Feladatmegoldás

Haladunk. Fontosnak tartom elmondani, hogy érdemes összehasonlítani Zoli első önportréit azzal, ami itt történik. Az egy nagy lépés, hogy megtette Zoli a kedvünkért azt, hogy levette a szemüveget. Az előző elemzéseknél ez fölmerült kritikaként, hogy mennyire tud őszinte lenni a kép akkor, ha személyes közlés közben ottmarad egy szemüveg, mint védekezési forma. Én úgy érzem, hogy ez a kép bizonyító erejű arra nézvést, hogy a tekintet, az arc nagyon fontos, még akkor is, ha a gyakorlatban ez nem biztos, hogy olyan szinten komfortos, mint a jól megszokott helyzetem, hogy mindent élesen látok, és a szemüveg ott van a kezem ügyében, tehát bármi baj történik, kapaszkodhatok bele. Tudom, hogy furcsának fog tűnni az, amit mondok, ez egyfajta korlát elengedés. Az ember mindig kapaszkodókat keres, a világban, a párkapcsolati helyzetben, a barátságában, a munkában, különféle kapaszkodókat gyárt vagy talál, és ezek könnyítik meg a hétköznapi kommunikációt. Igen ám, de akkor, amikor saját magam megfejtésén dolgozom, akkor fontos az, hogy ezeket a kapaszkodókat szép lassan engedjem el. Még akkor is, ha ettől a bizonytalanságom nő, de ez csak egy ideiglenes helyzet, mert amint elengedtem ezeket a kapaszkodókat, új területeket fedezhetek föl, új készségeket, képességeket. Ilyen kapaszkodó a szemüveg is. Az, hogy megkaptuk Zolit enélkül a segédeszköz nélkül, az abban segít, hogy talán ő is átértékelje a saját énképét, hogy milyen módon határozza meg önmagát, hogy első helyre teszi-e azt, hogy ő szemüveges. Ami a képet illeti, még mindig azt mondom, hogy van mit tisztázni és javítani, erre nézvést nagyon nagy előrelépésnek tartom azt is, hogy magával a forgással, a mozgással elmosta a hátteret, és kevésbé hangsúlyos formák jöttek így létre, kevésbé kezdek el azon merengeni, hogy vajon mi lehet azokon a polcokon. Tehát mindenképpen jó ez az irány, és az is jó ebben a képben, hogy akarva-akaratlanul, de még mindig látszik az, hogy van még hova továbblépni. Ez jó, mert amikor már bent leszünk a végcélnál, akkor onnan már föltesszük a kérdést, hogy hogyan tovább. Most még van út előttünk, ezen az úton szerintem érdekes és izgalmas továbblépni. Mire gondolok? Egyrészt arra, hogy ebből a közegből több irányba el lehet indulni. Egyrészt el lehet indulni egy abszolút sematikus vagy indiferrens környezet felé, ahol még kevésbé látszanak háttérben tárgyak, ez akár megvalósítható egy sötét lepellel, és kevesebb világítással. Elindulhatunk abba az irányba is, hogy valóban meséljen az a háttér, amit kapunk. Még mielőtt Zoli belefogna ebbe a második irányba, azért lenne jó talán az elsővel foglalkozni, mert utána elkezdhetjük majd lépésről-lépésre felépíteni azt, hogy milyen tárgyakkal, milyen környezettel, hogyan tudok magamról mesélni. Én most úgy érzem, hogy az lenne a fontos, hogy a testemmel, az arcommal, az arckifejezésemmel, a gesztusaimmal hogyan tudok mesélni. Érthető a cím, érthető az, hogy ezt milyen gesztussal próbálta Zoli megvalósítani, nyilvánvaló, azért ez a gesztus nem itt ér véget, mert egy más képkivágásban a karoknak lehetne nagyobb szerepe, mert itt most nem egyértelmű teljesen az, hogy ez egy körtánchoz nyújtott kéz. Tűnhet annak is, hogy a kamerát tartja kézzel, és még akkor is, ha ez így van, érdemes azon elgondolkozni, hogy hogyan lehet ennek a hatását (mármint annak, hogy ez egy technikai megoldás) csökkenteni. Van egy nyakig begombolt pólóingünk, ez is üzenet jellegű, hogy nem csak a ruházat mennyire fontos, hanem hogy az nyakig be legyen gombolva, de nincs nyakkendő, tehát tulajdonképpen oktalan a nyakig gombolkozás, mert az én tapasztalatom szerint ezeket az utolsó gombokat azért helyezik el ezeken a ruhákon, mert az a fontos, hogy a nyakkendőnél ne kandikáljon szanaszét a gallér. Itt most ez is egy érdekes kérdéskör. Az arc az, ami a legtöbbet meséli. Többször elmondtam, de talán nem felesleges újból megemlítenem, hogy takarjuk le a szemet, és nézzük, hogy mit mesél a száj. Ha ezt megtesszük, akkor ez az érdekesen felhúzott szájív az egyik oldalon nem biztos, hogy tökéletesen az elégedettség vagy a mosoly jele, hanem lehet kritika is. Ha letakarjuk a szájat, és csak a szemet nézzük, akkor a szem nem vidám. Tehát úgy hív körtáncba minket Zoltán, hogy nem teljesen ért ezzel a helyzettel egyet, nincs meggyőződve arról, hogy ez így biztosan jó lesz-e, és elég fáradt és szomorkás hangulatban van, legalábbis a képről ez jön le. Én azt gondolom, hogy ez egy három csillagos kép, fontosnak tartom az úton, és folytatásra kérném Zoltánt. (hegyi)
értékelés:

Nekem ez a kép egy tetszetős kép. Jó a ritmusa, jó a kompozíciója. Nagyon jó, hogy ott van ez az ágy és ennek az oszlopa és a kis függönye, a testen lévő lepel is nagyon jó, ami a feneket takarja, és akkor azt kell, hogy mondjam neked, hogy vérzik a szívem az utómunka miatt. Mert itt megint ugyanúgy, mint néhány héttel ezelőtt a hajnál, belenyúltál valamibe amibe nem kellett volna belenyúlni, amit nem értek, hogy miért matattál ott, itt most tulajdonképpen a jobb oldala a modellnek végig van rajzolva és ettől egy érdekes sráfozásos tónusátmenet jött létre, ami abszolút nem illik bele ebbe a képbe. Ezért érdemes lenne visszamenni és olyan korrekciót elvégezni, ami nem hozza ezt így ki. A másik pedig az ékszer. Ennél a képnél én zavarónak érzem a nyakláncot, a gyűrűt is, de a nyakláncot végképp. Miért nem lehet azt mondani a modellnek, hogy „figyelj, fotózunk, kérlek vedd le az ékszereidet”? Mert így óhatatlanul egy óra-ékszer üzlet reklámjának is tűnhet az egész – nagyon visszafogott reklám, nagyon ügyes, de mégiscsak menjen, vegyen aranyat a csajnak, ez kihoz ebből az egész lírából. Felépítesz valamit, ami gyönyörű és az utómunka meg a lánc nekem elviszi ennek az ízét más irányba. Közben azt kell, hogy mondjam, 100%-ig egyetértek minden egyéb részével a képnek. Hát, kár érte. Ez így most 2 csillag. Az utómunkán valószínű tudsz javítani, retusálást nem javaslok, egy nyakláncot hadd ne retusáljunk le, hanem erre mondja azt a Demeter, hogy „és visszamentem, és megbüntettem magam, és újból megcsináltam” tehát Attila, ha lehet ezt még ismételni, akkor kérnék egy ismétlést. Ugyanis az ékszer olyan, mint a szemüveg. Adott történetnek nem kötelezően része, és aktnál minden, ami idegen, küldő tárgyi kapcsolódás, kiküszöbölendő. Demeter amikor az Ádám és Éva képét készítette, már fél tekercs filmet elexponált, amikor észrevette, hogy édesanyján rajta maradt a papucs és a karóra. Szerencsére volt még pár kocka, levetette, és elkészülhetett a kép. Itt te létrehozol egy meghitt, érzékeny és bensőséges világot, finom, és erre baingg, a lánc és a gyűrű, már el is pukkant a varázslat. (hegyi)
értékelés:

Volt egy vitánk a hó színéről. Lehet-e a hó kék, van-e ennek létjogosultsága, ki kell-e korrigálni? Én ezt egy egészen más szituációban és egészen más attitűddel készült kép esetén azt mondtam, hogy ki kell korrigálni. Most akkor vessétek rám a követ, hogy én egy következetlen pasi vagyok: ennél a képnél nem érzem ennek szükségét, hogy ehhez hozzá kellene nyúlni. Még azt sem gondolom, hogy a háttérben lévő fénnyel túl sokat kellene matatni - talán egy fél fényértékkel lehetne kevesebb, de ez utómunkával visszavehető. Maga a helyzet, amit észrevett Zoli, és az, hogy ezt úgy tudta ábrázolni, hogy nincsenek koszok, nincsenek lehullott faágak, tehát intakt maradt maga a közlés képhatáron belül és nincsenek civil tárgyak, abszolút jót tesz a képnek. Érthető maga a madár lábnyom és annak szerepeltetése, nem tudom milyen más állaté lehet ez. Jól ritmizál, jók a buckák – az egész sztori összeállt és egyben van. (hegyi)
értékelés:    

Sokáig vacilláltam azon, hogy most ez egy jó kép avagy sem, és mit is kezdjek, melyik részével. Nem tudtam dűlőre jutni. Azért nem, mert érdekes az is, ami a háttér és a tető között történik; a hó és annak árnyékos része és a valós világban ábrázolódott faágak közötti párhuzam, aztán az is érdekes, hogy ezt az egész tömeget lezárja a kerítés girbe-gurbasága, játékossága, de valahogy, fene tudja miért, nem nagyon találom azt, ami ezt össze tudná kötni. Talán akkor, ha utómunkában dolgoznál ezen annyit, hogy a hó felület kontrasztosabb, keményebb lehessen, akkor lehet hogy megtörténne az, ami összerántja ezt az egészet. Most valamiért nekem ezek még külön szólamok és nem együtt szólnak. Ezért nem tudok még erre mit mondani, hány csillag stb. mert valamiért nem állt össze, egyenlőre nem találom a magyarázatot, hiába nézem többedszerre. Valószínű, hogy ez itt a középső térnél - a hó felületnél - úszik el. (hegyi)

Hát Attila, most bajban vagyok ennél a képnél. Azért, mert megint belecsúszunk ebbe a glamouros játékba egyrészt (ez az utómunka, ezen lehet változtatni), másrészt van olyan része is a képnek, amit nem értek. Mi történt itt a kislány hajával? Olyan, mintha felakasztottuk volna egy zsinegre a hajánál fogva és ő ott lógna. Nem értem, hogy ott mi történt. Lehet, hogy ez valami fodrászati megoldás, de ebben a vágásban, ahogy a fejtetőnél így vágtál, érthetetlenné válik, hogy milyen hajtincs az ami belóg. Közben látszik, hogy itt elől húzódik is ez a haj (meg lett kötve stb.), mindenesetre ott valami nem teljesen stimmel. Még valami, hogy itt a főszereplő eltakarja az egyik szemét és ez egy jó játék, jó gesztus, ugyanakkor nekem kérdéses az, hogy ha már az egyik ujjánál kikukucskálnak a hajszálak és ezt a viccet elkezdtük, akkor a többi ujjához is valamilyen kapcsolódást ki lehetett volna találni. Így olyan, mintha ott az egy tincs lenne olyan furcsán odatéve. Még egy dolog. A ruha tónusai. Nem tudom, hogy ez egy fehér vagy világoskék ruha lehetett, de egy biztos, hogy tónusban most vetekszik az arccal. Ha megfigyeled és elkezdesz takarni és letakarod nagyjából azt a részt, ami a ruha, akkor egyből elkezd élni a gesztus, egyből mesélni kezd a szem, tehát minden fókusz oda vonzódik. Most ezzel a világos tónussal versenyre kel a két dolog, és innentől kezdve elkezdek a szememmel le-föl járni, a szem, a kéz, aztán lemegyek a ruhára, akkor megint onnan vissza – ott nincs sok minden amit nézegessek, akkor megint lemegyek, tehát nyugtalanná válik az egész. A felkészülésnél lehet készülni azzal, hogy legyen egy másik ruha, hogy lehessen változtatni. De ha ez nem működik, akkor a világítással, takarással kevesebb fényt engedünk a ruhára, vagy az utómunkában lehet maszkolni. Egyébként maga a gesztus jó, csak ügyeljünk arra, hogy érthető legyen ami a képen mi történik. Most ezzel a vágással furcsa az egész, groteszk, nem tudom visszakódolni. Én azt gondolom, hogy mivel a kép egy része javítható, úgy nagyjából a két csillag körül vagyunk. (hegyi)
értékelés:

Ez egy nagyon jó irány, amit látok, Egon Schiele munkáit, önaktjait tudnám hozni példának, mint lehetséges esztétikai és kifejezésbeli vonalat. Megint elindul valami a háttérben az árnyékkal és az előtérben is van kapcsolódás (itt most kevésbé érzem problémásnak, mint a vágy képednél), jó ez a dekomponáltság, az hogy ellentétesen komponáltad a teret, mint ahogy az a klasszikus megoldásoknál szerepelne. Minden rendben volna, akkor, ha kezdtél volna valamit a modelled kezével. Így most a kezek furcsák. Olyan, mintha valami marionettbábu lenne, aminek leszakadtak a zsinórjai. Nem tudom, nekem ez így most nem jön össze, tehát így ne vágjunk. Valamilyen funkciója a karoknak mindig van. Mit csinál ő most ott a két kezével? Valami történik, de nem látom, hogy micsoda. Valamiért levágtad azt, hogy ő most ott kapaszkodik valamibe vagy fog valamit kezébe, vagy nem tudom… de ezt most valamiért lehagytad. Ez az egyik. A másik, hogy arra figyeljünk oda, hogy - lehet ez most napozástól is, bármi mástól - más színtónust hoz itt az arc, mint a test. Lehet, hogy ez most a világítás differenciájától van, de ezt itt érdemes utómunkában valamelyest rendbe hozni. Ott voltál az utómunka táborban, láttad - tessék alkalmazni azt, amit ott tanultunk! Ne csak nyersen küldjünk el egy képet, hanem tessék az utómunkával segíteni ezen! Most egy kicsit olyan, mintha külön életet élne a fej és a test. Szóval a gesztus jó, de a miért az akkor derül ki, amikor már valamilyen sztori is elindul, és itt most nem a szájbarágás a lényeg. Elég lehet csak a melle előtt karba tenni a kezét, vagy a feje mögé tenni, vagy elég a képhatárhoz közelíteni a karokkal, mintha tartanának egy képkeretet, kifeszíteni ezt a két kart - tehát sok minden lehet az irány, nem akarok neked ebben konkrét tanácsot adni. Neked kell ezt megtalálni, valamilyen közlést, információt át kell tudni adni és ehhez kellenek a karok. Ugyanis az aktnál, az emberábrázolásnál az a vágás szempontja, vagyis hogy vághatok-e és ha igen, hogyan, hogy mi a közlsé fő iránya. Ha a test tömege, akkor lehet torzó, akkor vágható kar vagy láb, mert a fő "mutatnivaló" az a test. Ha arányaiban összemérhető a test és a végtagok, ha elindul valami gesztus, akkor azt be kell fejezni, nem lehet csonkolni. Vagyis a test bármely része akkor hagyható le, ha nem vesz részt a közlésben. Még valamit a végére: a test is képes beszélni, ahogy az arc is, a testnek is vannak gesztusai, ahogy az arcnak is, ezek egymással ellen- vagy kölcsönhatásban vannak, de nem elválaszthatóak. Ezt én most visszaadom ismétlésre. (hegyi)