Feladatmegoldás

A kép jól láthatóan egy függőleges osztással dolgozik, egy hármas tagolással. Van egy előterünk a villanykapcsolóval, van egy, talán kicsit távolabb húzódó középrészünk a kép jobb oldalán lévő fallal, vagy ajtóval, és van maga a témánk, ami nagyjából középre van rendezve, ahol a szereplő megjelenik. Ha azonban jobban megfigyeljük, akkor ez a rész is ketté van osztva, ez a belső ritmus. És az egészben az az izgalmas, hogy miközben a függőleges osztás behatárolja magát a teret, és a megfigyelői státuszba helyezi a nézőt, majdnem azt mondtam, hogy van ebben egy pici vojeur szerep is, mindeközben a belső tér kettes felosztása is érdekes. Ha jól látom ugyanis, akkor van egy felső rész, amiben egy szoknya, egy blúz, tehát, valamiképpen ábrázolt vidámság, - és mintegy szögre akasztott nőiség - található, és előtte van a főszereplő, aki karba tett kézzel takarja magát, ugyanakkor ebben a pózban legfőképp nem csak a szemérmesség van, hanem egyfajta szembenézés, vagy egyfajta vád is a képbe került. Tehát ez az ábrázolás nem csak primer módban osztja fel a teret, hanem ad egy érzelmi osztást is, és ez így együtt hozza azt a élményt, hogy valami titokba, valami különlegesbe kerülünk beavatásra. Itt nem csak arról van szó, hogy a test tulajdonképpen aktként értékelhető, mert ennek a szerepe nem az akté, hanem annak az érdekes kettősségé, ami kitárulkozás is, de mégis inkább mondható kényszerűségnek. Egy kényszerű kitárulkozásnak. Megmutatom magam, hogy látva láss, hogy lásd a sorsom, hogy lásd, a helyzetem. És ez az, ami ennek a képnek nagyon nagy erénye, hogy mondhatóan egyszerű eszközökkel - hiszen ez egy lakásbelső lehet -, oldott meg egy olyan problematikát, hogy hogyan lehet mesélni egy belső történetet úgy, hogy mindeközben nem válik az egész triviálisan hétköznapivá, hanem mégis kapunk egy olyan áttételes üzenetet, amivel a nézőnek maga kell, hogy megküzdjön. Nagyon örülök ennek, hogy ezt a képet megkaphattuk, és azt mondom Tímeának, hogy hajrá, tovább, én várnám a többi munkát is. Tudom, hogy nem egy egyszerű dolog a hétköznapokból kiszakítani időt, viszont, ha másért nem is, nekünk okulásra fontosak ezek a képi megfogalmazások! (hegyi)
értékelés:    

Én is nagyon remélem, hogy ezzel a tükörrel lesznek még megoldások. Kicsit azt sajnálom, hogy ezt a másfél millimétert az alján nem vágtuk le, mert ezért túlságosan hangsúlyos lesz az a torzítás, amit az objektív maga csinál. Talán, ha ez raw-ban készülő felvétel, akkor ez korrigálható és korrigálandó is lenne. Ennyi csak, amit hozzá tudnék fűzni. Izgalmas ez az egész, ahogy itt megkapunk téged, ez a gyermeki figyelem, miközben a koncentráltsága abszolút felnőttes, de pont ez a jó benne, hogy megvan ebben az egészben a játékosság, ami a kiskamaszkor után nagyjából elveszik, és utána nagyon kétséges, hogy az ember visszatalál-e hozzá. Én ezt jónak gondolom. (hegyi)
értékelés:    

Az a helyzet, hogy ami ebben a képben nekem izgalmas, az tulajdonképpen a kép fele. Izgalmas a szemüveg, a benne tükröződő fotós, a hölgy hajába keveredő virág, izgalmas ez a nagy rózsaszín a felső előtérben, mellette ez a sárga, és nagyon izgalmas az, ahogy a háttérben az a két alak megjelenik. Aztán az egésznek ezt a fajta tulajdonképpeni szürrealitását, és transzcendens irányát agyonvágja a kép jobb oldalán ez a fül, meg ez a váll, meg ez a kar, meg ez a negyed fickó. Ő nem tudom, hogy minek van ott, miközben azt mondom, hogy simán vágható lenne a dolog, ezt a kétujjnyit le kell az egészből hántani, és csókolom, ennyi, megvan a kép. Azért az kérdés, hogy ezt te miért nem vágtad le? Annyira egyértelműen adja magát, a vágási pont tökéletesen megvan, mégpedig ott, ahol ez a kicsit sötétebb tónussal, mint egy ilyen cseppforma, belóg egy ilyen rész, vagyis ha fent nézed ezt a két sárga levelet, akkor nagyjából a kettő között van ez a pont. Igaz, így a hölgynek is belemetélsz a vállába, és akkor mi van? Hát, a válla engem annyira már nem izgat. Ez az egyik hozzáfűznivalóm. A másik az, hogy azért egy pici retus nem árt, és itt most kifejezetten az arcon való retusról beszélek. Az ajkak alatti terület az állnál igényelné azt, hogy utómunkában egy kicsit ezzel dolgozz, és retusáld ki azokat a piros pontokat. Ezt tudom hozzáfűzni, ez így most 2 csillag. (hegyi)
értékelés:

Hát, én tudom, hogy ez hol van, de azért azt hozzáteszem, hogy kevés ember lehet, aki ebből megmondja, hogy ez a dörögdi klastrom. Nem kötelezően kell ezt tudni, viszont ahhoz nekem ez önmagában kevés, hogy elvigye a vállán a képet. Ez olyan, mint egy kamera a képben, de az, ami a túloldalon történik, így, ebben a formában nem annyira érdekes. Valamit még itt kellene ezzel kezdeni. Legfőképpen azt, hogy nem elég belenézni ebbe a lukba, valamit ettől várnunk. Akár azt is lehetne ábrázolni, hogy nem, nem várunk ettől semmit, de akkor ennek a lukságát kell jobban megfogni. Úgy tűnik most, hogy ez az élmény, ez az érzés valahol benne maradt a képben, nem jött ki. És az utazás, megérkezés pedig megint egy olyan dolog, hogy kettőnkön kívül nem sokan értik, talán csak azok, akik a rádióműsort hallgatják, de ennek a képnek e nélkül is meg kellene állnia. Anita, kapcsolj rá, el vagy tűnve megint, és ezt most azért mondom ide, mindenki előtt, hogy azért mi dolgoztunk együtt nem keveset, és volt is eredménye. Az elmúlt, lassan egy év nagyon a lazulásról szól, és ezt nem tartom jónak. A szabadság a kezedben van, engedd szabadon azt a madarat, és hadd szálljon. Kérném a munkákat! (hegyi)
értékelés:

Zoli, a történet lényege a következő: itt, ami izgalmas, az a kép középpontján megtörténik, aztán ez a kisvirág, ami itt lefelé sejlik, ez a kinyílatlan kis bimbó nekem már nem tartozik ehhez annyira hozzá, főleg ennyire élesben tartva nem. Ami igazán izgat engem, az a háttérnek ez az egészen érdekesen ellágyított, elmosódott formája, és ehhez még valahogy hozzá lehet venni az előtérben lévő virágfejet, de nem többet. A többi rész nekem nem tartozik ehhez hozzá. Megint azt látom, hogy van egy szürke fátyol, de miért? Miért van ez a koszolódás? Tisztább színekkel, tisztább tónusokkal kellene dolgozni. (hegyi)
értékelés:

Hát, hogy ezen mennyi az utómunka, mennyi az, ami a valóság, és mennyi a színekkel való utólagos játék, azt hadd ne mondjam én itt most meg dekára pontosan. Biztos, hogy van valamennyi manipuláció ebben az egészben, de ez nem baj, ugyanis valahogy izgalmassá kellett tenni ezt a képet. Maga ez a tömeg és a forma is már eleve érdekes, de nem biztos, hogy elvinné a vállán ezt az egészet, ha nem lenne ez az egész furcsa játékos, de mégis, valahol a játékossága mögött is a pusztulással foglalkozó szín kavalkád. A háttér és az előtér is tulajdonképpen egy nyugodt forma, egy nyugodt tónusrend, és ezzel az egésszel harcol itt partra vetve ez a „hal”, vagyis hajó. Ez egy nagyon szimpatikus gondolat, még a csend leckébe is, mert a csendnek többféle színe, többféle íze van, többféle ritmusa, és én ezt abszolút elfogadom ebbe. Köszönöm! (hegyi)
értékelés:    

Egy dolgot nagyon hiányolok nagyon ebből a sorozatból, mégpedig a közönséget. Azt a forgatagot, aki ebben az egészben részt vesz, ebből nagyon kevés az, amit megkapunk a harmadik képen, ráadásul nem is a legjellemzőbb az a pillanat, amit ők mutatnak. Érdemes lett volna nem csak azzal foglalkozni, hogy mi történik a színpadon, hanem azzal is, hogy mi történik a színpad előtt. Azért itt vannak pontatlanságok abban, ahogy a kompozíciók felépülnek, nem nagyon értem például, hogy az első képnél miért van ez ennyire dekomponálva, miért nem lehetett ezt valahogy úgy beállítani, hogy ez egy olyan ritmust adjon, amiben nem érzem azt, hogy valamitől felborulna ez az egész. A második kép kompozícióban tulajdonképpen rendben van, a jobb oldalból talán lehetne vágni egy ujjnyit, és itt az utómunkánál kellene egy kicsit annyit változtatni, hogy több élet kerüljön bele, azaz a középtónusok világosodjanak. A harmadik kép rendben van. A negyedik képpel van problémám, ugye, ez egy három szereplős helyzet, legalábbis hármat mutatunk, van egy énekes, egy gitáros, meg egy tangóharmonikás, és valahogy ez most olyan furcsán vágódik, mintha ott a sötétben várnánk még mondjuk egy szintist, csak rá elfelejtették volna felkapcsolni a fényt. Közben a tangóharmonikásnak meg levágtuk már egy kicsit a kezét, meg az egyik lábát is talán, szóval ez most elcsúszott a centrum. Az szeméthegyes kép, mintha parányi üveggolyókat látnánk, érdekes asszociációkat ébreszt fel, de tulajdonképpen egy jó hangulat. A tűzijáték a szükséges rossz, tehát ha már történt, be kell mutatni, bár én azt gondolom, hogy egyáltalán nem a fekvő kép kategóriája lenne, mert itt a robbanásba elég erősen belevágtál. Az utolsó képet elég nehéz értelmezni, hogy az most egy kuka, vagy valami sírtábla, vagy mi a fene akar lenni, és hogy előtte szemét van, vagy valaki fekszik, ezt nehéz megfejteni, hogy ez micsoda, és hogy miért pont ezt fotóztad, ezt nem nagyon értem, de nyilvánvaló, hogy itt a falra történő vetítés volt a fő szempont. Nem érzem befejezettnek a dolgot, miközben kaptunk már tőled abszolút korrektül, pontosan megcsinált képsort, ez most nekem egy kicsit megint az a kategória, hogy fényképeztem, mert ha már van fényképezőgépem, akkor azt vigyem ki a Szigetre, ugyanakkor ott meg annyira elragadtak az események, hogy elfelejtettem, hogy végig kellene csináljak egy melót. Tulajdonképpen azt kell, hogy mondjam, hogy itt van a különbség az amatőr, és a profi között, hogy az amatőr könnyen elveszti a fókuszt, és azt mondja, hogy inkább iszom még két vörösboros kólát, meg ugrálok én is egy kicsit, a fenébe a munkával, és így valami félkész dolog születik. Most itt is ezt látjuk. (hegyi)
értékelés: