Feladatmegoldás

Azt gondolom, hogy ez egy rendkívül erős első lecke. Annyi technikai megjegyzést hozzá tennék, hogy érdemes a 700 pixel adta lehetőségeket kihasználni. Ha már ekkora képet fel tudunk tenni, akkor azt közelítsük meg - tehát ha ebből van egy nagyobb verzió, akkor azt szívesen kicserélem majd. Nagyon érdekes az, amit a kép létrehoz. Egyrészt két teljesen külön világ, amit látok a képen. Az egyik a valóság a lábbal, a másik az árnyjáték és a vízió, ami az árnyékkal jön létre és ennek a találkozási pontja, ahogy a lábujjak a földhöz érnek. Két világ általad kerül a képre és ez a két világ általad kerül viszonyrendszerbe, és ez a viszonyrendszer erős kontrasztot mutat. Még akkor is, ha mind a kettő a fényekkel és az árnyékokkal dolgozik. A valóság (a lábad) attól a furcsa kékes-rózsaszínes beütéstől nagyon érdekes transzpozíción esik át, ami a testen létre jövő árnyékok által mintha egy akvarellfestményt látnánk, létrejön. Ez az, ami térbelivé, plasztikussá teszi a formákat. Még akár azt is mondhatnám, ha nagyon egyszerűen szeretnék fogalmazni, hogy olyan ez, mintha egy szürrealista festő által kreált harisnya lenne a lábadra húzva. És nagyon érdekes az is, ami az árnyékokkal létrejön a földön – azok a torzulások, amik az árnyékban fellelhetőek, hogy a talpad és a bokád egy egészen furcsa formát adhat ki, és ez a két dolog jó ritmusban található meg, és ez még csak a formai elemzése a dolognak. Én itt érzek egy megközelítésbeli üzenetet is. Olyan ez az élmény, amit itt kapok, mint amikor az ember kioson a konyhába a hűtőhöz, hogy keressen magának valami nassolnivalót, és nem akarja felzavarni a környezetében lévőket, kora reggel van, hajnal tulajdonképpen és elindulok kifelé és nem akarom elveszíteni az egyensúlyomat - visszafogott jelenlétet ad ennek a képnek ez az üzenetrész. Most ha áttételesen akarok fogalmazni, akkor mivel egy új tagról, egy új tanulónkról van szó, ez az ő beköszönéséhez is adalék – ahhoz, hogy el szeretném foglalni a magam helyét ebben a közösségben, szeretnék jelen lenni, határozottan letettem a névjegyemet, de mégis mindezt úgy szeretném véghez vinni, hogy ne zavarjam meg a többieket abban a tevékenységben, amit végeznek. Nekem ez jön le erről a képről és azt kell, hogy mondjam Noémi, hogy ez egy nagyon határozott üzenet. Beszélgettetek ti a kommenteknél, amit én elolvastam, és amire én azt mondom, hogy nagyon fontos a reakció amit egymás képeire adunk és nem véletlen, hogy meghoztuk azt a döntést, hogy felkerülnek a képek – adva van némi idő, hogy ti egymás között kommunikáljatok, ebbe mi nem szólunk bele úgymond a stáb részéről, és aztán elérkezik a pillanat önmagára az elemzésre. Ritka az, amikor én magam a kommentekre reagálok – addig nem is szeretnék, amíg én magam az elemzést nem tehetem meg. Ha el is olvastam, ritkán vonom be az elemzésbe azt, amit olvastam a kommenteknél, mert nem szeretném befolyásoljon. Ki kell tartani a magunk gondolata mellett – akár a kommentekről, akár az elemzésről van szó, ezek azért vannak és arra jók, hogy átgondolhassunk esetleg olyan gondolatokat is, melyeket a nézőkben ébresztünk, lemérhessük azt, hogy amit mi mondani szerettük volna, mennyire sikerült átadnunk. Azt mindenféleképp hozzá kell, hogy tegyem, hogy még akkor is, ha én mondjuk azt mondom egy képre, hogy az 1 csillag vagy 2, vagy akár egy sem, az nem jelenti azt, hogy az a kép kötelezően rossz. Azt jelenti, hogy nem biztos, hogy az én általam felfogható üzenetrendszeren belül el tudta látni a maga feladatát. De itt nem születnek olyan ítéletek, amik végérvényesek és megmásíthatatlanok. Egyszerűbben fogalmazva, mindenki leteszi a maga névjegyét és a maga gondolatait és ebből mindig annyit kell kivennünk, nekünk mint alkotóknak, ami előrevisz, ami a nyitottságunkat növelheti, ami az ismereteinket bővítheti. Végezetül azt mondom, hogy ez egy 3 csillagos kép és megvan a leckemegoldás is. Noémi, várjuk a többi munkád is – nem muszáj megvárni az elemzéseket egy-egy új munka beküldésével – igyekszünk, de jöhetnek azok a leckék. Az első három lecke nagyon fontos és nagyon jól látod, hogy itt nem csak arról van szó, hogy képeket küldünk, beszélünk róla, aztán újra képeket küldünk, és még csak nem is arról, hogy megtanuljunk olyanokat, hogy most milyen blende és milyen fényérték mellett mi fog a képen létrejönni - ez nem jelenti azt, hogy ez nem fontos -, egyszerűen csak arról szól a Látszótér, hogy legalább olyan fontos az önismereti rész, mint a technikai. Reményeim szerint, ha tudunk segíteni valamiben, akkor talán ebben tudunk a legtöbbet. (hegyi)
értékelés:    

Valami nyaralóövezeti felvétel lehet, maguk a ritmusok jók lennének csak nem nagyon értem azt, hogy miért ebbe a napszakban készült a felvétel, hogy mi volt itt, amire a fuvarnak ki kellett volna futnia. A formák érdekesek? A háromszögek és a vízszintesek és az ebből létrejövő kompozíció? Vagy egyéb célból készült ez? Nem tudom, mert ezt a kép maga nem teszi egyértelművé. Hát és miért csend? Nem nagyon értem a kép címét sem. Tamás, én most itt kicsit zavarodottan állok a feladat előtt, hogy énnekem erre bármit mondanom kellene vagy elemezni, mert nem találok kapaszkodót, hogy miért készült el ez a kép. A leirat tető-tető-csík-csík. Ennél jobban hagy ne erőltessem, mert ha nem megy, nem megy. Nem tudok erre mit mondani. (hegyi)

Az az érdekes, hogy ebből a képből, miközben nyilvánvaló és egyértelmű, hogy ezek az autók haladnak és mozognak, mert hát nem véletlenül állnak ott ezen a betonúton és valószínűleg nem ott parkoltak le, hanem versenyeznek egymással, aközben olyan nagyon sokat nem kapok most meg ebből az élményből. Ha elmennék egy ilyen versenyre, akkor engem érdekelne az, hogy érezzem azt, hogy ebben sebesség van, ebben lóerők vannak, ebben kihívás van, ebben izgalom van és versenyhelyzet van. Ez most egy nagyon szép, élére vasalt ügy, csak hát ez meg nagyon nem erről szól. Nekem fontos lenne azt látni, hogy akkor itt most ez a két Volkswagen valamilyen időbeni elmozdulást végez. Mert ez a mozgás leckének a lényege. Nem kötelezően a bemozdulással lehet elérni, mert ezt a perspektívával és a térábrázolással is lehet érzékeltetni. Viszont ez most itt, ebből a fentről fotózott, távolságtartó megközelítésből megint Robert Capát igazolja, ha nem jó a képed, akkor nem voltál elég közel. Most is ezt tudom mondani, közel kell menni. Miért vagyunk ilyen távol? Az egy másik kérdés, hogy kapunk-e jegyet oda ahova kell, beengednek-e, van-e erre egyáltalán módunk. Ha nincsen akkor a kép nem lesz meg. Én most ezt nem érzem megoldottnak ezt a leckét. (hegyi)

Amikor megláttam a képet, nagyon meglepődtem. Előbb láttam magát a képet, mint azt, hogy ki küldte be és az első reakcióm, az az volt, hogy Dávid nem is ilyen területen szokott dolgozni. Aztán közben, ha jobban végiggondolom, nem idegen tőle ez a fajta professzionalista szemlélet. Amikor a lepukkant szobában, tüllszoknyában felugrott, ahhoz is kell, hogy kigyakorolja az ember azt, hogy hova és mekkorát ugrik, az hogy ez milyen módon fog fényben és térben megjelenni, tehát mindenféleképp úgy érzem, hogy ez a fajta előképzettség vagy ez a fajta kíváncsiság benne van Dávidban. Én arra szeretném egyébként őt sarkallni, hogy mutasson még ilyen munkákat, gyakorolja még ezt a képi ábrázolásmódot, mert ez fogja megadni a biztonságot, hogy később a csendéleteink, tárgyfotóink vagy akár egy enteriőr berendezése hogyan történjen meg. Nagyon tetszik a képen a témaválasztás, nagyon jó ez a kék, mert kellően visszafogott, de mégis van benne erő és élénkség. Jó ez a piros pöttyös bögre és nagyon jól ritmizál ez a piros ehhez a kékhez. Ízléses a tányérnak a megválasztása is és nagyon gusztusos a pite. Mondjuk, én egy kicsit talán kevesebb cukorral kérném majd, hogy ha lehet, mert ez most egy kicsit a struktúrát már gyengíti, de maga a geg az, ami ennél a képnél tíz pontos. A fröccsenő tej, a szóródó cukor ez mind-mind nagyon jó ötlet. A világítás is plasztikus, jók a fények, jók a derítések, azt gondolom, hogy ez egy nagyon jól elindított feladat. Két olyan dolog van, amin én még talán csiszolnék. Mind a kettő a talapzattal foglalkozik, mint problémakör. Az egyik kérdés az az, hogy ez a faerezet mintát utánzó asztallap nekem határozottságában visszalépés a kék háttérhez képest. Sokkal kevésbé hangsúlyos, sokkal kevésbé határozott a jelenléte, sőt azt is mondhatnám, hogy olyan, mint hogyha ez még egy tesztje lenne valaminek és majd aztán ezt, hogy ha már kigyakoroltuk, hogy tényleg egyszerre fröccsenjen meg hulljon ez a por, akkor majd feltesszük a valós tárgyasztalra. Értem én, hogy ezen az asztalon reggelizünk, de ezt a valóságot felülírja az, hogy mit igényel mindennek a színdinamikája. Lehet, hogy egy narancs vagy egy vörösebb szín jobban dinamizálná ezt az egész történetet. Ez az egyik része a dolognak. Nyilván el kell gondolkodni azon, hogy ez hogy oldható meg. A másik, ugyanezzel a talapzattal foglalkozó kérdéskör, hogy oké, hogy hullik ez a porcukor hó, de nem nagyon értem, hogy miért nem szóródik mellé, vagy miért nincs ott kis morzsa a sütiből, vagy bármi, ami bontja a kötöttséget. Össze is kötné a két formát, tehát ez egy fontos dolog lenne, hogy ez a két, most különálló szereplőnk ne csak a felső régióban, a kék mezőben mozogjon át egymásba, hanem hogy ez megtörténjen a talapzatnál is. Egyrészt a humor részét is erősítené, mert nem kötelezően kell beletalálni a tányérba, másrészt formai megoldás is lenne, harmadrészt olyan most nekem, hogy már ötödször csinálom meg, mindig le kellett utána mosni az asztalt, mert mellé fröccsent a tej vagy valami baleset mindig történt és hát meg is tettem ezt, lemostam az asztalt, igen ám, csak ettől steril lett. Tehát ami a felső részében a vicc és a humor és az élet, az most az alsó részében a visszafogott, majdnem azt mondom, hogy konzervatív megközelítés. Ez nekem annyiban mindenféleképp hiányérzetet okoz, hogy ez a két tárgy valahogy össze kéne, hogy kapcsolódjon. A kommentároknál fölmerült a kérdés, hogy mi a helyzet a bögre fülével. Én nem mondom, hogy egy didaktikus megközelítés kell teljes ábrázolásban, de ennél kicsit határozottabb jelenlétet kéne adni ennek a fülnek, már csak azért is, mert most sejthető, hogy ott a fül, de azért pont attól, hogy a tej is ad egy amorf formát, ezért nem olyan értelmes a jelenléte. Vagy ne legyen egyáltalán fül, vagy ennél egy kicsit több kéne. Mindezzel együtt ez egy háromcsillagos kép és csak azért nem leckemegoldás, mert az gondolom, hogy jó lenne, ha ehhez a leckéhez érkezne még Dávidtól kép. Egyébként ez a többiekre is igaz, hiszen akkor, amikor ezt a leckét létrehoztuk, azt gondoltam, hogy sokkal több főzést kedvelő, sütésben jeleskedő tagunk van, aki mindezt szeretné gusztusosan tálalni képi tartományban is. Magyarán, itt nem csak a kész termékeket érdemes beküldeni, hanem érdemes lenne talán elkezdeni egy közös munkát is ebben a leckében. Hiszen itt nem másról van szó, mint az enteriőrről, a csendéletről, a tárgyfotóról. Ez egy olyan irány, ami annyiban speciális, hogy az ételt is eladhatónak, gusztusosnak kell mutatni, kívánatos termékeket kell nekünk produkálni. A leirat pedig azért segít, mert itt nem csak olyanok vannak, akik a számítástechnikával vagy a fotográfiával akarnak foglalkozni, hanem olyanok is, akik szeretnek esetleg egy jót enni. Várjuk a folytatást és kíváncsi vagyok Dávid véleményére arról, amit itt most elmondtam. (hegyi)
értékelés:

Nagyon szép képet kapunk egy kis falucskáról, azt is mondhatnám, hogy ez egy légi felvétel, függetlenül attól, hogy a felvonótól, egy hegytetőről vagy magáról a felvonóból készült, ez mellékes, a végeredmény számít. Ez a madártávlat, amit itt most kapunk, abszolút képeslapra illő, és nagyon szép az, ahogy a havas fenyők ezzel a grafitszürke vonulattal jelentkeznek itt a képen, és nem a jól megszokott zöldes árnyalatban. Az utómunka azért ráférne erre a képre, érdemes lenne egy kicsit a háttér facsoportjait vagy ezt az egész háttérben húzódó domboldalt sötétebbre venni tónusban ahhoz, hogy az előtér, középtér, háttér ritmus viszonylatában a térbeliséget erősíthessük. Az utómunkával adós maradt István, viszont maga a megoldás az egy jó képi megoldás. Erre most megadom a három csillagot azzal, hogy érdemes lesz majd egy újabb utómunka-tábort elindítanunk a tavasz folyamán és remélem, hogy István eljön ebbe a táborba. (hegyi)
értékelés:

Kedves Ágnes, köszöntünk itt a Látszótéren - azért az nem titok, hogy segítőnk vagy abban, hogy az elemzések elérkezzenek hozzánk, és hát most az az érdekes helyzet állt elő, hogy a saját elemzésed gépelheted le, és nagyon örülök annak, hogy végre munkákkal is jelentkezel. Ráadásul egy olyan élményanyagot dolgozol föl, ami nem csak a személyességével hatásos – tegyük hozzá, hogy bár nálunk nem annyira szokásos irány, amit mutatsz, de egy nagyon érdekes, érvényes, sőt én azt gondolom, hogy egy nagyon fontos irány, amikor a kép és a szöveg olyan szinten talál egymásra, hogy nem mankói egymásnak, nem magyarázói egymásnak, hanem tökéletesen egy értéken lévő közlési csatornák. Önmagában a szöveg is tökéletesen rendben van, önmagában a kép is tökéletesen rendben van, de az 1+1 az nem kettőt ad ki ebben az esetben, hanem hármat. Sikerült valami olyan pluszt létrehoznod, ami valahogy a szöveg és a kép között lebeg félúton és ez nem egy egyszerű dolog egyébként. Azt is mondhatnám, hogy amikor az ember fotóalbumokat nézeget, és akkor most itt hadd idézzem ide Szebeni András nevét, aki Esterházy Péterrel készített egy zseniális könyvet a Vajszínű árnyalatot, és én azt gondolom, hogy az az irány az, aminél ezt az élményt már egyszer átélhettem, de mondhatom akár Baricz Kati nevét is példaként ehhez a helyzethez. Tudom, nem lehet megúszni, tessék beszélni a képről is. Én azt gondolom, hogy az első lecke nem egy könnyű lecke, mindazzal együtt nem az, hogy egyébként maga a felhívás egy vicces felhívás is lehetne, hogy „Készíts portrét, amin nincs rajta az arcod!” micsoda egy fabula. Szerintem persze itt ez egy jól érthető dolog, hogy a lenyomatunk, a helyünk a térben, vagy abban az élethelyzetben, amiben vagyunk, ez ábrázol minket és itt is erről beszélünk. A hajról, a test tartásáról, erről a kócosságról, a nagyon finom tónushelyzetről amit kapunk – tehát ha csak a képet nézem és még ki is takarom a kezemmel a szöveget, hogy teljesen próbáljam magamból kitörölni, hogy itt létezik egy szöveg, akkor is azt gondolom, hogy ha nem is biztos, hogy azt kapom meg amit a szöveg leírt, de valóban azt az élményt kapom, amikor éjjel a kis olvasólámpánál fölül az ember az ágyban, vagy az ember párja fölül az ágyban, és ennek a lenyomata jelenik meg a falon. Tehát mindenképpen olyan élményhez nyúltál ami megvan, mint közös halmaz és mégis egyedivé tetted a saját ábrázolással és ez egy jól felfogott leckemegoldás. Megvan a 3 csillag és megvan az első lecke. Ne várj az elemzésre, pontosan tudod, hogy dolgozunk, tehát tudod mi a helyzet, igyekszünk... Ez a többieknek is szól, hogy nem kell megvárni minden következő képpel az előző kép elemzését. (hegyi)
értékelés: