Feladatmegoldás

A kérdés az, hogy ő tudott-e arról, hogy fényképezed? Mert nem érzem a kommunikációt. Olyan, mintha lett volna egy falunap, ahova elment ez az ember, és oda fel kellett neki öltözni, ott van a nyaksáltól kezdve minden, és te őt lefényképezted volna valami távolabbi helyről, de ő erről mit se tudna. Nem kötelezően van ez így, de nem ártana, ha valami kommunikáció lenne. Mert a nézővel való kommunikáció hitelesíti ezt az egészet. Annyira extrém maga az öltözék, ez az egész annyira furcsa, hogy semmi más nem tudja visszahozni a valóságba. Abba sem vagyok egészen biztos, hogy portrénak nevezhető-e az, amikor valaki egy ilyen színpadi helyzetben van. Ezek érdekes kérdések. Ha a technikával kapcsolatban tudok valamit mondani, akkor ezt, hogy jó lenne az ő figyelmét felkelteni, és akkor működne ez. (hegyi)
értékelés:

Tamás nem tudja, hogy mennyit vitatkoztam magammal ezzel a képpel kapcsolatban. Az első pillanatban, amikor megláttam, azt mondtam, hogy a fenébe, miért kell csinálni ezt a bohóckodást ezzel a torzítással. Aztán félretettem, később megint megnéztem, akkor elkezdtem azon gondolkozni, hogy hogy is van ez, és mi a trükk, tehát, hogy honnan is lehetne ezt normálisan nézni, és akkor rájöttem, hogy ez sem megoldás. Szép lassan eljutottam arra a pontra, hogy ne akarjam érteni a technikáját. És onnantól kezdve elkezdett a dolog működni - de azért azt mondom, hogy Tamás, ez egy nagyon vékony jég, amire most léptél ezzel a portréval, érvényes, elfogadható számomra, de a technikai bindzsizés igen könnyen modorossá válik. Mindazzal együtt, hogy ez a kép azok közé a képek közé tartozik, amelyek csak címmel együtt értelmezhetőek. Önmagában a kép, ha nem kapom meg a címet, akkor nem kapja meg azt a ”vajszínű” árnyalatot, ami a vodka említése által létrejön. Mindenkinek más és más élményei vannak a saját életében akár ezekkel a tudatmódosító szerekkel kapcsolatban is, mint az alkohol, ez mindenkinek a személyes attitűdjét feltételezi, de azt hozzáteszem, hogy van abban erő, hogy az ember ezt elindítja, mint kép. Ugyanakkor azt mondom Tamás, hogy felcsigáztál azzal, hogy elkezdted az önarcképet újból, és miközben az ígéret most megvan, nagyon kíváncsi vagyok, hogy az ígéreten túl hova és merre megyünk. Nem akarok semmit sem erőltetni! Mindenkinek a saját döntése az, hogy mire használja az önportrét, mint feladat. Mert az önportréban megvan a naplószerű jelleg, a gyónás, a tükörtartás, a fricska, a humor, az irónia, a fájdalom, sok minden benne lehet. Reménykedem, hogy folytatod. (hegyi)
értékelés:

Megint a régi lemezt fogom feltenni: nézőpont! Honnan nézzük az eseményt? Ez most egy kívülálló szemlélődése. Nézhetjük ezt az anya szemszögéből, aki kapja ezt a virágot, nézhetjük a gyerekéből, aki adja, és nyilvánvaló, hogy ha a gyermekkorról beszélünk, akkor nem a felnőtt szemszöge lenne a megfelelő. Most oldalról nézzük ezt, egy kívülálló szemével látjuk, így azt tudjuk megfigyelni, hogy mit lát ebből az apa, a nagyanya, vagy a testvér. Nem vagyok benne biztos, hogy ez egy optimális megoldás. Abban a tekintetben sem, hogy bár nagyon fontos lenne az arc, ha már portréban gondolkodunk, és elfelejtjük azt, hogy ez a gyermekkor lecke, de az arc most oldalról van fotózva profilból, és ez nem tudja azt az erőt képviselni, mint egy legalább félprofilos közlés, és ettől át kéne, hogy kerüljön a hangsúly a csokorra, az pedig kiszorult a szélére ennek az egésznek. Nagyon furcsa az, hogy a felnőtt szereplő is éppen hogy csak belefért ebbe a képbe. Úgy vágtuk körbe az eseményt, hogy kilóra megvan, ott van a gyerek, az anya keze, a virágcsokor, minden ott van, de ez a ritmus nem az a ritmus, amivel tudnék én most valamit kezdeni. Azért nem, mert ha visszatérünk ahhoz, hogy ez a gyermekkor lecke, akkor igenis tessék odaállni a kis szereplő mögé, és az ő szemszögéből nézni ezt az egészet. Elég csak egy kis részlet, egy kis darab abból, hogy ő ott van, a fejéből, hátulról valami nagyon minimálist oldalt behozni, és a kezére koncentrálni. Arra a gesztusra, hogy átadom a csokrot. És lehet használni a mélységélességet, hogy kis mélységélességgel dolgozva csak a csokor éles, és a mögött lévő szereplő már életlenbe fut. Sok mindent lehetne játszani, csak nem nagyon értem, hogy miért innen oldalról lett ez az egész lefotózva. Visszaadom ismétlésre. (hegyi)

Ez a kép egy szép természetfotó, de nem csendélet. A csendélet egy más esztétikai, és más gondolati attitűdöt kíván, és mindig van egy, a képi valóságon túlmutató, általában érzelmi üzenet, ami egyrészt esztétikájában magasrendű szervezettséget mutat, másrészt pedig a tárgyi megvalósulása mindig hordoz valamilyen elvont kapcsolódást. Tehát önmagában egy ereje teljében pompázó virág, ha nincs formai érzelemátvitel, akkor nem tud csendéletté válni. Ha csak egy szép virág, az természetfotó, ha több, mint egy szép virág, akkor csendélet. Lehet, hogy ez nem elég szofisztikált megfogalmazás, de ezt tudom ehhez hozzátenni. Amit a képen látunk, az egy jó ritmus, azzal a hozzáfűzéssel, hogy ehhez a képhez ez most nekem nagyon szűk kivágás, túlságosan a lényegre koncentrál, tehát nagyobb levegőt, nagyobb helyet lehetne hagyni ennek az egésznek, hogy ezek a mozgások, amik itt létrejönnek, valóban kellő helyet kapjanak. Itt most én úgy érzem, hogy ezzel a beszorítottsággal, és azzal, hogy csak a lényeget látjuk, elvettük az egésznek a líraiságát, és ez egy természetfotónál is kérdés. Szépek a fények, de azért azt is lássuk meg, hogy itt most el kéne döntenünk, hogy a kis lila virág az, ami fontos, vagy a szár, vagy a szár végén lévő kis bokréta, vagyis mi az, ami ebben engem igazán izgat. Most ez nincs eldöntve. Van négy virágfejünk, de egyik se néz igazán felénk, mind szégyenlősen elbújik. A kép közepénél lévő kis pom-pom nagyon szépen kirajzolódik, a többi már kevésbé esztétikus. Szóval a megfigyelés jó, de ki kéne választani valamit ahhoz, hogy ez jól működjön. Akkor lehetne ebből csendélet, ha valamelyik virág mellett letesszük a voksunkat, és az ő megnyilvánulását fotózzuk le, mert abban utána már lehet olyan ritmus, ami hordozhat több érzelmi üzenetet, mint amit most látunk. (hegyi)
értékelés:

Olvastam a kommenteket, valamint azokat az ötleteket is, amelyek azt mondják, hogy ebből ki lehetne emelni egy-egy képet, és azzal magával jellemezni. Nyilvánvaló, hogy ez minden képsorra igaz lehet, ami jó képsor, mert akár az első képre is mondhatom azt, hogy jellemezhet egy helyzetet a magányos tolókocsival, akit mintha oda kitoltak és ottfelejtettek volna. A második kép is hasonlóan alkalmazható lenne önálló képként, azzal, hogy az árnyék, és ez a szobor, amit ebbe a tófelületbe emeltek, egy jó ritmust ad. A következő kép is megállna a lábán. Nem megyek végig most mindegyiken, de azt gondolom, hogy ez egy jó sorozat, és jó pontokat talált Ágnes ahhoz, hogy ezt felvázolja, mint riport. De egy kép hiányzik még ebből nekem, mégpedig az, hogy mire is megy itt ki a fuvar. Állunk sorban az elején, ez látszódik, a Nemzeti Színház felismerhető, a második kép ennek egy meditatívabb állapota, de mutatja a sort. A következő kép is a sorról beszél, a tükröződésben ott vagyunk az ajtónál, majd bekukucskálunk a belső térbe, látjuk ezt a sort újból, utána bent vagyunk a sorban már, és elmélázunk a belső téren, és nagyon jó, hogy a tablóról hiányzó képekkel is ábrázol Ágnes egy helyzetet. De nincs befejezve a történet. Megvan az a jegy, vagy nincs? Miért álltunk oda sorba? Mit adtak ott? Mi történt? Esetleg egy előadásra mentünk, egy délelőtti matinéra? Nem egyértelmű. Tehát befejezés nélkül bizonytalanságban hagyod a nézőt, és azt mondom, hogy most nagyjából ez még tudható, mert közel vagyunk az eseményhez, hogy mi volt ez, és befejezés nélkül is az ember a fejében le tudja zárni, de akkor, amikor eltelt már egy-két év, és újból megnézzük ezt a képsort, már nem biztos, hogy mindenki tudni fogja, hogy mi is történt itt a valóságban. Még egy dolog: a ritmus jó, a kiválasztások jók, ugyanakkor az egyes képek pontatlanságával van némi bajom. Az első kép horizontját illetően billen egy kicsit, érdemes lett volna 1 ujjnyit levágni, vagy inkább elmozdítani a kamerát a sor felé, és akkor jobban szélre került volna a tolókocsis ember. A második képnél is a horizonttal van problémám, furcsán vágódik a kép felső határánál az egész, és ettől dől a hatása, így nem kapunk egy új horizontot, ami visszabillentené ezt az egészet. A kép az ajtóval is el van fordulva egy kicsit. Érdekes módon, ahol a belső teret mutatjuk a sorban állókkal, ott is ugyanezt érzem, hogy ugyanebbe az irányba vagyunk elfordulva. Talán az utolsó kép az, ami nagyjából megáll a lábán, bár azt gondolom, hogy lehet, hogy érdekesebb lenne ezt az egészet úgy megoldani, hogy a képnek a bal oldalán az erkély folytatása már ne látszódjon, de ez már részletkérdés. Ha összefoglalom, akkor azt tudom mondani, hogy a képek java elmozdul az óra mutatójának járásával azonos irányba 1-2 fokot, de miért? Vissza kellene forgatni ahhoz, hogy stabil maradjon az egész. Itt érzek javítandó dolgot. Ha ezt összevetem azzal, hogy a záró kép is hiányzik, akkor ez egy 2 csillagos sorozat. De nagyon örülök annak, hogy Ágnes elindult ebbe az irányba is, mert gyakorlással elérhető az, hogy ha megvannak azok a pontok, amiket most itt jól látunk, azok amik fontosak ebben az eseményben, és hogy mivel lehet leírni egy ilyen történetet, akkor már csak annyi hiányzik, hogy feltegyük a kérdést magunknak miközben dolgozunk, hogy ha most befejezem, és nem készítek több képet, akkor is értelmes lesz-e? Van azon a memóriakártyán hely, lehet még fényképezni. (hegyi)
értékelés:

Nagyon erős szövegi üzenet köré épül az a filmes világ, amit Viki megmutat nekünk. Azok a problémák, amiket észrevettem, egyrészt javíthatóak, másrészt inkább az ’ízlés kérdése’ kategóriába tartoznak, mintsem az olyan szintű hibajavítás körébe, ami az egész üzenetet esetlegesen értelmetlenné tenné. Az első, amit érdemes lenne megnézni, az a hanghiba. Valamitől valami recsegés, motoszkálás van a háttérben, ami - legalábbis fejhallgatóval hallgatva – eléggé zavaró tud lenni. Nem tudom, hogy ennek mi az oka, lehet, hogy maga a hangfájl lett túlságosan letömörítve, mindenesetre érdemes lenne a hangot egy jobb minőségben újra aláhúzni, már csak azért is, mert a film végének főcíménél ki is fut a zene, hamarabb, mint ahogy a film véget érne, és ezt érdemes lenne rendbe tenni. Aztán van a film elején egy felirat, aminek árnyékolás van adva, ettől nehezen olvashatóvá válik. Ezt én nem alkalmaznám, már csak azért sem, mert a film többi részénél ez nem található meg, de ez is egy olyan képkocka sor, ami talán könnyen cserélhető. A bevágott fotókkal van még problémám, ugyanis idegennek tartom a filmtől ezt a színvilágot, még akkor is, ha ez az üzenet azért került be ebben a formában, mert a fekete-fehérhez képest - mint hétköznap -, a szerző az ünnepi jelleget, vagy a különlegességet, a kiválasztottságot akarja vele szimbolizálni. Azt is hozzátenném, hogy ha meghagyjuk ezt a színes verziót, akkor is kérdéses számomra, hogy a 16:9 –es (szélesvásznú) képarányhoz képest miért lényegesen keskenyebb a fotóknak a szélessége? Azért gondolom ezt problémának, mert a vágásnál azért ezt lehetett látni, hogy nem ugyanaz az arány, és ez kiküszöbölhető lett volna például azzal, hogy felnagyítom a képeket, és egy más vágást alkalmazok rajta, talán több szemközelivel. Azzal nincsen problémám, amit a kommentek között olvastam, hogy miért ugyanazok a képek ismétlődnek állóképként, hiszen ennek lehet egy figyelemfelkeltő hatása, úgyhogy számomra ez kevésbé problémás. Ami már ízlés kérdése ebből, az a következő: sokkal kevesebb életlen képpel dolgoznék. Tudom, hogy divat ez a nagyon kis mélységélességgel dolgozó, az élesség pontját előre-hátra változtató technika, de ha ezt még hozzáteszem ahhoz, hogy a kamera sincsen biztosan rögzítve, hanem az is elmozog, és beremeg néhol, akkor ez már a bizonytalanság érzetét növeli, és nem adja meg azt a biztonságot, hogy az üzenet küldője magában az üzenetben, vagy annak tartalmában biztos lenne. Visszahat arra a világra, aminél nem bizonytalankodhatunk. Itt egy nagyon fontos monológ hangzik el, és ehhez határozottabb kép kellene. Lehet játszani az élességgel - ez fontos lehet -, bár úgy érzem, hogy beleszerelmesedünk az életlenség általi foltokba, csak hát a néző nem biztos, hogy tudja, vagy akarja követni. Ha használunk is ilyen életlenségeket, azokat lényegesen rövidebb ideig kell alkalmazni. Megfordítanám az egészet: néha-néha ki lehet jönni az élességből, mert a szemünkkel is bizonyos idő, míg átfókuszálunk egy közeli, vagy egy távoli pontra. Lehet ezt imitálni, de ha ez nem abban a ritmusban történik, ahogy a képen lévő történet fókusza változik, tehát, ha nem a szem átfókuszálását próbálom követni a kamerával, hanem tetszőlegesen, a magam döntése alapján ide-oda mozgatom ezt a fókuszpontot, akkor a néző is bizonytalan lesz, hogy most ki a fene az, aki kódorog ebben a térben, és miért nem állunk már meg rendesen a lábunkon, részeg a kamerás? Nagyjából ennyit tudnék ehhez hozzátenni. A vágással egyetértek, a ritmusa jó a filmnek. Az első részben elmondott dolgok technikai pontatlanságok, a másik rész szubjektív. Várnám Viki válaszát. (hegyi)
értékelés:

Ami az előző képnél működik, most ez tömegelhelyezésben nekem problémás. Itt van két szobor, nem akartál dönteni, vagy lemondani, és ez most gyengíti a dolgot. Valamelyik mellett le kellett volna tenni a voksodat. Két szereplőt látunk, de ebből a nézőpontból, ebből a skurcból ez nem fog megoldódni, mert olyan szinten húzza el a tömeget az egyik irányba, hogy nincs, ami visszahúzza ezt a mérleg serpenyőt, billen az egész. Ez pedig azért rossz, mert nem marad kiegyensúlyozott, nyugalmas ez a dolog. A dinamikának a képhatáron belül kell maradnia. Ettől az őrületes nagy tömeggel most kicsúsztunk a jobb oldalon, miközben, ami belül maradt, ez a női szobor a koszorúval, tökéletesen alkalmas lenne. Aztán hozzáteszem, hogy van ezen a képen az a kis vad növény rész, ezzel a kis fa csemete maggal, amit lehet, hogy én arra ítéltem volna, hogy kiveszem a képből. Ugyanis formájában, színében túl határozott, túl erős, ráadásul nem is egy esztétikus növény, bár botanikában nem vagyok erős, de ezek azok a vadoncok, amik nem biztos, hogy ugyanazt az idő struktúrát tudják megjeleníteni, mint a többi. Az akác sem teljesen alkalmas. Egy borostyán másról mesél, mint egy akác, vagy mint ami itt az előtérben van. Szóval értem én, de túl határozott, túl világoszöld, ez a problémám. Az előző képhez viszonyítva, azt mondom, hogy visszaadom ismétlésre. (hegyi)