Elemzés

Nagyon örülök annak, hogy Sándor elkezdett képeket küldeni újból. Nagyon izgalmas az a színvilág, amiben dolgozik. Van az egésznek egyfajta poszter jellege. Mintha valami reklámot látnánk, hogy: „gyere Lellére dolgozni, mert mennyi élmény vár rád munka után”. Az egészben van egy olyan hatás, ami azt hozza minden egyes képnél, külön-külön is akár, hogy elindul egy mese, de annak a mesének az ábrázolásánál Sándor nem elégszik meg azzal, hogy valamit, mint szociografikus megközelítés, rögzít (ez is megtörténik a képen), hanem a megfigyelői státusz mellett az esztétikai igényesség is jelen van. Én ennek nagyon örülök, mert ez egy nagyon fontos helyzet. Az első képen van a kisfiú, aki fut a part szegény kövén, és a két hölgy, aki ül a padon, és figyeli őt. Nagyon jó az osztása a képnek, ahogy két oldalra osztódik ez az egész történet: a kép 2/3-át kitevő jobb oldalán zajlik le minden, ami mozgás, minden, ami jelentéssel bír, a bal oldalon nincs se ember, nincs se hajó, nincs semmi, csak a tömeg. Ez az, ami az egészet, mint feszültség, megemeli. Így van tere annak a fiúnak, hogy fut, ráadásul hova fut? A semmibe, a saját belső útjába, a saját eldöntött kis történetébe. Nagyon érdekes az, hogy ő befelé figyel, magára, és a két szereplő pedig nyugtázza ezt az egészet, még sincs a modellek között konkrét kapcsolat, de mégis az üzenet jellege nagyon erős. A következő képen látunk egy nádast, ahol talán pecáznak apa és a fia a mólón, és a felhők, a színe a víznek, ezeknek mind van egy nagyon erős hangulati töltése, és attól tud elindulni ennek a két szereplőnek – akik, ha kép területét nézzük, talán, ha 1/20-át teszik ki a képnek -, a története, rájuk kezdünk el figyelni. Ez a kompozíciótól is van, meg attól a fénytani helyzettől is, amit látunk, a megvilágítástól, amiben az apa pulóvere látszik, de az egész helyzet ebben a vihar előtti pillanatban egy olyan élményt ad, ami pluszban hozzáadja az apa-fia kapcsolatot is, a "bajban is együtt vagyunk" érzést, a "megmutatom a fiamnak, hogy hogyan kell pecázni", minden benne van. A következő kép, ahol apa a kislányával labdázik. Megint ez a viharos, késő délutáni helyzet, gyönyörű fényekkel, de nem ez a lényeg, ezek csak eladják a képeket. Akármelyik képet is nézzük, az a fénytani helyzet, azok a gyönyörű felhők csak mint az ostya, azt a keserű pirulát, ami, mint üzenet, a képen rajta van, segítik a nézőnek lenyelni. Tessék megnézni ezt a képet is, hogy apa, ahogy a labdával szembe áll, és a kislány erősen akarja ezt a játékot, apa már fáradt, ő már tudja, hogy ennek véget kellene vetni, a szél el is viszi a labdát. A kettejük között kapcsolatról beszél ez az egész, miközben a kompozícióban nagyon fontos, hogy benne vannak a vízibiciklik, és színben is tudnak rímelni: a sárga labda a sárga vízibiciklivel. Látunk a következő képen egy hölgyet a vízparton, ez egy strand lehet, és számomra az az élmény jön elő, amikor utolsó napunk volt Sydney-ben, kimentünk a Bondi Beach-re, már utcai ruhában voltunk, tudtuk, hogy nem tudunk még egyszer megfürödni, nem lesz rá időnk, de ki kellett menni, el kellett búcsúzni, kellett vinni az élményt. Nem voltunk ott két percet sem és az ember nagyon furcsán érezte magát, hogy ott van a nyaralók között, és mindenki élvezi a helyzetet, miközben ő útra készen van. Itt is ez a helyzet, hogy viharos az idő, nem is biztos, hogy elég meleg még a víz, ráadásul nincs is erre fölkészülve a hölgy, láthatóan ő csak szemléli ezt az egész helyzetet, de mégis tökéletesen átjön a képen az, hogy a fejtartásból, hogy nem a fény felé néz, nem a hullámokat nézni, hanem a köveken szétloccsanó vizet, valami emlékeket hívott benne ez elő. Ez az utazás, a magány élménye nagyon erősen létrejön. Aztán megint egy következő kép egy mólóval. Megint ott van a dinamika, ott van a feszültség, hogy egy vízi helyzetet látunk, egy strandhelyzetet, de a szereplő nem a szokványos strandolási szituációban van jelen. Megint a meditatív, az elgondolkodó élményfelidéző helyzet, a raktározás, a gyűjtés, amikor begyűjtjük az utolsó képkockákat a filmünkhöz. Számomra a legerősebb kép az első. Az a történet, ami ezzel a kisfiúval itt létrejön, ahogy ő szalad ott a parton. Ha a teljes sorozatot nézem, akkor azzal a színvilággal, amit itt Sándor megtalált, és ábrázol nekünk, az egész elemelkedik. Ha ezt fekete-fehérben nézzük, akkor ez egy szoció-sorozat lehetne, vagy egy film stációi, miközben attól lesz az egész furcsa, hogy a történetmesélés, és a képi megoldások, a kompozíciók hoznak egy olyan élményt, ami ezt a szociografikus vonalat erősítik, miközben a divatfotókból ismert színvilággal dolgozik Sándor, ami egy glamúr, egy teremtett látvány. Nagyon örülök ennek a képsornak, várom a folytatást, annyit hozzátennék, hogy az utolsó kép kevésbé erős, kilóg nekem a sorból, mert ott az az örökbe ragadt hiábavaló várakozás, ami a többinek jellemzője, nem ellesettnek, hanem beállítottnak, csináltnak tűnik, attól, hogy a modell ilyen közeli és ennyire leplezetlenül szemléljük. Működhetne a kiszolgáltatottság érzete is, de mégsem tud ez elindulni, itt átbillent az az arány, ami a többinél a színekkel kialakult. (hegyi)
értékelés:

Kaptunk egy rádióadást is ehhez a képhez, és Árpival, a tesójával, elmesélik ennek a képnek is a történetét. Én nagyon örülök annak, hogy kaptunk ehhez műsort, de ez a kép önmagáért beszél, performansz nélkül is tökéletesen jól mesél a kis lábujjacskákról, a körömlakkról, arról, hogy a kis szandinak az egyik szára kékebb, mint a másik, ott vagy valami víz érhette, vagy a nap kiszívta, érdekes, hogy nem egyforma a kettő. Látszik, hogy szereti a gazdája ezt a szandált, és nem otthon, nem kertben, nem füvön, hanem a flaszteren mutatja, tehát városi lányról beszélünk. Nagyon sok mindent elmondanak, mesélnek az ujjak is. Nem szeretnék belemenni nagyon mélyen egy talpelemzésbe, vagy egy lábforma elemzésbe, de a két nagylábujj nagyon aranyos kis bábocska, nagyon érdekes. Nagyon szerethető ez a kép. Nekem az mindig izgalmas kérdés volt, azt még értettem, hogy a lányok miért lakkozzák ki a kezükön a körmüket, de hogy a lábkörmüket miért, azzal mindig hadilábon álltam, de ennél a képnél ez meg is magyarázódik. Nem csak a kompozíció van rendben, hanem színvilágban is egy ívben van tartva ez az egész: a szandál színe, a test színe, a körömlakk, a szandál pántja, ezek mind nagyjából ugyanabban a körben mozognak. Nagyon köszönöm. (hegyi)
értékelés:    

Játszótéren.

Nagyon erős képet kapunk Anitától. Egy olyan fotót, ami attól izgalmas, hogy olyan mélységélességet állított Anita, amivel ez az egész kép nekem úgy tűnik, mintha a szereplő otthon egy kanapén feküdne, és a háttérben ez egy tapéta lenne. Egészen furcsa a dolog, hogy fénytanilag is az előtér és a háttér ennyire különválik, és ezt segíti a deszka, amin Kittit látjuk, segíti az a függőleges oszlop, ami keretezi ezt a képet, ezek mind-mind hozzásegítenek minket ehhez az érzéshez, de tényleg olyan, mintha egy beállított otthoni helyzetben imitálnánk azt, hogy kint vagyunk a szabadban. Ha ezt az érzést próbálom magamban keresni, akkor azt mondom, hogy igen, az is egy érdekes helyzet, ahogy Kittit látjuk itt most ezen a képen. A leirat azt mondja, hogy játszótéren vagyunk. Van a kamaszkornak egy olyan pillanata, amikor az ember vágyik arra, hogy a gyerekkori játékaival játsszon, de kezd belőle kinőni, és ez csalódásokat tud okozni. Lehet, hogy ezt látjuk a képen, mert én is voltam úgy, hogy elmentem arra a játszótérre, ahol hintafogóztunk, beültem a hintába, és már nem tudtam rendesen hintázni, mert útban volt a lábam, és bele is szorultam a hintába, de akartam volna még azt az élményt újból átélni. Nagyon keserű volt azt megtapasztalni, hogy ez már elment ez a hajó. Valami melankóliát, szomorúságot látok ezen a képen, lehet, hogy ez ebből adódik, hogy Kitti most szembesül azzal, ami ebben a helyzetben a játszótéren őt éri, mint élmény. Örülök ennek a képnek, főképp ezek a térbeli játékok izgalmasak számomra, amik létrejönnek. Abszolút tudatosnak gondolom ezt Anitánál, ugyanis a kompozíció is erre van kihegyezve, hogy megmaradhasson az az oszlop, mert egyébként semmi nem indokolná más, hogy miért van odaszerkesztve Kitti a képen, ahova. Ez az oszlop húzza ezt vissza. Az is érdekes, hogy átlátunk mellette a háttérbe, és ott van egy fényes rész, ahol a fűzfa mellett, tovább, a távolba is tudunk nézni. Onnan várnánk egy szereplőt, valakit, nyitva van ez a hely. (hegyi)
értékelés:

...a kő marad, a kő marad...

Az egész egy kísérteties helyzet, nagyon izgalmas, nincs befejezve, de a befejezetlenségével is hordoz feszültséget. Minden egyéb esetben azt mondanám, hogy de hát ez hiba, és mégis ennél a képsornál érdekes az az ív, amit bejárunk, érdekes az a törés, ahogy ez véget ér a közeli képpel, és az, hogy a „kő marad, a kő marad”, és nem tudjuk, hogy mi történt, hogy kijutottak-e élve ebből a barlangból, hogy mindenki száraz lábbal megúszta-e, voltak-e ott találkozások, milyen helyzet jött létre. Ha megfigyeljük, ebben a ritmusban is halad Anita: van egy tárgyias megközelítés abban, hogy ez egy tavas barlang, tehát látjuk, hogy ez tó is, meg barlang is. Aztán látjuk a vízfelületet, ami akár egy medence is lehetne, nagyon érdekes, de a fény és a szín játéka az, ami visszautal arra, hogy hol járunk. A harmadik képnél elindul egy történet, ami nagyon személyes. Az ember belefeledkezne ebbe, várná a folytatást, majd kapunk egy közelit erről a kőről, és itt vége. Érdemes ezen elgondolkodni, én ezt az ívet most abszolút el tudom fogadni, ezzel a töröttséggel együtt, hogy ha ez így volt szándékolt, és nem a fényképezőgépből fogyott ki az elem. Érdekes kirándulás lehetett, az biztos. (hegyi)
értékelés:

Ágnes egyszer már nekiállt ennek a bélyeggyűjtemény fotózásnak, és rádióból is tudjuk, meg a mostani kép is mesél róla, hogy ezek érzelmi helyzetek számára, és mint olyan, nem egy könnyű megközelítés, hogy egy olyan bélyeggyűjteménnyel, ami nem az övé, hanem valakié, aki fontos számára, kezdjen valamit képileg, és ez belekerülhessen a képbe. Én azt gondolom, hogy ez most itt sikerült. Azért – és nézzetek el nekem, hogy megint szubjektív lesz, amit mondok -, mert az a vörös, amit itt most látunk nagyon erős, nagyon határozott üzenet, nagyon határozott kiáltás. Az, ahogy a háttérben megbújik egy hüvelyujj, amivel tartja ezt a papírt Ágnes szintén egy erős jelzés, és az a válogatás, amit itt látunk, jól illusztrálja, hogy ez az egész gyűjtemény akkor, amikor, mint gyűjtemény, összeállt, a gyűjtő számára is egy érzelmi megközelítés volt: „Nem cserélek”. Az, hogy valakinek a lenyomatát keressük a gondolatainkban, a gesztusainkban, vagy a valóságban, tulajdonképpen fölcserélhető. Ezek az üzenetek azért fontosak számomra, mert az ember a saját magának a meghatározásánál nagyon fontos az, hogy helyére tudjon tenni kapcsolati helyzeteket is: apámmal, anyámmal, testvéremmel, elsősorban tehát a rokonsággal, majd a bővebb körrel, a magunk által választott barátokkal. Ugyanis ha ez nincsen a helyén, - és ezt most kifejezetten alkotási szempontból mondom-, akkor az alkotásnál nincs meg az a paletta, az a széles sáv, amiben mozoghatunk, amikor bármilyen élmény feldolgozásával kerülünk szembe. Akkor mindig lesznek olyan lelakatolt, leláncolt helyzetek, olyan bezárt ajtók, amik nem engednek minket közel kerülni a saját megélt élményeinkhez, azokhoz a mindennapi élményekhez sem, amikkel nap mint nap találkozunk a jelenben, és amik mondhatóan csak rólunk szólnak. Tehát ha van fontossága ennek a leckének, akkor talán ez, és én úgy érzem, hogy Ágnes elindult egy úton, és ez egy nagyon jó képi megoldás, nagyon csodálom, hogy nem jött hozzá hozzászólás. Meglep, és egy kicsit mintha úgy érezném, hogy mindenki a kis hordóján áll, és mondja a kis szónoklatait, és nem nagyon figyel oda a másikra. Most ennél a képnél kifejezetten ezt gondolom, hogy jó lenne, ha beszélgetnénk akár Ágnessel erről a képről, fontos lenne neki is, nekünk is. Nem hiszem el, hogy akármelyik fotós lánynak, vagy fiúnak ne lenne ehhez saját kötődése. Ne azt várjátok már, hogy Hegyi elemez, és akkor majd jól elolvassuk a szoba magányában, aztán hümmögünk, tessék visszajelzéseket adni egymásnak is. Három csillag, a leckemegoldás azért nincs meg, mert szeretném, ha ezt a dolgot Ágnes forgatná magában. (hegyi)
értékelés:

És akkor most belépek a fénybe - és remélem, nem esek hasra az előttem lévő akadályban.

Egészen meseszerű ez a történet, valami módosítás valószínűleg van a képen a tónusrenddel, de mellékes, mert jól hoz egy érzést, nagyon jó a megfigyelés. Azon kívül, hogy meseszerű, van benne valami kísérteties is. Borzongató az az érzés, hogy különösebb vacakolás nélkül megélhető egy olyan helyzet, amit aztán a trükkmesterek egy filmben hosszú-hosszú időn keresztül próbálnak imitálni, amikor az UFO-k megszállják a földet, vagy amikor valami paranormális tevékenységről szóló filmet látunk, akkor is hasonló fényjátékokat játszanak, és ez itt a valóságban megtörténik. Ez egy nagyon jó megfigyelés. Azon ritka esetek egyike lesz az, amikor reagálok arra, amit a hozzászólásoknál olvastam, hogy itt a kép előterében van egy kis zöld növényke, és ez zavaró. Igen, lehet mondani, hogy ezt ki lehetne onnan tisztítani, de akkor ki lehetne tisztítani azokat a vízszintes ágakat is, amik ide behajlanak, mert nekem azok is zavarják a kompozíciót. De ha mindent kitakarítok ebből a képből, akkor lehet, hogy eljutok a sterilitásnak arra a pontjára, amikor már a hitelessége csökken a történetnek. El kell azon is gondolkodni, hogy ezek a hibák, ezek a nem odavalónak ítélhető képalkotói elemek a valóságról szólnak, és ettől lesz az egésznek az a dinamikai tartománya számottevő, amitől nem azon gondolkodom, hogy ezt most milyen manipulációval hozta létre, hogyan alkotta meg, labortechnika, vagy fotosop-trükk, hanem elhiszem azt, hogy igen, egyszer csak találkozott egy ilyen fénytani helyzettel Mariann. Tehát nem tudom innen eldönteni, hogy mi lenne akkor, ha az ott nem lenne, csak van egy ilyen meglátásom. Ettől függetlenül én azt mondom, hogy ez egy három csillagos lecke, és megvan a leckemegoldás is, mert ezek a fény-árnyék játékok fontosak. Amikor a lecke feladásra került, ennél tárgyiasabb megoldásra gondoltam, de az én elképzeléseim, az én fantáziám is véges, és örülök annak, hogy más teljesen más irányból közelít meg egy leckét, mint ahogy azt a feladásnál gondoltam. (hegyi)
értékelés:    

A leckébe sorolás oka teljesen profán: egy hétfő délután készült a kép.

Leiratból tudjuk, hogy azért ebbe a leckébe került a kép, mert akkor készült. Én meg azt mondom, András, hogy ebből még egy H betű hiányzik, ha már ilyen verbálfotót próbálsz erre ráerőltetni. Nem nagyon tudom értelmezni azt a teret, ami a két lámpa fölött létrejön, a felhők nem nagyon jellemzőek, tulajdonképpen a labortechnikával próbálod igazolni azt, hogy ez a kép elkészült. De maga a kép, azon kívül, hogy látunk egy galambot egy lámpán, ennél sokkal többet nem tud. Én ezt nagyon is komolyan gondolom, hogy ez a három leckénk, a hétfő délutános, a péntekes meg a vasárnapos több elmélyültséget igényelnek, és ide aztán tényleg nem elég az, hogy hétfő délután készüljön a kép, ettől nem fog a leckébe stimmelni. Tessék elgondolkodni a hétfőiden, nekem az lehet szerda délután is, ha a szerdáid a jellemzőek, de tessék magát az élményt átgondolni, és valahogy előhívni magadból, ahhoz, hogy ez a lecke megoldottá váljon. A leckét visszaadom ismétlésre, a képpel nem nagyon tudok mit kezdeni. Ismétlés. (hegyi)