Feladatmegoldás

Többféle asszociációs vonalon tudunk elindulni a képet illetően, ebből az egyik lehet akár a bohócdoktoroké is, de hozhatnám ide példának Dóczy Feri egyik régebbi képét. Az biztos, hogy jelentése van annak, hogy nem csak egy átlagos normál sminket látunk, ezzel is megoldható lett volna a dolog, de valamiért az alkotó azt tartotta fontosnak hangsúlyozni, hogy itt egy vidám, a gyerekkort idéző irányt mutasson, és ennek a tagadását, ahogy ő fogalmaz a címben, kilépőjét. Azt kell, hogy mondjam, hogy ez egy nagyon erős kép, egyetlen dolog van, amivel én biztos, hogy másképp dolgoztam volna, és ez a tekintet. Nem kötelezően kell belenézni a kamerába, csak ha eleve magát a tömeget jobbra komponálom, akkor lehet, hogy most lett volna értelme annak, hogy a tekintet ellenirányba nézzen, mert azzal, hogy ennyire kimozdulunk a ritmusból, nincs, ami visszahúzza most a tömeget a másik irányba, és a tekintet erre megfelelő lett volna. Még egy dolog, ami nekem kérdés, lehet, hogy ez a kép még többet mesélne akkor, ha ennek a rózsaszín topnak a pántja nem lenne rajta, de tulajdonképpen ez a színvilágba belefér. Jónak tartom azt az irányt, amit Ramóna elkezdett végigjárni, mert az önismeretnek, az önábrázolásnak fontos terepe az, hogy milyen szerepjátékokat állítunk be, és hogy azokat hogyan játszuk végig, és ez itt egy jó megoldás. Köszönöm! (hegyi)
értékelés:    

Az a jó abban, amit a Noémi feszeget, hogy abszolút képi gondolkodást mutat. Tehát, én úgy gondolom, hogy ha ő megtalálja azt a formai bizonyosságot és biztonságot, amit még egyelőre keres, és a technikát is kordában tartva úgymond a minőség sem lesz akadály, akkor nagyon nagy esélye van annak, hogy az, amit a Noémi keres, vagy az, amit a Noémi tud, át tud fordulni valami egészen érdekes alkotói világba. Ezt azért mondom, mert az, amit itt most látunk, egy nagyon érdekes játék. Ha csak a portré rétegét nézzük, azt, hogy áll valaki egy tükör előtt, és megfigyeli saját magát, ebben a beállításban már ez is érdekes, mert nem egy szokványos megfigyelés. A fények is jók, a helyzet is rendben van. Utána idekerül egy kép a képben, de ez olyan, mintha egy furcsa film lenne, vagy egy furcsa tükör, nem nagyon értjük, hogy akkor most mi történt, hogy hogyan is került az oda, mi tartja azt ott, és akkor most a tükrön van egy másik tükör, vagy egy üveglap, vagy mi akar ez itt lenni, vagy hol vagyunk mi átverve – már elkezdjük megfejteni. Miközben aztán ott van egy másik portré, és ez megint egy újabb gondolati réteget kapcsol be. Amik majd továbbgondolásra érdemesek, azok gyakorlással megvalósítható és stabilizálható dolgok, a tömegelosztás kérdése. Az, hogy figyeljek arra oda, hogy ha felveszek egy ilyen ruhát, akkor az ki van-e vasalva, vagy sem, hogy a mellnél milyen zavaróbb ellenritmusok jönnek úgymond létre. Maga az, ahogyan a ruha feszül, és ezt az egészet megoldja, az rendben van, és az abszolút jó ellenpont, ugyanakkor vannak erre merőleges vonalak, amik nem teljesen segítik ezt a képet, hogy az a melltartóból adódik, vagy nem, azt nem tudom, de azzal érdemes lett volna még foglalkozni. Van ezen még mit javítani, de maga az irány egészen egyedi. Dolgozzunk tovább! (hegyi)
értékelés:    

Nem tudom, hogy az, amit látok, az annak köszönhető-e, hogy a technika korlátoz, vagy ez valóban a te döntésed miatt alakult-e így? Miközben én nem vagyok egy élességpárti fickó, tehát, én nem esem hanyatt attól, hogy valami mennyire éles, vagy nem, vagy milyen kemény egy objektív, vagy egy szettnek a rajzolata. De most ennél a képnél ez nekem hiányzik azért. Akár a hátsó szélét nézem ennek a pohárnak, akár az elsőt, nekem itt most pontosan ez az élesség az, ami hiányzik. Hogy érezzem azt, hogy ha ehhez hozzáérek, akkor a vérem is kiserken. Még az is lehet, hogy valamelyikre rakod a döntést, bár, ha ennyire távolságtartó a megközelítés, hogy szinte ilyen anatómiai pontossággal akarjuk ábrázolni ezt a modellt, akkor én azt mondom, hogy ennél a képnél nem lehet a mélységélesség sem túl kicsi. Tehát itt nekem most technikailag csúszik el a dolog. Ugyanez igaz a háttérre is, hogy olyan a háttér, mintha egyébként ez a valóságban nem ilyen lett volna, hanem, mintha az objektív molyolt volna el valamit. Valahogy az egész olyan furcsa nekem most technikailag. Miközben a kép üzenete, és az egész abszolút rendben van. Egy dolgot azért hadd tegyek hozzá: az egésznek a drámáját növelné, ha a képe felső részéhez hozzákerülne még legalább egy - másfél ujjnyi, akár egészen a sötét felé kifutva, hogy legyen még ott valami. Megint azt mondom, hogy ennyire ne rajzoljunk körbe valamit, hagyjunk ennek teret, nagyobb lesz a dráma. Ez így nekem most 2 csillag, részben a technika, részben pedig a tömegelhelyezés miatt, nagyon jó irányban tapogatsz Noémi, nagyon jó irányban keresed a megoldásokat. (hegyi)
értékelés:

Egyrészt most már egészen biztos vagyok abban, hogy egy kis kalibráció arra a monitorra, amin te ezeket ellenőrzöd, ráférne. Mindig valahogy a sötét felé csúszunk el, és ettől az embernek van egy olyan érzete, amikor ezeket nézi, hogy oké-oké, hogy ezek ilyen kis növénykék, de én szeretném ezeket élvezni úgy, hogy tónusban ennek egy kicsit több dinamikája maradhasson. Most nagyon sötétek maradtak ezek a növénykék, tehát egy kicsivel visszább hoznám a közép tónusokat. De mondom, valószínű, hogy ez egy kontroll kérdés, hogy a monitor mit tud neked mutatni. A képi része viszont tökéletesen rendben van, sőt, azt gondolom, hogy ez az egész működhetne akár egy ilyen érdekes fali poszterként is. Szép ritmus, jók a formák, izgalmas megfigyelés, én ezt jónak gondolom. (hegyi)
értékelés:    

A helyszín hasonló, a beállítás változott, és ennek megfelelően változik a két kompozíció is. Én azt javaslom mindenkinek, hogy nézze meg a két képet egymás után, és ne a konkrétságot nézzétek ebben, hanem a kompozíciót, mert ez egy nagyon fontos dolog, hogy ez miképp van tömegelhelyezésében kidekázva, és hogyan tud ez az egész úgy működni, hogy tényleg, mint egy mérleghintára, vagy egy ilyen kétkarú mérlegre milyen nagyon finoman vannak rátéve ezek a súlyok. Akár a háttérben lévő fejforma, akár a könyvespolc, akár a függöny, akár magának a testnek a beállítása, ezek mind jól működnek. Fontos, és nagyszerű volt jelen lenni ennél a pillanatnál - láthattátok, hogy készültek erről werkfotók is -, az egészben az volt a felemelő, hogy mintha tegnap hagyta volna Demeter abba a fotózást, körülbelül ugyanabban a tempóban kezdte újra. Azt gondolom, hogy amiről ennél a képnél beszélni kell, vagy beszélni lehet, az maga az ábrázolás. A portré egyik fontos kritériumának, a jellemábrázolásnak a megfigyelése. Az, hogy milyen képet akarok erősíteni, hogy azt akarom erősíteni, hogy egy ismert emberről készítek egy olyan képet, ami aztán beleillik úgymond abba a sorba, ami a róla kialakult publikus kép, vagy valamilyen egészen extrém irányba elviszem, és azt mondom, hogy na, most akkor olyan helyzetet produkálok, amiből ő nagyon kilóg. Én ebben azt látom, és itt van a dolognak szerintem a követendő útja, hogy itt egyikről sincs szó. Egy megfigyelésről van szó, és arról, hogy valakit úgy ábrázoljak, ahogy azt az én belső érzelmeim diktálják, és nem megfelelni akarunk valaminek, hanem minél egyszerűbben, de mégis a portréfotó esszenciáit tartalmazó módon és minőségben készüljön el a kép. Nem az alkotói vízió minden áron való érvényre juttatása a cél, de az irányítás nincs átadva a modellnek sem, hanem a modell valóságához hangulatként adódik hozzá az alkotói elképzelés, nem tolakszik, inkább díszít, kontextust teremt. (hegyi)

Minden rajta van a képen, ami ahhoz kell, hogy ebből természetfotó legyen, mégsem érzem annak. Elfogadom ebbe a leckébe, de nekem ez másról szól. Van nekem ebben egy távolodás, búcsúzás, egy meseszerű, nem túl vidám, de azért a mélyponton már túllépő érzet, és egy ilyen kicsit keserű ünnepélyességet is érzek ezen az egészen. Mondhatjátok, hogy a Zsolt megbolondult, de én ezt így gondolom. A nagy kiégett háttér miatt nehezen tudok vele mit kezdeni, mint természetfotó. Viszont ez a kiégett háttér jó a képen, és jót tesz ennek az egésznek, de pont a természetfotósságából vesz el. (hegyi)
értékelés: