Feladatmegoldás

Belsőleges szuszpenzió

szuszpenzió lat. 1. rég, jog felfüggesztés, elhalasztás (tárgyalásé, fizetésé) 2. rég felfüggesztés, elmozdítás (állásból, hivatalból) 3. kémia durva diszperz rendszer: folyékony anyagban szilárd anyag részecskéi lebegnek, amelyek hosszabb-rövidebb idő után leülepednek 4. orv olajban finoman eloszlatott szilárd hatóanyagból készült, lassan felszívódó, elhúzódó hatású injekció 5. zene késleltetés

Az első benyomás, ami a képről nekem az eszembe jut, az az, hogy úgy néz ki, mint hogyha egy olyan hölgyet látnék, aki éppen zenél. Nekem az ilyenféle elmélyülés, befelé figyelés a zongorázással, esetleg a csellózással összefüggő megfigyelés, tehát ott láttam ilyet, ezeket a gesztusokat, ezt a fajta enyhén félrebillent fejjel a zenére és a belső harmóniára figyelést. És akárhogy is nézem ezt a képet, mindig ez jön vissza, amikor újból idepörgetem az oldalt. Ami a képi megoldást illeti, egy fokkal azért jobban örülnék annak, hogyha ez egy élesebb kép lenne. Nem is az arcon elsődlegesen, hanem a hajon. Az arc az így jó, ahogy van, talán egy leheletnyivel kevesebb fény is elég lenne. A hajon nekem sok a fény. Ha a kezeddel letakarod a képnek a jobb oldalát, akkor látod, hogy egyből elkezd működni az arc. Tehát most itt egy pici pontosítás azért elférne. De tulajdonképpen az egésznek az üzenete az abszolút rendben van és érthető, már amennyire nem nagyon valami más irányba mentem el, mint amit te mutatni akartál. De nekem nagyjából ez. Ami a leiratban értelmezhető, vagy látható, az tulajdonképpen nem mondd ennek ellent, úgyhogy kíváncsian várom a véleményedet. Mindenesetre a 3 csillag és a leckemegoldás az megvan. (hegyi)
értékelés:

jég

hideg "utálatos" tél

Dolgoztál már te ezzel a fejre állított világgal – ha jól emlékszem talán az a Műjégpályánál volt -, és az is egy nagyon izgalmas dolog volt, és ez is az. Egyébként az az érdekes dolog benne, hogy más hatást tudtál elérni azáltal, hogy egy jégfelületet hoztál a képbe és ez teljesen másképp dolgozik, mint a vízfelület azáltal, hogy egy statikusabb, jobban tükröződő felületet mutat. Ezért ennek a hatása is erősebb. De most ennél a képnél hiányolom a valóság részt – ott tulajdonképpen a kép alján talán egy nagyon vékony csík megjelenik, ez sem 100%-ig biztos. Tehát magyarán, nekem az kevés, hogy fejre fordítok egy képet. Nagyon érzékletes az egész, nagyon szimpatikus, de a fejre fordítás nekem egyelőre így egy trükk. A viszonyrendszert kellene felépíteni, hogy a tükröződő világ hogyan viszonyul a valósághoz. Most a valóságot szinte teljesen kikapcsoltad. Ha pedig azt mondom, hogy ez csak az ami érdekes, akkor lehet, hogy visszafordítanám ezt a képet mert ettől ez a tükröződés még gyönyörűen működhet – most egy poén miatt vagy egy poénért feláldoztunk valamit, ami az egésznek a szubjektivitása és személyessége. Ez a poén egyszer oké, megnézhető, de azért miután rájöttünk arra, hogy fejére fordítottad a képet, már le is lepleződött a dolog és nem nagyon sok minden marad, ami miatt ezt a képet hosszú távon nézegessem, miközben gyönyörű lenne, hogyha a valóság is valahol megjelenhetne. Most én azt mondom, hogy az a víztükrös tükröződő világban (függetlenül attól, hogy egy más hangulat) nekem több volt, mint most ebben. Formailag ez is izgalmas, de nem jut el arra a mélységre mint az a kép. (hegyi)
értékelés:

Baba

Múzeumi látogatás.

Nagyon kedves a főszereplő, jó a háttérrel való kapcsolat is. Nem biztos, hogy egyértelműen kiderül ebből a képből, hogy ez egy múzeum, mert ahhoz túlságosan szűkre van vágva, tehát mint feladat, azt tudnám mondani, hogy valamennyit kéne ezen az egészen nyitni egyrészt, másrészt a fényviszonyokkal kellene valamit kezdeni – most annyira túl van világítva a képnek a bal oldala, annyira sok fény érkezik, hogy elveszítjük a formát, kiégett ott a felület és ez nem annyira jó, nem is csak az arcnál, hanem a kis csipkénél is a nyakban, tehát technikailag ez nekem problémás, és a szűk vágás miatt kevésbé tudok mit kezdeni magával, mint tárgyfotóval. Szóval itt másról szól a mese. Egy tárgyfotónál leíró jellegűbbnek kellene lennie a közlésnek. Nem lehet ennyire szűkre vágva a néző érzelmeire számítani – tehát ezek az érzelmek vagy létrejönnek vagy nem. Most azt mondom, hogy ez egy szerethető tárgy, de ezt az én fantáziám hozza létre nem a valóság. A szerethetőséghez azért ehhez kicsit több kéne. (hegyi)
értékelés:

cím nélkül

A kép azért érdekes, mert azt az érzetet kelti, hogy ez az egész egy elforgatott kép. Hogy ez a valóságban is így történt-e, azt nem tudom, merthogy itt az előtérben élesre vett elszáradt kis növényke tör az ég felé, és ha ezt veszem figyelembe, vagy ezt tartom fontosnak, akkor azt mondom, hogy a fény fent van - de valahogy a többi ilyen kis gizgaz és növényke ellentétesen dolgozik, szóval érdekes ez az egész, hogy most tulajdonképpen a modelledet hasra fektetted, vagy valamilyen falhoz odanyomta magát. Jó ez a dinamika - tehát ez fontos - és jó ez a játék, mert ad ennek az egésznek egy feszültséget. Ugyanakkor azt gondolom, hogy itt most a mélységélesség az, amit annyira szűkre vettél, hogy egy olyan viszonyrendszer alakult ki, hogy nekem itt a kép aljához kell fókuszálnom ehhez a növényhez, ami max. még a képnek a közepét sem nagyon éri el, miközben a háttér legalább ennyire fontos lenne. Tehát most nem nagyon tudom, hogy miért döntöttünk úgy, hogy a modellünk ennyire életlenben van tartva - hiszen hát az ő gesztusa is fontos lenne. Lehet azt mondani, hogy ez a fajta viszonyrendszer ez pont a szemérmessége miatt akar működni, és én készséggel elfogadom ezt az érvet akkor, ha ez formában is megoldott. De most ezzel a nagyon vékony élességhatárral nekem ez túlságosan technikaivá váló megoldás és az érzelmeimhez kevésbé tud szólni. Számomra még érdekesebb lenne, ha ez egy fekvő kép lenne mert a fekvő képpel tudnék valamit kezdeni érzelmileg. Tehát ha hagyjuk azt, hogy megtörténjen ez a fajta gesztus a modell részéről, hogy ő lefeküdt a földre, akkor talán a magány és a hiány érzete erősebbé válik. Most ez az állított verzió nekem csökkentette ezt a hatást. Kéne ezt még egy kicsit pontosítani, ez egy jó irány, tehát 2 csillag mindenféleképpen megvan, de még nem érzem azt, hogy a célba beértünk volna. (hegyi)
értékelés:

Nem így-e!

Úriemberek.

Azt kell, hogy mondjam, hogy a szociográfia–szociofotó kicsit azért más terület. Ez mondhatóan egy jó hangulatfotó, de azért a szociografikus megközelítéshez azért ennél azt hiszem, hogy konkrétabb üzenetre van szükség. Amit itt látok, hogy két férfi beszélget egymással viszonylag jó hangulatban, nagy gesztusokkal. Főként a kockás inges férfiről beszélek, aki erőteljes testbeszéddel fordul a másik felé, aki tulajdonképpen el is hajlik ettől – mintha őt ez jobban zavarná. A szituáció talán valami fesztivál lehet, bár alkohol fogyasztásra nem nagyon utalhatnak a poharak, nem nagyon látunk az asztalon semmit. A helyzet nem lenne rossz, de ahhoz hogy ez egy szociografikus megközelítés lehessen, ahhoz közelebb kell menni. Valószínű nem akartad megzavarni ezt a szituációt, lehet hogy tartottál is tőle, hogy mit szólnak ahhoz, ha odatolod a kamerádat. Az a helyzet, ami nem megoldható közelebbről, az a lesifotó kategóriáját súrolja. Ezzel azért kell óvatosan bánni, mert egy nagy teleobjektívvel sok mindenre képes az ember, de ez a paparazzi kategória, amikor kifigyelek valakit, aki nem tud arról, hogy én fényképezem, kiszolgáltatott helyzetbe is kerül azáltal, hogy számára nem világos az, hogy itt egy fényképezési szituációba került. Én azt gondolom, hogy a jó szociofotó csak úgy tud működni, hogy az adott ember tisztában van azzal, hogy megörökítésre kerül. Ehhez türelem kell és idő, amit ráfordítasz, hogy elfogadjon téged az az adott ember, hogy az adott helyzetben úgy tudj létezni, hogy nem zavar a jelenléted és ezzel lehet utána létrehozni olyan ábrázolást, ami az adott kort, helyzetet dokumentálva időtállóvá válik. Tehát most itt egy gesztus megörökítése történik, de ez a gesztus annyira nem erős, másrészt annyira nem egyértelmű. Ha az ivócimborák baráti, haveri együttlétét akarjuk megörökíteni, akkor ahhoz meg kell várni, míg az a hangulat létrejön – ne adj Isten föl kell magunkat áldozni egy-két pohár sör erejéig, hogy mi magunk is belekerüljünk ebbe, és utána már elfogadtatva magunkat úgy tudunk dolgozni, hogy valóban érvényes képek készüljenek. Én most ezt nem gondolom a lecke megoldásához jó képnek. Ugyanakkor azt mondom, hogy maga a gesztus megvan, tehát 1 csillagot megér a dolog, hogy elindultál ezen az úton, de azt nagyon fontosnak tartom leszögezni, hogy sem a városfotóban, sem a szociofotóban a távolságtartó megközelítés nem működik. (hegyi)
értékelés:

meditáció

Ha jól tudom, meg ha jól emlékszem a Gellért-hegyen lehet ez a szobor. Mintha ott már készült volna kép általad, és én most azt gondolom, hogy jó az amit látok és nagyon fontos is, de azt nem tudom, hogy mit lehetett volna kezdeni a háttérben az éggel. Mert ott most nagyon kinyílik a kép, miközben ennek az egésznek ez a fajta köszönés, ami egy maori köszönési forma, az ami a lényege, és ha ezt el tudjuk fogadni, akkor én azt gondolom, hogy lényegesen kevesebb éggel tudnám ezt határozottnak érezni. Még egyetlen dolog. Az instrukció tökéletes, ami történt itt és nagyon jól érzékelhető, hogy milyen kérés hangzott el részedről a modell felé. Ilyenkor én egy kicsit szadista vagyok, mert lehet, hogy ha még 2 percig hagyod a modellt ebben a pózban, akkor elkezdi elfelejteni az instrukciót és talán jobban átélni azt, hogy mi is történik – mert itt most ő nagyon akar hasonlítani a szoborhoz. Én megvártam volna azt a pillanatot, amikor ezek a mimikai gesztusok oldódnak egy picit. (hegyi)
értékelés:

Hommage à Schiele

Azt gondolom, hogy szoros az összefüggés a kép és a címe között, az utóbbival kezdem. Olvasatomban: Tisztelgés Schiele előtt, és mint ilyen, azonnal a szárnyam alá veszem, és megelőlegezem a három csillagot. Most már csak azt a vitatott párhuzamot kell felkutatnom ahhoz, hogy alátámasszam az értékelésemet. Mi jellemzi a munkásságát Egon Schiele-nek: aki előtt ilyenformán emelődött meg a kalap? Osztrák festő a XX.. század elejéről. Híres önábrázoló. Látásmódját szembetűnően egyedi zárt vonalrendszerrel ábrázolta, földszíneket használva, átmenet nélküli kitöltéssel. Önábrázolás, sávszerű, tónustalan kivetítéssel - egy csillag.
Eltúlzott ábrázolásmód a valóság azon pillanataival, amik inkább tikkszerű történésekből adódnak, mintsem kényelmes megtervezett pozitúrák, melyek ritkán nyilvánosak, sőt akár esztétikailag természetellenesek is lehetnek. Más nézőpontilagosságát elcsúsztatott súlyponttal is erősíti - két csillag.
Megbotránkoztatásra törekvő hatás, ami akár azt is mondhatja, hogy "ha nektek még ez is sok, akkor rágódjatok még egy kicsit rajta... ez itt az én világom, és igenis létezik." Szerintem itt is csillagot ér a párhuzam. Nekem ez a kép most, innét nézve, 3 csillagot ér. (Novák Brigitta)
értékelés:

ez is Én!

Azon gondolkodom, hogy vajon mi lehet a szerepe jelen pillanatban ennek a nagyítónak. De még mielőtt ebbe belemennék, azért mondok egy problematikát: ez a nyaksál, vagy nem tudom micsoda, valami kilóg, árcimke vagy mosási tájékoztató, nem tudom, azt ott el kellene dugni, mert az most ott nekem hibaként jelentkezik. Szóval visszatérve a nagyítóra, azért tartom ezt furcsának, mert olyan, mintha egy mankó lenne ahhoz, hogy a kellő hangulatot el tudjam érni az önportréhoz, miközben meg azt mondom, hogyha leveszem ezt az egészet és nincsen nagyító, akkor önmagában az a gesztus amit mutatsz, nekem elviszi a képet és működik. Szóval bajban vagyok, mert annyira erős a jelenléte ennek, hogy biztos van valami üzent jellege – de nem tudom jól dekódolni, mert minden egyéb más abszolút más irányról beszél. Tehát van egy gyönyörű nő, abszolút jó ritmusban, ízléssel ábrázolva és még azt is hozzáteszem, hogy a haj és a pulcsi ritmusa nagyon jól harmonizál, minden adott ahhoz, hogy egy tökéletes portré készüljön – aztán olyan, mintha egy fricska lenne vagy egy fityisz mutatás, hogy a francokat fogok én itt nektek rendes portrét csinálni magamról, és előkapod a kistáskából a nagyítót, csinálsz egy ilyen gesztust. Zavarba hoztál ezzel, mert most ennél nem tudok tovább menni. Szóval azt gondolom, hogy ez egyébként egy jó portré és abszolút 3 csillagos dolog, miközben most ezzel a nagyítós dologgal nem tudok mit kezdeni. Maradjunk abban, hogy jó lenne ha valahogy beszélgetnénk erről a képről – kérlek, gyere és mondd el a magad gondolatát, oszd meg velem hogy esetleg én is és a többiek is ebből épülhessünk. (hegyi)
értékelés:

Vágy (ism2)

No, akkor még egy utolsó ismétlés. A maci több fényt kapott és a képformátumot meg 1x1-re vettem.

Köszönöm azt, hogy Zoli is azok közé tartozik, akik nem csak beteszik a fiókba az elemzést, hanem ha arról van szó, hogy ismételni kell akkor nekidurálják magukat és ismételnek. Remélem, hogy az ő és Szilárd példája - most csak az utolsó 2 elemzett képet mondom - a többieknek is kedvcsináló tud lenni. Tulajdonképpen ennél a képnél mondhatóan áthaladtunk a célvonalon. Tehát én azt nem mondom, hogy nem lehetne még ezzel a formával játszani, hiszen az előző elemzésben mondtam én a négyzetes kompozíciót és lám itt van, engem meggyőzött, hogy ez egy jó ötlet és működik – mindezzel együtt, talán egy fél ujjnyival én ezt a macit most lejjebb hoznám. Minden más a helyén van és jók a tónusok is. De hát azt mondom, hogy egyébként meg elfogadom ezt így ahogy van – nyilvánvaló, hogy amiket én mondok azok az adott képből indulnak ki, és nem az adott helyzetből, mert a helyzetben nem voltam ott. Tehát ezt mindig tessék hozzátenni az elemzésekhez, hogy ezek csak reflexiók arra amiket én látok, és nem arra reflexió, ami történt, mert arra én nem tudok reflektálni, csak arra, ami a képen megtörténik. Úgyhogy ez most egy 3 csillagos leckemegoldás, Zoli! Ha van kedved még játszani ezzel, én azért mondom, hogy ne tedd őt félre, mert lehet, hogy jönnek újabb ötletek – sőt még azt is mondom, hogy ez a maci lehet egy főszereplő, ha van ahhoz kedved, hogy ilyennel játsszál. (hegyi)
értékelés:

Hanna

Talán már hónapok is elteltek azóta, hogy utoljára beszéltünk arról, mit gondolok Hanna szerepeltetéséről és most itt ebben a képben számomra az az izgalmas, hogy sikerült egy olyan dolgot megoldanod, amitől én nem érzem azt, hogy valami olyanra veszed őt rá, amit ő a kedvedért megcsinál és azért, mert jó buli és anyával játszhatok, de tulajdonképpen nem sok köze van hozzá, általa beszélsz, az ő hangjával beszélsz, de nem az ő hangján. Én most itt ennél a képnél nem érzem ezt - ez egy nagyon fontos dolog - és azért jó portré, mert hagytad, hogy Hanna önmaga lehessen. Köszönöm szépen. (hegyi)
értékelés:

lamp

Azt gondolom, hogy ez egy nagyon jó formajáték – de itt most a technika ellened dolgozik. Ezt én inkább egy vázlatnak tekintem. Ebben ez a fajta digitális technika, Polaroid utánzat, fényképezőgépes megoldás túl sokat roncsol azon, amit látnunk kéne. Akkor tudná ez a kép 100% kifutni a maga lehetőségeit, ha ez a kép technikai minőségében is meglenne és nem csak a formákban. Most ez egy jegyzet nekem, úgyhogy remélem maga ez a tárgy még megvan, remélem hogy ezt még viszonylag könnyen meg tudod ismételni, mert én most azt kérném, hogy ebből egy nem fényképezőgéppel készített verziót kaphassunk. (hegyi)

A láb mindig kéznél van

5 helyszín, szemmel láthatóan egy lakásban vagyunk, többféle értelmezés is érvényes lehet. Az egyik az, hogy magát a lakást járjuk körbe, és mint egy kalitkába zárt madár, egyik helyről szállunk a másikra. A másik lehet egy didaktikus megközelítés, hogy hazajöttem, ettem a hűtőből, megreggeliztem vagy megebédeltem, utána olvastam egy kicsit, majd pihentem és utána lefürödtem. Bármelyik irányba elindulhatunk, mindegyik jó. Az érdekes az egészben az, hogy a dolognak van egy olyan hatása is, hogy a lábaknak a didaktikus ismétlésétől nem csak a képsor rázódik össze és fűződik össze, mint egy gyöngysor, hanem a magam valóságát is tulajdonképpen ez által értelmezem újra azzal, hogy ugyanaz a láb, ugyanaz a fickó, ugyanúgy próbálja magát a lába által elhelyezni, de mégis mindegyik szituációban másképp fog ez hangsúlyt kapni. Ez azért fontos, mert ebben az egészben tulajdonképpen hasonlóságot érzek azzal, hogy mi van akkor, amikor különböző szerepekbe kerülök. Vagyok az apa, barát, szerető, munkatárs, fiú, és ezek mind-mind saját külön szerepeink. Ez is egy ilyen – lehet, hogy csak bennem felmerülő - gondolati sík, ami a képek által létrejött. Ami a kompozíciókat illeti, javarészt mindegyikkel egyetértek. Az a jó ebben a képsorban, hogy ezek tulajdonképpen mondható, hogy csendéletszerű kompozíciós játékok és nagyon jól érzi Bandi a tömegelhelyezést. Azt,hogy nem csak a tömeg számít, hanem annak a színe, formája és ez alakít ki együtt egy viszonyrendszert. Leginkább egyébként most itt a kaktuszos képre szeretném felhívni a figyelmet, mert ha nem lenne ott bal oldalon a polcnak ez a nagy fekete tömege, akkor ez a kép nem lenne jó. Szóval nem csak arról van szó, hogy ez egy 3 csillagos leckemegoldás, hanem arról is, hogy nagyon érdekes az, hogy ekkora nagy szünet után Bandi jelentkezik valamivel és úgy tűnik, hogy az eszköz által (fényképezőgép) óhatatlanul, önkéntelenül megtalált egy formanyelvet. Nagyon könnyedén értelmezhetőnek tűnik ez az egész és nem csak a könnyedsége a fontos, hanem az, hogy természetesnek hat és ez a természetessége ennek az egésznek a legnagyobb ereje. Miközben pont a kompozíció az, ami kiragadja a hétköznapiságból – tehát természetes, de nem hétköznapi, miközben hétköznapi sztoriról beszél. Nagyon érdekes ennek a játéka. (hegyi)
értékelés:

silence

házi papucs hideg napokra

A leirat szerint a papucs itt a főszereplő, de én azt gondolom, hogy ez nem biztos, hogy 100%-ig így van – miközben persze értem, hogy a kompozíció is nagyjából rá utal. Én inkább nagyjából itt egy formai üzenetet érzek fontosnak – nagyon jó az, ami az üvegben megtörténik és nagyon jó az, hogy nem csak az üvegre koncentrálunk, hanem a háttér is bekapcsolódik ebbe a játékba. Most itt azért 100%-osan nem érzem tökéletesnek az effektet, amit kapunk, ezek a porcukornyomok, amik úgymond rákerültek a képre, nekem idegenek, enélkül tökéletesen rendben lenne a kép. Ez most nekem egy felesleges roncsolás, tehát – sőt tovább megyek, a papucson kifejezetten zavar, olyan, mintha egy festékfolt lenne. Én azt gondolom, hogy ez már csökkent a hatáson ez a koszolódás. Beszéltünk arról, nem is egyszer, hogy mi a helyzet a hibával és hogy az akkor tekinthető igazán előremutatónak, ha úgy ad hozzá a képhez, hogy egy új minőséget hoz létre. Itt most nekem ez a hiba megmarad hibának. A képpel viszont tökéletesen egyetértek. Sőt azt kell hogy mondjam, ahogy az előző elemzésnél is mondtam, mintha ez az új eszközhasználat egy új irányt nyitna ki Baránál. Azt hadd tegyem azért hozzá, mint a két képnél, hogy 700 pixelesek vagyunk – ezt neked is mondom Bara -, ezt érdemes kihasználni. Tehát nem tudom, hogy maga ez a telefon mire képes, mekkora képek elkészítésére, de érdemes lenne, ha van mód rá, akkor azt a méretet beküldeni ami itt maximálisan kihasználható. Az a furcsa az egészben, hogy miközben egy két dimenziós képet kapunk - fotográfiáról beszélünk -, pontosan ez a kettősség – az üveg és a valóság közötti kettősség - az, ami az egészet 3 dimenzióssá teszi. Mivel az üveg ezen az egész két dimenziós helyzeten belül, ha mondhatok ilyen furcsaságot, még két dimenziósabbá teszi az egészet és ez ad hozzá egy plusz szeletet, egy plusz dimenziót, egy plusz réteget, és ezen kívül még annyit hadd tegyek hozzá, hogy ha nem lenne ott ez a kábel, akkor számomra ez a kép nem lenne olyan nagyon érdekes. Tehát pontosan ettől lesz ez az egész kellő mértékben elvonatkoztatott a valóságtól. Köszönöm szépen, attól függetlenül megadom a 3 csillagot képre, hogy nem értek egyet ezekkel a pöszmösz roncsolásokkal és még annyit, hogy a leckebesorolás nem 100%-os. (hegyi)
értékelés:

Világos indul, matt kb 42 lépésben

Továbbra sem adtam fel, hogy ezt itt lefényképezzem úgy, hogy mások is annak lássák aminek én. Vagy sikerül előbb-utóbb, vagy összeszedem majd 10 év múlva egy sorozatba, mondjuk hiábavalóság gyakorlása címmel.

Hát a címből arra gondolok, hogy van szerepe annak, hogy mit látunk a sakktáblán. Bevallom, nem tudok sakkozni, ezért nem tudom, hogy ez most valami Lékó Péter nyitás vagy egy Kaszparov rosálás, de egy biztos, hogy határozott a gondolatiság. Annak nagyon örülök, hogy az eddigi irányon, amit ezzel a két puffal, és amit az asztallal gondoltál, nyitottál egy nagyot azzal, hogy megváltoztattad a kamera nézőpontját. A leírójellegű irány is abszolút vállalható és működőképes lehet, de mégis valamiért elmozgattad a kamerát és ezt a reluxát behoztad a történetbe. Ez azért fontos, mert kialakítottál egy a képen túlmutató kapcsolódási pontot és ez az, ami elindíthatja a néző fantáziáját. Ott a két puff, tökéletesek, ott az asztal, elfogadható, bár ez a műmárvány asztal ez nekem egy kicsit bajos, mert a színei nem túl szerethetőek, ott vannak a teáscsészék, amik már-már emblematikusak ennél a képsornál. Most meg van ez a sakktábla készlet is. Bevallom férfiasan, nem száz százalékig vagyok meggyőződve, hogy ennek a szerepe valós, hogy valós az igény, hogy ez a szereplő legyen, mert én úgy érzem, hogy ebben visszalépés történt, mert szájbarágósnak gondolom. Viszont a háttér az nagyon jól ritmizál ezzel az egésszel. Azt kell, hogy mondjam neked, hogy most egy nagyon határozott döntéssel én lehet, hogy lesöpörnék mindent az asztalról. Hagynám a reluxát, az asztalt meg a két puffot. Se csésze, se semmi. Nem kellenek, nem szükségesek, mert nagyon didaktikusan magyarázzák el azt, hogy itt most kettő ember van, ők teát isznak és ők sakkoznak. Csak most kimentek pisilni. Ha mindezt leveszed erről az egészről és hagyod a puffot, az asztalt meg a hátteret, szerintem a hiány az önmagában el fogja mesélni ezt a történetet. Lehet, hogy nagyon furcsa, amit mondok, de sokszor a kihagyás, a szünet, a csönd az többet mesél, mint amikor fecsegünk. Ha mindenféleképpen ragaszkodunk valami tárgyhoz, lehet, hogy egyetlen egy csésze is elég, miért kell kettő. Sosem egyforma egy ilyen szituáció. A barátság sem mindig arról szól, hogy mind a ketten egyforma hangerővel beszélünk. Aztán van egy másik irány, amit még szeretnék elmondani. Beindult a fantáziám és elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi lenne akkor, hogy ha ez a két puff meg az asztal kiemelődne ebből a környezetből, és valami egész más helyre kerülne át. Ezt az érzést és ezt a gondolatot a reluxa indította el. A reluxa olyan most, mint egy táj. Az árnyékokkal, a fényjátékokkal abszolút olyan érzetet tud kelteni, a fantáziámat olyan irányba mozdítja el, hogy mi van, hogy ha a szereplők kicsit Magritte-hez hasonlóan kikerülnek ebből a valóságból, és valami egészen szürreális helyzetbe hozod őket. Fölteszed egy felhőkarcoló tetejére vagy elviszed a tengerpartra. Nyilvánvalóan most olyan szinten mondok marhaságokat, hogy ezt innen ülve a meleg szobából könnyű mondani, aztán megcsinálni egy külön performansz. Tehát én most nem akarlak arra sarkallni, hogy bekerülj a sajtó nyilvánosságába azzal, hogy egy őrültet láttak az utcán aki cipelte a tárgyakat a 25. sugárúton. Szóval én azt gondolom, hogy nyilvánvaló, hogy ez egy fantázia játék, amit mondok, ettől függetlenül azért érdekes a kérdés, mert egyre inkább az a meggyőződésem ezzel a képpel kapcsolatban, hogy ebben a képben a két puff a főszereplő. Minden más felcserélhető, tehát tulajdonképpen még azt mondom az asztal is bármilyen lehet, a két puff nem változtatható, ezek a legfontosabbak. Annyira erős a jelenlétük, hogy meghatároznak egy alaphangot és képesek arra, hogy meséljenek. Azt nem tudom, hogy most ebből mit tudsz kibogozni, mert azt hiszem, hogy eléggé széles spektrumon reagáltam arra, amit látok és nem biztos, hogy ez most könnyen feldolgozható elemzés, de mégiscsak azt gondolom, hogy ez lenne az az irány amin érdemes elgondolkodni. Aztán lehet, hogy a te fejedben valami olyan kis vezérhangyát indítok el, ami aztán már az egész szerkezetet szét fogja szedni. Nem baj ez.
Sokszor szoktam mondani, hogy nem a végső mondatok kimondása a legfontosabb kérdés. Persze ennek az ember örül, amikor megtörténik, de az odavezető út fontosabb. Nagyon örülök annak, hogy ezen az úton partner vagy és ezt a többieknek is példaként mondom, hogy nagyon fontos, hogy ha van egy gondolatunk, akkor, amíg nem érezzük azt, hogy az megvalósult, avagy abszolút kifutott és zsákutca, addig dolgozzunk vele, ne dobjuk el egyből. Ne egy képben gondolkodjunk, utána születik egy elemzés, majd elraktározzuk, hanem próbáljunk meg reakciókat adni egymásnak, magunknak az olvasottakra, látottakra. Mindenféleképp azt gondolom, hogy most egy olyan döntést fogok hozni, ami nem a szokványos elemzési döntés, mert én azt mondom, hogy Szilárd folytasd ezt az irányt, de ez nincs kész, viszont abszolút becsülendő az, hogy ezzel foglalkozol. Tehát nem a kép az, ami elsődlegesen megkapja a három csillagot, hanem Szilárd. Remélem ezt a többiek is értik, hogy miért mondom. (hegyi)
értékelés: