Feladatmegoldás

Nagyon érdekes beszélgetés alakult ki a hozzászólásoknál, azt hiszem, hogy mindenképpen dobogós helyezett ez a kép, ami a kommentek mennyiségét illeti, és azért jó, hogy ez a beszélgetés kialakulhatott, mert fontos kérdésekről esik szó. Arról, hogy milyen hatást vált ki egy kép. Szerintem, ha van valami, ami fontos, akkor ez az, ugyanis mindegy, hogy mit ábrázol egy fotó, egy alkotás, a kiváltott hatásban lehet lemérni azt, hogy elérte a célját, vagy nem, teljesítette azt a küldetést, amit az alkotó szánt neki, vagy nem. Lehet azt mondani, hogy csinálok egy képet, és tök mindegy, hogy ki mit gondol róla, az a kép elindult a maga útján, igen ám, de azért az nem árt, ha az alkotói szándék találkozik a befogadói reakcióval. Ritka jó eset az, hogy egy internetes helyzetben lehetőség van lemérni azt, hogy milyen reakciókat kapunk. Ennél a képnél két fontos képelem van: a főszereplőnk és a háttér motívumai. A kettő egy irányba mutat, egy alsó gépállású ábrázolást kapunk, és erre segítenek rá a háttérben lévő fák, amik a perspektivikus torzulást jelzik, mint egy grafikai modellen. Az alsó gépállás mindig valami olyan mese, aminél a szó legszorosabb értelmében magunk fölé emeljük a modellt, és ebből szerintem nem kell túlságosan messze menni ahhoz, hogy jöjjön a megfejtés, hogy az alsó gépállás ezzel a felemeléssel mindenképpen arról üzen, hogy magunknál többre, nagyobbra tartjuk azt a modellt, tehát egy heroikus pozíció. Kicsit groteszk, de ez igaz akkor is, amikor ez a gépállás fordított, és fentről lefelé kommunikálunk, de mindenképpen a nézőt mintegy „térdre kényszeríti”, és ha ezt az irányt elfogadjuk, akkor egyenesen jön a megfejtés, hogy mikor alkalmazzuk ezt. Akkor, amikor arról szeretnénk mesélni, hogy az adott modell valamiért kiemelkedik a tömegből. Ebben a helyzetben fűszerezi a képet az, hogy a háttérben ezek a fák megjelennek, tehát nálunk nagyobb és magasabb a modell, de még nála is van erősebb és magasabb rend, és ez a háttérben megnyilvánuló facsoporttal ábrázolódik. Ezek a vonalak ráadásul kifelé mutatnak a képen, ez a valami, ami még a modellnél is nagyobb, kívül kerül a képhatáron. Azt hiszem, hogy nem ördögtől való elrugaszkodás, ha azt mondom, hogy ezek transzcendens utalások, tehát, amikor valami felettünk álló erőről, ösztönről, személyről beszélünk, akkor egyértelmű, hogy ez az utalás ezzel a képi megfogalmazással erősíthető. Ha szétbontjuk a képet képelemeire, kivesszük a főszereplőt, és csak a facsoportot nézzük, akkor ezzel az ábrázolással, hogy ebben a döntött perspektívában hagyjuk a képet, azt tudjuk érzékeltetni, hogy mi vagyunk a kicsik, és a felettünk álló természet, vagy bármilyen szubsztancia, nálunk magasabb erővel bír, uralkodik rajtunk. Ide aztán be lehet kapcsolni nagyon sok mindent, hogy ez egy természeti kép akar lenni, tehát a természet erejéről akarunk beszélni, vagy pedig bármilyen, akár isteni kinyílatkoztatásról. Ez ilyen szempontból már másodlagos, ezt lehet utána már finomítani a néző számára, de mindenképpen egy felemelt helyzetet kapunk. Ha csak a modellel foglalkozunk, akkor az előzőekben elmondott heroizálás történik, tehát egy hősi pózba kerül, és a kettőnk viszonya, hogy mi, mint szolgálók, vagy mint alávetett személyek figyelünk rá. A kérdés az, hogy van kapcsolat, vagy nincs. Mivel itt nincs kapcsolat a modell és a kamera között (mert nem a kamerába néz, hanem valahova előre), ez arra is utal, hogy tulajdonképpen nem foglalkozik velünk, nem törődik velünk, magyarán nem is akar kapcsolatba kerülni velünk, a mi világunk az ő világa alatt van, és nem is foglalkozik ezzel az alsó rétegben megjelenő világgal. Ő megy a maga útján előre, céltudatosan, kitartóan, ez a világ ráadásul neki is egy fölfelé tartó irányba mutató világ, azzal, hogy ezeket a fákat ide bekapcsoltuk. Ez a viszonyrendszer az ő viszonylatában is létrejön, még fölé is emeltünk valamit, tehát neki van egy kitűzött célja az életben, ezt akarja elérni, és ebben ő nem nagyon foglalkozik azzal, hogy a környezetében lévő egyéb személyek milyen viszonyba kerülnek vele. Nem foglalkozik az előtte térdelővel, hanem megy a maga útján, akár át is lép rajta. Nyilván ez sarkítás, de mindenképpen érdemes azon elgondolkodni, hogy vajon miért ebben az ábrázolásban készült ez a kép, mit akar ezzel mondani, mit akar azzal üzenni, amit így, mint egységes rendszer létrehoztunk. Ha a főszereplő szempontjából veszem, akkor ez lehet egy ilyen utalás is, hogy megvan az utam, megvan a célom az életben, és átlépek minden akadályon, legyen szó akár fizikai akadályról, vagy szellemiről. Egyébként, mivel a felső struktúra van bekapcsolva ebbe a képbe, tehát a szellemi struktúra, és nem a földhöz közeli testiség, ezért ez valószínűsíthetően a szellemi világra utal, arra, hogy érzelmileg, lelkileg emelkedem ezen fölül. Erre utal a kék szín, az ég, ami mindenféle ábrázolásban inkább a transzcendens világra utal, tehát ezzel a világgal van kapcsolatom, és ebben a világban keresem az utamat, és nem nagyon foglalkozom azzal, hogy a környezetem ehhez mit szól, tulajdonképpen egy kicsit még le is sajnálom őket, mivel nem nézek rá. Teljesen másról szólna ez a kép, ha Zoli a tekintetét ránk vetné.
   Érdekes a szemüveg kérdése, mert ezen a képen a ruházaton kívül a szemüveg az egyik legfontosabb elem. Kézenfekvő a magyarázat, hogy azt mondjuk, hogy de hát szemüveges vagyok, tehát szemüvegben járom a magam világát, és szemüveggel szemlélem ezt az egészet, tehát rajta fogom hagyni a képen. Én akkor megkérdezem, hogy biztos, hogy minden egyes pillanatomban szemüvegben vagyok? Úgy állok a tusoló alá? Szemüvegben fekszem le aludni? Szemüvegben szeretkezem? Nem biztos. Tehát nem kötelezően indokolt a szemüveg használata, még akkor sem, ha egyébként a hétköznapjaimat szemüvegben élem. Minden egyes alkotás, önportré és önvallomás egy elemelt pillanat, ezt ne felejtsük el, nem kötelezően szociografikus megközelítés, hogy én azt lássam hogy Zolinak milyen szemüvege van, és az milyen értéket képvisel, vagy mennyire koszos vagy nem, vagy mennyire gondosan hordja ezt, vagy milyen viszonya van vele. Ha mint színpadi szereplésre fölkészülök, és azt mondom, hogy igen, ebben a szereplésben én magam már eleve egy szerepet játszom, és nem a valóságról beszélek, mert ez a szerepjátszás ebben a képi megközelítésben egyértelmű, akkor ehhez a szerephez végig kell gondolni, hogy mennyiben csatlakozik ez a szemüveg. Én azt gondolom, hogy semennyire. Az őszinteségéből vesz el, a szemüveg védekezés. Védekezés a világ ellen, egy üveg mögött, egy védelem mögött vagyok, és ezt a védekezést erősítem ebben a képi ábrázolásban, tehát megyek a magam útján, nem nagyon foglalkozom a környezetemmel, de azért annyira nem vagyok biztos magamban, hogy bátran szembenézzek a kihívásokkal.
   Lehet, hogy vadnak tűnik ez az egész pszichológiai és filozófiai okfejtés, amit én most véghezvittem, de azon érdemes elgondolkozni, hogy vajon mi az, ami miatt ez az egész beszélgetés el tudott indulni. Az, hogy olyan élményeket hoz föl a nézőben, amelyek az ő életéhez köthetőek, és, hogy ez mennyiben az elmúlt rendszereknek a politikai ábrázolása (szóba került itt a szocreál), avagy mennyiben a gyerekkor élménye, hogy van egy felnőtt, és az nem foglalkozik velem, nem figyel rám, nem törődik velem, ez mindenkinek a saját maga dolga, hogy ezt eldöntse. Mindenesetre ez a kép nagyon erősen ezekkel a jelzésekkel dolgozik. Azt én el tudom fogadni, hogy ezt Zoli nem tudatosan alakította így, de ez semennyit nem változtat a kép hatásán, hogy az alkotó mennyire tudatosan szándékozott ezt az irányt bekapcsolni. A kép, amikor elkészül, akármennyire nem volt tudatos az alkotási folyamat, de a kontroll mindenképpen ott van az alkotó kezében, hogy ezzel a képpel mit kezdek, ez a kép a végállomás, vagy pedig ismétlek, mert nem arról mesél, amiről én mesélni szerettem volna. Viszonylag értem, vagy sejteni vélem, hogy Zoli a saját eddigi munkái által milyen irányt szeretett volna mutatni. Valószínűsítem, hogy a természettel való kapcsolatáról akart volna beszélni, de azért az nagyon érdekes, hogy nem ez sikerült, hanem arról küldött egy nagyon egyértelmű üzenetet, hogy ő milyen viszonyrendszerben létezik ebben a világban, hogy ebben a világban ő hogyan helyezkedik el, hova teszi magát, hova teszi ezt a hangsúlyt. Minden sutasága, és színhibája ellenére ez a kép egy három csillagos megoldás, és egy nagyon erős önüzenet, ezért a leckemegoldásban is tökéletes, mindazzal együtt, hogy mint fotográfia, nem állja ki az idő próbáját, de mint üzenet fontos. Az alkotónak azon kellene talán elgondolkodnia, hogy valójában, ha ezek az élmények felszínre tőrnek, és ilyen erővel, akkor ez milyen visszacsatolást igényel. (hegyi)
értékelés:    

Itt egy vidámabb helyzetet kapunk, egy másképp szervezett képi ritmust, kicsit itt is megvannak a kékek, ebből még mindig érdemes lenne átgondolni, hogy mennyit akarunk meghagyni, mert az, hogy ebben a vörösben kék van, az hűti ezt az egészet, ettől nekem egy kicsit szájbarágós az üzenet. A csipeszen lévő hódarabkák pontosan elég jelzésértékkel bírnak a telet illetően. A másik az, hogy itt megint az a helyzet, hogy a négyzetes formához kapcsolódni akarunk. Ott szoktam találkozni ezzel a fajta didaktikus megközelítéssel, amikor az Androidportálon elemzem a képeket, és figyelem azt, hogy mik töltődnek oda föl, mert ott az a szoftver, ami publikálja ezeket a képeket csak és kizárólag négyzetes képeket enged megjeleníteni, az Instagramon nincs más forma, csak négyzetes, és ezért, akarod, vagy nem, tetszik, vagy nem, csak négyzetes formában tudsz komponálni. Igen ám, de ez ott sem áll meg mindig a lábán, tehát ha ez a kompozíció utalás akar lenni a mobiltelefonos világra, akkor azért, mivel ezek nem mobillal készülnek, annyit tegyünk már hozzá, hogy akkor tudunk följebb lépni egy lépcsőn, és nem csak másolni azt a világot, akkor tudunk példát mutatni annak a világnak, ha a mi rendszerünkben kikezdhetetlenek ezek a kompozíciók. Itt nem érzem ezt. A fönti részből bizony-bizony abból a nagy fehérből, amit ott kapunk, én biztos, hogy vágtam volna azért, mert mindig a legvilágosabb rész van hozzánk közel, mindig az hív, az húz be minket, és kigyengíti a csipeszt. Nézd meg, ha a kezeddel azt a nagy fehérséget letakarod, rögtön, egyértelmű, félreérthetetlen az üzenet, ami a csipesz. Ennek a képnek ez az értelme és a lényege, de ha ezt tudom, és ez az a képi szenzáció, ami nekem felkeltette az érdeklődésemet, akkor ehhez bulldogként ragaszkodnom kell, hogy igen, ezt nem engedem, és addig nem nyugszom, amíg nem találom meg azt a ritmust, ami csak erről beszél. Most elengedted a gyeplőt fölfelé. (hegyi)
értékelés:

Ezzel az üdítős flakonnal már dolgoztunk, és azon ritka esetek egyikét látjuk, amikor egyébként puritán és hétköznapi tárgy átlényegül, és mindezt a mélységélesség megválasztásával érted el. Ami jó ebben az egészben az, hogy elkezdtél gondolkodni a háttéren, hogy milyen háttér előtt lenne ez izgalmas, és hoztál egy érzelmi döntést, hogy a Látszótérrel kapcsolod ezt össze, a megoldás pedig a monitor. Igen ám, de egy fontos kérdésben nem hoztál döntést, abban, hogy mi az, ami ebben téged érdekel. Ha az érdekel, ami a módosulás, a torzulás az áttört felületeknél, és ezért tetted a kép hátterének azt a fotót, ami ezen az oldalon szerepel, akkor elfogadom, érthető, és jó a lírája. De akkor ennek a flakonnak valószínűleg a másik oldalát kell erre a képre helyezni, és a vágást úgy megejteni, hogy ez nagyjából négyzetes forma, és azt a szöveges részt, ami értelmezhetetlen, levágom a képről. A másik megoldás az, hogy egy formai párhuzamot hozok. Akkor ezt a flakont átteszem a képnek teljesen jobb oldalára, ott takarom azt a szövegi részt, ami egyébként sem érdekes, és ha a mélységélesség miatt még életlenben is, de megtartom a fotót, az oldal logóját, beazonosíthatóvá teszem, és a két forma között teszek hasonlóságot, ami a fejjel, a hajjal és az üveggel létrejön, és ezzel dolgozom. Most ebben a formában értelmezhetetlen az, hogy miért szerepel ezen a képen a szövegi rész, mert ez sem tartalmában, sem formájában nem csatlakozik ahhoz a rendszerhez, ami a kép közepén és bal oldalán létrejön. Ismétlés. (hegyi)

Rögtön az első, amit szeretnék elmondani, az, hogy ez a kép bemozdult, és ez nagyon sokat ront az élvezeti értékén. Azt mindig ellenőrizni kell, hogy milyen expozíciós idővel dolgozik a gép, 30-adot könnyen be lehet már rázni, tehát a fényviszonyokat, a blendét, és a zársebességet úgy kell megválasztani, hogy akár kézből kitartva ez stabil maradjon. A másik megoldás, hogy exponáló zsinórt szerzel, és fölteszed állványra, vagy állványon használva egy időzítőt bekapcsolsz, az általában szokott lenni a gépeken, és azzal fényképezel, de valami megoldást kell arra találni, hogy ezek a képek élesek és bemozdulásmentesek legyenek. Ennek a képnek ugyanis a lényege pontosan az lenne, hogy a haj szálai, a haj formája adhasson ennek egy ritmust, mesélhessen, és létrehozhasson egy lírát. A másik dolog az, amit más képeknél is mondtam már, csendéletnél, portrénál, hogy a képnél nagyon fontos az, hogy milyen tömegek jelennek meg rajta. Kicsit hunyorítunk, vagy ha szemüvegesek vagyunk, akkor levesszük a szemüvegünket, és csak foltokat látunk, és ezek a foltok milyen mennyiségben, milyen súlyban vannak jelen. Most, ha megfigyeled, a képnek a jobb felső sarkában van egy nagy fekete tömeg, ez viszonylag egységes tónusban van, és ettől egy összecsomósodott helyzetet hoz. Ha a hajjal akarsz dolgozni, az akkor szép, ha annak van egy esése, egy íve, fénye, és - Demeter kiabálja: selymes. Ezt létre kell tudni hozni, ezt meg kell tudni világítani fénnyel, ki kell emelni térben. Most ez egy nagy kupac lesz, és ebből két helyen bomlunk ki, két kis tincs az, ami igazán kiemelkedik, azok az életlenség és a bemozdulás miatt nem tudnak olyan erővel létrejönni, mint, ahogy meg kellene jelenjenek. Tehát visszaadom a leckét ismétlésre, az irány jó, a gondolat jó, a megvalósításnál kell arra törekedni, hogy a sprőd, nyers kép megjelenítésből tovább tudjunk lépni, és az egésznek térbeliséget és plaszticitást tudjunk adni. Ismétlés. (hegyi)

Nagyon érdekes az, amit Sándor itt megfigyelt, de azzal nem teljesen tudok mit kezdeni, hogy ez nincsen színben kiegyensúlyozva. Valamiért hagyta Sándor, hogy a kékek eluralkodjanak ezen a képen - a doboznál lehet ezt a legerősebben észrevenni, de a krómnál is. Ezt azért kell, hogy elmondjam, ennek azért van szerepe, mert a dolog egyébként nagyon is a valóságról akar mesélni és jó ritmusokkal teszi mindezt. Ugyanakkor én azt mondom, viszont ha elvisszük ezt az egészet tónusban és nem színhelyes, akkor egy olyan ajtót nyitunk ki, amin nagyon messzire kéne ahhoz menni, hogy újból érvényes üzeneteket kapjunk. Egyszerűbben fogalmazva, el lehet torzítani a színeket, de annak kell valamilyen miértjének is lenni. Akkor érvényes újból ez a dolog, hogyha megtalálunk egy olyan belső világot, ami a torzított színekkel dolgozva tud hozni egy üzenetet. Még egy dolog, amit hozzá szeretnék tenni. A cím azt mondja, hogy ez egy talált csendélet, és itt ez nagyon valószínű, hogy ez így is van. Egy problémám van, a kép felső részénél, a ládákban valószínűleg gyümölcs, vagy krumpli stb. lehet, de ott az elkezd, mint ritmus bekapcsolódni miközben hát ez a találgatás az, ami gyengít a képen. A felső 4 mm-t érdemes lenne levágni, sokkal rendezettebb és nyugodtabb lenne ez a kép. Más. A Csendélet leckével kapcsolatban Sándorral volt egy beszélgetésünk, hogy mennyire érvényesek a talált képek a csendéletnél. Demeter hanganyagára utalt Sándor, hogy Demeter hozzám képest lényegesen megengedőbb a talált képekkel a csendéletnél. Szerintem itt másról van szó. Arról, hogy Demeter fogalmazása, ahogy ezt az egész kérdéskört felveti, sokkal inkább szól a saját belső világának törvényeiről. Ebben a belső világban maga az alapállás az, amit a Demeter nem említ; de ismerve a munkáit - nekem viszonylag hosszú ideig volt szerencsém dolgozni mellette mint segítő - azt kell, hogy mondjam, ez olyan szintű alapvetés, amit ő, mint evidencia nem említ. Ez az alapvetés az, hogy mindenhez hozzányúlt. Nem volt olyan portré, olyan szituáció, amiben ő csak a kamera mögött állt volna: odament, megigazította az inget, rászólt a modellre hogy húzza le a zakóját, de még a macskánál is kivette a szeméből a csipát vagy egy csendéletnél akár, ha kint a kertben talált valamit, biztosan odament és hajlított kettőt a fűszálon vagy kivette onnan azt a leesett fenyőtűt amit zavaró volt, szóval olyan nem fordult elő, hogy ne ellenőrizte volna a keresőben, hogy mi az, amit lát, és ezt ő maga esztétikai módon kereste. Tehát ha itt most a talált csendéletet veszem, akkor a találtság mindig arról szól, hogy az amit találok, az egy témafelvetés. A sors, a véletlen dob elém egy lapot, hogy na tessék. Mint a pókerben, leosztja, na ezzel mit csinálsz gyerek? Erre mondhatja az ember, hogy beszállok a játékba, vagy azt mondom, hogy cserélek: kérek egy új lapot valamelyik helyett. Ez a kontroll. A kontroll nem csak a képhatár kiválasztására szorítkozik. Itt ez például tökéletesen jól megtörténik. A találtság abban érhető tetten itt, hogy van egy olyan esztétikai része a képnek, ami ellentmond az egésznek. Van egy olyan képelem, amit érdemes lett volna felülbírálni. Szerintem ez a képelem a harmadik láda és az azon lévő papír. Ilyenkor van az, hogy meglátja az ember ezt a képet: oké, ez egy érdekes és izgalmas rendszer. Aztán ebben megnézem, hogy ez a felső láda hogyan tud esetleg úgy szerepelni, ha elforgatom vagy másik oldalát keresem, ahol nincs rajta ez a papír, és akkor mi történt volna? Lenne ott egy viszonylag nagyobb tömegünk, ami egy geometriai téglalapokkal dolgozó rendszert hoz létre, és ennek lenne ellenpontja a narancsokkal és a paradicsomokkal - kerek formák -létrejövő ellentétpár. Ebbe belezavar a papírrész. Szóval ha veszem meg a színproblémát - utóbbi viszonylag könnyen korrigálható - és a képhatár kijelölést, akkor ez műr három együtt, és most Sándor így ez nekem végeredményében 1 csillag, érdemes lett volna ott azt a ládát rendbe rakni, hogy meglegyen a három. (hegyi)
értékelés:

Zoli, nagyon örülök annak, hogy a macinak a kontúrjait fel lehet fedezni és nem olvad bele a háttérbe. A tekintet, az arc, a mimika nagyon sokat mesél, nagyon izgalmas, de közben meg azt mondom, hogy szívem szerint - tudom, hogy most a lelkedbe fogok gázolni - visszaadom ismétlésre. Nem azért, mert ez a kép rossz, hanem azért mert lehetne jobb is! Még nagyobbat tudna szólni akkor, ha a háttered fekete lenne. Értem én, hogy ez a szobád fala, nem egy könnyű dolog ezt egy lakás körülményei között megoldani, de figyeld meg azt, hogy ami az előtérben történik, azzal a nagyon kevés információval milyen jól ritmizál. Ez a ritmus egészen addig igaz, ami a maci jobb oldala - amíg a kezedről, az előtérről vagy az arcodról beszélünk – tehát, ami a háttéren kívüli része a képnek - nagyjából a képnek a 2/3-áról beszélünk - az abszolút rendben van. Az lenne a jó, ha ez a nagyon kevés fény és nagyon kevés rajz, amit mutatsz, csak ez jelenne meg a képen és nem lenne a háttérnek ez a borzalmasan erős jelenléte, mert ettől visszazuhanok a valóságba. Nem abba a valóságba, amiről te mesélni akarsz mint sztori, hanem az én magánvalóságomba esek vissza. Tehát nem tudok érzelmileg teljes mellszélességgel beleállni ebbe a történetbe, mert közben égeti ki a szememet a háttér. Folyamatosan a hátteret nézegetem, hogy milyen jó az a repedés és ezzel azt az érzést ébresztem fel magamban, mint amikor beszélgetés közben valaki a maga lelki problémáját próbálja nekem elmondani, én meg unatkozom és nézek el a feje felett, nézem a presszóban a bárzongoristát, vagy a könyveket a polcon, elkalandozok. Most is ezt az érzést érzem. Mesélnél, szeretnéd ezt elmondani és mondod is, ezzel nincsen kérdés. Azzal van kérdés, hogy a háttér elviszi a figyelmemet – engedi, hogy kószáljak másfelé. Ez egy abszolút háromcsillagos kép és meg is kap három csillagot, de azzal hogy tessék ismételni. Ugyanígy, ezzel tessék mesélni! Még valamit mondok. Tudod mi a helyzet? Most így, ebben a beállításban, hogy ennyire világos a háttér, szerepet kap, hogy mi lett a másik kezeddel, hogy azzal mi van, hova tetted, mit csinálsz vele? Hogyha ez teljesen sötétben van tartva, ez a kérdés nem merül fel, legalábbis nem ezzel az erővel. (hegyi)
értékelés: