Feladatmegoldás

Az az érdekes, hogy ez a kép valószínűleg az előző leckének az ellenpontja akar lenni - ugye, ott láttunk egy fekete-fehér portrét, ami nem volt túl vidám és egy filmes megközelítésben az alávetettség érzetét erősítette -, itt pedig kapunk egy színes portrét, amiben a modell mosolyog és a világítás is nagyjából arra az irányra mutat, hogy ez egy vidámabb helyzet. Azt kell, hogy mondjam, hogy ez egy 3 csillagos lecke és megvan a leckemegoldás is, de egyrészt van egy olyan gesztus, amit mind a két képnél alkalmazol, és mivel ez már másodszor jelentkezik, szeretném felhívni a javításra a figyelmedet. Másrészt viszont van egy olyan része is ennek a képnek, ami érdekes módon még mindig a keserűbb, kicsit szomorkásabb hangulatot hozza. A gesztus, amiről beszélek, az a kéznek a gesztusa. Ennél a képnél is, és az előző portrédnál is a válladhoz tetted a kezedet egy olyan takarásban, aminél az ujjak lemaradnak. Ettől olyan érzete van az embernek, hogy nincsenek ujjaid, hogy valami baleset történt, és hát, szegény lány, ujjak nélkül maradt. Ezt csonkolásnak hívják és ezt a csonkolást nagyon egyszerűen ki lehet kerülni, mert átteszed a másik oldalra a kezed, a gesztus így ugyanúgy megmarad, de lehet látni, hogy az ujjaid átfogják a saját válladat, nyakadat, és ebben a pillanatban máris értelmezhetővé válik minden és nincs hiányérzete a nézőnek. Úgyhogy ezt érdemes lenne kipróbálnod. Másrészt pedig az egy érdekes dolog - többször szoktam mondani -, hogy ha letakarjuk a szemet, vagy ha letakarjuk a szájat, akkor különbség van a kettő között. Minél tovább nézem ezt a képet, annál inkább az válik a meggyőződésemmé - és a ezzel a technikával (a szemletakarással) lehet ellenőrizni ezt az irányt -, hogy ez a mosoly, ez a vidámság, vagy ez a kedvességre való törekvés, ez valamilyen szerep, amit meg szeretnél nekünk mutatni. Máshogy mondva, ilyenkor szokta az ember azt mondani a barátok, vagy rokonok, vagy szülői kérdésére, hogy ’köszi-köszi, már jól vagyok, nincsen semmi baj, már túl vagyok rajta’ – és ehhez jön egy mosoly. Elhitetni, hogy tényleg jól vagyok. És ez még nem az a pont, amikor valóban kimondódik. Ezt azért mondom, mert fontos, hogy a dolgokat helyre rakjuk az önismereti utunkon, hogy milyen belső helyzeteinkre milyen külső megnyilvánulási forma fog passzolni, vagy milyen belső élmények, és érzelmek milyen külső formát hoznak, akár akarva, akár akaratlanul, vagy tudat alatt is.
   Olvastam a hozzászólásokat is, amiben azt vitattátok, hogy ennek a képnek színesnek, vagy fekete-fehérnek kellene lennie. Én azt gondolom, hogy mindazzal együtt, hogy tényleg van egy enyhe problematikája a tónusrendnek attól, hogy valami manipuláció történt a képpel és ettől az arcnál ezek a pirospozsgás jelek nem azt a tónusátmenetet kapják meg, mint ami a valóságban történne, ez nyilvánvalóan jelen van a képen. De semmi esetre sem tenném át ezt a képet fekete-fehérre, legfőképp azért nem, mert ehhez az üzenethez nagyon erősen hozzátartozik a szín. Ezek az egészen őrjítően kék szemek és ez a száj, hogyha ezt én elveszíteném, mint szín információ, akkor az egésznek a kettősségét, ezt a dinamikát veszíteném el, amit az előbb próbáltam részletezni a valós, belső érzelmekkel és a külső megnyilvánulásokkal kapcsolatban. Nekem a színek is ezt erősítik. Úgyhogy ez egy nagyon jó portré, és nagyon szeretnélek kérni, hogy ez a ’feladtam’, ez legyen inkább egy vicces zárszó itt a kép alatt és tessék folytatni ezt a munkát. Mert azt gondolom, lenne értelme, mert egy nagyon erős portrés irányt lehet ebből kihozni, és nyilvánvaló, hogy ennek az első lépcsője az önportré. Tehát én folytatásra bíztatlak, sőt, kifejezetten kérem, hogy folytasd. Szeretném, ha ezzel még dolgoznál. (hegyi)
értékelés:    

A leiratból tudjuk meg azt, hogy ez a margitszigeti víztoronynak egy részlete, egy szobabelső. Azt gondolom, hogy ez egy jó ritmus, bár nem voltam a víztoronyban, ezért nem tudom biztosra megmondani, hogy mi az, ami még esetleg ezeknek a formáknak a környezetében lehet, mert van egy olyan érzésem, hogy ha egy kicsit tágabb kompozíciót kapnánk, akkor kevésbé lenne elvont az üzenet, és megmaradhatna az a ritmusjáték, amit most látunk. De így talán jobban tudnánk kötni a valósághoz az eseményeket. Ez abban az esetben fontos, hogy ha az épített környezetről beszélünk. Ha ez a kép az absztrakt leckébe került volna, talán jobban értelmezhető lenne, mint absztrakció. Azért vagyok zavarban, mert a meglátás tökéletes, de valahogy van egy hiányérzetem. És ezzel a hiányérzettel nem tudok mit kezdeni. Nézegetem a képet... nézegetem, és nem tudom eldönteni, hogy ez most falfestmény, vagy valami árnyjáték a formákkal? Igazából olyan, mintha egy festmény részletét látnám. És ha ezen a nyomvonalon indulok el, talán a megfejtéshez is közelebb kerülök, mert ha ez egy festmény részlete lenne, akkor egyszerűen tudnám azt mondani, hogy ebből a részletből nem tudok rájönni, hogy ki a festő és mit festett. Hogy ez egy Kandinszkij, vagy valaki másnak a munkája, hogy ez egy kubista munka, vagy mi akar lenni?! Maga az irány érdekes, de ez akkor tudna megélni, ha szentelnél rá mondjuk egy fél évet, vagy évet és mondjuk járnád a különböző, egyébként közismert helyeket, és ezeken a közismert helyeken keresnél olyan részleteket, amik nem evidensek és ezeket a részleteket mutatnád meg egy gyűjteményként. Akkor azt mondom, hogy az érdekes, hogy ott megyek el minden nap a Lánchíd fölött és most te kiragadsz belőle egy olyan részletet, amit soha nem láttam. Vagy nagy közhelyünk a Hősök tere és te abból kiragadsz egy olyan részletet belőle, amit én még nem láttam. Mivel ez maga egy olyan helyszín, ahol nem biztos, hogy mindenki járt, ezért talán a valóságból egy kicsit többet kéne adni. Ezt érzem. Ha őszinte akarok lenni, akkor szívem szerint visszaadnám ismétlésre a leckét, vagy legalábbis továbbgondolásra. Két út áll előttünk, vagy több ilyen részlettel dolgozni és egy képsort kiadni, mint egy lírai etűdöt, vagy ha csak egy kép, akkor valahogy jobban kötni ahhoz a helyszínhez, ahol ez készült. Én így gondolom, úgyhogy visszaadom ismétlésre! (hegyi)

A keretezést elmondtam, nem térek újból vissza rá, mindegy, hogy fehér vagy fekete, akkor is idegen. Amit a képen látunk megint egy jó ritmusjáték. Hogy ebben mennyi az utólagos beleavatkozás, vagy mennyi az, ami a valóságban is megtörtént, én nem firtatom, fogadjuk el, hogy ez a valóságban is így meg lett pörgetve. Szerintem az ötlet maga jó, bár a formákkal van némi problémám, mégpedig az, hogy a fülét ennek a csészének meghagytam volna, azért, mert egészségesen ki is mozgatta volna a középpontból ezt az egészet, és egy jó tömegjátékot és egy jó ritmust hozott volna bele. Most megint azt mondom, hogy ezzel a központi, centrális szerkesztéssel valahogy az ízét csökkented ennek az egésznek, a fűszerét veszed el. Olyan, mintha tartanál attól, hogy erőteljesebben fogalmazz. Ami pedig a problémám, hogy nem nagyon értem, hogy ez most miért pont a Barátság leckébe lett beküldve, kicsit olyan érzésem van, mintha találomra választottál volna leckéket így az első beküldéseidnél. Ez nem probléma, csak mondom, hogy azért tessék elolvasni a leckeleírást, érdemes ahhoz kapcsolódni, legalább az első körben. Első három leckét kérem, erre pedig egy csillagot adok, mert egyébként a kép többet érne, de a leckéhez nem nagyon érzem, hogy köze volna. (hegyi)
értékelés:

Az irány jó, a keretezést felejtsük el. Erről többször beszéltem, de új tagnak ezt újból elmondom: az ilyen keretezéssel az a baj, hogy imitál, úgy csinál mintha ez egy paszpartu vagy képkeret lenne, de nem az, hanem ez egy fekete gyászkeret. Olyan, mintha rosszul vágtad volna körbe, és megmaradt volna a képszerkesztő háttere. Valamit próbál itt mutatni, de miért van ilyen gyászos keretbe hozva? Mit akarsz ezzel mondani? Valaki meghalt? Mi az oka ennek azon kívül, hogy esztétikailag azért problémás, mert a képbe úgy avatkozol bele, hogy tulajdonképpen nem a képet, hanem a képnek a különállását hangsúlyozod a háttértől. Nyilván, ahány ház, annyi szokás, több helyre feltöltjük a képeket, de van, ahol sötét a háttér, van, ahol világos, ahol fehér, itt nálunk most éppen egy szürkés-raszteres valami, de maga a webszerkesztő megoldja azt, hogy a kép elkülönüljön a háttértől, nem kell erre még ráerősíteni. Én ezt gondolom, a kép harmóniájához nem ad hozzá.
   Ha a képről beszélek, akkor ez egy jól megoldott Mozgás lecke lehetne, az Évszakokhoz nekem kissé kevésbé kapcsolódik, de az élmény megvan, akár a körhinta élménye, akár a mozgásé, akár az, amikor az ember elbambul egy ilyen után, és figyeli a környezetét. Szóval sok élményt fel tud bennem újra idézni, és ez egy jó dolog, nagyon szépek a színei és a tónusai is a képnek. Egyébként a keretezésen kívül a kép többi részével egyetértek, úgyhogy ez most egy kettő csillagos lecke. (hegyi)
értékelés:

A kép címe egy taoista paradoxon, legalábbis a mi nyugati felfogásunk szerint, ugyanis az egyik szótag azt jelenti, hogy „cselekvés”, a másik pedig azt, hogy „nem cselekvés”, nem teljesen ez a leírása, ahogy itt most látjuk (wei wuwei azt hiszem), de gondolom, hogy erre szerettél volna utalni. Ha ezt az irányvonalat veszem, akkor a kép, ha nagyon akarom, akkor fölfogható egy ilyen üzenetnek: a nem-cselekvés az, hogy hanyatt fekszel az úton, a cselekvés pedig az, hogy megforgattad ezt az egészet, ráadásul kimozdítottad a középponti helyzetből, ettől kapott egyfajta dinamikát. Ez egy jó ritmus, az egy érdekes kérdés, hogy ha majd esetleg kiállításod lesz, akkor hány kiállítóteremben fogják ezt fölrakni fordítva a falra. Az üzenet abszolút rendben van. Jó helyszínt találtál, és nagyon érdekes az, hogy az a tónusrend, amit az ég képvisel az arcodon és a kezeden jelenik újból meg. Ettől van egy hármas ritmizálódása ennek az egésznek, és ez mind-mind a kép fölső része felé olvasható, tehát odafelé tart, és még azt is vehetem, hogy a megfordított horizont ellentmondást és feszültséget hoz, de mégiscsak egy talpra állított háromszöget kapunk, mint kompozíciós rend. Ez egy érdekes ügy, miközben az út, és annak a perspektívája egy hegyére állított háromszög, tehát nagyon jó ez a geometriai játék, amit itt mutatsz. Én abszolút egyetértek azzal is, hogy elmozdultunk a horizontból, úgyhogy nem nagyon tudok ehhez ennél többet hozzátenni, mint, hogy ez egy jó kép. Ha önmagában nem is, de egy gyűjteményben, vagy egy olyan kiállításon, ahol több munkádat bemutatják, ott ez egy jó darab lehet. Nekem ez egy három csillagos leckemegoldás, köszönöm. (hegyi)
értékelés:    

Abszolút értem, hogy miért a család leckébe készült ez a kép, és maga a gesztus is rendben van. A vágás az nekem annyiban fura, hogy szűkre vett az egész, tehát, ha ekkora gesztusokat tudunk hagyni itt a kép elején, ekkora kézmozdulatokat úgymond, akkor oldalirányban is többet kéne hagyni. Érdemes lenne - főleg a fejnél -, még egy kicsi levegőt hagyni. Most annyira belevágtunk a koponyába és a haj vonalába is, hogy ettől olyan fura az egész: miért nem láthatom azt, hogy ez hogyan történt? És milyen helyzetben? És ráadásul, ha ez egy fekvő kép, akkor az is kiküszöbölődik, ami most a felső résznél, a jobb felső sarokban, mint hiba jelentkezik, hogy a háttérből egy fekete csíkot kapunk, ott valami lemaradt, és ez egy kicsit elveszi a figyelmet. De a gesztus az abszolút érthető és ez egy nagyon jó irány! Megértve azt, hogy itt nem egy könnyű helyzet van, mert a modelled - ahogy leírod -, egy örökmozgó, és ezt nem biztos, hogy könnyű ábrázolni. Én azt mondom, hogy ez egy 2 csillagos megoldás, de jó lenne, ha még dolgoznál vele úgy, hogy tudod, hogy milyen intenzitással mozog, ezt bele lehet kalkulálni a képbe, kicsit távolabb mész az objektívvel, hagysz a modellednek egy nagyobb kimozgási lehetőséget, és akkor nem szaladsz ki a képhatárból, nem verődik bele úgymond a motívum a képhatárba, vagy nem lóg rajta túl. Ha már ez egy ilyen fekvő helyzet, akkor egy fekvő képet hoznék hozzá, pontosan azért, hogy ne szorongjon a néző abban, hogy most ő miért egy ilyen csonkolt formát kap. Én ezt tudom hozzátenni. (hegyi)
értékelés: