Elemzés

A szőlő azért izgalmas, mert minden évszakban mást mutat, mindig karakteres. Ez most a szőlő nyár elején.

Gábor megfigyelése egy izgalmas képi játék, olyan érzetet nyújt, mint egy fotogramm, mintha fotópapírra vetítődnének ezek az árnyékok, és úgy készült volna a kép, ez a fotópapír jelen esetben egy levél, és mint egy árnyjáték, a két szereplőnk, a bal oldali nagyobb levél, és a jobb oldali levélke a kis indájával mutatja azt, hogy milyen növényről is beszélünk, igazolja azt, amit a képcímben látunk. Annyit hozzátennék, hogy nekem most ez a kompozíció kétfelé szakad. Nem nagyon kötődik össze a két képrész. Nem tudom, mert nem voltam jelen, hogy mit lehetne tenni annak érdekében, hogy ez megtörténjen, hogy a kis kacsot mozdítani esetleg, amivel kapaszkodik ez a növény, valami nekem most erről a képről hiányzik, ami ezt a két formát organikusan összekapcsolná. A képi megoldás izgalmas. Nem tudom, hogy Gábornak van-e módja ezt ismételni, vagy ezzel még játszani, mert itt a vetítő felületen, nevezhetjük ennek ezt a levélvásznat, látunk a fő függőleges éren olyan foltokat, amik (megint olyan területre tévedtem, ami botanikai ismereteket igényelne) olyanok nekem, mintha valami szőlőbetegség lenne. Hogy ezek a fehér pöszmöszök micsodák, nem tudom, de nekem olyan, mintha nem lenne teljesen egészséges. Ez nem tesz olyan nagyon jót ennek. Ha összefoglalhatom, két problémám van: az egyik az, hogy a két forma most nem találkozik, nem kapcsolódik össze, másrészt pedig nem tudom, hogy miből adódik ez a kis fehér valami az erezetén a levélnek, de ez nekem nem esztétikus igazán. Ha lehet, akkor kérnék ebből egy ismétlést, az se baj, hogy ha ez nem a nyár eleji szőlőt fogja mutatni, érdekes játékot lehet ezzel játszani, én azt mondom, Gábor, bátorság, és tessék a fantáziádat fölszabadítani, és az ismétlésben a formákkal szabadabban játszani. (hegyi)

Nem volt egyszerű lekövetni, egyfolytában mozgott, nagyon szorgos kis jószág...

Látok itt egy kis méhecskét, vagy darazsat. Nekem ez mindig is nehéz volt, hogy a darazsat a méhtől meg tudjam különböztetni, nézzétek el. Tehát itt látunk egy sárga-fekete csíkos rovart, és látjuk azt is, hogy ő dolgozik, szorgosan gyűjti a virágport. A botanikai ismereteim sem túl erősek, én nem tudom megmondani, hogy ez milyen virág, nagyon az orgonára hasonlít. Azért vagyok egy picit bizonytalan, mert nekünk is van a kertben orgona, én nála megszoktam a zöldet is, a leveleit, ezt itt most nem látom, tehát lehet, hogy ez valamilyen más típus. Az érzelmi megközelítése tökéletes a képnek, annak is nagyon örülök, hogy a mélységélességet ebben a formában választotta meg Csongor. Egyetlen egy kérdés van számomra, hogy vajon ez a cselekvéssornak a legjellegzetesebb pillanata-e. Én nem ismerem ezt az állatot, mert bevallom férfiasan, nálunk sok ilyen létezik, méhek, dongók, és mindenféle mások, de volt nem egy olyan találkozásom velük, amelyik balesettel végződött, tehát én annyira nem kedvelem őket, legfőképp azért nem, mert a mi kis háziállataink is volt, hogy konfliktushelyzetbe keveredtek velük, úgyhogy kerüljük őket. Lényeg, hogy én nem nagyon értek ezeknek az állatoknak a felépítéséhez, de talán, ha az óramutató járásával megegyezően elmozdultál volna, akkor lehet, hogy jobban látszik, hogy mit csinál. Most elég sokat kitakarnak belőle a virágnak a szirmai. Egyébként abszolút jól komponált kép. (hegyi)
értékelés:

Tamás részt vett ezen az eseményen, és nagyon örülök annak, hogy tudósított képben a többieknek, ráadásul mondhatni ez egy szubjektív riport, mert nem csak az eseményről, a konkrét tárlatvezetésről szól, hanem annak előkészületeit is rögzítette a kamera. A képsor a nézőpont kiválasztásával ritmizál, olyan meglátásokat mutat, melyek a dokumentarista megközelítésen túlmutatnak, legyen szó akár az üvegvitrinen keresztül készített fotóról, vagy azokról a képekről, amelyek a hallgatóságot mutatják. Ezeknek a képeknek a közös jellemzője az, hogy erősen dekomponált képekről beszélünk, de a szerző nem merült ebbe bele olyan szinten, hogy megtalálva ezt a technikai játékot, és belefeledkezve ebbe figyelmen kívül hagyná a tudósító kötelességét, mert ugyanakkor olyan plánokat is használ, amelyekben jól lehet látni azt, hogy kik voltak a résztvevők, milyen helyzetben voltak jelen, a képeket is lehet látni, amelyekről beszélgettünk. Megengedi magának az alkotó azt, hogy itt-ott kikacsintson ebből a didaktikus közlési formából. Én nagyon köszönöm Tamásnak ezt a beszámolót, hogy megörökítette ezt a helyzetet, és arra szeretném felhívni a figyelmét a jövőre nézvést, hogy az nem baj, ha ilyen kompozíciós játékokat játszik, de azért fontos lenne, hogy például ha Bach Vikit nézzük az egyik képen, ebben a dekompozícióban mi az, amit megtartunk, mint térformáló elem, és mi az, amit elhagyunk. A testrészek levágásának nem nagyon látom itt most indokát. Ocztos Pistinél is ezt a kompozíciós elhelyezést látom, ezzel én vitatkoznék, a jövőben erre oda kellene figyelni, de a három csillag mindenképpen megvan. Várom Tamástól a fotókat, nagyon aktív ő a rádióban, de szeretném, ha a szakköri munkában is részt venne. Van szép fényképezőgépe, tessék csinálni a leckéket. (hegyi)
értékelés:

Itt van egy helyzet, amiben, bár városfotó, bár sok minden történik a háttérben, nagyon sok helyzet egyszerre jelen van, de mégis az egészet olyan fátyollal sikerült Andrásnak átkárpitoznia, amivel létrejön ez az árnyjáték, és mintha egy bevonatot kapna az egész történet, van egy valóságon túlmutató jellege is. Az, hogy megtörténnek a csodák, hogy ülök a Margit hídon, a korláton, majd egyszer csak arra jár Nyizsinszkij, és balettozik egyet, majd ugrik egy halálugrást a Dunába. Van egy olyan sztorija ennek, ami filmes történetmesélő megközelítés. Nagyon jól mozgatja az ember fantáziáját, ez egy három csillagos kép. Azért nem mondom, hogy megvan a Tánc lecke, mert én a hagyományos megoldásra is kíváncsi vagyok, hogy meg tudod-e csinálni, de már majdnem azt mondom, hogy megelőlegeztem, hogy megvan, csak tudom, hogy ha azt mondom, hogy megvan, akkor lehet, hogy nem foglalkozol többet ezzel a leckével, úgyhogy inkább erre sarkallnálak. (hegyi)
értékelés:

Szerintem az arca mindent elárul.

Dóra, ez egy nagyon izgalmas kép, az, hogy a modelled olyan, mint egy viking harcos amazon, aki élvezetét leli ebben a gyümölcsben, de két dolgot hadd említsek meg: nagyon jó a háttér zöldje, az a kerítésoszlop nem annyira erős. A szemüveg színben tökéletes, de pont az élvezeti értékét csökkenti az egésznek azáltal, hogy azt az őrületet, ami ezzel a formai játékkal létrejön ezzel a hátravetett fejjel, a szemet eltakarja elég erősen. A másik problémám maga a ribizli és a száj találkozása. Valószínűsítem, hogy nem rögtön fényképezted le, hanem az élességgel, a beállítással foglalkoztál, most olyan érzésem van, hogy a modellednek viszonylag hosszabb időn keresztül kellett ugyanabban a pózban lennie. Ezt látom, mert ha nem így lenne, akkor valamit biztos kezdett volna azzal a növénnyel. És pont az, amit a szájnál mondasz, hogy a szája elárul, pont az, ami inkább azt árulja el nekem, hogy ő most úgy csinál, mintha, azaz tudja, hogy mit fog csinálni, mert tényleg szereti ezt a gyümölcsöt, de most ő nem a csúcspontján van ennek a gesztusnak, hanem annál már később. Ez a két meglátásom van. Egy kicsit kevésbé vágtam volna szűkre, ha már fent ennyit hagytál, és ez jót is tesz a képnek, akkor a kép jobb és bal oldalán is kellett volna hagyni. Ehhez az kellene, hogy valahogy úgy megközelíteni ezt a zöldet, mert a zöld nagyon jót tesz ennek, hogy ne legyen se kerítés, se drótrács, se semmi, csak a zöld fák, a hölgy, meg ez az élvezet. (hegyi)
értékelés:

Nem tudom, Gime. Az a bajom, hogy ezt inkább az Absztrakt leckébe lehetne beletenni, a Rezonanciába semmilyen szinten nem látom az értelmét. Az Absztrakt leckébe viszont nem érzem azt a kompozíciós erőt, ami összetartaná ezt a képet. Ha máshogy lennének ezek a vonalak, akkor sem lenne másképp ez az egész, tehát nincs valami, ami összerántsa ezt az egészet, ami így, és csak így készíthető el. Márpedig ha bármi behelyettesíthető, vagy vitatható, akkor onnantól kezdve nekem kérdéses az, hogy az úgy rendben van-e. A másik az, hogy ahogy látom ez a fényforrás nem folyamatos fényű. Ettől egy kicsit olyan az egész, mint egy burda szabásminta, abban voltak vékonyabb, vastagabb vonalak, az egyik a varrásvonal volt, a másik a szabásvonal, a harmadik a tűzésvonal, és különböző színekkel voltak ezek jelölve, varrónő legyen a talpán, aki ezt végig tudta követni, de volt ebben a barkács ruhagyártásban mégis valami izgalmas. Most ez olyan, mintha ilyesmit látnék, de hogy ez most tűzijáték, persze, mert vörös a háttér. És ha én színtévesztő vagyok? Nem tudok ennél többet mit mondani. Viszont Gime van egy határozott kérésem, aktivizáld magad a kommentárokban, a saját és más képeinél is, ne csak kifelé adj jelzlseket magadból, hanem más impulzusait is dolgozd fel és beszélj róla az alkotóval, mert most nagyon úgy tűnik, mintha remeteségbe vonultál volna, ami abszolút korai. (hegyi)

Egy nagyon érdekes képet kaptunk Mártitól, és én arra szeretném őt buzdítani, hogy küldjön még képeket, mert még akkor is, ha csak 4 hozzászólás született egyelőre ehhez a képhez, de mégis azt gondolom, hogy nagyon fontos az, hogy másfajta alkotói megközelítést is megismerhessünk, mint amit általában látni szoktunk, egymás szinapszisait néha átprogramozzuk, ami nem könnyű, de mindenképp fontos feladat. Márti történetekben gondolkodik, itt is egy ilyen történetet látunk. Attól, hogy Márti ezt a történetet végiggondolja, és a fejében végiggondolt történetet valósítja utána képileg meg, még akkor is, amikor a valós helyzet megfogalmazásába kezd, módosíthatja az eredeti, kiinduló álmot, de mégis ez az egész egy vezetett történetmesélés, és mindez mellett hagyja, hogy a néző a saját történetét is végigélhesse, tehát nem akar erőszakkal senkit sem rávenni arra, hogy az ő történetét értse meg. Nyitva hagy kapukat, és ezzel éri el azt, hogy az ember vissza-visszatér, és próbál kapcsolódni, mint ennél a képnél is. Mert mit is látunk? Látunk egy nőt, aki ül a parkban, kezében 5 uborka, és meditál. Aztán egyszer csak észrevesszük, hogy de hát miért van ilyen furcsán fésülve az arcába a haja, aztán észrevesszük, hogy valószínű nem a sarki kis fűszereshez ugrott le uborkáért, mert jönnek a vendégek, de még ha így is történt, valami útközben történt vele, ami miatt bement a parkba, és ott ebben a pózban egyszer csak letöttyedt. Próbáljuk megfejteni. Erről a képről nekem eszembe jutott egy olyan videó, amit az interneten láttam, nem is teljesen értek, nem is akarom nagyon megfejteni, de mégis valahogy ez a videó ugrott be. Nem tudom, hogy hallottatok-e róla (nem fogom belinkelni ide az elemzéshez), hogy vannak olyan helyzetek a világban, amikor különböző publikus helyeken egy fotó vagy egy film erejéig emberek, párok, főképp nők, arra vannak rávéve (vagy kényszerítve), hogy a megszokottól eltérő módon, akár ruhában, akár meztelenül szerepeljenek. Ezek főképp az erotika irányából közelítenek, de mégis a történet esendőségében hasonlatos, abban a különlegességben, amit az esendőség megélése ad. Nekem ennél a képnél a legfontosabb üzeneti rész pont ez a kiszolgáltatottság, esendőség, hogy az embernek megy az élete a maga folyamában, történnek vele a dolgok, végzi a hétköznapi teendőit, majd egyszer csak valami történik, ami kizökkenti az idő kerekét, és ott találja magát egy számára már nem biztos, hogy kontrollálható helyzetben, amiben nem tud adekvát válaszokat adni a külvilág dolgaira. Csak fokozódik-fokozódik a helyzet, majd egyszer csak úgy érzi magát, hogy elengedi a gyeplőt, és hagyja magát leülni a földre, hagyja magát benne egy helyzetben, mert akármennyire is szürreális már a képlet, de nem tud a történettel tovább haladni, nem tudja magát tovább tartani, nem tudja a maga távolságát tartani, a maga büszkeségét, tartását nem tudja hozni, túl sok információ jön túl gyorsan. Mindez elkezd olyanná sűrűsödni, amiben az ember már nem tudja, hogy mi legyen a következő lépés. Erről énekelt Cseh Tamás a Csokonai Vitéz második éneke című dalában eképpen: "Láttyátuk feleim, / csinosan kifeslő kertjeim. / Szümtükkel, mik vogymuk, / isa ölbeesett kéz vogymuk." Itt is nagyjából ezt érzem, és lehet, hogy ez csak az én értelmezésem. Miközben ebben a képben van humor, mégsem a humor az, ami nekem ebben dominál. Nagyon jó a piros rúzs, a piros körmök, én mondjuk lehet, hogy egy piros szalagot tettem volna hozzá a ruhához, vagy valami retket, vagy piros növényt elhelyeztem volna a modell ölében. Ez lehetne egy kompozíciós játék, de így is jó a piros köröm, meg a piros rúzs. Nagyon jó ez a pöttyös ruha, az egészben hoz egy olyan történetet, ami végiggondolható úgy is, ahogy az elemzés elején elmondtam, hogy a nagykövet felesége fogadást rendez, és kicsi a büdzsé, ezért lerohan a kisboltba, már teljesen kikészítve, és akcióra készen, hogy az uborkasalátához a konyhára beszerezze a hozzávalót. Minden történet igaz lehet, és ez a képnek a nagyon nagy ereje, de mégis valahol megakadt ez a történet, bármelyiket is kezdem el mesélni. Ezt a pillanatot látjuk. Az is eszembe jutott, hogy egy izgalmas helyzet lehet az, ha az ember egy kicsit, mint egy performance fogja fel ezeket az ügyeket, hogy saját maga életéből szituációkat áttesz valami egészen más porondra. Ezt a képet én el tudnám képzelni egy nagyvárosi járda közepén is, ugyanígy ebben a beállításban, ezekkel az uborkákkal, nem csak parkban. De ez itt a parkban is eléggé különös. Ebben mindben benne van az a vágy, az az élmény, amikor szeretnénk a rendszert, amiben élünk, utolérni, megérteni, uralni, sőt, szeretnénk kiszabadulni azokból a hétköznapi szituációkból, amik rendre belekényszerítenek minket, hogy adott kérdésekre adott válaszokat adjunk. Ebből a kitörési vágy az, ami leginkább erős. Ez a gesztus és performance fotografálás azért áll hozzám közel, mert én nagyon fontosnak tartom azt, hogy a fejben elkészüljön a kép, még mielőtt exponálunk. Fontosnak tartom azt, hogy ki legyenek találva azok a dolgok, amivel szeretnénk dolgozni. Ez nem jelenti azt, hogy mindent tökéletesen fogunk tudni uralni, nem jelenti azt, hogy ne lehetnének a véletlennek szerepei, de mégis ezek a fajta megközelítések hozzám sokkal közelebb állnak, mint azok a talált pillanatok, amikor épp nálunk van egy fényképezőgép, és exponálunk valamit hirtelen, mert az utcán szembejött. Azok a képek is fontosak, mint dokumentálás, de pontosan az a jó ebben a képben, hogy dokumentál, de lelkiállapotot, és nem vizuális helyzetet. Mindig is arra sarkallok mindenkit, hogy a lelkiállapotát és az épp aktuális szellemi állapotát, gondolatait, érzelmi csomóit próbálja meg gondolatokkal átértékelve, helyzetbe hozva utána vizuálisan megfogalmazni, valahogy dokumentálni nekünk és magának, mert szerintem ezek azok a dolgok, amivel az esztétikához is, és a környezetünkhöz való viszonyban is előre tudunk lépni. Nagyon örülök ennek a képnek, legfőképp azért, mert gondolkodó helyzetről van szó. Márti, ne sanyargass minket, légy szíves küldjél munkákat. (hegyi)
értékelés: