Csongor, ez tulajdonképpen egy jó próbálkozás, ahogy írod, és szerintem az a megoldás, hogy a technikát kell valahogy kigyakorolni, akkor az már nem idegesít, és tudsz magadra koncentrálni. Persze nehéz így tanácsot adni, hogy nem ismerem a géped, tehát amit írok, az csak elv. Ha van állvány, az jó, mert akkor nem kell tartani a gépet. Ha nincs, egy könyvespolc is megteszi, vagy bármi stabil felület. A gépeken általában van időzítő, amit akkor szokás használni, amikor csoportképet készítünk, és mi is oda akarunk szaladni a csapathoz. Na, ha van ilyen, ez is segítség, hiszen 30-40 mp van a géptől elmenni és megtalálni a helyünket. Azért írom ezt, mert itt most az érződik, hogy elfáradtál a próbába, ezért nem tudsz felszabadult lenni. Ugye nem haragszol, ha ismétlést kérek? (hegyi)

Jó az ötlet Csongor, de a kivitelezésben pontosabbnak kell lenni. Tudom, nem egyszerű fél lábon egyensúlyozni és még exponálni is, de ha eldöntötted, hogy ezt a képet akarod, hogy a tested árnyékába kerüljön a lábad, akkor maradjon is az árnyék határain belül, ne lógjon ki esetlegesen. A másik, hogy ha már azt mondod, hogy szükséges a partot is megmutatni, akkor keress olyan partszakaszt, ami jellemzőbb, erőteljesebb, hogy legyen miért a képre kerüljön. Ismétlést kérek. (hegyi)

Csendélet fénnyel és árnyékkal… Őszintén Én, az ilyen képekbe nem nagyon szoktam belelátni. Nekem csendélet, játékos egyvelege az árnyékok adta tér és a fény által sejtetett elemeknek. Lehet ez általában fordítva szokott lenni, a fény adja a teret és az árnyék határol, de valahogy ez nekem most fordítva képződik le. A füstös áttünés, a vázák halovány ragyogása valahogy misztikum (árnyék) és valóság (fény) között tart. Nem erőszakos, stagnál, lebeg, de valami megbújik benne, mélyen. Az ablak és a tükröződő valóság, tudatja velem, hogy ez egy illúzió és törékeny, mint egy váza. Nekem kifejezettem tetszik a fény és árnyék ilyen értelmezése, sokkal mélyebb értelmű, mint egy „matematikai” absztrakt kerítéslécekkel! Részemről 3 csillag. (Szentgyörgyi János)
értékelés:

Kedves kép, talán ha jól látom, labrador lehet, hasonlít a mi kutyánkhoz. Jó a zöld és a zsemleszín együtt, kifejező a kutya is, arra kellene figyelni, hogy a környezetet is úgy hozd a képbe, hogy az ki legyen találva, vagyis a függőleges legyen függőleges, hacsak nincs indoka az elforgatásnak, és lehet, hogy ha többet adsz a kapuból, akkor a néző is jobban érti, mert így most azt az érzetet kelti a kép, hogy a kutyus beszorult valahová. Ismétlést kérek. (hegyi)

Attila, szeretném azzal kezdeni, mi az, ami jó ebben a képben, de ezt te is tudod, viszont abból többet ki lehet hajazni, hogy mi az, ami miatt nekem nem működik a végeredmény. Talán. Remélem. Igyekszem pontosan fogalmazni. Adva van két modell. A férfi markáns, szép a keze, a csontok, az erek, szépen mutat ebben a fényben. Raszta haj, ami szintén a laza macsós vonalat erősíti, és karakteres tud lenni, ha egy férfinak hosszabb haja van, tehát ez is jó. Borostás, rendezett arcú, vagyis jó alapanyag. Van a nő, puhább, kevésbé karakteres szereplő, a kép alapján jobban instruálandó, mert kevésbé tudja magát valójában beleképzelni a szituációba, jobban zavarban van, ezért szerepként fogja fel, tehát vele kellett volna még dolgozni, időt adni neki, hogy elfelejtse, hogy ott van a kamera, mert most mímel egy érzést, ahogy ő képzeli, hogy jó lesz, de a valóságban ez nem elég átélt. Kettejükből kell kialakítani egy olyan szituációt, ami erotikus, ami vonzó, ami a néző számára is átélhető, és ez azt jelenti, hogy neked kell előre kimondanod magadban, hogy mi az a kép, amit látni akarsz, mi a csúcspontja ennek, és igyekezni azt elérni. Férfi a nő mögött. Vágyja a nőt, meg akarja hódítani. Hol a csúcspont? Ott, amikor a nő átadja magát. Ez mozdulatban például az a pont, amikor a fülétől, amibe szép szavakat suttog, eljut addig, hogy már nem kell mondani semmit, belecsókol a nyakába, a nő megborzong. Ez adja azt tehát, hogy a főszerep nem a férfi orra a nő fülénél, hanem a szája a vállánál, vagyis lejjebb kellett volna isntruálni, ami azért is jót tett volna, mert a két fej kevéssé tér el magasságban akkor, és úgy a fiú hajából többet kapunk, mert a nyak, felsőtest rész nem erős, vagyis takarhatja a nő. A kéz jó. Ez a gesztus része. A másik nagy kérdés mindig a kiegészítőké. Így most ez egy ékszerreklám. Csillog a nyaklánc, vagyis nem a kettejük története viszi a figyelmet, hanem a csillogó felület. Nem tudom, ki hogy van vele, de az akt nekem nehezen tűri a manifeszt tárgyábrázolást, vagyis ha ez egy alkalmazott fotó aminek megrendelője egy ékszerbolt, akkor kiváló kép, finom és visszafogott, de itt most én úgy érzem, a cél nem ez volt. Szólj, ha tévedek. A másik a ruha. Az oké, hogy a modellek nem mindent vállalnak, nem kötelezően fognak nekivetkőzni, bár, én azt az iskolát preferálom, ahol mint a sztanyiszlavszkij-módszernél valóban átéljük az élményt, nem úgy csinálunk, mintha, hanem a modellt belevisszük a történetbe, akkor is, ha a képre nem fog semmi konkrét ebből rákerülni, nem lesz mell, nem lesznek elsődleges nemi jelleget ábrázoló részek, mert bár az elején ettől lehet, hogy idegenkednek, de ebben semmi elítélendő nincs, akkor sem, ha ők nem egy pár az életben, mert nem fognak úgy maradni, ha vége a melónak. Tehát akár ezt, akár a visszafogott utat választod, akkor sincs helye a ruhaszélnek. A néző hadd döntse el maga, hogy szerinte volt-e ruha vagy sem. És még egy: a smink. Portrénál belefér az erősebb sminkelés, aktnál nekem nem, mert az életben se szeretem lenyalni a Creme 21-et a partnerről, tehát ha kell is hibajavítás, ezt úgy kell csinálni, hogy ne vegyem észre, ne legyen túl erős. Ott a szemeknél nekem most ez sok. Összefoglalva nagyon jó úton jársz, pici igazítás, kicsivel több bátorság és meglesz az eredménye. (hegyi)
értékelés: