Feladatmegoldás

Örülök annak, hogy Zolinál, mintha beérett volna valami azokból a kritikákból, elemzésekből, amit a képeire kapott, talán még a beszélgetésekből is, amiket folytattunk - talán nem túlzó azt állítani, hogy a hatás abban is tettenérhető, ami a többiek munkáiban megjelenik. Talán ez a hatás erősebb volt, mint az elemzések, mert azt látom, hogy mintha ez a kép úgy született volna, hogy Zoli kedvet kapott a többiek képeit látván arra, hogy ő is kipróbálja magát ebben a helyzetben. Ezt én abszolút üdvözlöm, és pozitívnak tartom! A megoldással néhol vitatkoznék. Egyrészt könyöknél, és karnál olyan furcsa a vágás, kicsit szűknek érzem ezt az egészet, és nem csak a kép alsó részénél, hanem felül is. Abban a fényben és beállításban, amit most látunk, Zoli úgy ábrázolja magát, mint egy Mephisto. És ezt nem tudom, hogy ez miért van? Ráadásul ez a tekintet, és az összeszorított száj sem nagyon bizalomgerjesztő, van némi fenyegetés érzet is benne a néző felé. Túlságosan ki van fordítva profilba az arc, és onnan nézünk vissza, ettől nagyon csillog a szemünk fehérje, viszont nagyon feketébe bukik a szembogár. Ennél egy kicsit kevésbé határozott oldalfordítást gondolnék helyesnek, ugyanakkor azt is hozzáteszem, hogy akárhogy is nézem, fület sem látok. Érdekes ez az egész, hogy miért így gondolta ábrázolni Zoli magát. Van egy olyan szabály, amit persze fel lehet rúgni, hogy amerre a tekintet néz, arra nagyobb helyet hagyunk. Ez akkor lenne igaz, ha a tekintet nem ránk nézne. Ebben a tekintetben ez egy dekomponált, vagyis ellenpontra komponált kép, de a világítás meg pont fordítva mozgatja el ezt az egészet. Abszolút el tudnám képzelni azt, hogy ez az egész tömeg átkerül a kép jobb oldalára, és onnan már lehet, hogy kevésbé idegen ennek az egésznek a hatása. Azt mondom Zoli, hogy ne hagyd ezt abba, mert szerintem az önkeresés egy nagyon fontos dolog, és abszolút elismerem ezt a lépést. Az pedig ne vegye kedvedet, hogy ezt most visszaadom ismétlésre, ugyanis okának kell lennie annak, hogy miért vagyok magammal kegyetlen, miért ábrázolom magam ebben a keménységben, miért akarok egy olyan képet mutatni magamról, amit egyébként az, aki a társaságban ismer, nem látott még tőlem, miért akarom úgy ábrázolni magam, mint egy uralkodó, mint egy hideg, kiszámított személyiség? Ez akart lenni az üzenet? Mephisto? Ez egy kérdés, beszélgessünk egy kicsit erről. Én ezt most ismétlésre visszaadom a formai problémák miatt mindenképpen, mert azt érdemes gyakorolni. A mondanivaló pontosításáról meg akkor beszélnék, ha az amit mondtam, nem egyezik azzal, ami a cél volt az üzenetben. (hegyi)

Egy színpadi helyzetet látunk. Látjuk a bűnöst, és látjuk a gyóntató papot, vagyis a meghallgatót. Mindegy, hogy ebbe most bekapcsolunk-e bármilyen transzcendens vonalat, vagy pedig a gyónás átvitt értelmét értjük ezen, ami akár egy baráttal szembeni közlés is lehet, ilyen szempontból ez mindegy. Azt gondolom, hogy maga a póz inkább a vallással, az egyházzal kapcsolatos helyzetre utal. Ugyanakkor van egy szürreális csavar az egészben, és ez a mezítelenség ábrázolása. Ez is egy jó irány, bár filozófiájában vitatkoznék. Ugyanis egy gyónásnál nem vetkőzik le mindenki. A meghallgató arctalan, és az ő szerepe nem az, hogy viszontgyónjon, pedig itt most azáltal, hogy mind a két figura meztelenre van vetkőztetve, ezáltal azt sugallod, mintha ez igaz lenne arra is, aki meghallgat, és én ezt nem gondolom így. Ez az egyik, amit, mint filozófiai meglátás szerettem volna elmondani. A másik pedig az, hogy gyengíti most egymást, hogy mind a két fél lecsukott szemmel van ábrázolva, mert addig, amíg a gyónó fél logikus, és érthető, ha befelé figyelve behunyja a szemét - akár egy kicsi szégyen is lehet ebben, mint érzés -, és feloldozásra vár, de aki a gyóntatást végzi jelen van, ő nem merülhet el a saját gondolataiban, mert akkor nem figyel arra, aki ezt az egészet elindította, mint folyamatot. Ettől függetlenül azt is el tudnám képzelni, hogy ez legyen maga az üzenet, hogy van egy gyónó fél, és a másik meg magával van elfoglalva, de akkor a pozíciót kellene mozdítani, mert ő most itt odatartja a fülét ahhoz a falként jelenlévő függönyhöz, és azt gondolom, hogy ezzel mégiscsak a figyelésre összpontosít. Ha ezt is figyelembe veszem, akkor azt mondom, hogy érdemes lenne a két figurát formailag egy kicsit távolabb helyezni egymástól. Még egy megjegyzés: a jobb oldali figura a fényben nagyjából a helyén van, a bal oldali figuránál az alsó megvilágításból adódóan érdekes játékok jöttek létre, és azzal, hogy a kezet odatetted, a behajlított ujjak miatt, csak egy kézfejet látunk, ráadásul az arcra is elég furcsa árnyék vetül. Erre érdemes lenne figyelmet fordítani, vagy nem kötelező mind a két figurának ugyanabban a fényviszonyban lenni, és ezzel is meg lehetne különböztetni egymástól a kettőt, akár azzal, hogy az egyiket alsó megvilágításba helyezzük, a másikat felsőben. Milyen különbséget hoz a kettő? Lehet, hogy csak fénnyel létre lehetne hozni, hogy bár mind a két figura mezítelen, de más érzelmi hatást hordozzanak. Ez egy nagyon jó irány, és nagyon érdekes gondolatokat ébreszt, mivel önportré leckére készült. Még azt az irányt is el tudom képzelni, hogy ez egy belső gyónás saját magunknak, és egy saját magunkkal folytatott diskurzus. Viszont, ha ez a cél, és ez a gesztus, akkor mindenféleképpen a legutolsó gondolatomnál maradnék, hogy ne legyen más megkülönböztető a két figura között, mint a póz, és a világítás, de ezeket határozottan kell kezelni. A lecke 3 csillagos, és mindenképpen elfogadom leckemegoldásként is azzal, hogy szeretném Szilárd ígéretét venni abban, hogy ezt megismétli. (hegyi)
értékelés:    

A képet az ünnep leckére küldte Szilárd, és a plakátművészet jön nekem elő, mint hívószó, mert számomra ez abszolút a 70-80-as évek plakátművészeti irányát jelzi, és ebben van egy nagyon jó ritmus. Ha azt veszem, hogy világításban, formában milyen struktúrák jöttek létre, akkor azt gondolom, hogy ez egy jól megoldott feladat. Engedd meg, hogy hozzátegyek egy dolgot. Azzal nincs bajom, hogy nem teljesen homogén a háttér, mert az anyagszerűséget kell érzékeltetni. De vagy elmegyünk abba az irányba, hogy ez egy zászló legyen, és akkor megvan az értelme a vörösnek, de akkor olyasmi hajtásokat, hullámokat kell létrehozni, mint ami egy zászlón létrejön. Vagy ha a mostani, viszonylag szerényebb hullámok irányába, akkor viszont ki kellene vasalni ezt a textilt, mert a hajtásnál lévő gyűrődés nem igazán jó sem középtájon, és a bal alsó sarokban sem. Ennyi csak a meglátásom, ettől függetlenül ez egy 3 csillagos leckemegoldás, és egy nagyon erős üzenet. És biztatni szeretném Szilárdot, hogy igen, itt van egy olyan dolog, ami kellően hordozza azt a verbális üzenetet, ami az ember fejében megfogalmazódik, ugyanakkor megvan a képi transzpozíció is. Erre szeretném Szilárd figyelmét felhívni a többi munkánál is. (hegyi)
értékelés:    

Van egy olyan leckénk, hogy tisztelet Balla Demeternek, és lehet, hogy én ezt abba átemelném, mert van Demeternek egy 3 körtés képe, és érzek valamilyen lelki párhuzamot ebben a dologban. A kivitelezésben kevésbé. Azt nem értem, hogy a térosztással miért nem kezdesz valamit? Pontosabban: miért ebben a formában osztod a teret? Ugyanis széltében nagyvonalúak vagyunk, levegő van, és el tudunk nézni a tárgyak mellett, alul-felül meg olyan szűkek vagyunk, hogy nem nagyon értem, hogy mitől, vagy miért? Ettől ez az egész olyan, mintha nem lett volna hely az albumban, hogy többet adjunk, ekkora, és így levágtunk volna belőle, hogy jó, a főmotívum ott van, nézőkém, érted, hogy miről beszélek - mint egy ilyen távirati stílus, hogy volt az a mesefilm, amiben talán Pólika Pálnak hívták azt az embert, aki azt mondta, hogy a többit szo-szo-szo, szo-szo-szo, szo-szo-szó-, ban, és a –ban -nál már letette a telefont. De a képen kellene ennek rajta lennie. A tér ábrázolása mindig fontos, hogy mekkora teret hagyunk! A szűk térrel feszültséget keltünk, a tágasabb térrel nyugalmat sugárzunk. A feszültségkeltés mellett szól az, hogy nagyon összerendezted ezeket a tárgyakat, tehát nagyon egymás mellé vannak csoportosítva, összebújnak, mint az ilyen kis szőrös állatok, viszont a fények, meg a hangulat, és az a tónusrend, amit itt mutatsz a nyugalomról szól. Annyit hozzátennék, hogy nem tudom, nem néztem meg a tónusgörbét, hogy mennyire vannak benne a csúcsfények és mennyire vannak benne a mély feketék, így most a saját ízlésemhez képest egy kicsit szürke. Lehetne dinamikusabb egy lehelettel. Kontrasztszegénynek gondolom most ezt. Azért mondom ezt, mert ha ennyire alacsony tónussal akarunk dolgozni, úgymond low key, akkor ezt úgy lehet megoldani, hogy ott, azon az alacsony és mély tónusú világban azért a saját koordinátarendszerében maradjanak meg a kontrasztok. Oké, elvetjük a fehéret, a közép szürkét, de a sötét tartományban van dinamika. Itt most nincs meg az a kellő dinamika, amitől a tárgyiassága ennek meglenne. Szóval, azt gondolom, hogy maga az irány jó, a kivitelezéssel némi problémám van, mert ezek a tónusok nekem nem igazán kellemesek. Ugyanakkor meg kell jegyezzem, hogy a tárgyi világ tökéletesen rendben van. (hegyi)
értékelés:

Értem én ezt az újabb kísérletet, de azt kell, hogy mondjam, hogy valamit kezdünk szépen az élére vasalni, és nem vagyok abban biztos, hogy az élére vasalás itt most megáll. Minél inkább keressük ebben az egészben a matekot, hogy mi hány centi, és hány köbméter, és milyen tónus, annál inkább el fogjuk veszíteni az egésznek a mélységét. A hangulat még megvan, de ezzel az egészen erős középre rendezéssel, és azzal, ami a kép aljánál történik, nem biztos, hogy egyetértek. Korrekt, de nem biztos, hogy a korrektséget kell keresni. Tehát én pont a másik irányba indulnék el. Mindazzal együtt, hogy meg kell tartani egy bizonyos belső kohéziót és szabályokat, ezek mellett nagyon érdekes lenne az, hogy mi a saját vélemény, mert úgy érzem, hogy valamilyen közös akarat felé mozdultunk el, vagy valamilyen elvárást próbálunk kielégíteni. És ez így, ebben a formában, bár jól sikerült, de kevesebb annál, mint ami a határozott belső üzenet lenne. Nekem ez most a többihez képest 1 csillag. (hegyi)
értékelés:

Az első benyomásom az, hogy ez egy performansz. Annak, aki nem tudná, itt olyasmit látunk, hogy készült egy polaroid felvétel, majd Dávidból feltört a kíváncsi gyerek, és ezt a tárgyat, ami maga a polaroid film, szétszedte. Ez két részből áll, az egyik részén van a film, a másik része a "papír", ezek között vegyszer van, ami megszárad, fixálódik, és így alakul ki a kép. Ezt a két réteget le lehet egymásról fejteni és attól függően, hogy mennyi idő telt el az exponálástól, fog ez ilyen töredezett struktúrával szétválni, vagy szétkenődik az egész. Én azt gondolom, hogy ezek a polaroid roncsolásos technikák érdekesek és izgalmasak, de nem vagyok nagyon meggyőzve arról, hogy ez a kettő így együtt izgalmas. Mint objektum - ha ez kiállításra kerül -, valószínűleg értelmezhető a döntés, hogy egy keretbe beletesszük magát az objektumot, és nem elsősorban, mint kép hat ránk, hanem, mint tárgy. Azért mondtam, hogy ez egy performansz, mert a cselekvés az, ami a véletlen hatásával együtt a legerősebb impulzust adja. Az alap kép, ha jól látom, egy vázában lévő virág, és gondolom, hogy arról lehetett itt szó – és Dávid majd megmondja, ha nem így van -, hogy készült egy felvétel, és Dávid nem volt vele elégedett, szétszedte, mert ennek már úgyis mindegy, és így egy izgalmas helyzet jött létre a hiba által. Tehát, ha akarom, ezt talán inkább a hiba leckében lehetne így együtt értelmezni. Az egy másik kérdés, hogy ha meghozza Dávid a döntést, hogy ebből a kettőből melyik az, ami számára az egyértelműbb, vagy a mélyebb üzenetet hordozza, akkor az önmagában lehet csendélet. Tehát a vitám abban van, hogy mi az erősebb? A gesztus, vagy a kép? Ebben az állapotban a gesztusra tettük a voksunkat. Én nem akarok ebben Dávid helyett döntést hozni, mert ezt a döntést neki kell megfontolnia, és még az sem biztos, hogy nekem ebben igazam van azt illetően, amit mondok, ez csak a saját szubjektív véleményem. Az viszont biztos, hogy nehezen tudok mit kezdeni a két képpel együtt, mert annyira másról beszél. Szerintem, ez Dávid számára is értelmezhető volt, hogy két teljesen különböző irányt kapunk, ezekkel az őrületes magentákkal például nagyon másról szól ez az egész. Mivel nem fogom letenni a voksom egyik mellett sem, így most önmagában korrekt elemzést sem tudok adni. Ha a hangulatról beszélhetnénk úgy együtt, akkor az egy érdekes kérdés, hogy hogyan robban szét a világunk, és ez feldolgozható, felfogható lenne egy üveg mögötti, mint egy kirakat mögötti történésnek a múltban, szóval a hangulat számomra könnyedén és jól megfogható, de a bizonytalanságot ott érzem, hogy megmaradtunk annál a szenzációnál, hogy szétszedtük ezt az egészet, és egy objektumot hoztunk létre. Itt a kép is működne önmagában, szerintem. A kérdés az, hogy melyik mellé teszed a pontot, Dávid? Ezért nem tudok most erre mit mondani, hogy hány csillag, mert ha ebben a formában marad, akkor ezt a hiba leckében tudnám értelmezni, ahol egy 3 csillagos, tökéletesen rendben lévő megoldás lenne. Ha a csendéletben, akkor meg az a kérdés, hogy melyiket tartjuk igaznak? Úgyhogy most itt megakadtam! (hegyi)

Nagyon örülök ennek a képnek, mégpedig azért, mert pontosan fogalmaz arról, hogy anno hosszú évekkel ezelőtt, amikor kitaláltuk ezt a leckét még az estiskola idején, hogy barátság, mi volt, ami bennem motoszkált. Millió kép jött azóta erre a leckére, nagyon jók is, meg nagyon izgalmasak is, és nagyon érdekes azt látni, hogy hogy küzdötök ezzel a leckével. Itt egy nagyon egyszerű képletet kapunk, ami egy áttételes ügy, de pontosan ettől válik számomra triviálisan egyszerűvé. Van két nyom, és ezek hol keresztezik egymást, hol párhuzamosan haladnak, az egyik egy kicsit határozottabb, a másik egy kicsit kevésbé, és erről szól a barátság. Megyünk a magunk útján, hol kereszteződik az utunk valakiével, hol csak párhuzamosan halad, de mindenféleképpen van egy folyamatos párbeszéd a kettő között, és ez az, ami ilyen kis girbe-gurbán, mint egy mesefonal halad a maga útján. És történhet sok minden, történhet bármi, ezek az utak nem távolodnak el végképp egymástól. Lehet, hogy ez túl szentimentálisnak tűnik tőlem, de azt gondolom, ha a barátságról beszélni kell, akkor ez például egy nagyon jó története a barátságnak. Nyilvánvalóan ez nem jelenti azt, hogy a konkrét közlések, vagyis ahol embereket is látunk a képen, azok ne lennének érvényesek. Nekem ez a kép, így, emberek nélkül is tökéletesen kifejez valamit. Azt, amit a barátságról gondolok. Abszolút egyet tudok érteni Noémivel, mégpedig olyan szinten, hogy azt gondolom, hogy nekem ez az egyik legerősebb leckemegoldás. Tudom, hogy ezzel vitákat fogok kiváltani, mégis azt gondolom, hogy ez egy 3 csillagos kép, és leckemegoldásnak is tökéletes. És várnám a folytatást is, már csak azért is, hogy nekem is segítsen, hogy ne hagyja ezt a leckét annyiban, hanem erre még várnék tőle ötleteket. A többieknek pedig azt mondom, és ez a többi leckére is igaz, hogy nézzünk be a függöny mögé, mert lehet, hogy ott van a megoldás. (hegyi)
értékelés: