Feladatmegoldás

Kedves Tibor, a helyzet az, hogy nem nagyon értem ezt a képet. Mit akar ez most mondani? Távkioldóval, állványról, vagy hogyan készült ez a kép? Avagy valaki más készítette, és te vágtad körbe? Most én itt arra szeretnék utalni, hogy érdemes lenne valamilyen kapcsolatba kerülni a nézővel. Nem értem, hogy miért nem nézel a kamerába, vagy legalább a kamera felé, miért a fejed teteje az, amit meg akarsz nekünk mutatni, miközben félreértésre adhat okot az a kéztartás, amit látunk, nem igazán előnyös. Szeretném ezt visszaadni ismétlésre, valamilyen kapcsolatot, valamilyen gesztust jó lenne, ha gyakorolnál felénk. Ez az alávetett pozíció sem előnyös, nem értem. Ami a kép leiratban lévő kérdést illeti, én arra szeretnélek biztatni, hogy küldd a munkákat, azt viszont kérem, hogy ne csak beküldés történjen, hanem jó lenne, ha az elemzésekre a köszönömnél többet kapnék vissza válaszként, másrészt jó lenne, ha arra reakciók is készülnének. Nem azért csinálom az elemzéseket, mert annyi a szabadidőm, és nincsen más elfoglaltságra lehetőségem, hanem azért, hogy fejlődjünk, de ez csak akkor működik, ha van kommunikáció is. (hegyi)

Zoli megfigyelése nagyon izgalmas, sőt, azt mondom, hogy végre elmozdulunk valami felé a botorkálásból. Nem mondom, hogy pontos a megfogalmazás, de a megfigyelés mindenféleképpen az. Van egy nagy falanszter, egy nagy épület, van a kis ember, aki gyalogol a semmibe a megszerzett kincsekkel, ahogy a varázslatból kikerült, már el is vesztette azt a biztonságot, azt a fókuszt, hogy miért is volt ő ott bent, szorongatja ezeket a szatyrokat, a létezése bizonyítékait, ki tudja, hogy mennyit kell még gyalogolni ahhoz, hogy hazaérhessen vele. Szóval a meséje nagyon jó a képnek. Amivel nem értek egyet, az az, hogy miért innen lett ez lefotózva. Kell az út, meg minden fontos, de azért annál fontosabb lenne, hogy ennyire precízen merőlegesek vagyunk, meg vízszintesek, hogy láthassam azt, hogy mi az a tükröződés azzal a palotával, vagy nem tudom, mi az az épület, mert igazán ettől lesz mozgalmas a kép. Tehát a tükröződés, a ház és a szereplő a fontos, ami az úttesten történik a valóságban, tehát nem a tükröződésben, az már csak jelzésértékkel kellene, hogy megjelenjen. Magyarán az út felé el kellett volna mozdulni, és onnan készíteni ezt a képet, a szereplőnk ettől beljebb került volna, nyilvánvaló, hogy jött felénk, csak jött, jött, jött, és túl sok időnk nincs ilyenkor tökölődni, mert aztán kimászik a kompozícióból, de kettőt legalább magadnak, ha ellépsz jobbra, akkor az talán még belefér. Annak örülök, hogy a szóviccet csak a leirat tartalmazza, ez már egy haladás. Megadom a 3 csillagot, azzal együtt, hogy a javítás fontos lenne. (hegyi)
értékelés:

Elég hosszan beszélgettetek erről a képről, aminek nagyon örülök. A kommentben is leírtam, hogy ez egy nagyon híres fotográfiája Brassainak a New York–i pályaudvarról, miközben egy nagyon erotikus megközelítés kapunk ezzel a vörös körömlakkos női kézzel. Ez eleve feltételez egy viszonyrendszert, de azért most ez nem teljesen egyértelmű, hogy a fotóhoz való viszony, vagy a tárgyhoz, vagy ahhoz, amit ez a tárgy képvisel, és még akár tovább is mehetnénk ezen az úton, hogy akár, ha ezt elfogadom, hogy ez egy dosszié, akkor amit a dosszié maga hordoz, ahhoz is lehetne egy csatolás. Tehát sokféle irány lehet, és ez most nem igazán egyértelmű, hogy miről beszélünk. Azért nem egyértelmű, mert magában már az sem az, hogy ez egy dosszié. Ha az ember nagyon figyelmes, akkor láthat rajta a hajtáshoz segítő benyomódásokat, láthat rajta magához a mappához tartozó gumicsíkot is, de azért ember legyen a talpán az, akinek ez egyből feldereng, és ha nem a leirattal, hanem csak a képpel foglalkozik, akkor meg fennáll a veszély, hogy valamiért ehhez a képhez ragaszkodik az alkotó, valamit ezzel szeretne mutatni. Igen ám, csak az a kérdés, hogy mit. Mi az, ami ebben engem izgat? Ha itt a tárgy lenne a fontos, akkor ennél felismerhetőbbnek kell hagyni ezt a tárgyat, nem lehet ennyire szűkre vágni. Azt gondolom, hogy annak mindig jelentése van, ha valakit magunk elé emelünk, mint egy mellvért, egy másik alkotót, de ott kutyakötelességünk a viszonyrendszert tisztázni, és a néző elé tárni. Ez most ennél a képnél esetlegessé válik, mintha el lenne maszatolva azzal, hogy én szerelmes vagyok Brassaiba, és akkor azt mondom, hogy nem is ez az igazság, hanem a gumis mappa, hogy hát, én véletlenül kaptam egy ilyen mappát, és olyan tök jó, hogy van rajta egy fotó. Tessék vállalni azt, hogy mi a valós indok, mert akkor ez át fog jönni a képen. Mi az, hogy a vágyaimnak van ez a mappa? Mi lesz ebbe beletéve? Szerelmes levelek, vagy fotográfiák? Tehát valamilyen szinten az ember nem bujkálhat ennyire, mert akkor az őszintesége kérdőjeleződik meg a dolognak. Tessék ebbe erősebben belemenni. Mivel ez egy fontos mappa, gondolom, megvan még, úgyhogy tessék ismételni. (hegyi)

Onnan kezdem, hogy ez a kép is hordoz egy keretet. Két nagy irány van a fotográfiában, az egyik azt mondja, hogy csak a képkocka teljes kihasználása az, ami érvényes fotográfia, minden utólagos vágás, manipuláció már gyengíti ezt az egészet, sőt, a valódiságát, az eredetiségét rontja. Ennek az iskolának több neves képviselője van, akik akár a nagyításnál is meghagyják a negatív kereteit, vagy a polaroid szerelékét is kinagyítják hozzá. A másik iskola pedig azt mondja, hogy az ipar, a kereskedelem, hogy milyen képalkotó eszközöket hoz forgalomba, az nem befolyásolhatja a művészi szabadságot. Bármelyik mellé letehetjük a voksunkat. Az első csoporthoz tartozó lehet akár ez a kép, tehát, ha indokolt egy keretezés, akkor ebben az értelemben lehet indokolt, hogy a valós hordozó valós megjelenítését mutatjuk. Van ebben egy ilyen bizonyítási kényszer is nekem, hogy azt akarom mutatni, hogy lám, tessék megnézni, itt az egész kocka, valós, érvényes, és eredeti. Ha a szubjektív véleményemre vagytok kíváncsiak, akkor azt mondom, hogy ennek lehet néha szerepe, de modorosnak érzem azt, ha ez minden egyes képre odakerül. Aztán persze, van ennek egy másik szerepe is, hogy az ember azt bizonyítja vele, hogy ez analóg technikával készült, és nem valami digitális játék. Én azt mondom, hogy ennek is van értelme, ha az ember akár a műkereskedelemre gondol. Esztétikai értelemben nem biztos, hogy minden pillanatban megáll a lábán. Én most itt ennél a képnél is azt gondolom, hogy miközben a kompozíciót így, ahogy van, elfogadom, eközben azt mondom, hogy nekem most ehhez nem ad hozzá ez a keretezés, sőt inkább elvesz. Azért, mert a feliratok a kereten elkezdenek konkurálni a belső történettel. Elkezdek jobban odafigyelni arra, hogy KODAK E100S, mint arra, hogy mi lehet odaírva a sarki épület portájára. Én mégiscsak azt gondolom, hogy a történet képhatáron belül zajlik, és ehhez nem kötelező ezt a bizonyítási eljárást lefolytatni. Szóval, ez egy jó kérdés, hogy ez hogy működik. Ami a leckét illeti, tökéletes leckemegoldásnak gondolom, adva van egy fotós, aki járja az utcákat a kis rövidgatyijában, a postás táskájával, és miközben a várost, és annak történéseit rögzíti, ebédidőben, egy kirakatban megakad a szeme a menün, és közben elkattintja a képet, amivel az ő jelenlétét, a személyes érintettségét, de a kitaszítottságát, kívülállását is közli felénk. Egy útkereszteződésben vagyunk, aminek megvan az az izgalma, hogy a fény játékával képesekké válunk arra, hogy bolyogjunk ezen a képen, kimenjünk ebből a térből, a saját érzelmeinket is behívhassuk, miközben van egy szociografikus hatása is az egésznek a terelőtáblával, a kukával, az egésznek az ürességével. „Itt van a város, vagyunk lakói”, ahogy ezt a Cseh Tamás idézet hozza, és mégis, valahol olyan furcsán magányos ez az egész, nem áll össze a textúra. Szóval, jó kép, nincs ezzel semmi bajom, a keretezést szívesen megvitatnám Lacival, a 3 csillag és a leckemegoldás megvan. (hegyi)
értékelés:    

A kép tulajdonképpen egy háromszög kompozíción alapul, ha megfigyeljük, a két kéz és a fej ad ki egy talpára állított háromszöget, és mindez nagyon dinamikus és határozott formai megközelítés. Ugyanakkor mondanék némi kiegészítést, ami esetleg a továbbgondolásban segíthet a szerzőnek. Valahogy olyan most ez a kép, mintha kimozdult volna a középpontjából. Egy ennyire feszesre komponált képnél figyelni kell arra, hogy az úgynevezett sarokpontok, azok az utalások, azok a képi jelek, amiken a kép egyensúlya nyugszik, azok ilyen határozott vágásnál benne maradjanak a kép keretében. Ha elfogadom azt, ami a kép jobb oldalán lévő kéz ábrázolása, azt az úgymond körberajzolást, tehát magát azt a teret, amit a kéz mellett hagytam, akkor a kép bal oldalán, a hozzánk közelebb levő kéznél nagyjából hasonlóan kellene cselekednünk. Most a kettő lényeges különbséget mutat. Az egyiket nagyon élesen, és határozottan megvágtuk, a másik meg ehhez képest lötyög a történetben. Egyszerűbben fogalmazva nem látom annak a logikáját, hogy miért hagytunk a kép jobb oldalán a kéz mellett egy sávot, ami már nem hordoz információt. Az elemzés elején azt mondtam, hogy ez egy háromszög, ennek megvan a három sarokpontja, ezek kijelölik azt, hogy hol van a képhatár, de most ez nem pontosan történik meg. A másik kérdés az, hogy mi az, ami ebben engem, úgymond a középső résznél, tehát a nyaknál, a fejnél érdekel. A kevesebb most több lenne. Kapunk itt egy gyönyörű szalagot, nagyon plasztikusan, szépen megvilágítva, bár azt gondolom, hogy valamennyi derítés nem ártott volna a most árnyékban lévő nyak és fej részre, mert így a plasztikussága, a térbelisége sérül ennek az egésznek, de elfogadom ezt a színt, és ezt a formát, sőt, azt is, hogy megtörténik ez a húzás. Bár kérdés, hogy ez a vágy kategóriába hogyan csatlakozik, nem mondom azt, hogy nem, csak van egy enyhén erotikus jellege ennek a dolognak, ugyanakkor a kiegészítők miatt tudom azt mondani, hogy nem pontos a fogalmazás. Például a fülbevaló belezavar ebbe a történetbe, mert formailag széttöri az áll mögötti részt, holott nagyon fontos lenne, hogy megmaradjon a test formája. Nagyon oda kell figyelni arra, hogy milyen kiegészítőket hagyunk a modellen, mert könnyen bizsuraktárrá változik a kép. Tehát ezek a kiegészítők azért nem azt a kategóriát képviselik, mint egy igazgyöngy. Ezt nem kötelező elfogadni, de azt tessék megnézni, hogy ahhoz a határozottsághoz képest az a fülbevaló mit mutat. Aztán van a nyakban a gyöngysor, ami szerintem szép és jó döntés lehetne akkor, ha nincsen más, de van egy ruha, ami szintén szerepel, és felesleges ez a fekete vállpánt. És van még egy kérdés számomra, mégpedig az, hogy az arccal mi történik? Az arcnak most nincs orra, nincs szája. Annyira elfordítottuk a modellt, hogy én ezt most hiányolom ebből. Nem kell felismerhetőnek lennie a modellnek, de ha ez a képkivágás, ami most van, és nem az áll felett vágunk, hanem meghagyjuk a fület is, akkor nem lehet így csonkolni egy arcformát. Ezek azok, amit gondolok a képről, ez most egy 2 csillagos ügy. Szeretném azt látni, hogy ezt Attila megismétli. Tisztában vagyok vele, hogy utáltok ismételni, én meg ragaszkodom ahhoz, hogy az ismétlés az, ami meghozza a gyakorlatot és a rutint, úgyhogy reménykedem, hogy Attila küld egy ismétlést erről a képről. (hegyi)
értékelés:

Ez valami helyszínleírás, és nyilvánvaló, hogy azért fontos ez az alkotó számára, mert az élményanyag erős volt számára, az a helyszín, az a helyzet valamiért kiemelt jelentőséget kapott. A képi megoldás pedig azért érdekes, mert mondhatjuk azt is, hogy de hát, ezt a képet megoldhatta volna egy képkockából is. És itt mégis két felvételt kapunk, jelezve is van, hogy ez két felvétel, meg se próbáltuk ezt összemontírozni, és én azt gondolom, hogy nagyon helyesen. Azért, mert bár ugyanarról a térről beszélünk, és tulajdonképpen ez a két fél adja ki az egész belső teret, ezt az enteriőrt, mégis, itt az üzenet másról szól. Arról, hogy van egy szituáció, amiben ott a főszereplő, és mivel egész alakos önportréról beszélünk, az alkotót látjuk, és ebben a főszereplő az alkotó, aki szemmel láthatóan olyan szituációban van, amikor valamilyen okból kifolyólag - amit nem biztos, hogy tudunk, és az sem biztos, hogy egyáltalán tudnunk kell -, magányossá, vagy egyedül levővé vált. Tehát nagyon szép, nagyon fényes, azt is mondhatom, hogy ezek a tónusok attól függetlenül, hogy ez a kékség hordoz egy nagyon érdekes hangulatot, és az ember ezt a színvilágot inkább a télhez, a hideghez köti, mégis, barátságos ez az egész környezet. barátságosak ezek a kék vizes flakonok, jó ritmusban jönnek a narancsok, a narancssárgák, a szereplővel, a fa ablakokkal, a pulóverekkel. Mégis, ebben a barátságosra formált helyzetben, ebben a rendezettségben olyan a szereplő, mint egy idegen. Olyan, mint aki oda vetődött, bekerült ebbe a dologba, és nem találja saját magát. Nem találja azt az indokot, hogy miért van ő itt? Kérdezhetitek azt, hogy jó, jó, de ez még mindig nem magyarázza azt, hogy miért két félből van ez összerakva? Az emberi érzékelés úgy van összerakva, hogy be akarja fejben fejezni a képkereten kívüli dolgokat. Mind a két kép félről hiányzik valami, mind a két kép fél önmagában is működőképes lehetne, de a képzeletbeli átfedéssel, ez az egész megtörtté, kettészakadttá, idegenné válik. Megint azt mondom, hogy itt az eszközhasználatnak egy nagyon tudatos megnyilvánulását kapjuk, nagyon tudatos az a kompozíció, amit Sándor létrehozott, hiszen az ő figurájával átellenben, a másik képen azok a konyhaszekrényelemek, a sütő, amik egyébként jól ritmizálnak az ablaküvegre is, és ezek tömegben jól ellensúlyozzák ezt az egészet. Filmes jellegű az egész, olyan, mintha egymás utáni képkockákat kapnánk, érzékeljük azt, hogy azáltal, hogy ezek nem egy időben készültek, azáltal valami történt, valami titok van. Erre a titokra utal a kihúzott szék, a várakozási helyzet, az, hogy több pohár van, tehát valószínűsítjük, hogy valaki hiányzik erről a képről, valaki nincs jelen. És az is egy kérdés, hogy ő a valóságban tűnt el, és a valóságban keressük a képen, vagy pedig csak az alkotó fejében volt jelen? Tehát ő ténylegesen valakivel itt iszogatott, és beszélgetett vajon, vagy ez csak az ő fejében volt, egy képzelt barát, egy képzelt szituációban? Ezek azok, amik szerintem ennek a képnek az erényei. Még egy dolog: az egésznek van egy dokumentatív jellege, mindazzal együtt, hogy reklámfotós eszközöket használ. Jóllehet a kép abban a tekintetben egy talált kép, hogy egy valós szituáció továbbgondolásáról van szó, de mégis, mintha ki lenne dekázva az egész, hogy mi hova kerüljön, hogy hol legyen a mosogató folyadék, hogy hol legyenek a vázák, hol legyen az üdítő, mintha ezeket valaki szertartásosan helyezte volna el. Nagyon köszönöm ezt a munkát, és itt is azt mondom, hogy Sándor, ne hanyagolj minket, légy szíves, küldjél még képeket! (hegyi)
értékelés: