Feladatmegoldás

Hát elindul a rakenroll. Egy ilyen rockabilly fazont látunk itt, aki akár a Megáll az idő cimű filmből is idejöhetett volna közénk. Ami azért bennem fölmerül, az az, hogy megint kérdéses számomra, hogy ezt a képet te magad készítetted magadról, vagy pedig rólad készítette valaki. Ez egy ilyen becsületkasszás dolog, én most úgy veszem, hogy te készítetted önkioldóval. Amit nem nagyon értek, az az, hogy most akkor be akarunk mozdulni, tehát dinamikát akarunk ennek kölcsönözni, vagy nem. Mind a kettőt el tudom fogadni. Talán ennek a képnek most jobban állna az, hogy ha ez a bemozdulás még határozottabb lenne és nem csak a hajnál jönne létre. Tehát megint azt mondom, hogy az őszinteségével és a geggel semmi baj nincsen, a kivitelezés egy kicsit pontosítandó. Ettől még a három csillag és a leckemegoldás megvan. Azt hozzáteszem Tamás, hogy amikor azt mondom, hogy az első három lecke háromcsillagosan megvan, az nem azt jelenti, hogy azzal a leckével nem kell foglalkozni többet. Sőt, várjuk a folytatást. (hegyi)
értékelés:    

Kedves Tamás, köszöntünk itt a Látszótéren! Nagyon jó élmény az, amit megosztasz velünk, nagyon jól megfogott pillanat. A kamera nézőpontjával nem százszázalékosan tudok egyetérteni. Itt a kép fölső régiójában az égből, ami egy nagy szürkeség, merthogy egy nyári verőfényes időről beszélünk, adsz egy olyan kétujjnyi részt, amire nagyon nagy szükség nincsen, viszont ezt a kétujjnyi részt nagyon jó lett volna hozzáadni a kép aljához. Bevallom férfiasan, jó darabig kellett nézegetnem ezt a képet, amíg rájöttem, hogy ez egy csúszda. Tehát az igazság az, hogy ennél formailag azért többet mesélt volna erről a sztoriról, ha magáról a csúszdáról többet kapunk, mint az égről. Azt is hozzáteszem, hogy itt a szereplőből is többet kapnánk, és ez fontos lenne. A leckét ettől függetlenül adom vissza ismétlésre. Ez egy önportrés lecke, az önportrét magunk csináljuk, nem rólunk csinálják. Igen nagy valószínűséggel ezt a képet nem te készítetted magadról, hanem rólad készítette valaki és akkor ez az ő képe, nem a tiéd. Mindemellett amit eddig elmondtam, kérem, hogy ezt a leckét tessék megismételni, úgy, hogy saját magadról készített képet küldesz. (hegyi)

A helyzet ugyanaz, Ágnes amit már az előzőeknél elmondtam. Keress olyan világítási helyzetet, aminél nem ennyire erősek az árnyékok, mert itt most ez konkurál egyrészt, másrészt jó lenne ha instruálnád a modelledet abban, hogy milyen érzelmeket éljen át. Ebben neked kell segíteni, hogy ezek az érzelmek megszülessenek a modellben, mert most a póz és az arc gesztusa között óriási különbséget látok és ettől nem nagyon értem, hogy mit akarsz mondani ezzel a képpel, miközben a test gesztusa önmagában tökéletes. Tehát még azt is mondom, ha nagyon extrém akarok lenni, hogy ez egy torzóban tökéletesen jól működne, ahhoz viszont az alsó régiókat is be kellene kapcsolni és akkor akár a fej lehagyható is lenne. Most ez így nekem nem nagyon működik – ráadásul tegyük azt hozzá, ami az előzőekre is igaz, hogy ez a borostás megoldás nekem olyan, mintha valami statiszta ugrott volna be a főszereplő helyett. Ebben is kell a modellnek segíteni - sminkben, korrekcióban - mert engem most ez kivisz ebből a történetből. (hegyi)

Én örülök annak, hogy ez a javítás megérkezett a képet illetően – sokkal inkább helyén van a dolog, tehát ez 1 csillagot mindenképpen megér. Aztán majd azt remélem, hogy alkalmasint ez a kép expozícióban is ismétlésre kerülhet. Megmondom miért. Mert azon már, ami most a világítással létrejött, nem biztos, hogy lehetett segíteni, hogy ennyire kopogósak és kemények a fények. Érdemes egy-egy ilyen helyen, ha vannak kedvenc helyeink, akkor ott több időt eltölteni – megfigyelni, hogy az egyes fényviszonyokban milyen arcát mutatja felénk az adott objektum. Teljesen más a verőfényes déli fény, mint ahogy mondjuk egy tavaszi hideg időben egészen karcos fény is teljesen mást mutat, vagy egy délutáni surlófény, szóval én azt gondolom, hogy egy épületnél a trükk és a titok itt van. Tehát az egy csillag mindenféleképpen jár arra, hogy a kompozíció helyre lett hozva és az ismétlés még mindig fennáll abban az értelemben, hogy érdemes lenne majd ezt tovább gondolni. Mert most bár az anyagszerűség abszolút érthető, de olyan szinten kopog az egész, hogy ettől érzelmileg nem tudok hozzá közel kerülni. Ott van fönt, ezt mutatja az elrendezés, de ott fönt ez olyan szinten távol van tőlem (most nem csak a fizikai távolságról beszélek, hanem legfőképp az érzelmiről), hogy nem biztos, hogy én föl akarnék menni most. Szerethetőbbé kellene tenni ezt az egészet és ennek a titka a fényben van. (hegyi)
értékelés:

Nagyjából azt tudom elmondani, amit az előző képnél, de itt most vannak esztétikai és formai gondjaim. Adva van egy modell és azzal, hogy őt most belekényszeríted abba, hogy valami pózt utánozzon le, ami a festményen van, ezt ő mindenféle meggyőződés nélkül teszi a kép tanúsága szerint. Van egy bujkáló mosoly az arcon, tehát tulajdonképpen az egész nem belső átélt élmény, hanem a kedvedért megvalósított mozgássor, nagyon erősen ügyelve arra, hogy minden gesztus a helyén legyen. Ez jó, én értem ezt – de azért alapvetően egy modell sosem csak annyi, hogy beállítom mint egy babát. Tehát erre itt figyelni kell, hogy az ő saját személyisége tudjon érvényesülni, még akár a másolat kárára is. Tehát nem kötelező mindent szolgai módon lemásolni akkor, amikor egy kép mint ihletadó szerepel. Egy kiindulási alap lehet, de az adott szituáció saját magát úgymond kiforogja, és akkor fog ez a dolog igazán működni, hogyha ez a munka majd el fog tudni indulni. És itt megint azt mondom, hogy a saját belső gondolatomat kell először megtámasztani és utána, amikor ebben már biztos vagyok és 100%-osan tudom, hogy mit akarok látni és azt hogyan fogom elérni, akkor kell a modellt is ebbe a mesébe bekapcsolnom és akkor kell az ő habitusát és az ő személyiségét és érzelmeit figyelembe véve ezt az egészet képpé formálnom úgy, hogy figyeljek arra, hogy mi az, amit az ő személyisége mesél. Én úgy gondolom, hogy itt ha van probléma, akkor ezzel van probléma. Ezért én ezt a képet nem ismétlésre, hanem továbbgondolásra adom vissza. (hegyi)

Azért érdekes ez a kép, mert valami olyan pillanatot ragad meg, ami a kontrollvesztés pillanata. Ezt kétféleképpen mutatja: egyrészt a dupla expozícióval (tehát a vertikális elmozdulással), másrészt magának a gesztusnak az elrajzolásával, a rúzzsal, ami az arcra tévedt, és a normálisan megszokott helyét elhagyta, túlfesti ezt a szájat, és maga a száj tartása is nyilván arról szól, hogy itt valamilyen belső önmegfigyelés vagy belső önfelszabadítás zajlik. Aki már látott nőt szájat rúzsozni, pontosan tudja, hogy ennek egy nagyon erős kontrollja van ahhoz, hogy ez a műveletsor maradéktalanul végbemehessen. Úgyhogy ez a része abszolút jól működik nekem, van egy enyhe filmes áthallása ennek a történetnek ezzel a vertikális ismétlődéssel. Én azt gondolom, hogy ez egy tökéletesen jó megragadása a vágy értelmezésnek, mert a képnek a legnagyobb ereje abban rejlik, hogy elkapja azt a pillanatot, ami az érzések közül a vágy felismerésének, megélésének első pillanata. Én ennek nagyon örülök. Mindazzal együtt, hogy technikailag lehet ezen javítani – nagyon remélem, hogy Éva előbb-utóbb be tud szerezni magának egy komolyabb fényképezőgépet és akkor az eddig beküldött képeket újragondolva technikailag magasabb szinten meg tudja ismételni. Bár úgy gondolom, hogy ennél a képnél még a technikai is kevésbé gond, pontosan azért, mert a személyességhez ad hozzá – a belső megéléshez, a szubjektivitáshoz. (hegyi)
értékelés:    

Ahogy nézem a képet és figyelem azt az irányt, amerre mozdulunk, van egy olyan érzésem, hogy a vágytól egyre messzebb kerülünk. Talán érdemes lenne egy kicsit meditálni azon, hogy mit is jelent maga a vágy. A vágynak szerintem nincs köze még a beteljesüléshez, nincs köze a gyönyörhöz. A vágy még csak ennek az egésznek az előszobája. Tehát akkor, amikor vágyról beszélünk, akkor szerintem a dologban sokkal több az, ami a fantáziavilága, a kíváncsiságé, sokkal több ami egy elgondolt forgatókönyvé. Most én itt azt látom, hogy megyünk valami olyan irányba, amivel két eset lehetséges: vagy tárgyiasítjuk, vagy megpróbáljuk a valóságtól elemeli. A tárgyiasításon azt értem, amit már az előző elemzésnél is mondtam, hogy nem megkerülhető egy ilyen képnél hogy igenis, a melleknek szerepelniük kell. Azért is, mert különben mellébeszélés van. Ami viszont úgymond a másik irány lenne, ami kevésbé tárgyias – erre is tettem utalást, ez a világítással való játék. Én azt gondolom, azzal kellene most foglalkoznod, hogy a magad szerepét ebben megpróbáld megtalálni – és azért most itt hadd mondjak valamit: nem gondolom, hogy mindig komfortosan kell magunkat érezni. Ugyanis amikor belül maradunk a komfortzónánkon, akkor lehet, hogy a megoldások is jócskán belül maradnak a komfortzónán és mire ez a képi transzpozíció szűrőjén átjut, addigra a nézőhöz már egy olyan verzió kerül, ami jól lehet, érintőlegesen csatlakozik egy témához, de nem biztos, hogy ez érthető lesz a néző számára. Mondom ezt konkrétabban. Mi van akkor, amikor vágyról beszélünk? Valamilyen éhségről, valamilyen kielégületlen, kielégítetlen helyzetről, és ezt gesztusokkal kell valahogy szimbolizálni, mert a néző egy konkrét közlésnél, tehát akkor amikor az emberi testtel foglalkozunk, akkor nem tud mit kezdeni egy befejezetlen mondattal. Érdekes formai játékba kezdtél, legfőképp egyébként a hajaddal. Most ennél a képnél elértük azt a szintet, mintha egy műhaj lenne a fejedre téve, mintha nem is a te hajadról beszélnénk, de nem tudom, hogy azon az anatómiai és azon a formai szinten vagyunk-e, ami úgymond hosszú távon megoldást ad a kérdéskörre. Egyszerűbben fogalmazok. Lehet valami nagyon tárgyias és szociografikus – akkor nem kell foglalkozni különösebben az esztétikában azzal, hogy minden élére vasalt és szép legyen -, de akkor ezt is tudatosan fel kell vállalni. Igen, azokban a helyzetekben, amikor a vágyról beszélhetünk, azokban a helyzetekben nem vagyunk mindig szépen fésültek, sőt a nagy részében a szituációknak nem vagyunk azok. Átlényegül a szépség a vágy hatására. Ezt valamilyen módon meg kell tudni mutatni. Te kezdtél bele ebbe a keresésbe és ez egy fontos keresés, de én azt gondolom, hogy nem teheted meg azt, hogy saját magaddal nem vagy őszinte – ha már ebbe belefogtál. Márpedig most én úgy érzem, hogy valami olyan irányt vettünk, ami eljátszik egy helyzetet, de nem éli meg. Az arcodon a totális kontroll látszik. Tehát miközben maga a test formája a kimozdítottsága a függőlegesből megvan, a haj abszolút működik, az arc és az arc kifejezése (ha levesszük róla az összes körítést és csak az arcot nézzük) egy teljesen természetes, nyugodt, jól rendezett helyzetet mutat. Tehát ezt a kettősséget nem lehet meghagyni, mert innen nézve (a néző székéből) lebukik az egész, hogy ez csak egy színház. Ezt a képet én visszaadnám ismétlésre - arra, hogy ezt gondold végig, hogy valós érzéseknek át kell tudnia jönni és ezek a valós érzések akkor fognak megszületni a nézőnél, hogyha egy kicsit túlrajzoljuk, túljátsszuk – pontosan azért, mert maga a kétdimenziós, állóképi közlés eleve valamit levág ebből az üzenetből. (hegyi)