Elemzés

Képek az újpesti dokkról.

Egy 7 képből álló sorozatot látunk, nagyon izgalmas az a szín- és fénybeli megjelenés, amit itt Gábor észrevett, picit azt érzem, hogy Gábor ott volt, ezt meglátta, elragadta őt a lendület, érzelmi állapotba került, és elkezdett exponálni. A végeredmény nem igazolja azt a válogatást, amit kapunk. Itt három megközelítési irányt látunk: van egy tárgyszerű környezet-bemutatás, ami egy líraibb riportnak lehetne a darabja, van egy nagyon szociografikus megközelítés, és van egy abszolút elvont formákkal dolgozó játék. Mind a három érvényes, de egy képsorozatban nincs a három terület között kohézió. Az első, második és harmadik kép alapvetően ezt a lírai etűdöt mutatja. A negyedik, főleg az ötödik, és a hatodik is a szociografikus megközelítést, és a hetedik - hozzám a legközelebb álló világ - kiragadott formákkal, struktúrákkal dolgozik. Ha ezt a három utat nézem, akkor valamelyik mellett le kell tenned a voksodat. Ha az első irányt veszem, akkor ott van egy dadogás, hogy elkezdem ismételni ugyanazt. Az első kép, a második, és a harmadik is nagyjából ugyanarról szól. Ez olyan, mintha egy objektív tesztet látnánk, hogy ilyen lesz egy 50-es objektívvel, ilyen egy 105-el, és ilyen egy 135-el. Érdekes játék, de a nem szakavatott néző ezzel nem tud mit kezdeni. Miért kell ezt ismételni? Számomra az első kép az, ami leginkább erős, gyönyörűek a fények, a tükröződések, kompozícióban is abszolút rendben van. Mindehhez képest a második lényegesen unalmasabb kép. Értem az elsőt, nem kell ismételni a másodikkal. A harmadik kép kompozícióban nincs kitalálva, hogy ezzel a nagy daruval most hogyan szervül a kis csónak, ami, mint mentőcsónak föl van ide szerelve. Tehát én a második és harmadik képet kihagynám, és akkor kérdés, hogy merre folytatjuk tovább ezt a munkát. Ha a szociografikus megközelítést nézem, ahhoz hozzá lehet venni témaindításnak az első képet, de itt is megint ismétlésbe bocsátkozunk. Megfigyeljük a szalont, aztán annyira belehabarodunk ebbe, hogy valakinek ilyen poénja van, hogy legénységi kantinra azt írja ki, hogy Szalon, hogy Gábor ezt elkezdi újra és újra föltérképezni. Én egyik szalonos képpel sem értek egyet. Az első, mint konstrukció hibádzik, Eduárd ollója nagyon erősen csattogtatott, és ezért a formákba belevágott. A második kép önmagában kevésbé izgalmas, nem egy esztétikus forma, nem túl szépek a rozsdafoltok, ami pedig a tükröződést illeti, nincs kitalálva. Nyilvánvaló, hogy túl sok játéklehetőség nincsen, hogy most mit is akarok látni ebben a tükröződésben, de amit most látok, az számomra nem annyira izgalmas, hogy én ezt képként megőrizzem. Aztán van egy kép, ami egy lámpáról szól, és valami lajstromszámról a hajón. Ez megint olyan kérdés, amihez talán Temesi Tamás barátunk ért, és lehet, hogy számára ezek a számok szép emlékeket hoznának, de hát nekem értelmezhetetlenek, a lámpa sem túl esztétikus az árnyékkal. Nem tudom miért készült el ez a fotó, mit akar Gábor nekem ezzel üzenni, miért mutatja ezt. A szociografikus megközelítésnél is van egy témafelvetés, de pontatlan a fogalmazás. Az utolsó kép az, amire azt mondom, hogy megáll a lábán. Itt is ez a kötél egy kicsit idegen, lehet, hogy kellett volna egy olyan helyzetet keresni, amikor ennek nem kötelezően kell szerepelnie, mert a víztükörben tükröződő formák gyönyörűek, és az a szín játék, ami létrejön a csónaknak az oldalánál a régi festéknyomokkal, az egyenesen zseniális. De a kötél olyan szinten ránt vissza a valóságba, hogy ahogy a lírát elkezdtem volna fölépíteni a lelkemben, máris kaptam egy pofont, hogy ne lírázzak, mert ez ide van kötve. Gábor, ezt visszaadom ismétlésre, nem tudom, hogy fogsz-e te még arra járni, remélem igen, a döntést neked kell meghozni. Ilyen egyveleget nem fog tudni a néző sem kibontani. Ismétlés. (hegyi)

Ezt a leckét most azért küldöm, mert mostanában csináltam egy pár csendéletet és nem szeretnék addig várni, amíg eljutok a hetes leckéig. Itthon ránéztem a szerszámokra és rájöttem, hogy szépek. Ez lett belőle.

Renátó a képet a Csendélet leckébe küldte, és az a válogatás, amiből ezek a tárgyak összeállnak, valóban a csendélethez sorolja, még akkor is, ha ezek a tárgyak sokunk számára ismeretlenek. Ha jól látom, van itt egy kuplungtárcsa, valami váltóalkatrészek, fogaskerekek, villáskulcsok, csípőfogó, mind-mind egy közös irányhoz tartozik, és ez az irány az autók világa. Ez egy érzelmi megközelítés, hogy Renátó a kép tanúsága szerint ezzel a világgal szoros kapcsolatot fűz, és ezzel a világgal az érzelmeit is megpróbálja kifejezni. Renátó nem a legkönnyebb utat választotta a csendéletkészítéshez, mert ezek a csillogó felületek viszonylag nehezen fényképezhetőek, nagyon nagy a tónusterjedelem, ami létrejöhet. Ha megfigyeljük, a fogaskerekek belső részei egészen feketék, míg például a csípőfogó szinte fehér színnel világít. Ha ezt tudja az ember, hogy ilyen széles terjedelemben működik ez a dolog, akkor a világítás az, amivel kordában tudja ezt tartani.
   Az elemzést kezdjük azzal, hogy a tárgyakat és azok elrendezését vesszük végig. Van egy hátterünk, ez egy csomagolópapír lehet, ami színben ahhoz a világhoz áll közel, ami az olajos alkatrészek és szerszámok világa. Az ötlet nem rossz, hogy ezt a papírt használja Renátó, és ha jól sejtem, akkor valami sárgás fénnyel van ez az egész megvilágítva, mégis azt mondom, hogy ezzel a háttérrel kell kezdenünk, és annak az elrendezésével, mert minden ehhez képest fog tudni működni. Ha ennyire gyűrött a háttér, ezen az apró tárgyak elvesznek, mert a gyűrődések is olyan tónusterjedelemben működnek, mint ami a tárgyakon fellelhető, vagyis egybeolvad az egész, mint egy kaméleon, beleolvad a környezetébe a dolog, és ez nem nagyon segíti az értelmezést. Ha értelmezni szeretném, akkor azt mondom, hogy az az erő benne lehet a háttér hullámaiban, amit ezek az alkatrészek képviselnek, de akkor ezt meg kell valahogy tervezni. Tehát két eset lehetséges: az egyik az, hogy lényegesen kevésbé gyűrött háttérrel dolgozom, nem képezek mély árkokat, és hegyeket-völgyeket ebben a struktúrában, és akkor ehhez képest értelmezhetőek lesznek a tárgyak. A másik az, hogy ezeket a hullámokat olyan formába rendezem, ami hozzásegít minket ahhoz, hogy ez az erődemonstráció értelmezhető legyen. Most a háttér annyira izgatott, zaklatott, hogy nem engedi érvényesülni a tárgyakat.
   Ha tovább megyek, akkor azt mondom, hogy ki kell nevezni valakit-valamit, ami ebben fontos számomra, és ez egy viszonyrendszert fog megadni. Itt lehet azt mondani, hogy méret szerint csoportosítok. A kuplungtárcsa lehet a főszereplő, szépek ezek a formák, és ezzel hozok létre valamilyen viszonyrendszert, hogy van egy nagy, viszonylag homogén felületem, és ehhez képest rendezem el a többi tárgyat. Van is erre irányuló törekvés most: ha a kép bal oldalán lévő fogaskerék-rendszert veszem, akkor az elég jól viszonyul a kuplungtárcsához. Az egyik egy i betű, a másik egy o betű, tehát formailag is van benne egy játékosság, de mindezt megzavarja az a rendetlenség, ami a szerszámokkal jön létre. Amiért nehéz a dolgom, az az, hogy meg kell húznom a határt a tárgyfotó és a csendélet között, hogy mitől válik valami többé, mint tárgyfotó. Itt is ez a problémám, hogy billegünk ezen a határon. Ha csak ezeket az eszközöket tesszük le egy viszonylag jól megválasztott háttérhez, akkor készítünk egy reklámfotót annak a cégnek, aki ezeket a termékeket gyártja. A csendélet irányát erősíti most a képen a szerszámok elhelyezése, de például az a csípőfogó nagyon uralja az egészet (bár a mérete pici, de mégis ő a központi figura). Ha ehhez hozzávesszük, hogy a szerelési helyzethez ritkán használunk csípőfogót, inkább a kulcsoké a szerep, akkor kérdőjel számomra, hogy miért ő van most ennyire központba helyezve. Nem szeretnék most tételesen végigmenni az összes tárgyon, hogy melyikkel mi a helyzet, mert addig, amíg Renátó saját maga nem dönti el, hogy melyik formai játék az, amihez képest a viszonyrendszerét létre akarja hozni, addig én helyette ezt nem tudom megtenni, nem is akarom, mert ez nem az én csendéletem, hanem Renátóé. Tehát én azért adnám vissza ezt a leckét ismétlésre, mert abszolút jól érthető az a fajta vonzódás, amit Renátó érez, abszolút jól dekódolható az az érzelmi állapot, ami egy felfokozott állapot, de mindezt úgy kell tudnunk megmutatni a nézőnek, hogy őbenne is nagyjából ez jöjjön létre, még akkor is, ha ezeket a tárgyakat nem ismeri. Ami pozitív ezen a képen: a világítás színtónusa, de a világításból is én lényegesen visszavennék, és módosítanék az egészen, megtartva ezt a színvilágot, egy nyugodtabb háttérrel, egy kevésbé gyűrött háttér előtt elkezdeném úgy berendezni a tárgyakat, lényegesen kevesebbet, hogy ez a viszonyrendszer jól tudjon működni. Javaslom Renátónak, hogy kezdje ezeket a tárgyakat szemlélni, adjon magának időt, barátkozzon ezekkel a tárgyakkal, a funkcióból helyezze át a hangsúlyt a formára, mert ezek formai játékok. Ott van egy erőfogó, gyönyörű technikai találmány, önmagában már egy olyan eszköz, ami izgalmas. Ehhez képest a villáskulcs bóvli, kevésbé érdekes. A csípőfogót én nem használnám, és ha villáskulcs, akkor nem ilyen gyerekméretűvel dolgoznék, hanem valami komolyabbal, hogy az arányrendszer ne torzuljon. Nem tudom, hogy ez mennyire volt segítő Renátó számára, én azt szeretném, hogy ha ezzel azért foglalkozna, mert nem én mondtam neki, hogy fogaskerekekkel csináljon csendéletet, de kíváncsi vagyok, hogy mit tud ebből kihozni. Visszatérve az elemzés elejére: azért nem könnyű a helyzet, mert addig, amíg egy virággal, egy zöldséggel tudunk, mint nézők érzelmi viszonyba kerülni, ez azért elég speciális terület, nem mindenki egyformán dekódolja ezeket a tárgyakat, tehát ezt még pluszban neki kell hozzátenni. Ismétlés. (hegyi)

A mozgás áttételesen van jelen ezen a képen. Egyrészt nagyon dinamikus az a szobor, amit látunk, mint egy szabadság szimbólum, másrészt az a pár, aki a szobor talapzatán áll valamilyen testkommunikációban van, ők is nagyon izgalmas mozdulatokban vannak benne. A kettő viszonya, a szobor és az ember, a kettő elhelyezése az, ami még inkább létrehozza a mozgalmasságot. Én el tudom fogadni ezt a Mozgás leckére. Nagyon izgalmas az a kompozíció, ahogy a teret rendezte Gergő. Az, hogy ekkora teret hagy a kép bal oldalán, amerre mozdulunk, amerre ez a szobor is néz, az, hogy sziluettekkel dolgozik, de mégsem csak sziluettek vannak, hanem a plaszticitás, a térbeliség érzékelhető a képen, ezek nagyon fontos ügyek. Érdekes, nagyon jó az a párhuzam, ami a szobor mozdulata, és az alakok mozdulatai között vannak. Egészen jól kiegészíti egymást ez a két történet, nagyon dinamikus, nagyon tetszik a dolog. Talán a kép fölső részéből egy ujjnyit én vágtam volna. Addig, amíg a kép bal oldala felé nagyon is jól értelmezhető az, hogy miért kellett ekkora teret hagyni tömegelhelyezés miatt, ez a fönti résznél nem annyira igaz. Ha egy ujjnyit onnan levágunk, akkor még feszesebb, dinamikusabb lesz a kompozíció. Egy kis hiba a belógó fa forma, túl sok mindent nem lehet kezdeni vele, ez van. (hegyi)
értékelés:    

A helyet magát nem tudom, hogy hol van, egy biztos: mivel nem tudom, hol van, nem ismerem azt, hogy milyen irányt jár be a nap. Valószínűsítem, hogy van egy olyan pillanat, mikor ennél a padnál több fény van. Most minden más élénken mutatkozik, kivétel az a fő motívum, hogy valaki ül a padon, és egy termoszból az első kávéját fogyasztja, és cigarettázik. A gesztus tökéletesen rendben van, de a fényviszonyok nem segítik ezt a kompozíciót. A másik az, hogy le kellett volna ehhez guggolni, hogy ez az arány létrejöjjön, amiről a címben is akar mesélni András. Közelebb lehet menni, leguggolni, és akkor ez a szereplő másképp tud érvényesülni a képen belül, mert attól lesz ő is apró, ha mi is leguggoltunk, és a házak még inkább fölénk tudnak nőni. Attól, hogy apró, a szerepe nagyon is fontos ezen a képen, hiszen ő a főszereplő. Ez most ilyen szempontból nem annyira sikeres megoldás. (hegyi)
értékelés:

Örülök neki, hogy Feri elkezdett dolgozni a csendéletekkel, ha még a saját módján is. Erről a képről meséltem neki, mert kérdezte a véleményemet, és én most ezt fogom nektek is elmondani, amit akkor Ferinek elmondtam. Az tökéletesen rendben van, ahogy ez az egész szerkezet megjelenik a háttérrel, és én azzal teljesen tisztában vagyok, hogy egy családi környezetben mennyire nehéz kiszakítani egy akkora térdarabot, amire egy ekkora objektum úgy elfér, hogy még a háttérrel is tudjak vacakolni. Én is néha gondban lennék azzal, hogy hol tudom ezt a helyzetet installálni. Mégis azzal kezdeném, ami a háttér. Két eset van: az egyik, hogy vagy művészi rendetlenségben gyűrött a háttér, vagy pedig sima. Mind a kettő érvényes. A gyűrött, mesterségesen öregített háttérnél a struktúrák játékával valami keserűbb ízt tudunk a képhez hozzáadni. Ezt úgy szokták csinálni, hogy vesz az ember egy lepedőt, kint hagyja a kertben, esik rá az eső, veri a por, szívja a nap, és ebből elég szép helyzet tud létrejönni. Ebben az esetben érvényes az, ha kicsit pecsétes, ez akkor egy vállalható helyzet. A másik az, amikor a háttérrel úgy dolgozunk, hogy annak egy lírai ízt próbálunk kölcsönözni. Ez pedig azt jelenti, hogy akkor az ember ezt kivasalja, és az anyag természetes esésének a gyűrődéseit, hullámait használja. Akkor sem jó, ha teljesen ki van feszítve, és semmilyen hullám, mozdulat nincs a háttéren, mert akkor azt papírral is megoldhatnánk, de ilyen textil esetében az anyagszerűséget jó ábrázolni. Ennél a háttérnél az a bajom, hogy, ez gondolom bent volt a szekrényben, Feri kivette, és nem figyelt arra, hogy a háttérnél ezek a hajtásvonalak hogy fognak létrejönni, és az mit fog kiadni. Még azt is mondom, hogy ez is érdekes lehet, de akkor kifejezetten erre rá kell játszani. Olyan súrlófényekkel, hogy ez még erősebb legyen, hogy tulajdonképpen azt a rendet próbálja az ember létrehozni a képen, amit a vasalt szekrénybe tett ágynemű mutat, és annak valamilyen ellenpontját keresi a tárgyban. Most itt ez nem történik meg. Mondhatnátok, hogy nem annyira fontos, mindenki a virágot nézni, igen ám, de valamilyen keretbe ezt belefoglaljuk, és ha a háttér rendezetlen, akkor az egész csendéletre ez rányomja a hatását. A másik, amiről szeretnék mesélni, az a váza. Ez a csokor nagyon érdekes virág, nagyon pici felületekkel dolgozik, vannak kis levélkék, és az egész összpontosul, mint egy kábelköteg, a vázában. Ez az, ami a vázánál már annyira besűrűsödik, hogy akkora tömeget kezd el képviselni, ami felborítja ezt az egész egyensúlyt, ami a képen gyönyörűen megmutatkozik. Kifejezetten ehhez a vázához az átlátszó váza nem biztos, hogy szerencsés. Ráadásul, ha színben gondolkodunk, itt most ott van a zöld, a sárga, és akár a kék, akár a vörös izgalmasan tudná ezt az egész kompozíciót bolondítani. Egy mélyvörössel, vagy egy középkék vázával ez az egész izgalmasan létrejöhet. Mondhatjuk, hogy ennyiféle vázánk nincs, oké, papírboltban lehet venni krepp papírt, aminek az a tulajdonsága, hogy egy nagyon szép, rusztikus felületet ad, viszonylag könnyen lehet vele dolgozni. Ha ezt a vázát, amibe ez a virág most van, bevonja Feri ezzel a krepp papírral, behajtogatja szépen, elrendezi, és utána teszi bele ezt a virágot, akkor valószínű, hogy ez az egész jobban mutat, és nem kell hozzá vázát venni. Ilyenkor az is felmerül problémaként, hogy a krepp papírból a festék kioldódik, de ne tegyünk vizet a vázába. Ez a virág kibírja azt a kis időt víz nélkül, amíg elrendezem a kompozíciót, és akkor nincs probléma, hogy mondjuk összepirosoztam a lepedőt. A harmadik helyzet az, hogy ezeknél az apró virágoknál talán szerencsésebb lenne az, ha még több fényt kaphatnának, elvinné az egész kompozíciót a fehér felé. Akkor kezdenének el ezek tündökölni, és az egész helyzet jól módosulhatna. Egyébként elkezdtünk Ferivel azzal játszani, hogy milyen lenne ez a kép fekete-fehérben. Ha abban készülne szűrőzéssel, akkor egészen vakító fehéret is ki lehet hozni a sárga kis virágokból. Egyébként a kompozíció rendben van, jól mutat ez a virág, talán a kamera nézőpontját, ha kicsit lejjebb hoztam volna, még dinamikusabb lehetne ez a robbanás. Az irány jó, az út jó, biztatásképpen azt mondom, hogy ez egy három csillagos csendélet, a megjegyzésemmel együtt, és arra kérem Ferit, hogy próbálja ki azokat a dolgokat, amiket mondtam. És még mindig várom Feritől a klasszikus csendéletet. (hegyi)
értékelés:

British Museum napsütésben. Belső tér, mégis mintha a szabadban lennénk.
Ültünk a gépnél, Demeternek mutattam a honlapot, gyorsan pörgettük át a képeket, hogy mik érkeztek, és erre mondja, hogy „Ki volt Londonban?”. Egyből fölismerhető a helyzet, miközben egy nagyon jó meglátás, tökéletesen érthető az építész szándéka, a régi és új formák összekapcsolása ezzel a modern tetőszerkezettel, teljesen rendben van a kép. Az Épített környezet leckében ez egy nagyon jó meglátás. A fényviszonyok is rendben vannak, úgyhogy megvan a három csillag, a leckemegoldás is megvan, de ettől én még várnám a további megoldásokat is. (hegyi)
értékelés:    

Ezt a képet a számítógép labirintusa ejtette foglyul három éve. Akkor készült, amikor beiratkoztam és a második leckét próbáltam megcsinálni. Most kikeveredett a labirintusból, hadd menjen.

Bevallom férfiasan, hogy ezt a képet Gábor a Szorgalmi rovatba akarta betenni azért, mert nem most készült, és minden egyéb esetben én ezt elfogadhatónak tartom, de most ennél a képnél mégis azt gondoltam, hogy ez egy olyan fotó, ami számomra nagyon is időtlen üzenetet közvetít. Egy picit gondosabb kivitelezéssel könyvcímlapnak is tökéletesen működő verzió lenne, mert nagyon kifejező, nagyon sok gondolatot indít el az emberben. Ennél a képnél is, ahogy már egy előző elemzésnél mondtam, a hasadt tudatállapot ábrázolása jut eszünkbe elsőre, ez kézenfekvő is, de mégsem ebbe az irányba szeretnék elmozdulni az elemzésnél. Az, hogy ez egy törött tükör, és ebben találta meg Gábor azt, hogy milyen beállítással tudja ezt a formai játékot fölerősíteni, ez csak egy eszköz. Ami ebben a képben számomra fontos, az talán nem is a töredezésben jelentkezik. A kép alsó tükördarabja, a száj és az orr formájával az, ami nekem nagyon sok mindent elárul egy lelkiállapotról. Úgy mesél a portré alanyáról, olyan őszinteséggel, amit ritkán lehet tapasztalni, mégis az eszközhasználat okán egy nagyon visszafogott üzenetet kapunk. Lehet, hogy ez érdekes, hogy miért mondom ezt, amikor nagyon harsányak ezek a törések, és maga a képi ábrázolás is olyan, hogy felér egy felkiáltással. De nem csak az a portré, ami kilóra megvan, hogy van szeme, szája, füle, orra, főfény, mellékfény, háttérvilágítás, hajra csillogást teszünk, stb. Számomra a kommersz portré vonal sokkal kevésbé izgalmas, mert egy fagyott helyzetet mutat, valamit, ami az elvárásoknak akar megfelelni. Ennél a képnél pontosan az a nagy erény, hogy nincsen elvárás, nincs minek megfelelni, csak a saját belső diktátum az, ami működik. Én nagyon örülök annak, hogy Gábor ezzel dolgozik, pontosan azért, mert tudom, hogy tőle egy nagyon távol álló terület, és mégis, vagy éppen ezért, olyan minőséget tudott magából kipréselni, ami messze felülmúl minden eddigi kísérletet. Nagyon rendben van. Egyetlen egy problémám van: az, hogy a tükörnél jó lett volna odafigyelni, hogy az orrnál ne legyen ez a por, vagy kosz, ami ott van, ami becsillan, és talán a háttér megválasztása is fontos lehet. Ha egy sötétebb háttér van, akkor talán jobban látszik, hogy ez egy kézi tükör, és nem úszik annyira el a háttér. De a képi megoldás tökéletesen rendben van. (hegyi)
értékelés: