Szakkör | Page 408 | Látszótér

pillanat

"Néha órák is csak perceknek tűnnek, máskor viszont egyetlen pillanat is örökké tarthat."

Kapunk egy idézetet, nem tudom ez kitől van, nekem annyira nem szükséges ennél a képnél. Ha jól látom, ez valamilyen vízfelület lehet, amin egy épületnek az órája tükröződik, ez így önmagában nem jelent semmit. Ami igazán érdekes számomra az a kompozíciós játék, amit Bara mutat nekünk: 3 madárka van, és tessék megnézni azt, hogy a fölső két madár mintha egy százalékjelnél lenne, libikókázik ezen a vonalon, ami ott keresztülhúzódik, aztán az óra foltnak az előtérben lévő madár lehet az ellenpontja, tehát nagyon érdekes egyensúlyi helyzeteket keres Bara ebben a kompozícióban. Emiatt izgalmas nekem ez a kép. Az, hogy az időt így mutatjuk, elfogadom, megvan a három csillag a képre. A leckemegoldáson még egy kicsit dolgozzon Bara, ennél a képnél ez nekem annyira nem evidens. (hegyi)
értékelés:

Kertelés

Díjátadás után

Fenti kép 2004. március 15-én készült a Pálya utcai ebédlőben Demeter Kossuth-díj átadása utáni vacsorán. Balról jobbra a képen szereplők - álló sor: Tóth József Füles, Szalay Zoltán, Féner Tamás, Török József, Korniss Péter, Tettamanti Béla, Tihanyi Judit, Balogh Zsigmond, Gera Mihály, Haris László, Bächer Iván, Bánkuti András, Kincses Károly (írása a blogján), Gárdi Balázs. Ülő sor: Balla Demeter, László Ágnes, Hajdú Éva, Veres Mari, Haris Lászlóné, Nagy Mercedes, Kolta Magdi.

GIARA NEM HISZ A SZEMÉNEK

Budapest, 2012.04.14

Az előző történetnek a folytatását látjuk, más eszközökkel, egy képbe sűrítve, de ez a sűrítés nagyon erős. Egyrészt látunk a kép központi részén egy kerekesszéket és egy kutyát, látszik, hogy a kutya figyeli a széket, hogy nincs benne senki. A kép jobb oldalán, a képhatárnál, ott van egy figura, és a sapkáról megismerjük, hogy ez Sándor. Ő kiszállt abból a székből, és viccelődik a kutyával, aki keresi a gazdáját. Ennek az egész játékosságnak, viccelődésnek nagyon jó képi allegóriája az a plakát, ami a háttérben van. Nem tudom, hogy az mit akar ábrázolni, ezt a plakátot én nem láttam még, lehet, hogy valami diplomaosztásnak lehet a sziluettje, mert akkor dobálják a kalapot, ez a felszabadultságérzést hozza. Az, hogy valaki kiszállt a kerekesszékből szintén a felszabadulásnak az érzése. Sándor nagyon-nagyon rafinált, mert ebbe a képbe még egy csavart beletett: ott egy kisgyerek a kis rollerével (borzalmas hangjuk van ezeknek a kocsiknak a betonon, nagy respekt a szülőknek ezért, hogy kibírják), ami jócskán túlmutat ezen a primer üzeneten, hogy hurrá boldogság, és játszunk a kutyával, mert itt két kerekesszéket látunk, akárhogy is mellé akarunk beszélni ennek a dolognak. Ez a két kerekesszék ebben a párhuzamban az emberi életről szól, az emberi élet útjáról szól, ami megint egy nagyon mély és bölcs embernek a meglátása és párhuzamba állítása ezeknek a dolgoknak, méghozzá úgy, hogy mintegy mellékesen, könnyű kézzel odarajzolva, nem tenyérbemászó szentimentalizmussal. Tessék ezen elgondolkodni, hogy mit is jelent ez a két kerekesszék az idősebb emberrel és a kisgyerekkel, mit is mond ez nektek. Nagyon örülök, hogy Sándor ilyen több rétegű gondolatokat is megoszt velünk. (hegyi)
értékelés:

Ez is ma történt

Budapest, 2012.04.14.

Egy három képből álló fotósorozatot kapunk, elsőre viszonylag könnyen értelmezhető a dolog. Ha megfigyeljük az alkotót látjuk egy kerekes székben egy parkban, és a kutyájával sétál. A kutyasétáltatás kétféle dologról szól, a kutyával való kapcsolat is. Egyrészt arról, hogy a gazda sétáltatja a kutyát, ez a gazdának és a kutyának is fontos, mert a kutyának el kell végezni a szükségét, mert végig kell látogatnia a szagmintákat. Ismerjük ezt, tudjuk hogy van, de van egy másik része is, amikor a kutya sétáltatja a gazdát. Ez arról szól, hogy a gazdának fontos az, hogy kicsit kimozduljon otthonról, letegye az otthoni problémákat, gondokat, gondolatokat, visszakerüljön egy olyan helyzetbe, ami közelebb van a természethez, ne kelljen foglalkozni minden mással, hanem a kutyával lehessen lenni, egy kicsit megint gyerek lehessen, játszhasson. Akkor beszélünk kiegyensúlyozott kapcsolatról ember és állat között, ha ez kölcsönösen működik. Ha ezt el tudjuk fogadni, akkor ez a képsorozat arról szól nekem, hogy ez a kutya sétáltatja a gazdát. Odajön a kutya, eldobja a botot, a gazda visszahozza, ezt tudom ebből kiszűrni. Ez nagyon érdekes irány nekem, mert Sándor humoráról kapunk képet, az iróniáját, öniróniáját láthatjuk, és azt, hogy bizony-bizony Sándor egy játékos ember. Ez egy nagyon fontos dolog. Ehhez még hozzátartozik az is, hogy megvannak azok a jelképrendszerek, sztereotípiáink, amik egy tolókocsihoz csatolhatóak: elesettség, valamilyen képességnek a hiánya, rászorultság, és nagyon sok mindent tudunk mondani, közben itt szemtelen módon az ember egyszer csak kiszáll abból a székből. És akkor most mi történt? Van ebben egy kis kópé íz, nagyon örülök ennek, köszönöm, Sándor, egy jó történetet kapunk. (hegyi)
értékelés:

Állva halnak

Az a helyzet, hogy abból a szögből, ahonnan ezt a képet megcsináltad, István, abból sajnos az a helyzet, hogy igen, de ilyen fa nálunk, a kerületben is van, meg máshol is látok ilyen fát, amikor kiszárad szegény, és ezek a különböző élősdi növények meg is fojtják a fát, még halálában is szorítják. Ez egy távolságtartó megközelítés. Korrekt, de nem több. Ez egy fa, meghalt, le vannak töredezve az ágai, de mintha féltél volna attól, hogy a fejedre esik egy ág, és nem mertél volna közelebb menni. Azért ennek a fának a környezete annyira nem fontos. Itt arról kellene beszélnünk, hogy mi az, ami téged érdekel. Ha a környezetével is foglalkozni akarsz, akkor az lett volna jó, ha egy olyan fát keresel, ami a sok-sok élő és virágzó fa között áll halottan, vagy valami nagy pusztaságban árván, egyedül, de mindenképpen jellemzően. Itt ez nem adatott meg. Ha pedig nem, akkor foglalkozz a fával, de miért vagy ilyen távolságtartó? Ha a pusztuláson, az elmúláson akarunk végigmenni, akkor nem lehetünk ennyire visszahúzódóak, azt az élményt valahogy át kell adni, így nem fog sikerülni, ha ennyire kidekázod azt, hogy ez milyen szép átlós kompozíciót hoz az ágakkal, és milyen kusza. Én ezt a képet visszaadom ismétlésre, és szeretnélek arra kérni, hogy menj újra el a fához, tölts időt vele, és gondold végig azt, hogy mi közöd van hozzá. Próbáld meg ezeket az érzéseket magadban felhozni, és az meg fogja adni azt a formát és helyzetet, hogy mikor és hogyan fogod őt lefotózni. Egy biztos: így nem, mert ehhez nincsen közöd. Nem érzem azt, hogy bármi közöd lenne. Biztos vannak az életedben olyan szituációk, amik veszteséggel, fájdalommal, gyásszal jártak, tessék ezeken elgondolkodni ott a fa környezetében, és lehet, hogy majd ezek egymásra találnak. István, én itt mondom neked, hogy az első három leckét nem kellene abbahagynod. Nagyon fontos lenne, hogy az önismereti részét még egy kicsit gyúrjuk ennek a dolognak, mert nagyon gyorsan túlléptél rajta, és én úgy érzem, hogy ott van a kulcs. Amint ott, azokat az ajtókat ki tudjuk nyitni, ott fel tudjuk szabadítani a dolgokat, onnantól kezdve fog eljönni az a pillanat, amikor már ez már bármi más leckénél is hivatkozási alap tud lenni, addig nem, addig csak korrekt képeket fogok kapni, de ez nem annyira érdekes. Ismétlés. (hegyi)

lámpagyújtogató

Az ötödik bolygó nagyon érdekes bolygó volt. Ez volt valamennyi közt a legkisebb. Éppen csak akkorka, hogy egy lámpa meg egy lámpagyújtogató elfért rajta. A kis herceg el sem tudta képzelni, mi értelme lehet valahol az égbolton egy bolygón - amelyiken se ház nincs, se emberek nem laknak - egy lámpának meg egy lámpagyújtogatónak. Mégis azt gondolta magában: "Lehet, hogy ez az ember itt: merő képtelenség. Mégis kevésbé képtelen, mint a király, a hiú, az üzletember meg az iszákos. Az ő munkájának legalább van valami értelme. Ha meggyújtja a lámpáját, mintha egy csillagot segítene világra vagy egy virágot. Ha eloltja a lámpáját: elaltatja vele a virágot vagy a csillagot. Szép foglalkozás. És mert szép, valóban hasznos is."

Kiváló kép. Ez egy olyan megoldás tőled, Bara, ami igazán rád jellemző, és mégis egyetemes dolog. Mindamellett, hogy barás, de mégis át tudtunk lépni egy olyan szinten, ami már nem arról szól, hogy ki milyen technikai dolgokat tud bevetni, vagy, hogy a saját útján milyen újabb csúcsokat tud meghódítani, hanem van egy alázat ebben a dologban. Az az alázat, ami nem árt, ha az illusztrációnak a sajátja, hogy foglalkozik azzal, hogy mi is az, amit illusztrálni akar, és nem egy teljesen külön világot akar felépíteni, hanem ahhoz próbál kapcsolódni, miközben nem egy szájbarágós dologról van szó. Úgy értem, hogy nem az a tipikus téma, hogy odateszünk egy kis szőke hajú gyereket, mert ő a kisherceg, és akkor ebből már mindenki leveszi a maga következtetését. Köszönöm szépen, három csillag. (hegyi)

Kókuszdió

Azon gondolkodtam, hogy mi az, ami a képben nekem valamiért mégis egy távolságtartó érzetet hoz, miközben nagyon meleg tónusokkal dolgozik Tamás. Nagyon szépek a formák, ezek a csészék nagyon gusztusosak, nagyon szép az íve a fülüknek, egyszerűek, de kecsesen megformáltak, ez abszolút jó tárgyi világ, nagyon barátságos, nincsenek riasztó díszítések rajta, szóval jó az ötlet. A kókusszal kapcsolatban kinek-kinek biztos megvan a maga élménye, de egy biztos: ha kimondjuk ezt a szót, hogy „kókusz”, akkor mindenkinek egy fehér világ ugrik be, tehát ezek a tárgyak itt jó párhuzamok. A kép világa is nagyon rendben van, csak az a kérdés nekem, hogy vajon mitől lehet az, hogy mégis nagyon élére vasalt ez a dolog, miközben a kókuszdió egy szőrös kis növényke. Lehet, hogy az hiányzik, hogy kicsit össze legyen koszolva az alap, amire ez rá van téve, mindenesetre, nekem valami hiányzik, hogy ő a természetből jön ebbe a korrekt világba. Nyilván, hogy kókuszpálma levelet nem biztos, hogy tudunk szerezni, de a héjából valamennyit oda lehet talán csempészni. A másik irány, hogy ha ennyire szét akarjuk választani a tárgyi környezetet, és azt mondjuk, hogy oké, a kókuszdió a vendég ebben a környezetben, akkor biztos-e, hogy ő ebben a zárt formájában a legizgalmasabb? Az is lehet, hogy az zavar meg engem, hogy ő ide a kép szélére kiszorul, miközben a tömegelhelyezés rendben van. Lehet, hogy a kép tömegében hátulról hiányzik nekem valami, a kép jobb oldalából, életlenben tartva, de nem tudom megmondani, hogy mi. Tamás, most megfogtál, kérem a segítséget a többiektől, hogy vajon mi lehet ami miatt ez nekem mégsincs stabilan egyben. A három csillagot megadom, de azért kérném Tamást, hogy segítsen nekem. (hegyi)
értékelés:

Mindig

Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy jó a meglátásom, amit gondolok, hogy itt valami vakuval avagy lámpával deríthettél a kézre, ami az ablakpucolást csinálja. Nagyon érdekes és izgalmas az, hogy ez a késő délutáni, koraesti fény, ami abban különbözik a napközbeni világítástól, hogy nagyon sok benne a kék. Ezek a fények az ablakkereten, a kinti és a benti világ határát nagyon jól ábrázolják. Ez egy nagyon fontos világítástechnikai helyzet, hogy akár csak egy ilyen kevés kell ahhoz, hogy ez a megkülönböztetés ott legyen a képen. Manapság a digitális gépeknél ezt könnyen megoldjuk, mert fehéregyensúlyt állítunk, és akkor majd valami korrekt lesz. Én most örülök neki, hogy nem vagyunk korrektek. A másik, ami nagyon jó, hogy itt a házi kedvenc nem egy szépen összegömbölyödő cica, vagy egy kedvesen sétáló kutyuska, hanem harci helyzet van, olyannyira, hogy bár nyitva az ablak, és az mindig csábítja a macskákat arra, hogy a kinti világgal ismerkedjenek, de itt ő nagyon szuggerálja ezt a mosószivacsot, gondolom, hogy azt figyeli, hogy itt most mi történik, milyen játszási lehetőség adódik. Ahogy nézem, ez a cica nem egy fiatal darab, de őket is rá lehet venni egy ilyen kommunikációs helyzetre. Nagyon jó a leckemegoldás, a megfigyelés is, köszönöm szépen, megvan a leckemegoldás is. (hegyi)
értékelés:

Repce út

Azt kell mondjam, hogy ez István hozzánk beküldött képei közül az első olyan, aminél nem tudok semmi kifogást mondani, ez a kép így jó, ahogy van, kifejező, kompozícióban is rendben van, jó a téma bemutatása abban, hogy nem simán egy repcemezőn kerestél valami szépet, hanem ezt a kitaposott nyomvályút mutatod és az teszi igazán jó képpé, hogy lementél a repce szintjére és onnan exponáltál, és ettől játékos lett az egész, miközben várjuk a nagy dömpert, ami majd a domb mögül felbukkan, szóval István ezt kell csinálni, így kell csinálni. (hegyi)
értékelés:

Pohárban

Azért jó ez a kép, mert gyönyörűen látni a két megközelítés közti különbséget, még akkor is, ha Ágnes ezt egybe akarta gyúrni valahogy. Az ugyanis primer geg, hogy mi van a valóságban és mi van a tükörben. De ha megfigyeljük, hogy a két kép (tudom, hogy nem kettő, de kezeljük kettőnek) miben különbözik, és ezek a különbségek milyen hatást váltanak ki, akkor ezt a tapasztalást már fel tudjuk a későbbiekben használni. Melyik mit mesél? A valóság romjai, a kopogós fények, a tárgyszerű formák, az állottvizes pohár, a lekonyuló nyomorult levél, a repedések a falon... vagy a másik, a háttér orientalista stílusú házával, a sötét de puhább tónusokkal, a valóságot jótékonyan sötétben hagyó fényekkel, szóval azt kell mondjam, hogy akaratlanul is sikerült Ágnesnek olyat kreálnia, ami tökéletes esztétikai illusztráció. Az más kérdés, hogy épp itt a kép baja is, hogy ez a dolog kevéssé tudatos döntés eredménye, mintsem talált helyzet, és emiatt az alkotó nem döntötte el, mi fontosabb neki, vagyis most a kép kettészakad. Azt kell mondjam, hogy ha mélyebbre megyek az elemzésben, ez egy ismerős alkotói helyzet is, amikor az ember a gyakorlás útjain egyszer csak mélyebbre evez, és eljut olyan terepre, ahol megérinti az a líra, ami még nem sajátja, de onnantól már jóllehet soha nem tud ugyanúgy konkretizálni, tematizálni és tartani magát a talált valóságokhoz, mert megízlelheti a valódi alkotás ízét, amikor a semmiből épít fel egy új világot. Én azt javallom Ágnesnek, hogy most ne tegyen semmit, hanem nézegesse ezt a képet, és vonja le maga a magának való tanulságát. (hegyi)

Átlagos

A kép jó, a portré beállítása is és a környezet is. A szelektív színtelenítés nem jó. Nem itt nem jó, nem nálad nem jó, nem csak ennél a képnél nem jó, hanem általában mindig nem jó, mert borzalmasan direkt, kimódolt eszköz, szájbarágós lesz tőle a kép, mondom, mindegy, ki vagy mi a téma, ha ez egy kisvirág, akkor lehet, hogy jobban érezhető, hogy a giccs és a közhely terepére jutunk általa. Itt nem giccs, nem közhely, csak olyan eszköz, ami nem enged a képhez közel. Akár ezt, akár egy ismétlést (jobban örülnék az ismétlésnek, a tudás éccsannya), kérlek nézzünk meg, hogy hogyan mutat. (hegyi)

(cím nélkül)

Dávid, ennél azt hiszem mentél te már mélyebbre is egy-egy témában, így ez most nekem egyrészt primer, másrészt nem elég meggyőző és nem elég egyedi ahhoz, hogy képként el tudjam fogadni. Gondolom üres urnatartó, benne, vagy beletéve egy mécses, miközben a fények ellene dolgoznak, miközben az egész úgy üres, hogy nem a tér üres, hanem gondolatilag nem tudok elmerülni benne. És elkezdek szöszölni a viasznyommal, a hátfal rossz ragasztásával, a levélkével, minden egyébbel, mert ha ilyen kevés a képelem, akkor minden ami nem oda való, elviszi a figyelmet. (hegyi)

Visszaverődés

Zoli, ezt azért nem tudom dekódolni, mert annyira elvont lett attól, hogy életlen, hogy a formák ettől nem jellemzőek, hogy nem tudom megfejteni. Ez egy dolog, mondhatni kel kötelező tudni, mi a kiindulási alap. De ha csak formákkal játszunk, akkor ha azok ilyen éles tónushatárral rendelkeznek, akkor valaminek valahol élesnek kell lennie, mert így most maszatolva van a kép, hasonlatosan ahhoz, mint amikor a vetítőből kifelejtjük az optikát és a villanykörte huzalja vetít a falra. Szóval az absztrakt, a makró azért csak látszólag könnyű terep, mert csak és kizárólag a pontosság az, ami az egészet igazolhatja. Enélkül bármit, bárhogy bárki bármikor bármivel exponálhat... de kép lesz? (hegyi)