Elemzés

"... mindig vidám leszek, kerüljön el messze a baj, azzal nem ártunk senkinek, ha a fejünk tetején színes a haj!"

Ebben van egy adag pimaszság is, nemcsak vidámság, köszöntelek az elmebetegek csapatában, már hajilag. Jó a gesztus, jó a mimika, minden rendben van. Most a pedellus átvált kicsit magánemberbe: a fülbevalóval nem nagyon értek egyet, de ezt tudd be annak, hogy 44 éves vagyok. Nekem az ott olyan, mintha valamilyen Barbie baba-alkatrész lenne, tehát ehhez az imidzshez nem annyira illik, de egyébként a cucc abszolút rendben van: a virágágyással, a háttérrel, a játszótérrel együtt. Én egy kicsit még a játszótérből adtam volna, még bolondabb lenne a dolog, de megvan a kettes lecke megfejtése, várjuk a folytatást, hajrá Milán, erősítsd a fiú csapatot! (hegyi)
értékelés:    

Ez egy bohókás kép Ágnesről ebben a klepetyusban, rögzítése egy helyzetnek, mondhatnánk. Persze, megvan az ágneses humor, hogy ezt a kis zsinórt belelógatja a szemébe, nyilvánvaló ez egy viszonyrendszert is kialakít. Én azt mondom, hogy, bár értem, hogy miért, és a felszabadulás érzése benne van az emberben akkor, amikor befejeződik egy ilyen dolog, hogy még ezt is megengedhetem magamnak, de nekem túl kézenfekvő ez a megoldás, túlságosan könnyen adja magát - ha én vagyok a fényképész, akkor azt mondom, hogy nem - de elfogadom. Ami még ezen a vonalon továbbvisz engem gondolatban, az az, hogy ha már ironikus akarok lenni, és a helyzettel játszani akarok, akkor bátorság, és tessék kimenni, és beállni a szökőkútba, tessék ezzel valami komolyabbat játszani. Az, hogy a tanteremben vagyok, hát, persze, a többiek is ott vannak. De mint helyzetre jó, ami megmenti az a tekintet, meg az a félmosoly, úgyhogy ezért megvan a kettő csillag. (hegyi)
értékelés:

Ez a kép jellegzetes pillanata az életemnek. Munkámból adódóan sokat mászkálok, az egyéni fejlesztőterápiák mellett zűrös nebulókat látogatok az otthonukban, iskolájukban. Nagyon sok időm megy el buszra várva, ilyenkor vagy eszek, vagy olvasok. Most az előbbit teszem éppen.

Olyan ez az egész, mintha egy filmjelenet lenne, Mariann nagyon is filmes képekben és történetmesélésben gondolkodik, és ez jó. Nem csak attól olyan, hogy alul-fölül széles fekete csík látható, ahogy ezt szokták mondani régebben a tévében, hanem attól is, ahogy ez az egész a graffitival, a modellel, a kukával, a nénivel, aki vár az utcán megjelenik, olyan értékeket mutat a buszra váró nénitől a házfalig, ami nem a fotós történetmesélés eszköze általában. Azt is mondatnám, hogy szociografikus kép, miközben van egy huncutság is ebben az egészben, ahogy Mariann itt a kis szendvicsét majszolva ránk néz, és nagyon is tudatos, hogy a felirat és a buszmegálló bodegájával komponálta magát egybe. Ennek az önironikus közlésnek van itt igazán ereje, de mindezt keretbe foglalja, és történetbe helyezik azok a körülmények, amik még a képen láthatóak. Mindez miatt fogadható el a szépia, ez a filmes mesélés az, ami mindezt érvényesíti. Olvastam a hozzászólásokat, hogy erről készült színbindzsizett kép is, meg milyen lehet ez színesben. Ha ez színesben készül el, akkor az egész tényleg elmegy a szoció felé, és onnantól kezdve vagy nyerünk, és sikerül ezt a szociografikus hatást erőssé tenni, vagy átmegy emlékképbe, és akkor elbuktuk ezt a meccset. Itt ez így nem kérdés, köszönjük, várjuk a folytatást. (hegyi)
értékelés:    

Your own...

Nem tudom, hogy a cím utalás akar-e lenni a Depeche Mode zenéjére, titkon remélem, hogy nem, mert nincs is igazán szükség rá. A kép, amit kapunk, tökéletesen kifejez egy helyzetet, azt, amiben Gergő most van: a keresést, a bizonytalanságot, azt a környezeti helyzetet, amiben mozog, abban a saját maga útjának a megtalálását, és azt a vágyat, hogy uralja az egész helyzetet. Ráadásul itt egy megtekintői helyzet van, a kamera ott van, így van egy pici ellentmondás, de ha nem lenne kamera, akkor nem készült volna el a fotó. Maga az a koncentráltság, az a szabadság, amit egy ilyen meditációs helyzet ad, az ábrázolással már önmagával egy olyan viszonyrendszerbe kerül, ami ad egy ironikus fűszerezést is ennek az egész helyzetnek. Talán annyi, ami számomra most kérdéses, hogy miért nem engedi Gergő nekünk azt az utat is meglátni, ahogy eljutott erre a helyre, ahol most van. Ez fizikai kérdés is, valahogy oda bemászott erre a deszka-helyre, valahogy oda eljutott, tehát ha mozdítunk a kamerán egy keveset, akkor lehet, hogy ezt meg is láthattuk volna, és akkor egyértelműbb lenne ez a közlés. Az is lehet egy érvényes megoldás, hogy azt mondjuk, hogy pont az az izgalmas Gergő számára, hogy egyszer csak ott van ebben a helyzetben, és sem az odavezető út, sem a továbbvezető út nem látható, de azért itt van utalás erre az útra, ezekből a deszkákból láthatunk valamennyit, ebből kifolyólag a döntés mégiscsak azt lehetett, hogy van út a lába alatt. Dilemmázom azon, és nem is biztos, hogy meg fogom tudni mondani a jó megoldást, hogy mi az érvényesebb. Az, ahogy ez a kép most megjelenik, ebben az öltözékben, amiben most Gergő van, és ebben jön létre ez a meditációs póz, vagy az lenne a jó, ha valamilyen jelmezt készített volna ehhez. Azért dilemmázom ezen, mert mind a kettő jó út, de mind a kettő máshova teszi a hangsúlyt. Ha személyes a közlésünk, és azt mondjuk, hogy ez itt a mi magán meditációnk, és a mi magán helyzetünk, akkor jó ez az öltözék, de akkor így szociografikusabb is lesz az egész ábrázolás. Ha találunk egy jelmezt ehhez, akár egy fehér nadrággal, fehér inggel, fehér lepedővel, valami olyannal, ami erősebben kiugrasztja ezt a figurát a háttérből, akkor illusztratívabb lesz a dolog, inkább elmegy a mese irányába, de a néző számára esztétikailag lehet, hogy többet mutat. Vívódik most bennem az esztétikai igény a személyes közléssel, és nem tudom megmondani, hogy melyik lenne a célravezetőbb, nem tudom megmondani, ha Gergő beöltözött volna ehhez a helyzethez, akkor vajon elveszítette volna-e azt a plusz erőt, ami neki segítséget nyújt, vagy erőt ad, mint szembesítés. Vannak olyan érzelmi helyzetek, amit el lehet játszani, vagy le lehet kapni úgymond véletlenszerűen, és nem mindig az utóbbi az, ami győz. Ilyen például a sírás. Ha valakit sírás közben lefényképezel, az nem biztos, hogy ugyanazt az erőt mutatja, mint ha eljátszatsz valakivel egy drámát, mert lehet, hogy több mindenre lehet odafigyelni, és pontosan az esztétikai helyénvalóság és stimmelés az, ami miatt lehet, hogy a nézőhöz erősebben jut el az üzenet. Nem véletlen az, hogy a színházban némely alternatív megközelítést leszámítva, van jelmez, és van díszlet. Ezek azok a pluszok, amik vizuálisan a nézőnek segítenek belehelyeződni a történetbe. Azt is el kell tudni játszani, amikor valami keresetlen, magyarán, az olyan, mint én, ha olyan mint én, és valójában egy a közülünk való közül, akkor egyszer csak abból kifogy a szusz, és azt mondja az ember, hogy ez a srác ezen a képen én is lehetnék. Akkor elkezdi mérni magát ehhez a helyzethez, és lehet, hogy azt mondja, hogy én ebben a helyzetben másképp szerepeltem volna. Ha őt, saját magát hozza ki győztesnek, akkor onnantól kezdve olyan alá-fölérendeltség alakul ki a néző és az alkotó között, ami nem biztos, hogy pozitív irányba viszi az egész történetet. Nem tudom ezt most ennél jobban elmondani, és most mondok egy olyat, amin lehet, hogy meg fog ütközni Gergő is, és az is, aki olvassa ezt az elemzést: lehet, hogy ez a kép izgalmas lenne aktban, és máris ezt az egész dilemmát megoldja. Ugyanis az emberi test a maga esendőségével hordozza azt a szociografikus megközelítést, ami fontos ahhoz, hogy a személyes üzenet nekünk is segítsen, ugyanakkor, mint esztétikai forma, közelebb áll, és elvonatkoztatottabb a kiindulóponthoz, mint bármilyen ruha. Ha utcai ruhában vagyok, akkor az a baj, hogy lehúz az utcaiság, ha felveszem a szerzetesek vörös ruháját, akkor az a baj, mert akkor miért csinálok úgy, mintha én az lennék, aki, és akkor azzal lehet, hogy nevetségessé válok, és lehet, hogy ezt a kérdést megoldja egy akt. Megvan a három csillag, megvan a leckemegoldás is, ez a kép is közel tökéletes. Ha úgy érzed, hogy ezt nem tudod tovább pörgetni, akkor én ennek is örülök, és köszönöm, de lehet, hogy egy próbát megérne. Nem csak azért, mert esztétikailag ütős lenne, hanem azért, mert neked is segítene. (hegyi)
értékelés:    

A Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Két képet látunk, mind a két kép másról mesél, nem is teljesen értem, hogy miért kerültek egy kompozícióra, ráadásul teljesen elválaszthatatlanul összeraggatva, egymáshoz szíjazva. Az első kép egy melankolikusnak mondható helyzet, amelyben egy térjátékot figyelt meg Viktória, és ez a térjáték viszonylag jól is van megfogva. Ennél a képnél a nyitott ablakot, ha 5-10 fokkal beljebb hajtja, akkor az a nagy flekk, ami ott létrejön, az is mozgalmasabb lesz. Ez még kellene oda, de a dolog rendben van. Kicsit távolságtartó ugyan, de jó az irány. A második kép, ami számomra izgalmasabb, olyan, mintha a pokol bugyraiba szállnánk le, és ott megfigyeljük azt, hogy itt vannak azok a kamrák, amiben majd ki tudja, milyen szörnyűségekkel találkozik az utazó. Olyan, mintha egy soha be nem járható folyosó végén egyszer csak azt mondjuk, hogy lejutottunk egy olyan szintre, ahova nem merünk lemenni, csak lekukucskálni. Van feszültsége ennek az egésznek, ez is jó megfigyelés. A kettővel együtt nem nagyon tudok mit kezdeni, nem értem, hogy mi az összefüggés a kettőben, hogy ezt együtt kell nekem most néznem. Értem az ellenpontot a két kép között, de mégsem. Ezek nem komplementerei egymásnak. Mind a két kép önmagában izgalmas, a kettővel együtt nem tudok mit kezdeni. Erre én most adok kettő csillagot, mert mind a kettőben van izgalmas rész, és azért nem hármat, mert nem értem, ezt nézd el nekem, Viki, hogy ezzel nem tudok mit kezdeni. (hegyi)
értékelés:

javítás.

Erről a képről beszélt Polgárfi Gabi egy műsorában, lényegesen jobb megoldás, mint amit az előző gondolás képnél kaptunk. Némi problémám van még mindig a dolog koncentráltságával. Jó a meglátás, jó, ahogy ezt Gergő elhelyezte. Az előtérben lévő murva kövei között megbújó levéldarabok, és egyéb formák zavarnak engem, másrészt valami faágacska belóg a kép bal fölső részén, ami megint kérdéses, és valahogy a világításban, az exponálás pillanatának megtalálásában fontos lenne, hogy ne legyen ennyire tárgyias. Mit értek ez alatt? Ami most ebben a képben nekem izgalmas, az az a játék, ami létrejön a kishajó fényei, meg a háttérben lévő hullám csillanása között. Ez az irány tökéletesen rendben van. Minden, ami ezen kívül van, ez ellen az erő ellen dolgozik. Itt találtál valami párhuzamot, és ez jól működik, de ennek ellene dolgozik most a parton lévő kavicsok csillanása, és a háttérben lévő nyugodt víztükör, meg az ég pluszban. Ez így lebuktatja az egészet, olyan, mintha egy werkfotót látnánk valamiből. Te vagy a balatoni csávó, neked kell tudni azt, hogy a Balaton mikor milyen, haragos, nem haragos, és ehhez a fényviszonyhoz tudod ezt az egész dolgot berendezni, hogy maga a hajó is úgy tudjon itt szerepelni. Megint van egy kérdés: a makett és a valóság párhuzamba állítása. Kérdés számomra az, ami itt még mindig nincs eldöntve, hogy ez a makett azért jó, mert makett, és ezzel valamit, mint emlék, elindít benned, amiben közben nem kis adag irónia is van? Vagy el akarjuk játszani, hogy ez a makett maga a valóság, és csak az utolsó pillanatban bukjon le, hogy ez nem az? Vagy egy távolságtartó megközelítést keresünk, mint talált tárgy, mint talált emlék próbáljuk ezt eladni? Ez egyikhez sem érzem, hogy letetted volna a voksodat. Ha ez egy talált tárgy, akkor lényegesen tárgyilagosabban kell megfogalmazni az egészet, leltárszerűen, akkor nem kell líra, és akkor valami szürrealitást bele kell vinni, hogy hol meg hogyan találtad. Ha a makett és a valóság közötti párhuzamot akarom hozni, akkor ez az irány, amiben most mész, nem rossz, de akkor ez a kavicsos megoldás, amit itt látunk, mivel ez is olyan, mintha nagy sziklák lennének, közben tudjuk, hogy ezek kis darabok, ez nincs jól megtalálva. Ha azt mondod, hogy ezt abszolút hitelesen szeretnéd megmutatni, és csak az utolsó percben derüljön ki a nézőnek, hogy ez nem egy valódi gondola, akkor nem kell belelátást adni a belső műanyag szerelékbe, és akkor van az, hogy olyan fénytani helyzetet kell keresni, amiben a sejtelmessége, a titokzatossága a dolognak felerősödik, és elhiszem utána, hogy ez a gondolás valóban a lagúnákon evez. Nem tudom, hogy mennyire érthető, örülök ennek az elmozdulásnak, még várnám Gergőtől ezt a döntést, hogy meghozza. Kérlek szépen, mivel ez neked egy fontos helyzet, ne dobd el, mint játékot, hanem próbálj ezzel dolgozni, mert amint ebben megtalálod a kifejezésnek azt a formáját, ami célhoz fog téged segíteni, abban a pillanatban fogsz arra is rájönni, hogy bármi más helyzetre ez utána, mint tapasztalat, ráhúzható. Ezt a tapasztalatot ne vond el magadtól, csináld végig. Ismétlés. (hegyi)