A fotóra pillantva először a gyümölcsöskosár nyugodt csendélete vonzza a tekintetem – talán a piros szín hatása ez. Közvetlen az élményem, mert ugyan nálunk már régen a spájzban van a gyümölcs helye, de a nagyszülőknél gyakran láttam az asztalon is, vagy ahogy képként itt visszaköszön, ugyanúgy a korábbi évtizedekben olyan „divatos”, aranyozott gipszkeretes akvarell csendéleteken, amelyek szintén ezt az édeskés idillt sugallták. Ennek a látszólagosságnak ellenpontja a második pillanattól a tekintetemet rabul ejtő jobb felső negyed. Főszereplője a fotónak is címet adó, közismert televíziós személyiség. Ez a képnegyed az éles fényével, foltszerű megjelenésével a technológiai esetlenségen túl is hosszabban megragadja a figyelmem, és ismét egyszerű személyes élményeket idéz meg: megfájdul a szemem, ha a sötétben nézem a tévé erős fényét. Ráadásul hasonlatos elmosódásokat eredményezhet az ilyenkor előforduló könnyezés is… A személyes élményemtől visszafordulva, e jobb felső sarok kép a képben megfogalmazása tömegével is indokolhatja a címválasztást, hiszen egymaga ellensúlyozza a képre komponált asztalt és annak tartalmát.
A csendéletet idéző nyitány és a túlexponált televíziós műsor között a háromszög harmadik csúcsában ismert csokoládémárka kis darabkája bújik meg. Jelenléte szimbolikusan is természetes nekem, de nagyobb felének képi hiánya akár beszédes is lehet. Alul, egy idehaza hírhedtté vált nyomtatványforma, egy „sárga postai csekk” uralja a fotót. Az összeget nem látjuk, de a csekk lélektani hatását ismerjük. Látjuk viszont, hogy a csekk nincs még befizetve. A számlalevélen egy szemüveg pihen, mint amit éppen most vettek le. Ez a megközelítés - a szemüveg kézközelben tartása, a vizsgált levélen való nyugtatása igen képletes. Ugyan nem jelenik meg a fotó főszereplője (a lakás vélhető tulajdonosa vagy lakója) de egy teátrális jelenet bontakozik ki, hiszen mégis érezzük a mozdulatot, amellyel leteszi azt a szemüveget, és felsejlik a tekintetet is, amely általában kíséri ezt a mozdulatsort. A kép ezen főszereplője így csak közvetve van jelen a fotón – de ezáltal az enteriőr leckének egy fontos szerepkörében marad.
   A kompozíciót két, egymást keresztező átlós irányban látom. Az asztal éle az egyik tengely. A tévé – alma – csekk iránya egy másik tengely. Ebből az elválasztás és összeolvadás különleges érzete adódik számomra: az asztalsarkon innen az én világom, és azon túl az elzárt másik világ, a külvilág. Közben a másik tengelyen, a tekintetünk vonalán e kettő világnak az éppen szoros kapcsolata egyensúlyoz: a tévé, a tévéből áradó fény, a szék oldala, a gyümölcsöskosár és a csekk iránya, lényegében a személyes tárgyig, a szemüvegig vezet, ami „tárt karokkal”, nyitottsággal befogadja, összeolvasztja a külvilágot a belső térrel. Ennek a kivonulhatatlanságnak, elzárkózhatatlanságnak tárgyi bizonyítéka maga a csekk, felismerésének koronatanúja pedig a szemüveg… Mégis, ezen erős sarokpontok ellenére is, a fotó az alkalmazott technikai megközelítésében alkalmas arra, hogy elbizonytalanítson. Nem látom teljesen indokoltnak a mobiltelefon alkalmazását, mondhatnám, hogy itt most a mobil eszköz szó szerint és képletesen is „elmaszatolja” a konkrét és az elvont képi világot is. Itt most önmagában az eszközről van szó: a panaszt súlytalanítja, hiszen lesekvők görnyedtségébe ránt. A vitát tompítja, hiszen kísérletezők egyik kortárs emblémája. A művészi kifejezést áztatja, mert az esetlegesség isteneinek hódoltat… Szóval nem látom be, hogy most miért ez a megfelelő eszköz. Az általánosan jellemző elmosódottság, a fókuszpont nélküliség, itt egy helyét nem találó (értsd nem a képet szolgáló) bizonytalanságot szül bennem. Így nem lehetek persze megerősítve abban sem, hogy képi felfedezéseimmel azonos volt a konkrét cél. A biztos pont kiválasztásához túl sok, és egyenként is igen erős tartalmi talapzat lett felfotózva a képre, de mindegyik az eszköz esetlegességének csapdájában vergődik most, úgy érzem. Én pedig döntésre várok, mint magát beleélő néző is: „Akkor most mi is van? Segélykiáltás, képi glossza, netalán protestálás? Unalom, munka, vagy világmegváltásra tett reménytelen kísérlet?” Ezek, és ezekhez hasonlatos érzések, gondolatok születnek bennem, ahogy az okokat keresem (persze az olyan egyszerű evidenciákon túl, mint hogy ez a gép volt kéznél. De ez azért sem lehet magyarázat, mert az itt megörökített pillanat ismételhető, berendezhető lenne!)
   A továbbiakban apróságok maradnak. Például a gyümölcskosár mögött felejtett újság, mint tartalmi esetlegesség. Vagy például a fekete keret, de arról olvastam, volt szó, és azt értem. Összességében e fotót egy meglátott, és felmért pillanatnak, tudatos, vagy akár zsigeri szinten működő, reflexében is kiélezett megfogalmazásnak érzem, amely sokkal többre hivatott. Úgy mondanám, egy remek gondolat suhant át rajta, amely alkalmas pontos érzések közvetítésére is, de egy lecke szerinti megközelítés takarásában hagyja végül magát, és engedelmeskedik egy eszköz akaratának (nem szorgalmiban volt amúgy?) Tehát nekem úgy tűnik, még nincs kész, még várja a fűszerezést, a főszakács döntését. Ez a remek vázlat így kettő csillagot eredményezett! (Mészáros István)
értékelés:

Szépek a képek, jók a tónusok, Viki, azonban az első képnél problémás nekem, hogy miért szorítottad ezt a nyújtózkodó, hogy ne mondjam kalimpáló, tornázó fát ennyire a képkeretbe? Izgalmas, ahogy a mozgalmas képpel ellentétbe állítod a második felvételt, ami egy nyugalmas, nőies kép, szóval dinamikailag jó ez a képpár, de az első kép vágásával nem értek egyet. (hegyi)
értékelés:

Bevallom, engem a keleti világ eleddig nem igazán vonzott. Olyan távolinak, a mi kultúránktól annyira eltérőnek és azt hiszem hidegnek is éreztem mindig. Ezt bizonyára sztereotípiáknak is köszönhetem. Az első dolog, ami emlékeim szerint megérintett, az az "Anna és a király" c. film volt Judie Fosterrel és Chow Yun Fat-tal a főszerepben. Akkor elvarázsolt Sziám világa (a mai Thaiföld). Hónapokig a bűvöletében éltem, könyvtárba jártam és ismerkedtem azzal az oly távoli földrésszel. De utazzunk akkor most kicsit keletebbre, Japánba, Felice Beato szemével. Volt abban az időszakban, az 1800-as évek végén egy különös vonzódás a keleti világ és japán felé a nyugati művészetben. A japonizmus.
   Az előbb említett okok miatt ez a kép engem elsőre nem mozgatott meg annyira. Sőt, szinte félelmetesnek találtam ezt a kis alakot, ezt a kis harcost ott középen. Utánaolvasva már jobban értem a kép háttérjelenetét, az udvart, ami így teljesen rendben van, talán csak a házak lógnak ki a sorból, mint épített környezet, a makulátlan, idilli táj helyett. A színvilág is jellemző Felice képeire. A kép vonalai (ablak pereme, poharak vonala) erősen jobbra húznak, amit jól húz vissza a tömegelhelyezés, ami viszont erősen balra tolódik. A poharakról én a japán teaszertartásokra asszociálok, talán ehhez a témához is kapcsolódik egy másik eszköz az ivásra, ebben bizonytalan vagyok. Vagy hát mégis egy kicsit homályosabbá, álomszerűbbé teszi a fotót. És ellentéte ennek a zömök kis figurának - aki ott ül dacosan, mereven nézve maga elé, teljes harci díszben - ez a két könnyed üvegpohár. Nyilván van jelentősége is, hogy mindkettő más-más formájú. Nekem most ez az előtérben lévő egy kicsit összenyomja ezt a kis alakot. Az a kis lúd ott a harcos mellett is talán szintén a természet kifejezésére akart ráerősíteni és szintén jobbra néz, erősíti a jobbra húzást. Na és akkor most mi is van azzal a kerettel? :) Nekem nincs ebben határozott nézetem, az biztos, hogy Felice képei között akadnak úgymond keretezett képek. Talán a keret ezt a fotót még jobban beszűkíti, még egy kicsit nyomasztóbbá, fullasztóbbá, kicsit félelmetesebbé teszi. Felice képei között fehér keretezést találtam, ami inkább még légiesebbé tette a fotóit. Nem hazudolhatom meg női mivoltomat és érzéseim szerint én most két csillagot szeretnék adni! Köszönöm a lehetőséget! (Kirilla Anita)
értékelés:

Úgy érzem, ez az a kép ami most a legközelebb áll ahhoz, hogy engem jellemezzen. A képen látható Smena egy bolhapiacról származik, és nagyon a szívemhez nőtt... Amikor vele fényképezek sosem tudhatom milyen képek születnek. Néha pár napon belül látom az eredményét, van mikor csak hónapok múltán, de a végső eredmény sosem hagy hidegen. Szeretem, mert nem tökéletes.

Semmi se tökéletes, csak törekszünk rá, és az a jó, ha mindig csak közelítünk, a tökéletesség elérése a végállomás. Köszöntünk a Látszótéren, nekem is volt Smenám, valahol még megvan, Smena Symbol volt a neve, kisvirág, ember, felhőcske volt rajta. Jó kép, jó megoldás a leckére, várjuk a folytatást! (hegyi)
értékelés:    

Érdekes ez a kép, azt is gondolhatnánk első pillanatra, hogy tolakodó, hiszen mi ez a közeli beállítás egy meghitt imádkozás közben, de mindezt jól ellenpontozza a bemozdulás, mintha épp csak arra osontunk volna, és épp a varázslat miatt nem mertünk volna a maga konkrétságában belebámulni a férfi arcába. Talán annyi megjegyzés, hogy a gyászhoz hozzáadott volna még ha egy picit feljebb kerül a kamera, itt volna értelme annak, hogy esendőbb lehessen ezáltal a figura. (És zárójelesen írom, mint egy magánüzenet, hogy ugye Feri nem hanyagolsz minket, ugye jön majd az első három lecke is, na nem mintha a régiekkel baj lenne, de ha már újrakezdtük a játékot, gyere, játssz velünk te is!) (hegyi)
értékelés:

Köszöntünk újra itt, immár a Látszótéren, a többieknek mondom, hogy érdemes Feri régebbi képei között bóklászni, mert abból kiderül, hogy az értelem és komponálás mellett erős érzelmek dolgoznak benne, általában árnyékban, többnyire visszafogva, ahogy ennél a képnél is. Egyetlen dolog Feri, amiért kár, mégpedig, hogy nem két lépéssel korábban exponáltál, amikor a két alak, főleg a bőgő még nem volt ennyire árnyékban, mert akkor azzal talán az is megoldódott volna, hogy a háttérben őket figyelő boltossal több kapcsolat marad. Szóval sajnálom a bőgőt. (hegyi)
értékelés: