Elemzés

virágszedés

Nyár.

A mélységélesség kiválasztásával sikerült egy olyan képet létrehozni, ami ezzel a kis gyermek kézzel, aki nyújtja nekünk a virágot, jó értelmezést ad ennek a leckének, pluszt ad hozzá az, hogy nem csak egy természeti megfigyelést adunk, ráadásul ezek a személyes történetek azok, amik felébresztik a nézőben az együttérzést, és ez egy fontos eszköz. Ami most ellene dolgozik ennek, az a háttér. Ha ezt lehetne, akkor azt mondanám, hogy ismételjük meg azzal a megkötéssel, hogy figyeljünk arra, hogy hol zajlik ez a jelenet. Mindennel egyetértek, az is jó, hogy életlenben van tartva a kéz, de amennyiben a modellel tudunk ilyen játékokat még játszani, akkor én azért mondanám, hogy ismétlés, mert rendezettebb háttér előtt ez a gesztus még erősebb tud lenni. A másik az, hogy most a kép vágásánál, a fölső résznél és a bal oldalnál, hogy belevágunk ezekbe a virágokba, ez most nem annyira szerencsés. Pont a kis esettségében kellene ezt a pár leszedett virágot ábrázolni ahhoz, hogy ez a gesztus működjön. Nem csak ez a két élesben tartott virág kell ehhez, hanem kiegészítésként a társak is. Ismétlés. (hegyi)

Kert
Kert
Kert

Izgalmas az a feszültség, amit Bara létrehoz ezen a képsoron. Ezt a feszültséget támasztja alá az első kép kompozíciója, ebből lehet kiindulni, a másik kettő ennek már csak magyarázó kiegészítése. A kép akkor lenne kiegyensúlyozott, ha azon a ruhaszárító kötélen a csipeszek mellett lógnának ruhák, amik ellensúlyoznák azt a nagy rózsaszín virághalmazt, ami a kép bal oldalán létrejön a fénnyel is, és az organikus és épített formák elosztásával is ráerősít Bara erre a disszonanciára. Ezt a feszültséget várja az ember, hogy kibontva majd megoldódik. A második képnél látjuk, hogy a szereplő odamegy ehhez a fához, ott van már a fény és árnyék határán, ahol lehullottak a kis szirmok, és a harmadik képen látjuk szemlélni magát a csipeszsort, de nincs megoldás. Nem oldódik a feszültség, nem kerül pont az i-re, és ez az, ami ereje ennek a képsorozatnak. Keressük magunkban a megfejtést arra, hogy vajon mi történhetett, ami miatt nem történtek kiteregetésre ezek a ruhák, mi a történet vége? Antonioninak a Nagyítás c. filmje jut eszembe, hogy keressük a fa árnyékában, hogy hátha ott a megoldás, vagy a kerítésen túl. Nagyon izgalmas, köszönöm szépen, megvan a három csillag, és a leckét is megoldottad, mert érzem a feszültséget. (hegyi)
értékelés:

pszt, neked megmutatom!

" - pszt, neked megmutatom!" - egy barátság kezdete. Büszke vagyok erre a mondatra. Egy hatévestől "kaptam", miután közösen tanulmányoztunk egy hangyabolyt.

Képcímmel, leirat nélkül is tökéletesen érthető a kép. Én értem, amit itt a kommenteknél írtok, hogy miért nincs ott a gyereknek az ujja, igen, lehet mondani, hogy ez hiányzik, de ezt a megközelítést is el tudom fogadni, hogy itt most a dinoszaurusz a fontos, hogy mit is mutat ez a kis ember, mi az, ami az ő nagy kincse. Látszik, hogy ő ezt a zsebében tarthatta, hogy ez egy nagyon fontos darab, mert viseltes, mert mint egy kincset mutatja, hogy neki van egy dinója. Valószínű, hogy ez neki nagyon sokat jelent ahhoz, hogy a maga fizikai valóságában is a történetét úgy tudja megélni, hogy bármi történik, bármilyen gond vagy baj ér, de nálam van egy dinó. Ez nagyon jó ebben a képben. Nyilván ezek a pillanatok nem olyan könnyen instruálhatóak, hogy „jól van, kisfiam, örülök neki, hogy bizalmadba fogadtál, és mutatod nekem a dinót, de állj már egy kicsit odébb, mutasd már jobban, meg ha egy kicsit forgatnád a kezed, akkor jobb lenne”, tehát ezek az instrukciók, ha elhangzanak, akkor lehet, hogy a gyerek elszalad. Én azért nem cincálnám jobban szét ezt a kompozíciót meg ezt a képet, nekem megvan a három csillag a Barátság leckére, fontos az üzenet. A Barátság leckéd is megvan, de ezt azzal a kicsi félsszel mondom, hogy ugye folytatod ezt a leckét? (hegyi)
értékelés:

Én arra tippelek, hogy azért az Ágy leckére lett küldve ez a film, mert, ahogy a cím is mondja, az asztal az, ami fontos, és az ágy meg az asztal mondóka szinten is összetartozik. „Elváltak egymástól, ágytól, asztaltól”, szokták mondani. Ez a két olyan terepe az életnek, amik egy kapcsolati rendszernek az alapjai. A film is nagyjából erről szól. Árpinál a filmek tekintetében ezt a mostanit előrelépésnek érzem, mert sokkal összeszedettebb a történetmesélése. A nagy erénye a filmnek az, hogy a végén elkezdem sajnálni az asztalt. Nem szeretnék túl sokat dumálni, elmondom, hogy mi a bajom. Egyrészt van egy olyan snitt, amikor egy félprofilos szereplőt látunk a képen. Ha az egészet meg tudtad addig úgy csinálni, hogy csak kezek-lábak, és egyéb alkatrészek látszanak, de fej nem, én sajnálom azt, hogy ott azt a szereplőt beleraktad ebbe a játékba. Aztán a másik dolog az, hogy arányaiban, amikor a kissrác színezővel, filccel dolgozik, nekem sok, ritmusában hosszú. Van még egy dolog, ami lehet, hogy elkerülte a figyelmedet: amikor odateszitek az asztalt a falhoz, akkor van ott egy kéménynyílás. Nyilván az ember korlátozott lehetőségekkel bír, és nem biztos, hogy egyet fogsz érteni azzal, amit most mondok, én azt egy kihasználatlan gegnek látom. Ugyanis nagyon erős a jelenléte a film elején, és nem kezdtél vele semmit, abban egy történeti szál tovább tudna mozdulni, ott megbújhatna valami titok, ahogy azt is gondoltam, hogy azzal valami fog történni. Ott elindulhatott volna egy újabb szál a mesében, amit nem is biztos, hogy végig kellett volna teljesen varrni, mert ugye ezzel dolgoznak az összes filmesek, hogy leforgathassák az Étkezőasztal 2 meg 3, meg az Étkezőasztal nyáron meg télen című folytatásaikat. Egyébként az ötlet nagyon jó, és értelmezhető, úgyhogy négy darab csillagot adok érte. A fényelés viszont még mindig kontrasztszegény, szürke, fátyolos. (hegyi) értékelés:

Párhuzamosok

Nagyon nyugodt, tiszta kompozíció. Bennem dolgozik a kisördög, megint az én elgurult pöttyös labdámat keresem, hogy valami a kép alsó bal oldali részéből hiányzik nekem. Addig, amíg az alumíniumborítás az épületen, a sárga ritmusokkal nagyon jól működik, a gázcső, a másik sárgával tökéletesen rendben tartja a kompozíciót, a biciklik nagyon izgalmasak, és nagyon jól komponáltan vannak a képben, valahogy az előtér szürkéje nekem üres lett. Egy kicsit bánom azt, hogy az a szélső bicikli lemaradt. Ez nagyon szép lenne, ha a négy bicikli meglenne. (hegyi)
értékelés:

égig érő fa

Erről a képről Eifert János jut eszembe, neki volt olyan fotómontázsa, amin egy fa egy női fejet adott ki, ha akarom, akkor ez pedig egy manó. Érdekes a megfigyelés. Azzal a tónusrenddel, színvilággal, amiben ez tartva van, tökéletesen egyet tudok érteni, ez esztétikailag egy jól megközelített helyzet. Amivel nem tudok egyetérteni, az a belógó ostorlámpa. Emiatt a kompozíció egyensúlyát is el kellett, hogy billentsd, szerintem kár volt. Ez önmagáért valóan szép és kifejező tud lenni, az ostorlámpával ezt visszarántottad abba a dimenzióba, ahová nem való. Ha egyszer eldöntöttem azt, hogy engem izgat ez a kompozíció, ez a színjáték, ami létrejön, a fának ezek a kemény vonalai, mint egy érhálózat, akkor tessék ezzel foglalkozni, nem való erre a képre a lámpa. Kettő csillag, Gime, mert egyébként ez egy teljesen rendben lévő kép lenne. (hegyi)
értékelés:

mindenütt szeretek lenni

Az alak kétségtelenül egész.

Nagyon személyes az a vallomás, amit kapunk Sándortól a címben, és nagyon jók azok az élethelyzetek, amiket mutat. Az első kép kompozíciója, az a dinamika, ami létrejön, ez a konstruktivista meglátás nagyon tetszik. Izgalmasak azok a térjátékok, amiket észrevett, és az, hogy döntötte ezt az egészet, a döntés is tökéletesen egyben van, egy olyan egyensúlyi helyzet, ami ritkán ennyire egyértelmű és kézenfekvő, hogy ennek így kellett létrejönnie. Egy kis pluszt tudnék elképzelni: ha a kép előterében, a fa padlón, azon a részen, ameddig a toldás van, addig terjedőleg el tudna helyezkedni az egyik kutyád, az még izgalmasabb lenne. Talán annyi kellene még ide tömegben, hogy visszabillentse azt a flekket, ami a nyitott ajtó a kertnek a másik része felé. Ez egy izgalmas játék lenne, mert a belső világgal, a fő alakkal, és a kutyával létrejöhetne egy olyan hármas, ami mozgatná a szemet. De a kép nagyon tetszik. A második kép egy személyes üzenet. A Bravo újságokban voltak olyan sorozatok, amikor legurítottak egy színes hátteret, és valaki zenész, vagy bohókás fiatal kapott egy önkioldót - hogy ő maga nyomta meg a gombot a valóságban, vagy csak kellék volt, számomra sose derült ki - , és fölugrottak a levegőbe, és készült egy expozíció, és látható volt ez az expozíciós zsinór. Ezt juttatta eszembe az, hogy az exponáló zsinór most a kezedben van. Maga a képi megoldás Salvador Dalit juttatja eszembe, nála láttam egy olyan technikát, hogy egy króm hengert tett egy asztalra, és azon jelent meg a valós ábrázolás, és azon a vásznon, amire ezt rátette, egy absztraktnak felfogható forma jött létre. Nyilvánvaló ez az objektív torzításából is adódik, de a személyes üzeneten kívül folyamatosan azt nézem a kutyán és Sándoron kívül, hogy ott a háttérben az az épület, meg a táj mennyire festői abban a fényben, amiben most van. Nagyon szépek a fények, nagyon plasztikus az egész, tetszik a kép. Utána van a harmadik kép, ami felteszi az i-re a pontot, és, mint üzenet, a címet alátámasztja. Megkapunk egy olyan enteriőrt, ami, mint zsánerfotó is működhet, mert ugye látunk fotókat az asztalon, látunk festményeket a falon, a cserépkályhán vannak edények, de már a modern kor, mint videokazetta és CD, ott van a kisasztalnál, és ebben, mint kompozíció, nagyjából az aranymetszés ponthoz elhelyezkedve, ott van az alkotó. Egyetlen egy, ami nekem ebben a képben egy kicsit billeg, az a perspektivikus torzítás. Ezek a széttartó vonalak, amik a plafonnal, a bőrkanapéval meg az asztallal létrejönnek, kivisznek engem ebből a kompozícióból, nem érzem azt, hogy Sándor valóban azt szeretné, hogy én oda bemenjek és szemlélhessem azt a helyzetet, amiben ő van. Egy fajta távolságtartást ad ennek az egésznek. Az a mimikri nagyon jó, ami létrejön a pizsamával, a székre vetett inggel, a háttérben a kályhán lévő szerelékkel, hogy keresnem kell első pillantásra, hogy hol is van Sándor, mert hasonló színtónusban vannak más elemek is a képen. Az üzenet erős, de ezt az erőt most ez a perspektivikus dolog csökkenti. A képsor tetszik, a leckére is jó megoldás, mert három olyan képet választott Sándor, ami most ebben a kérdésben, ellentétben az előző képhármasokkal, egységben van, és egymást építi, a cselekvő embert mutatja különböző, számára fontos szituációkban. (hegyi)
értékelés:

Megpihen

Rég jártam a Balatonnál, ezért nem tudom, hogy mennyire elterjedtek most ezek az UFO, álhattyú vízibiciklik, elég őrületesen néznek ki. Bevallom, én abban a korban nőttem fel, amikor ezek vas szörnyetegek voltak, és kellett némi bátorság ahhoz, hogy az ember vízre szálljon velük, nem voltak ilyen dizájn elemekkel erősítve. Ettől most egy kicsit olyan, mintha egy vállfát látnék. Érteni vélem azt, hogy miért van döntve a horizont, mert nem akarta az aranyhíd, a naplemente, és az egyéb giccses képeslap témák felé elvinni, vagy onnan szerette volna visszabillenteni az üzenetet Eszter. Ez többé-kevésbé sikerült. Azért csak így, mert több dolog nincs eldöntve: az az arányrendszer, ami a horizont alatti részt, és a horizont fölötti részt jelenti. Számomra nagyon szép és nagyon izgalmas az a struktúra, ami létrejön a horizont fölött a naplementével, a felhőkkel egészen festői, sőt, Turner-nek a munkásságát szeretném figyelmetekbe ajánlani, aki ezekkel a fényeknek volt a nagy tudora, és ezeket tudta egészen őrületesen átadni festményekben. Ha tehetitek, akkor kérem, hogy nézzetek utána, amennyit lehet, tessék könyvből megnézni, nekem volt szerencsém élőben is látni festményeit. Ha engem kérdezel, Eszter, akkor én a képnek a fölső részével foglalkoztam volna. Most az az alsó háromszög, ami a bal alsó sarokban van, nagyon komor, és nagyon kopog. Olyan helyzetet kellett volna keresni, ahol ez nincs jelen. Lehet, ha fölmész a mólóra, akkor zavartalanul tudtad volna fotózni ezt a helyzetet, és akkor ezt az egész színátmenetes naplementés felhős dolgot meg tudtad volna mutatni, mert gyönyörű. Nem önmagáért valóan szép, hanem tényleg el tudja az embert vinni érzelmileg, gondolatilag. Most, ami a kép alsó részében történik, az egy kicsit nekem zavaros. Én erre most azért adnék egy csillagot, mert maga a csend, mint megfogalmazás, tökéletesen rendben van a képen, de a többi kérdésre kellene döntésre jutnod saját magaddal, és szeretném, ha ismételnél. (hegyi)
értékelés:

Multik és madarak

Egy nagyon hangulatos képet kapunk, és ez egy nagyon érdekes íz, amit itt most Tamás megmutat. Amikor továbbsuhanunk az autóval a külvárosi bevásárlóközpontoknál, akkor nem biztos, hogy pontosan meg tudjuk figyelni, mert oda szeretnénk valahová érni, és lefoglal minket az út, miközben a mező, a repülő madarak sebessége, és az a dinamika, amit ők hoznak, nagyon jó kontrasztot állít az épületekkel. Értelmezésben az is benne van, hogy milyen területeket foglalnak el a civilizációs környezeti változóink, az épületek, a gyárak, és hogy erről a maguk lehetőségein belül azok az állatok, akik minket körülvesznek a világban, próbálnak nem tudomást venni, és élni a maguk világát, amennyire mi hagyjuk. Tehát filozófiailag is értem az üzenetet, jó kép. A Rezonancia leckében azért izgalmas megoldás, mert két olyan ellentétet talált Tamás, ami nagyon finoman rezeg egymással. (hegyi)
értékelés:

Nálam már csak BD idősebb (40 nappal)

Nekem a 02. és 03. lecke kicsit összemosódik.

Kaptunk egy képsorozatot, ez most három képből áll, mindegyiknek megvan a maga személyes jellege, és a leiratból tudjuk, hogy Sándor a 2-es és a 3-as lecke megoldásánál némileg hezitál, hogy mi az, ami az önportréban az arc portré, és hol húzom meg azt a határt, ahol már egész alakos portréról beszélek. Számomra természetesen adódott a felkérés abban, hogy készítsünk egész alakos portrét is, mert ez egy más feladat, és leginkább az én elképzelésemben ez a különbözőség abban mutatkozik meg, hogy miről mesél az arc, a gesztus, hogyan kommunikálunk a nézőkkel a 2-es leckénél, és milyen cselekvéssorról mesélhet esetleg egy 3-as lecke. Ha van különbség, akkor talán itt tetten érhető. A képeket nézve ezek utazási fotók, és különböző élethelyzetekben dokumentálják a jelenlétet. A kép címéhez annyit tudnék hozzátenni, hogy az utalás ennél is egyértelmű, az életkor nem más, mint egy állapot, amiben részt kell vennünk, ha tetszik, ha nem. Sándor a maga 80 évével kell szembesüljön, én a magam 44 évével, és ahogy haladunk előre a saját utunkon, ezek a szembesítések mindig más és más üzenettel töltődnek meg. Örülök annak, hogy a kutyák úgy tudnak szerepelni ezeken a képeken, hogy az érzékelhető, hogy ők olyan társak, akik ebben a kapcsolati rendszerben, ami itt érzékelhető, szabadsággal rendelkeznek, és nem valami pórázon vezetett, a gazda kényét-kedvét kiszolgáló, az ő uralma alá hajtott szolgák, hanem az utazásnak egyenrangú társai. Az már egy másik izgalmas kérdést vet föl számomra, hogy vajon egy kutya hogyan és mint érzékeli azt, hogy ő most Budapesten van, Szicíliában, vagy valahol máshol a világban, hogy számára ez mit jelent. Erről a kettes kép mesél leginkább, hogy ők szerencsére viszonylag gyorsan megtalálják a maguk koordinátáit az új viszonyok között is, nem nagyon zavartatják magukat attól, hogy ez most egy középkori városrész, vagy lakótelep, élik a maguk kutya világát. Én nagyon örülök annak, hogy Sándor ebben partner. Ebből a három képből számomra a második kép az, amelyik a legbeszédesebb, legtöbbet mesél. Az első képen én érzek a dokumentáláson kívül valamiféle olyan érzelmi helyzetet is, ami most nem teljesen tisztázott, hogy ez valamiféle riadtság, vagy az elkövetkező időkkel szembeni bizalmatlanság, vagy miből adódik az a gesztus, amit kapunk. A második kép nekem nagyon mesei, a külső világgal, a kapun túli világgal, a két világ határán fekvő kutyákkal, a kutya és az ember viszonyával, szóval ez a kép, ami a legtöbbet mesél az alkotóról. Izgalmas képi játék a harmadik fotó is a tükörszobával. Én egyszer voltam egy ilyen labirintusban, és mielőtt bementem volna én azt gondoltam, hogy csak a bolond az, aki nem képes ezekben a helyzetekben felismerni azt, hogy mi az, ami tükör, mi az, ami üvegfal, és hol van a valós átjárás. Aztán sikerült nem egyszer nekiszaladnom nekem is a falnak, és akkor rá kellett jönnöm, hogy bizony optikailag az ember szeme, és a szemén keresztül az agya nagyon is manipulálható és becsapható. Erre utal ez a kép, ez nekem inkább a dokumentálás jellege miatt fontos, miközben azok a megfigyelések is érdekesek, amikkel leginkább a nők szoktak szembesülni az öltözködő tükrüknél. Ilyen helyzetekben minimum három tükörrel dolgozik a szereplő, és a sminkjét úgy tudja jól kikészíteni, hogy az a három tükör egymáshoz képest bizonyos szögben elforgatva lehetőséget ad arra, hogy az egyik tükörben a másik tükörképét nézve olyan területeket is kontrollunk alá vonhassunk, amiket egyébként csak segítséggel tudnánk megtenni. A megoldások nem rosszak, ugyanazt mondhatom, amit az első leckebeküldésnél mondtam, hogy a háromból nekem egy kép az, ami igazán jól mesél. Megvan a leckemegoldás, megvan a három csillag, de azt mondom Sándornak, hogy jó lenne, ha ezekben a döntéseket meg tudná hozni, hogy melyik az, ami hozzá leginkább közel áll. Én értem azt, hogy sok képből válogatva az egyik ezért fontos, a másik azért, de mégiscsak valahol az ember leteszi a voksát. Én most a kettes képre tettem le. (hegyi)
értékelés:

Személyes Víziók

Gyerekkorom egyik meghatározó élménye volt a teljes falat beborító tájképes tapéta poszter. Erdők, hegyek, pálmafás tengerpart foglalt helyet a nappalikban vagy étkezőkben. Szürreális élmény volt, ahogy az emberek ilyen módon csempészték be a természet egy darabját a panellakásaikba és ezek előtt a képek előtt zajlott az életük. Ez az erős élmény volt a diplomamunkám kiindulópontja. Ez az ellentét kezdett foglalkoztatni. A kint és bent élményének keveredése az ember viszonyulása az őt körülvevő környezethez és az, ahogy az ember ezt kedve szerint próbálja formálgatni. Ez pedig néha furcsa, érthetetlen párosításokat hoz létre. Képeimben a fikció valósággá, a valóság fikcióvá válik, belső hangok, látomások és álmok terméke, egy szürreális világ ahol nem a kész és befejezett mű, hanem az alkotófolyamat, és az általa hordozott érzelmek a fontosabbak számomra. A belsőm megismerése, a saját én tudatom kiteljesedése. A képi elemek, hátterek, a tudatalattim mélységeiben rejtező gondolatokat próbálja felszínre hozni, naturalisztikus pontossággal, hétköznapi formákkal ábrázol, álomszerű képzeteket, abszurd víziókat.

A konceptuális alkotási folyamat szerintem (és ezt sokszor aláhúzom, hogy szerintem), azért és akkor működik jól, amikor olyan élmény feldolgozását mutatja, amivel bármelyikünk találkozhatott, és mégis egy új megközelítést, egy új szemléletet képes hozzáadni ehhez az élményhez. Az a tapétarendszer, amiről Sándor beszél, tetten érhető volt a 70-es, 80-as években, főképp panellakásokban, és valóban egy szürreális helyzet volt, hogy jobb-rosszabb minőségű fotográfiák óriásira nagyításával csempésztünk be az otthonunkba ilyen hangulatokat, és ezzel mindenki a saját maga vágy fantáziavilágával találkozhatott. Nem egyszer voltam én is olyan vendégségben, ahol ezek a képek megtalálhatóak voltak, és tényleg eléggé szürreális volt ülni az Amazonas nagy zuhataga előtt a nappaliban az Nomád szekrénysor és a dohányzóasztal és kis fotel előtt, és ropogtatni a sós ropit és a teasüteményt. Az egy másik pozitívuma ennek a képsornak, hogy nem primer és direkt módon ábrázolja ezeket a helyzeteket, bár az is egy izgalmas történet lenne, hogy keresni még ilyen tapétás lakásokat, és ezt a szociografikus megközelítést elindítani, az egy teljesen más irány lenne. Ezeknél a képeknél pont az az izgalmas, hogy nem a szoció hatás az, ami erős, miközben maguk a képek nem egy esetben a térrendezésben ezt a fajta társadalmi problémákat feszegető irányt képviselik. Egy harmadik vonal, maga a technikai megközelítés, hogy panoráma képekkel operál a szerző, és ennek a létrejöttének jeleit fedezhetjük föl. Ebben kicsit hasonlatos a 80-as, 90-es éveknek azzal az irányával, amikor Polaroid volt nagy divat, akár a profi vonalat venném alapul, ahol különválasztható volt a pozitív és a negatív, és erről készültek kontaktlenyomatok, akár ezekre a kis instant kamerákkal készült fehér papír szegéllyel keretezett felvételekre gondolunk. Többféle tehát a párhuzam, többféle az értelmezési irány, és ezért tudunk mindig vissza-visszatérni ezekhez a képsorokhoz, mert nyitva hagy kérdéseket, utakat annak, hogy a néző saját maga szabadon értelmezze ezeket a helyzeteket.
   Az első kép az 56-os emlékművet mutatja a Dózsa György úton, ami önmagában is egy érdekes helyzet. Nem tudom, hogy kinek mennyire sikerült már a saját megközelítését megtalálnia ezekhez az oszlopokhoz, ez egy nagyon szabad elképzelés, a Magritte munkásságát idéző vonal ezekkel a nyakkendőkkel. A festészetnek azt az irányát idézi, aminek a szürrealitása, a mindennapi tárgyak a megszokottól eltérő helyzetben való ábrázolásával operált, mint ingnyakak szerepelnek így az oszlopok. Az az alkotói koncepció, ami vélelmezhető a szobrász esetében, hogy ezek a vasoszlopok tulajdonképpen mind-mind egy-egy ember, aki a forradalom ellenállásában részt vett, és együtt a tömegben összpontosult az az erő, ami létrehozta ezt a politikai helyzetet és a változást. Azt a személytelenséget, amit az oszlopok képviselnek, próbálja mégis valamilyen szinten megszemélyesíteni a nyakkendőkkel az alkotó.
   A második kép olyan nekem mintha valami filmből kiragadott jelenet lenne, de itt is jól érzékelhető az előtér és a háttér közötti különbség, tehát az utalás ennél a képnél már erősen elindul. Míg az első kép a beavatkozás által megmarad, mint háttérkép, ennél a képnél az előtér és a háttér viszonya, a fali tapéta és az előtte lévő, teljesen másról mesélő szubjektív történet közti feszültség jól érzékelhető. Aztán azzal ki-ki maga kezdjen valamit, hogy miért akarja lelőni ez a piros sálas hölgy az akváriumban lévő halacskát, már ez önmagában is megér egy elemzést, hogy milyen feszültségekkel terhes világban voltak fellelhetőek ezek a tapéták, és a belső kilátástalanság, és az abból való menekülés irányát mutathatja ez a pisztoly megjelenése.
   A harmadik kép egy artisztikus vonal, nekem azt az irányt mutatja, ami ennek a projektnek egyik szélsősége lehet, amikor az ember azt gondolja, hogy saját maga is létrehozhat ilyen belső történetet, létrehozhat egy saját tapétát, és nagy odafigyeléssel nekikezd ennek a munkának, aztán kiderül, hogy ez az egész nem tud tovább menni annál, mintsem, hogy kékre festjük a falat. Van az egésznek egy olyan hatása, ami ezekben a mostani valóságshow sorozatokban is látszik, ezekben a Big Brother kukkolásokban, hogy a villalakók úgy csinálnak, mintha nem lennének körbekamerázva, és próbálnak természetes módon viselkedni. Itt most az egyik villalakó megőrült, és átfesti a kamerát rejtő üvegfalat. Izgalmas a kérdés.
   A következő képet felfoghatnánk önarcképnek is, itt magát az alkotót látjuk egy cserepes virággal, és utána ez az egész önarckép jelleg a kép második síkján, az értelmezés falitapéta vonalán ismétlődik, de már arctalanul csak a virágot tartva. Ez visszautalás nekem az első képre, kicsit hasonlatos is a megközelítés ahhoz a szürrealitáshoz, ahol én már említettem Magritte nevét. Ha a koncepciónak ezt a falitapéta jellegét keresem, és ennek a történetét, akkor talán az az élmény lehet itt jelentős, hogy amikor az ember egy ilyen tapétát fölrakott a maga kis lakótelepi szobájába utána azt a teret vissza kellett rendezni. Nyilván nem is akarta, hogy nagyon eltakarja azt a képet, mert akkor minek vettem, ha eléje tolok egy egész szekrénysort, valahogy azért el kellett férni, központi helye lett, mert nagyon kiabáltak ezek a képek, tehát érdekes lakberendezési problémát vetett föl, és utána akár még egy cserép virágot is hova tudunk letenni, és az hogy fog ezzel a képpel harmonizálni. Itt a háziasszonyok kreativitása jött a képbe, és ennek egyfajta finom iróniáját mutatja ez a kép.
   Hozzám a legközelebb álló kép, és a történetmesélésnek a legkézenfekvőbb verziója az utolsó kép a vasaló nővel, aki végzi a maga házimunkáját a tapéta előtt, és aztán gondolatban, fényesen suhogva keringve szállnak a fák törzséhez a kivasalt ingek. Ez a mosónők szabadság-értelmezése, de akár a Shirley Valentine monodrámára is utalhatnék, ahol a fal, akit megszemélyesít a háziasszony. Ebben a monodrámában a falhoz beszél a nő, és meséli el a maga vágyait arról, hogy ő el fog egyszer csak utazni a görög tengerpartra. Ezek a vágyak azok, amik ennél a képnél leginkább tetten érhetőek, hogy párbeszédet folytatunk ezekkel a fali tapétákkal, elkezdjük beleképzelni magunkat azokba a helyzetekbe, és abban az álomvilágban, ahol ez a kép létrejött, az álom megvalósulása sem lehet tökéletes, és azt a hétköznapi munkát fogjuk folytatni, amit a valóságban is csinálnánk. Az egésznek a kilátástalansága összpontosul ennél a képnél. Én nagyon örülök ennek a sorozatnak, és ha mint kreatív megoldást nézem, a Vágy leckét tökéletesen jól teljesíti. Sándor, megvan a három csillag, és a leckemegoldás is, várom a folytatást erre a sorozatra. Ha most megnézem ezeket a képeket, miközben az első kép is teljesen rendben van, izgalmas ez a szürreális világ, de az a vízió, amit felvázoltál a fali tapétákkal nem mindegyik képnél ugyanolyan erősen érvényesül. Talán ez az, amire nem ártana figyelni, hogy próbáljuk meg a témát tartani, és a kezünkben tartani az irányítást, mert érvényes az első kép is, az a vonal is, amit ott létrehoztál, de az lényegesen kevésbé tud mesélni arról a felvetésről, mint ahogy az utolsó képnél ez létrejön. (hegyi)
értékelés:

Önárnyékok, önkéz és önhőkép

Egy éve bukkantam rá az Estiskolára, azóta rendszeresen látogatom és nagy szimpátiával, nosztalgiával (boldog, lelkesült ifjúkor!) és némi irigységgel figyelem. A leckék nagyon határozott profilt írnak elő: köldöknéző, szubjektív, lelkiző fotográfiát. Szerettem volna én is része lenni ennek a játéknak, de be kellett látnom, hogy dokumentarizáló, távolságtartó alkatom talán nem illik ebbe a profilba.
   Ma reggel aztán érdekes kísérletet tettem: képeim egy népes csoportját, melyre talán a „hétköznapi”, vagy „mindennapi képek” cím lenne jellemző, és amelyek száraz dokumentarizmus jegyében fogantak, megpróbáltam megfeleltetni a leckecímeknek. Mit ad isten – megy a dolog, simán bepasszinthatók a képek a ti skatulyáitokba.
   Filozófiai síkra ugrik ezzel a kísérlet: Egy cím ennyire döntő módon befolyásolná a kép hatását? Ellenkezőjére fordíthatja az eredeti szerzői szándékot? Sosemvolt, sosem akart tartalmakkal ruházhatja fel a képet? Ennyire felülírja a verbális a vizuálist? Vagy netalán: a verbálisan utólag ráerőszakolt tartalom is eredendően benne volt a képben? Netán: minden benne van egy képben? Vagy semmi?
   A következő egy-két hétben szeretnék itt elpötyögtetni néhány, a fenti dilemmát illusztráló képet, melyet az említett hétköznapi kupacból emelek ki.

Sándor, köszöntünk itt, az Estiskolán, sokat hezitáltam azon, hogy foglalkozzak-e azzal, amit a leiratban írsz, hogy itt most egy kísérletbe fogsz, ami tulajdonképpen nem csak a saját magad rendszerének az újraértelmezéséről szól, hanem a mi leckefelállítási gondolatainak a megméréséről is. Én azt mondom, hogy ez a te kutatásod, és érdeklődve figyelem, hogy mire jutsz, ugyanakkor én itt képeket látok, képekről tudok beszélni. Szívesen megvitatom a filozófiai összefüggéseket is, de elsősorban én maradnék a kaptafámnál, a beküldött képeket próbálom elemezni. Egy négy képből álló képsort látunk, technikailag ezek a négyzetes kompozíciók úgy vannak összeragasztva, hogy ráadásul a dátumokat is közli az alkotó. Különböző helyzetekben látjuk felbukkanni vagy a lenyomatát, vagy valamilyen testrészét Sándornak. Ez egy jó merítés a saját munkáiból erre a leckére, de nem érzek összefüggést a képek között, hogy miért pont ezek a képek kerültek bemutatásra, miért vannak egymással összeragasztva, pontosabban azt mondanám, hogy ezekből a képekből egyszer csak meg kellene hozni azt a döntést, hogy melyik az, ami számodra leginkább jellemzi azt a jelenlétet, amikor az ember önportrét készít, akár tudatosan, akár véletlenül. Nyilvánvaló, hogy az első leckénk arról szól, hogy bemutatkozunk egymásnak, és azért arc nélküli a bemutatkozás, mert az első lépést nem mindenkinek könnyű megtenni, mert nem mindenki foglalkozik az önportréval, mint műfajjal. Ez a könnyítés része a leckének, hogy játékosan kezdjünk el ezzel foglalkozni. Láttunk itt már árnyékokat, kezeket, lábakat, és egyéb testrészeket, ebben az irányban keres Sándor is párhuzamot. Ha a négy képet megnézem, én mindig a másodikhoz állok be, azért, mert ez az, ami kompozícióban, mesében, rajzosságban számomra a legerősebb kép. Olyan, mintha az a figura, aki áll a lépcső tetején, és tartja a fényképezőgépét, egy tornagyakorlatot végezne, és ennek egy ritmizálási párhuzama maga a megállónak ez a T betűt formázó teteje és oszlopa. Az egyik egy kinyújtott karú, törzskörzés előtti pillanat, a másik egy feltartott karú gyakorlat. Még a reggel is hozzáad ehhez, tehát ennek a képnek ez a reggeli tornás hatása van meg számomra, hogy ilyen kisvárosi Buddhaként az ember keres magának egy helyet, ahol elvégezheti ezt a tornát, és tudja azt, hogy melyik az az időpont, amikor a menetrend megengedi azt, hogy ő elmenjen ide a kedvenc helyére, és itt testgyakorlatokat végezzen, anélkül, hogy kinevetnék ezért a vonatra várakozók. Humora van a képnek, ugyanakkor a humoron és az elsődleges jelentéstartalmon kívül az is érdekes, amilyen fényviszonyok között ábrázolja ezt a graffitis objektumot, azzal, hogy ez egy várakozási helyzet, de nincs egyéb utas a placcon. Nekem ez a kép az, ami leginkább ezt a leckét izgalmasan megoldja. Az első kép a kutyákkal egy olyan helyzet, ami nekem kompozícióban bár izgalmas, de tömegelhelyezésben még akkor sem teljesen kiegyensúlyozott, ha az objektív torzítása miatt ez az épület dől befelé annyit, ami súlypontban már majdnem eléri azt a szintet, hogy kiegyensúlyozott legyen a dolog, de mégis a kép jobb oldala könnyebbé válik. Ha mérlegre tenném, akkor ez kicsit még mindig borulna bal oldal felé tömegében. A két kutyus érne annyit, hogy, ha már az alkotó árnyékán a főbb formák megvannak, akkor a kutyus fülébe, hátsójába ne vágjunk bele, mert a tömegelhelyezés ezt nem indokolja. A harmadik kép egy érdekes helyzet, olyan, mintha egy alkotói szituáció lenne, bár két kezet látunk ezen a képen, ez is izgalmas, hogy tessék felfedezni, hogy ott van egy másik hüvelykujj is, és olyan, mintha az alkotó azt mondaná, hogy „íme, a mű forog, az alkotó pihen, létrehoztam én ezt a mozdonyt meg darut”. Ez egy jó zsánerkép irány is lehetne akár, hogy megmutatom Kovács Gézát, aki a daru formáját tervezte. Nekem ez a párhuzam jut eszembe. Az utolsó kép az, ami a leginkább kilóg a sorból, szemmel láthatóan ez valamilyen installációs helyzet. A címből tudjuk, hogy ez egy hőkép, láttunk ilyesmit a különböző házak hőszigetelését mutató reklámgrafikákon is, hogy mutatják, hogy az ablakon hogyan megy ki a hideg. Ha ezt értelmezzük, és valóban elfogadjuk, akkor érdekes az, hogy a fej az, ami a legmagasabb hőfokkal dolgozik, és a kamera az, ami a leghidegebb képet mutatja. Van ebben egy filozofikus utalás is, hogy hol készül a kép - a kamera egy hideg vas, a fejünk az, ahol a dolgok megtörténnek, a kamera csak egy eszköz. De nem a falon lévő képről kellene nekem beszélnem, mert akkor csak a képet kaptuk volna, hanem magáról a helyzetről, ahol ez létrejött. Ez a bunkerszerű képződmény, ahol még egy kis kukkoló kamerát is látok, valószínű, hogy az installációhoz tartozhatott valami kivetítő helyzet, nem tudom, mi volt a projekt része, de utalást érzek rá. Viszont ez a vakus megközelítés tőlem idegen, kompozícióban sem értem, hogy mit akarunk ezzel mutatni, hogy ekkora teret adunk ennek a tetőnek, és ilyen süllyedő formában mutatjuk be. Olyan, mintha az alvilág egyik bugyrába akarnánk lejutni, na de akkor miért kék? Ezt a képet értem a legkevésbé ebben a kompozíciós rendben. Én örülök annak, hogy elkezdte Sándor a leckéket megoldani, még akkor is, ha a leiratból tudhatjuk azt, hogy ezek utólagos leckebesorolások. Titkon azt remélem, hogy egyszer csak eljutunk arra a pontra, amikor Sándor tényleg a leckéket kezdi el megfigyelni. Szerintem erre van esély, hogy a leckék benne létrejövő visszhangját alkossa meg képként, és remélem, az 1-2 hétből hosszabb vakáció kerekedik itt nálunk. Nekem megvan a három csillag, főképp a második képre, és megvan a leckemegoldás is. (hegyi)
értékelés:

Utazás

Egy olyan képet kapunk, ami szerkesztettségében izgalmas számomra: az a tagolás, ami a külső és belső tér tagolása nagyon jól jellemzi a vonat utakat, ahogy elfoglaljuk a kupét, ha időben érkeztünk, jó helyünk van, ha nem sikerül kellő gyorsasággal elfoglalnunk a kabint, akkor kiszorulunk a folyosó felé. A folyosó történetek is megvannak, amikor búcsúzkodunk a rokonoktól, barátoktól, vagy utazás közben a cigarettánkat szívjuk, vagy a büfékocsi felé megyünk. És itt van a külső rész is, ami a várakozásé, a búcsúé, tehát mind a három terep jól beazonosítható, és mindezzel a kompozíciós játékkal és ezzel a vázlattal, amit Anita itt mutat nagyon erősen utal arra a gesztusra, ami a Geri arcán és testtartásán látszik. Jelentéssel bír a ruha, az az üzenet is, ami a pólón van - az érti ezt elsősorban, aki tudja, hogy Geri hol járt, és mit csinált, hogy ez miért fontos számára. Ugyanakkor a gesztus, a kifordulás a folyosó felé szintén fontos üzenet, mert nyilván az ember, ha nézelődni akar, akkor valószínűleg az ablaknál foglal helyet, és a külvilágot nézi, figyeli az elsuhanó fákat, de Geri most a folyosót szemléli, de a tekintete azt mutatja, hogy befelé utazik. Valószínűsítem, hogy nem azzal foglalkozik, hogy ki áll a folyosón, és mit csinál, mert a tekintetből és az arcmimikából nem az következik, hogy valamilyen jelen idejű történethez csatlakozna, hanem azt mutatja, hogy egy belső kép feldolgozása zajlik épp nála. Ezért is választotta azt a pozíciót, amit fölvett, mert ahhoz, hogy az ember a belső emlékeit előhívja, a külső zajt csökkentenie kell, vagy olyan monotonitási szintre hozni, ami nem zavarja be ezt az emlékfelidézést. Én ezt egy jó ötletnek tartom, és a Magány leckére tökéletesen jó megoldás abban a tekintetben, hogy mindez a helyzet, még akkor is, ha társas helyzetben vagyunk, jellemzően egy magányos történet. Mindenfajta érzelmi feldolgozási helyzet egyszer csak, még akkor is átvált egy személyes belső úttá, ha átbeszéltük a barátokkal, és annak a feladatát már az ember nem tudja megosztani mással. Anitának annyi személyes üzenet van, hogy az első három leckével se ártana, ha újra foglalkozna. (hegyi)
értékelés:

Alone
Alone
Alone

Egy történetmesélésbe kezdett Sándor. Három képben mesél a magányról, az egyedüllétről, ami olyan eszköz használatával történik, ami még inkább elidegenít, nem csak a környezetek, az a szobabelső, vagy az utcakő, vagy az a házfalrészlet mesél a töredezett jelenünkről, amit, mint környezet, választott Sándor, hanem maga a mese figurája is, ami egy rajzórákon sokszor látott baba. Miközben pontosan azért használják ezt a kis figurát, mert jól beállítható különböző pózokba, és azok jellemzőek, és jól rajzolhatóak, de nem egy szerethető figura, abban az értelemben, amiben mondjuk egy plüssmaci, vagy bármi más bábfigura szerethető lehet, és a történetet meseivé tudja tenni. Itt ez a meseiség nagyon konkrét, ráadásul azokkal a beállításokkal, azzal a színvilággal, azokkal a fényekkel, amiket látunk, nagyon filmszerű. Egyetlen egy kérdés van számomra, ami nem biztos, hogy igazolható az én meglátásom szerint: a keretezés. Nem értem ezt a fekete keretet, hogy mit akar ezzel Sándor mondani. Van egyfajta esztétikai igény arra, hogy összerántsuk a kompozíciót, és akkor ezek a fekete keretek mintha ezt segítenék, de én nem érzem ennek szükségét elektronikus formában. Ezek a fajta keretezés-utánzások a mímelés miatt veszik el az erőt magától a képtől, ami az üzenet jelleget hordozza. Mindezzel együtt jól érzékelhető az a hangulat, amit Sándor mutatni akar, és ehhez a címhez is jól stimmel. Engem meglep például, hogy két szekrényfiókhoz hogyan társítja a bábut, és hogy hoz létre egy olyan környezetet, mintha ez egy külső térben lévő nagy épület előtti helyzet lenne. Ebben van egy játékosság, és utal a gyerekkorra is, mert gyerekkorunkban azok a szobabelsők, amiket a játékra használtunk, azok megelevenedtek, és ezek a történetek a fejünkben, mint mese, különböző nagyvárosokban zajlottak, valószínűleg a filmélményeknek is köszönhetően, amit gyerekként láttunk. A nagymama kanapéja volt a Grand Canyon, és másik oldalon már New York felhőkarcolói voltak megépítve könyvekből. Ezt az irányt erősíti az első kép, a második, a maga tárgyiasságával, a funkció nélküli táblatartó betonkockával egy olyan gyermekmesét hoz, ugyanezt az irányt folytatja, mint a fölső kép, hogy ezekben a helyzetekben csak a fantázia kérdése, hogy mit minek nézünk. Ez akár lehet egy kút, a mindentudás mély kútja, amibe beleugrik a kis figuránk, de akár lehet egy kád, amiben lóbálja a lábát, sok mindent hozzá tudunk képzelni a magunk módján, és megint a gyermekkor meseszövési technikája érhető tetten. A harmadik kép, ahol a méretek a jelentősek, hogy hogyan válik egy ilyen kis csenevész fal melletti gazként kinövő magból sarjadó facsemetéből egy óriási fa, melynek árnyékában áll a mi hősünk. Az egésznek számomra van egy ilyen háborús fílingje is, mintha a kivégzőosztag előtt állna ez a figura a falnál. Számomra az első két kép az, ami inkább koherens, a harmadik kép nekem ebből a történetmesélési szituációból kilóg, lehet, hogy a nézőpont megválasztása miatt, lehet, hogy a tárgyak megválasztása, vagy a megvilágítás miatt más irányt kezd el, mint az első kettő. Mindezzel együtt megvan a három csillag erre a leckére, várom a folytatást Sándortól, szeretném látni, hogy merrefelé indul el ez a mese. (hegyi)
értékelés:

Reggel

Vetetlenül...

Nagyon szép az a forma, ami létrejön itt a takarókkal. Én még egy kicsit lehet, hogy vártam volna, nem tudom, hogy mennyit mozog a nap, hogy még egy kicsit kaphatnánk több fényt, és akkor egy másik, kontrasztosabb helyzet jön létre, vagy lehet, hogy korábban fotózok, hogy ne legyen még ennyire erősen jelen a párnán a fény. Most a kettő között vagyunk valahol félúton. Ezzel valamit kezdtem volna, és azzal is, hogy valamivel derítsek, egy másik lepedővel, alufóliával, kartonnal, de valami kéne, mert most a kép közepétől lefelé bebukik a tónus. Ami számomra nagyon izgalmas, azok a formák, amik létrejönnek a takarókkal. Szemmel láthatóan két személyes ágyról beszélünk, két párnát látok, két takarót, két fekhelyet, és mégis olyan az egész, mintha most is ott feküdnének valakik ebben az ágyban, miközben nem látunk embert a képen. Az, ahogy a takarók most szerepelnek, az egy történetről is mesél, hogy ki melyik oldalon fekszik, ki melyik oldalról kel föl, merre hagyja el az ágyat, hogy átmásznak-e egymáson, vagy nem, hogy hova gyűrődnek ezek a textilek, ezek mind nagyon érdekes és izgalmas dolgok. Anita, a technikára tessék jobban figyelni. (hegyi)
értékelés: