjelenés-e, a külső szemlélő számára most a film kicsit keveredik, bizonytalankodik abban, hogy egy dramatikus üzenetet látunk, vagy ez a dramatikusság csak egy fátyol, amiből az önirónia teste időnként csábítóan előbukkan. Ez egy döntés kérdése lett volna, hogy merre indítja a filmet az alkotó, miközben egy átgondolt üzenetet látunk, de ennél határozottabbnak kell lenni, elsősorban azért, mert a filmjeinket azért készítjük el, hogy bár nem moziban, de itt a saját kis mozidként mutasd be és az üzeneted célba érjen, megértsék mások. Most ezek nincsenek pontosan kimondva és nem számoltattad el magad ebben. Tökéletesen tisztában vagyunk mi nézők azzal, hogy sok munkát jelent egy ilyen rövid etűd komponálása, az arányokra figyelni kell. (szőke) értékelés:

Örökifjonc
Alex az én barátom. Az ő örökifjú viháncolása, jókedve, gondtalansága tanított meg arra, hogy nem szabad mindig komolynak lenni, befelé fordulni.

Itt egy trükköt látunk, egy elektronikus megoldást, hisz a kutya nincs meghúzva a zoommal, csak a háttér, ami nem baj, viszont az fontos, hogy egy ilyen trükköt milyen erővel használunk és az hogy viszonyul a modellhez, a fő témához. Jelen esetben ez az effekt túlhúzódott, így konkurál a modellel, nemcsak kiugrasztja a kutyát a képből de egyben össze is préseli azt. Ez a nézőt menekülésre készteti, a szándék érthető és sikeresnek is mondható, de ha szűkebbre veszed a kompozíciót, és kisebb zoomolást alkalmazol, akkor is megjelenik ez az érzet, miközben az állat megmarad önmagának. (szőke)
értékelés:

Nyomot hagyni veszélyes felelősség. Mégis nyomokat hagyunk lépten nyomon. Még nem tudom itt milyen nyomokat fogok hagyni ezért is szeretnék egyelőre Tivald néven bemutatkozni.
Az első leckében be kell mutatkozni, de arc nélkül. Hát ez vagyok én, egyben ez a munkaeszközöm is.
Lehet, hogy ami nyomot itt hagyok, jobban azonosít engem, mint az iskolán kívüli nevem, ahogy a képen látható testrész jobban azonosít, mint az arcom.

Egy makrofelvételt látunk, nagyon örömteli látni, hogy miközben többségében fotós és nem grafikai oldal vagyunk, egyre több olyan ötlet érkezik, amire azt kell mondjuk, hogy grafikai, festészeti beállítottságú munka. Ez a kép túllép a makrofotó világán és festménnyé, gesztussá válik a kép, épp csak annyira őrzi meg a konkrétságát, ami a saját tapasztalatunkkal együtt fut. A vörös csíkok utalják a képet és ezek az egymásba fonódó vájatok, csatornák létrehoznak egy fraktálszerű alakzatot, a kép így festményként is megállja a helyét. A kép nem megnyugtató, van benne egy felszólító erejű sokkolás. Haris László Kettős portré - szembesítés című képe jut eszünkbe, amin két ember ujjlenyomata látható, aminek születéséről és a kép történetéről a szerző a Fotóművészet újságban többet mesél. Ezt nem mint összehasonlítás említjük, mert a két felfogás között nincs párhuzam, csak a formai játék előképeként. (szőke)
értékelés:

Kerék-párok
Mozgás? Nyugalom?

A kép elsősorban a tér kapcsolódásával foglalkozik az élesség meghatározásával, ami a biciklin van, az autók elrajzolt fátyolszerű formái adnak hátteret és így az idő is belekerül az üzenetbe. Ha az első síkot és a távolabb lévő gyors mozgású hátsó síkot nézzük, akkor ezen kívül megint csak formában és folthatásban kell gondolkodni. A kerékpár rajzos megjelenítésének párja az elmosódott autó, ami a kerékpár vöröseit lökik felénk. Ha azonban lehetőség lett volna arra, hogy a fényképész kivárjon, akkor érdemes lett volna azzal játszani, hogy a háttérben megjelenő autó még jobban tolódjon el jobbra és nem biztos, hogy a szürke autó megfelelő szín, egy sárga vagy más színű kocsi jobbat tett volna a kompozícióval. Mivel a kerékpár állt, így kivárással választható lett volna olyan pillanat, amikor az autó előbbre jár és jobban kontrasztot ad a kerékpárnak. Egy másik dolog, hogy a kamera helyének megválasztásánál is érzünk kis problémát, mert a jobb oldali oszlop megakasztja a mozgást, nem kellene már a képen szerepelnie. Tehát a meglátás jó, a helyzetből több is kihozható lenne. (szőke)
értékelés: