Végre egy szinte hibátlan Gimesi-kép! alul picit szoros nekem, ott kéne annyi, mint fent, de amúgy ez így jó, ahogy van. A pár, a tükröződés is jó megfigyelés, de nagy szerencse, hogy az a bácsi ott kukkol a lépcsőn, mintha hitetlenkedne, hogy ilyet szabad az utcán? Vagy irigykedik? Mindegy. Jó. Duplacsavarral beszél a vágyról, hiszen egyértelmű, hogy a pár mit csinál, de a bácsi is ott ragadt, nem mozdul, abban is benne van a vágy rendesen, ahogy áll ott. Egy kérdés, hogy bal oldalon azt a határoló vonalat biztos fontosnak érzed-e, már csak mert jobb oldalon sincs, ezért én nem gondolom, hogy muszáj lenne, de elfér, ha neked ez kell oda. (hegyi)
értékelés:    

Zoli, ellentmondást érzek, hiába a valóság, de a fejemben ez a kép máshogy hívódik elő, mert a szél nekem más éggel működik, így most el kell higyjem, de bemondásra, hogy ez a szél, és nem valami kobold rázza a fácskát. Aztán meg, itt a szemem előtt ez a levélke, zavar, mert nem tudok ráfókuszálni, nem tudom behívni a kompozícióba. Én ismételném, ha lehet kérni. (hegyi)

Egy régi felvétel, még 2010-ből, amin Jóska táncolni tanítja Ányezét és Ajronment.

Gondolom ez valami nőünnep hozadéka ez a virág, és mint olyan jól fotózható, bár nekem nem a legkedvesebbek közé tartozik a kusza fejével, de hát istenem, nem vagyunk egyformák. Azonban most a kép két egymástól erősen elkülönülő részre szakad. A fenti rész a virággal alig felsejlő formákkal és fényekkel olyan intim, de mégis életerős képet ad, ami épp ettől a finomságtól válik izgalmassá. A kép alján a pohár a maga tárgyszerűségével nem ebben az irányban mozog, kifehéredik és kopogóssá válik az egész. Ezen felül amit a felső részen ápol és eltakar a világítás, nevezetesen, hogy nem sikerült éleset állítani, az az alsó részen megokolódik, hiszen látszik a pohár peremén, hol lett volna az élespontunk. Ez a csendélet kategória, és mint olyan jó irány és jó megoldás is lett volna, ha Ágnes kiveszi a pohárból a virágot és úgy fotózza, hogy az alját is hagyja a sötétbe, a semmibe veszni. Így most ez a kép megállt a keresztúton, kettévágódott és ez sajnálatos. Egy csillag jár a tetejéért, de jó lenne, ha Ágnes elindulna azon a vonalon, hogy nem elégszik meg azzal, amit talál, hanem ha van mód, a kép készítésénél, ha nincs, akkor az utómunkában összerántja azt, ami összetartozik és korrigálja, ami nem odavaló. (hegyi)
értékelés:

Először két kommentre szeretnék reagálni. Az egyik szerint ez tiszta szocreál. Nem fér bele az elemzésbe a szocialista realizmus ismertetése, bárki utánanézhet, de ennek a sorozatnak semmi köze hozzá! A másik a technika lesajnálása. Ez, a szinte kémkamera használat, nagyon is autentikus, formailag és tartalmilag egyaránt. Az eszköz által hozott stílus alapvető alkotóeleme a sorozatnak. Az más kérdés, hogy egy kiállítóterem falán, hogyan élnének meg, de szerintem az is megoldható.
   Mielőtt elvesznék a részletekben, fontosnak tartom leírni, hogy bár sok kórházsorozatot láttam, ezek a képek a legmagasabb szintet hozzák, tartalmilag, érzelmileg és vizuálisan is. És azt is tudom miért (már azon kívül, hogy Zsolt jó fotós). Ha bármilyen jó fotós kórházi képeket készít, néhány órát tölt a helyszínen és amit tehetsége enged ezalatt érvényesülni, azt produkálja. Zsolt, ezzel szemben bentlakó volt, lehetősége és ideje megengedte, hogy felfedezze a legjobb fényeket és a legjobb látószögeket. Az érzelmi érintettségét pedig nem kell magyarázni. Mindezen szerencsés körülmények együttállása eredményezett egy igen erőteljes és jelentős munkát.
   Itt, a Látszótéren, csak vertikális elrendezésben és csak egyenként nézhetjük a képeket. Ez a megszorítás, nem teszi lehetővé a sorozat megfelelő szerkesztését és élvezetét sem. Ezért leszedtem őket az oldalról és egy nagyméretű képernyőn, háromszor négyes elrendezésbe tettem őket. Ez a formátum elfogadott bemutatása egy ilyen sorozatnak, ha falra kerül. A jelenlegi sorrend problémái, ebben a formában azonnal kiugranak. Az 1. 2. , 10. 11. képek egymásmellettisége határozottan zavaró. Az is kiderül, hogy a 8. kép, nem illeszkedik a sorozatba és egyébként is ismétlődő motívum.
   A képek szerkezetében kétféle rendező elvet látok. Egyrészt a meghatározó motívumok átlós, vagy kifejezőbb szóval, ferde elhelyezését, másrészt, a képhatárral párhuzamos rendezést. A vizuális üzenetet számomra a ferdén szerkesztett képek hordozzák, míg érzelmi kiegészítést a párhuzamosra rendezett képekben látok, és az emberi jelenlétben. Mennyit látunk emberekből? Kétszer lábat, kétszer hátat és egyszer kezet. Nekem a kéz egy hajszállal személyesebb, mint a többi kép, ezért talán kissé kilóg. De nem nagyon és egy későbbi, már érzelmileg eltávolodottab szerkesztésben megtalálható a helye. A 11. kép szerkezetét is kissé kérdésesnek érzem. Az 1. 2. képek nekem ugyanazt mondják, csak az 1. erőteljesebben, mint ahogy a ferde képek számomra a legizgalmasabbak. A 4. 5. egészen magas fokon szerkesztett, vizuálisan és érzelmileg is sokoldalú, egyszerre fejezi ki az elcsúszás és az összefogott kompozíció által a bizonytalanságot, de a megoldás reményét is. De, nem kevésbé izgalmas a 6. 7. elbújós szerkesztése sem. A 3. kép gyengén napfényes függönye sokrétűen, de nem bőbeszédűen fejezi ki, az ember szépítő kedvét, mellyel még ide is szeretne egy kis otthonosságot becsempészni. A 12. kép pedig méltó összefoglalása a sorozatnak. A szimmetrikus kompozíció, az ágyak összetartó párhuzamosai rendkívüli hangsúlyt adnak az ablaknak. És ez az ablak mely a fénybe vezet, egyszerre jelenti az élet és az élet utáni fényt.
   Ha figyelmesen nézzük végig ezt a sorozatot, nem tudjuk nem föltenni magunknak az élet végső kérdéseit. És ez a legtöbb, amit egy képkészítő elérhet. Három igen fényes csillag! (Bojtár Tamás)
értékelés:

Hát, nekem ez nagyon másról szól szerintem, mint amit Tamás akart. Évszakok? Tavasz? Fene tudja. Nekem a SHE és a HISZEK HAZÁBA a fontos. Emiatt a középső kép nem működik. Az első és a harmadik igen, de mondom, szerintem nekem más miatt, a szöveg kell, fontos és erős lenne, ha végig lenne víve a gondolatisága. (hegyi)

Sok piros tojást nektek is!

Hát, ezt átteszem a szorgalmiba Ágnes. Poénnak vékonyka, portrénak nem portré, képnek meg mozdult. (hegyi)