Zavarba hoztál ezzel a képpel, ugyanis a kólás üveget leszámítva az egész rendben van. A kólás üveg az, ami engem bosszant. Én értem, hogy az kellett a túléléshez, ahogy leírtad, bár, ha én beteg vagyok, akkor nem igazán kívánom a kólát, de hát más biztosan máshogy van ezzel. Ugyanakkor annyira borzasztóan nem odaillő forma, mű az egész, míg a gyógyszerek, a papírzsepi, minden megokolható és helyén van, ráadásul a kocka és henger formáival nagyon határozottan jót is tesz ennek az egésznek, de ez a kólás üveg... azt miért nem vetted ki? Nem adom vissza ismétlésre, mert félek, bár érdekes kérdés az, hogy ezt el tudod-e játszani, mindenesetre a dolog rendben van, tehát az üzenetét abszolút értem. Azt mondom, hogy ez a kép inkább egy fotóetűdnek lehetne a része. Önmagában megálló képként azért nem, mert nehezen tudom elképzelni azt a szituációt, amikor én ezt a falamra teszem, és nézegetem, hogy Ramóna épp beszélget a vízszerelővel. Ez egy kicsit vékony jég. Akkor működik, ha van ehhez egy olyan fotósorozat, ami az életemről szól. Érdekes kihívás lenne ezt egyébként megcsinálni. Ha van ehhez kedved, akkor én nagyon szívesen venném azt, hogy ”Fejezetek Ramóna életéből” címmel elinduljon egy ilyen sorozat, és akkor ez lehet abban egy kép. Úgyhogy a kólás üveg ne haragudj, de elvett egy csillagot, így ez egy 2 csillagos kép. Rád bízom a folytatást, egyébként tényleg érdekes lenne elkezdeni ezzel játszani. (hegyi)
értékelés:

Örülök annak, hogy ezt a képet kapjuk - látok előrelépést az előző képhez képest, miközben az sem volt rossz -, mert van egy kommunikáció, és ez fontos. Ha jól látom, ez talán még analógra is készülhetett, mert a retus kimaradt, hozzáteszem, az azért nem árt, ha megtörténik, mert ezek a pontocskák valószínű a scannelésnél beugrott porszemek, és ezeket azért nem árt letakarítani. Ugyanakkor nagyon jó a modelled. Két dologra hívnám fel a figyelmedet. Egy ujjnyit, ha levágsz a kép jobb oldalából, akkor az a két fekete valami a két saroknál, mint egy ilyen sötétedés, már nem lenne a képen, és ez jót tenne neki. Egyébként a dolog maga tetszik, azzal együtt, hogy levágtad a lábait, mert benne van a kiscica játékossága, benne van az, hogy őt még minden feltétel nélkül érdekli. Azt gondolom, hogy ez most egy jó irány. 2 csillagot adok a technikai bénázás miatt, úgyhogy erre tessék azért odafigyelni, hogy egy képet be kell tudni fejezni. Ez most még egyelőre félkész. (hegyi)
értékelés:

Hát, igen, valószínű, hogy rád figyel, csak ebből mindent levágtál, ami a környezetben érdekes lehet, és annyira körbeollóztad ezt a képet, hogy így már lemaradt a gesztus. El kéne vinnie az ő tekintetének ezt az egészet. Az látszik, hogy két lámpával dolgoztál minimum, lehet, hogy ez egy kicsit sok is ahhoz, hogy izgalmassá váljon, kicsit túl van világítva a homlok. Lehet, ha egy keveset lefelé mozdítod ezeket a lámpákat, akkor izgalmasabb képet kapunk. Szóval, kellene még ezzel egy kicsit játszani. Másrészt a környezetnek azért van szerepe. Nem elég, vagy ritka, amikor elviszi a képet a vállán az, hogy ennyire közelre megyünk. Ott valaminek történnie kell, akkor beszéltesd, hozd valamilyen szituációba, hogy valamilyen jellegzetes gesztus megtörténjen, mosolyodjon el, csodálkozzon el, tehát, hogy fel tudjak fedezni valamit. Mert a figyelem önmagában kevés. Utalnék Rodin: A gondolkodó–ra, ő sem másként oldotta ezt meg, mert azért rendesen használja a gesztusrendszert is. Visszaadom ismétlésre. (hegyi)

Kedves Csaba, nem tudom merre jártál, ezek szerint talán Skóciában - őrülök, hogy visszataláltál hozzánk, és azt mondom neked, hogy a játék jó, csak itt a geg nincs végigcsinálva. A sapka kevés ehhez, az ing nem működik, én azt gondolom, hogy túl finomkodó ehhez az egészhez. És még egy fontos dolgot mondanék, hogy érdemes ezt az egészet valamerre túlhúzni. Bátrabb megfogalmazást kérek. A világ, ami körülvesz minket, megfigyelések tárháza, és amikor a sztorik megtörténnek, akkor azok adott helyzetben, mint egy film, egyrészt az időbeli lefolyásuk, másrészt a térbeliségük miatt megfelelő töltettel rendelkeznek. Egyszerűbben fogalmazom meg, amikor seggre esünk a jégen, annak van egy kezdete, egy csúcspontja, és egy befejezése, és ez így együtt elég vicces lehet. Röhögünk rajta, és egy jó emlék. Amikor ezt fotográfiában akarjuk megoldani, akkor tudnunk kell, hogy mikor van a csúcspont, és azt kell elkapnunk. Minden egyéb kevés lesz ahhoz, hogy egy nézőnél, aki ott sem volt, ugyanazt az élményt hozza, vagy legalábbis valamilyen megközelítőleg hasonló szintet. Tehát, amikor én azt mondom, hogy erősebb gesztusokat igényel egy alkotás, akkor erre gondolok, hogy nem elég beülni a kamera elé, és nagyjából elmerengeni azon, hogy én most skót vagyok, hanem elrajzoltabban, nagyobb intervallumban kell tudnunk fogalmazni, azaz egy kicsit vadabbul ahhoz, hogy az ember, amikor utána megnézi, akkor evidens legyen az a megoldás, amit lát. Ennek az egésznek megvan a humora ezzel a műhajjal, a pompommal, de egyrészt a világítás elveszi, letompítja az erejét, másrészt pedig ez a szipálmártonos mosolyalbum beállítás meg annyira közhelyes, hogy önmagában ez nem elég. Ha azt akarod hozni, hogy a skót csávó elment a fotóműterembe portrét csináltatni magáról, akkor tessék még jobban karikírozni. Lehet, hogy jót tesz, ha előtte nem alszol egy napig, mert erősebb tónusokat fog létrehozni a bőrön, meg mondjuk a ráncokat is megerősíti egy kicsit, lehet, hogy jó, ha nem borotválkozol még egy nappal többet. Nem akarom én most ezt az egészet itt felfejteni, de egy biztos, ez akkor működik, ha karcosabb, ha harsányabb, így most ez nekem még nem elég, úgyhogy visszaadom ismétlésre. Remélem, megvan még a sapka. (hegyi)