Az a világ, amit Éva ezzel a kis tükörrel megtalált nagyon érdekes világ. Ide hadd hozzam párhuzamként, mert nagyon erős a párhuzam, Vedres Áginak a képét, akinek tulajdonképpen úgymond a beköszönése ide a Látszótérre jó pár évvel ezelőtt még Estiskolaként egy hasonló, csappal kapcsolatos tükröződéses játék volt, és mégis más. Addig, amíg Ági üzenete azért egy tulajdonképpen a maga kitárulkozásával mégiscsak egy visszafogott üzenet volt, és tulajdonképpen a sok áttétel között az üzenet őszintesége más szintre került, én itt egy nagyon személyes dolgot kapok tőled. Én jónak tartom ezeket a ritmusokat és az is jó, hogy mindezt úgy tudod megfogalmazni, hogy nem nagyon lacafacázol. Tehát itt a kezed, szépen meg vannak csinálva a körmeid, itt a kis műanyag tükör a maga fröccsöntött keretével: itt a köldököm. Ezek azért jók, mert egy személyes szituációt mutatsz, egy naplójellegű kitárulkozást. Ez fontos, mert azt gondolom, hogy ez a fajta rácsodálkozás az, ami az alkotásoknak az alapja, hogy úgy tudjunk dolgozni, hogy nincsenek ítéleteink, hanem csak kérdésfeltevéseink vannak és azokra a válaszokat keressük. Anélkül, hogy ítélkeznénk, anélkül, hogy akár saját magunkkal szemben is ilyen szűrőket használnánk, hogy mit szabad elmondanom, mit nem, mit mutathatok, mit nem. Sőt hát mondhatnám itt párhuzamnak Borsay Mártinak az egyik táborban készült képét, ő is egy tükörrel dolgozott. Szóval én abszolút méltónak érzem ezt a képet ezekhez az előzményekhez, sőt én azt gondolom, hogy bár azt mondtam néhány elemzéssel ezelőtt, hogy már a tükörből valahogy keveredjünk ki, de lehet, hogy ezt nem tettem jól. Mert, hogy neked ez egy fontos önismereti kellék és ezt a kelléket nem szabad tőled elvenni. Hajrá, három csillag, a leckemegoldás is megvan, és tessék folytatni a munkát. (hegyi)
értékelés:    

Van nekem egy fotós barátom, úgy hívják, hogy Glázer Attila, néhány évvel ezelőtt, hát ez már jó tíz év vagy még több, azt találta ki magának, hogy romlott filmekre fotóz. Mindenkitől elkérte a hűtőjében tárolt, évek óta lejárt filmeket és ott jöttek létre nagyon érdekes ilyen rohadások, amik nagyon furcsa esztétikai helyzetet hoztak. Tulajdonképpen egy hibaista megközelítés volt és nagyon jót tett a képnek az, amit ő ott a véletlenre bízott, hogy éppen melyik kocka hogyan és milyen színjátékokkal fogja megörvendeztetni az alkotót meg a nézőt. Ez jutott eszembe erről a képről, ezekről a kis motoszkálásokról, kis pontokról, hogy olyan, mint hogyha egy mikroszkópnak a tárgylemezén lévő ilyen kis életcsírákat látnád. Nagyon furcsa ez a dolog és jó ez a kékes hangulat ehhez. Attól érdekes, hogy ezzel emeled túl azon a szinten, ami a hétköznapi közlés lenne, hogy találtam csipeszeket a ruhaszárító kötélen. Ami önmagában is egy jó dolog lenne. Tehát jók ezek a ritmusok, amik létrejöttek ezekkel a csipeszekkel és kompozícióban, tömegelhelyezésben, formai rendben ez abszolút helyén van eleve maga a fő motívum is, de a játékosságát tulajdonképpen azt hiszem ez a kékes árnyalatban tartott maszatok által rajzolt, átrajzolt helyzet hozza meg. Az is jó, hogy nem didaktikus a dolog, tehát ugye a kotta az öt vonal itt meg csak három és felet látunk. Nincs ezzel semmi baj, tehát pontosan elég amennyit ez érzékeltet, nem szájbarágós. Ez egy ilyen kis könnyed etűd, nem azt mondom, hogy ezzel kellett a legtöbbet dolgoznod, hogy ez létrejöjjön, de nem is baj, mert nem egy izzadtságszagú valamit kapunk és ez jó. Megvan a három csillag, köszönöm. (hegyi) értékelés:

Nagyon örülök annak Gábor, hogy - tudom, ez furcsa lesz amit mondok - föladtad a riportszerű tematikus közlést és érzelmeket hozol ebbe az egészbe. Kaptunk tőled már két sorozatot is. Mind a kettő a maga korrektségével valamit létre akart hozni, de nem kerültem érzelmileg közel ehhez a sztorihoz. Itt most ez megtörténik a vörösekkel, a lámpákkal és az hagyján, de ez a kék ami ide beszűrődik ez pont jó pillanat, a két szem, minden viszi ezt az egészet a sztoriban. Talán ott a jobb alsó sarokban van valami, ami esetleg kozmetikázható lenne, de az egész tulajdonképpen rendben van. Úgyhogy én azt gondolom, hogy na ez egy érdekes megközelítése ennek az eseménynek, mert hogy aki volt ilyen expókon, kiállításokon az tudja, hogy mindenki a legtöbbet akarja ebből kihozni, mindenkinek ugyanaz a célja (ismerj meg, hadd adjak el, tőlem vegyél, kiállítás után találkozzunk, gyere a boltba), tehát mindenkinek ugyanarra a srófra jár az agya és ettől, legalábbis számomra, elég kibírhatatlanok ezek a helyzetek - rosszabb mint az Ecseri piac, mert ott legalább jó arcokat és érdekes tárgyakat lehet találni. De neked ebből sikerült megfognod egy olyan pillanatot , ami valóban élményszerű hatást ad. (hegyi)
értékelés:    

Dávid, örülök neki, hogy újból elkezdtünk egy munkát és ráadásul határozott ecsetvonásokkal dolgozol, van egy elképzelésed a helyzetről, ráadásul mindezt öniróniával valósítod meg. Úgyhogy ez egy jó gondolat és elég bolondos a kép ahhoz, hogy azt mondjam, hogy megvan a három csillag. Nem tudom, mi az a szellemtünemény, ami ott van, az a fehér izé. Ahhoz azért túl határozott, hogy ne azzal foglalkozzam, mint legvilágosabb folttal. Elviszi a figyelmet arról, hogy mit akarsz itt mesélni. Szóval azt ott érdeklődéssel figyelem, arra valamit mondjál, hogy az ott micsoda. De megvan a három csillag és a leckemegoldás, tehát én nem mondom azt, hogy ez nem jó, csak ott az középen fura. (hegyi)
értékelés:    

Egy 6 képből álló sorozatot kapunk és nem pontosan értem, hogy miért ez a sorrend. Mert hogy kintről be, vagy bentről ki, nem ártott volna ennek valami ritmust adni. Nekem most olyan, hogy a 3. kép inkább lenne az első. Tulajdonképpen ez megcserélhető, tehát ilyen szempontból nem ez a legfontosabb kérdés. Végigmegyek a képeken. Az 1. kép önmagában nekem nem nagyon kapcsolható ehhez az egészhez. Tehát nem tudom, hogy ez most egy szobortalapzat akar lenni, vagy pedig egy járólap. Nem nagyon értem a koszosságát, rendezetlenségét ennek az egésznek, tehát nem értem, hogy ez miért lett lefényképezve. Miközben valószínűsítem, hogy ez egy márványlap akar lenni, legalábbis az erezetéből ítélve valami értékesebb lapról beszélünk – ez ebben a formában nekem nem nagyon értelmezhető. A 2. képnek van egy érdekes közlése a rendetlenséggel. Valószínű, hogy ez itt az elfogyasztott alkoholmennyiségre akar utalni – tehát az ihletadó mámorra, vagy ennek a nagyon is tárgyias visszhangjára. Egyetlenegy problémám van. Szóval nem tudom, ezt nem lehetett volna valamivel jobban rendezni? Látok itt köveket, valami technikai kütyüt, üvegeket, drótot, valami növényzetnek az indáit, szóval ebből én azért valamit megpróbáltam volna kiválasztani és főszereplőnek megtenni, mert akkor az már valami viszonyrendszert kialakít. A 3. kép érthető és tulajdonképpen egy jó ritmusú kép. Az érdekes az, hogy itt a tónusrend és a színbeállítás tekintetében ez a kép eléggé kiugrik a többi közül, tehát valószínűleg nem egy időben, vagy nem egyfajta fényviszony között lett lefényképezve. Ezen lehet, hogy érdemes lenne valamit módosítani, ez most nagyon sárga, szóval itt most valami utómunkára szükség volna, hogy annak a tárgynak a valós színeit kapjuk meg. Máshogy fogalmazok. Elmegyek egy szobrászhoz. Azért a szobrásznál nem az a lényeg, hogy milyen kuplerájban él, lehet kritizálni, de azért születnek alkotások. Itt az alkotások az elsődlegesek. Minden más ezt díszíti. Nem hozhatom ki a végeredményt egy olyan kritikai megfogalmazásra, ami figyelmen kívül hagyja az eredményt. Nyilvánvaló, lehet az is egy irány, hogyha felfedezem azt, hogy ez az alkotó úgymond éli a maga világát, de nem alkot. De akkor ezt kellene kidomborítani. Nem tudom, mi az igazság. Nyilvánvaló ezt te jobban tudod, hogy ez az életszituáció szociografikusan hogy lehet megfogható. Most én azt gondolom, hogy született egy ítélet és ez az ítélet nem túl kegyes és a kezedben a gép, amivel ezt a döntést meghozod. A következő, 4. kép ezekkel a golyókkal megint azt mondom, nagyon jó – megint alkatrészeket kapunk - aztán kapunk egy faragványt, de tulajdonképpen ez a faragvány is fuldoklik a környezetben - olyan, mintha egy víztengerben tulajdonképpen már lebukna - gondolom ez nem csak ekkora és nem csak ennyi és van ennek egy talapzata is, megint nincsen meg a korrekt ábrázolása az alkotásnak. Hozzám egyébként legközelebb az utolsó kép áll, és nekem a környezetből és annak ábrázolásából ez a kép sokkal többet mond, mint akár az 1. és 2. kép. Ezekkel a székritmusokkal létrejön valami, a tömegelhelyezésben is, aztán ott ez a macska ami élhetővé és érthetővé teszi ezt a sztorit. Szóval Tamás, én most azt gondolom, hogy ez egy hiányos sorozat és pontosan a lényegében hiányos, hogy Bakó László milyen munkákat csinál, mi az ő iránya, milyen alkotások születnek? Még egy dolog: hiányzik az alkotó. Nem akart a kamerád elé állni? Mi történt? Miért nincs ő itt? Utánanéztem a weben, és amit én találtam, abból nekem azért az kitűnik, hogy ő egy elég határozott világgal rendelkezik, ráadásul egy nagyon karakteres arc, egy nagyon karakteres személyiség, most arról nem beszélek, hogy bátai és itt van egy kapcsolódás a Látszótérhez (Jóska is bátai, sokszor járunk ott). Szóval lényeg a lényeg, én ezt visszaadom ismétlésre. Tessék elmenni hozzá, kiegészíteni a sorozatot. Képeket szeretnék arról, hogy ő mit csinál és képeket szeretnék az alkotóról. Tudom, hogy ez egy nagyon didaktikus megközelítés lenne, de azért ő már valamit létrehozott, én ezt gondolom. De Tamás kérlek, hogy oszd meg velem azt, hogy ez most miért történt így, hogy miért ez volt a fő csapásvonal. (hegyi)

Nagyon erős leiratot kapunk a képhez, tulajdonképpen ez a kép, azon kívül, hogy a Tisztelet, búcsúzás, gyász leckébe került, egyébként illusztrációs munka is, mert egyenértékű, ha nem erősebb a szöveg, mint a kép. Azért mondom ezt, mert miközben a szöveg egy nagyon személyes, és nagyon érzelmes szöveg, ráadásul fel is dolgozott témakör, és ezt a maga teljességében teszi, aközben a kép egy nagyon távolságtartó, számomra indokolatlanul távolságtartó kép. Hol vagyunk mi ezekhez a fákhoz képest a képen? Miért vagyunk ilyen távol? Mit akarunk ábrázolni ezzel a háttérrel? Miért nem a fákkal foglalkozunk? Miért nem az ő viszonyrendszerükkel? Ha ennyire érzelmileg érintetten belemegyünk egy témába, hogy lehet a kép ennyire hideg, ennyire visszafogott? Ehhez a szöveghez egy lényegesen érzelmesebb kép kellene. Én elhiszem, hogy ez volt kéznél, és ezek a fák voltak, amik elindították a gondolataidat, és a gondolatok megszületése nagyon fontos, de utána, már ha megvan ez a leirat, akkor érdemes ezt az egészet újragondolni, hogy oké, akkor most ne a gombhoz vegyek kabátot, hanem fordítsam ezt meg. Nézzük meg, hogy mi az, ami ezzel egyenértékűen tud mesélni. Robert Capa örökérvényű mondata: Ha nem jó a képed, akkor nem voltál elég közel. Parasztosan fordítva: menj közelebb. Ebben a látószögben, ezzel az objektívvel bizony lényegesen közelebb kellene ahhoz menni, hogy ez az egész érvényes legyen. Ki kell alakítani egy viszonyrendszert: mi a fontos? Legfontosabb a fa, második legfontosabb a kuka, mert ez jelzi, hogy a fa a kuka mellé ki van dobva. De minden más huszadrangú, és most nagyjából egyformán érvényes minden: a fa, a kuka, a kisdoboz, a ház, a mellette álló fák, a kerítés, a hó, nem sorolom mi minden, de ezek egyforma erővel szólalnak meg, és ez most nekem gyengíti a képi üzenetet. Gondoljuk ezt tovább. Nehéz ezt most visszaadni ismétlésre, mert így február közepe felé haladva viszonylag kevés helyen találunk kidobott fát, én nem mondom, hogy járd körbe a lakótelepet, mert valahol találsz, mert valószínű, hogy ezeket elszállították, de a jövőre nézvést ez fontos lenne. A kis naptáradba tedd be, hogy ezzel a kérdéssel a következő karácsonyi időszakban mindenképpen el kellene kezdeni foglalkoznod. (hegyi)

Haladunk. Fontosnak tartom elmondani, hogy érdemes összehasonlítani Zoli első önportréit azzal, ami itt történik. Az egy nagy lépés, hogy megtette Zoli a kedvünkért azt, hogy levette a szemüveget. Az előző elemzéseknél ez fölmerült kritikaként, hogy mennyire tud őszinte lenni a kép akkor, ha személyes közlés közben ottmarad egy szemüveg, mint védekezési forma. Én úgy érzem, hogy ez a kép bizonyító erejű arra nézvést, hogy a tekintet, az arc nagyon fontos, még akkor is, ha a gyakorlatban ez nem biztos, hogy olyan szinten komfortos, mint a jól megszokott helyzetem, hogy mindent élesen látok, és a szemüveg ott van a kezem ügyében, tehát bármi baj történik, kapaszkodhatok bele. Tudom, hogy furcsának fog tűnni az, amit mondok, ez egyfajta korlát elengedés. Az ember mindig kapaszkodókat keres, a világban, a párkapcsolati helyzetben, a barátságában, a munkában, különféle kapaszkodókat gyárt vagy talál, és ezek könnyítik meg a hétköznapi kommunikációt. Igen ám, de akkor, amikor saját magam megfejtésén dolgozom, akkor fontos az, hogy ezeket a kapaszkodókat szép lassan engedjem el. Még akkor is, ha ettől a bizonytalanságom nő, de ez csak egy ideiglenes helyzet, mert amint elengedtem ezeket a kapaszkodókat, új területeket fedezhetek föl, új készségeket, képességeket. Ilyen kapaszkodó a szemüveg is. Az, hogy megkaptuk Zolit enélkül a segédeszköz nélkül, az abban segít, hogy talán ő is átértékelje a saját énképét, hogy milyen módon határozza meg önmagát, hogy első helyre teszi-e azt, hogy ő szemüveges. Ami a képet illeti, még mindig azt mondom, hogy van mit tisztázni és javítani, erre nézvést nagyon nagy előrelépésnek tartom azt is, hogy magával a forgással, a mozgással elmosta a hátteret, és kevésbé hangsúlyos formák jöttek így létre, kevésbé kezdek el azon merengeni, hogy vajon mi lehet azokon a polcokon. Tehát mindenképpen jó ez az irány, és az is jó ebben a képben, hogy akarva-akaratlanul, de még mindig látszik az, hogy van még hova továbblépni. Ez jó, mert amikor már bent leszünk a végcélnál, akkor onnan már föltesszük a kérdést, hogy hogyan tovább. Most még van út előttünk, ezen az úton szerintem érdekes és izgalmas továbblépni. Mire gondolok? Egyrészt arra, hogy ebből a közegből több irányba el lehet indulni. Egyrészt el lehet indulni egy abszolút sematikus vagy indiferrens környezet felé, ahol még kevésbé látszanak háttérben tárgyak, ez akár megvalósítható egy sötét lepellel, és kevesebb világítással. Elindulhatunk abba az irányba is, hogy valóban meséljen az a háttér, amit kapunk. Még mielőtt Zoli belefogna ebbe a második irányba, azért lenne jó talán az elsővel foglalkozni, mert utána elkezdhetjük majd lépésről-lépésre felépíteni azt, hogy milyen tárgyakkal, milyen környezettel, hogyan tudok magamról mesélni. Én most úgy érzem, hogy az lenne a fontos, hogy a testemmel, az arcommal, az arckifejezésemmel, a gesztusaimmal hogyan tudok mesélni. Érthető a cím, érthető az, hogy ezt milyen gesztussal próbálta Zoli megvalósítani, nyilvánvaló, azért ez a gesztus nem itt ér véget, mert egy más képkivágásban a karoknak lehetne nagyobb szerepe, mert itt most nem egyértelmű teljesen az, hogy ez egy körtánchoz nyújtott kéz. Tűnhet annak is, hogy a kamerát tartja kézzel, és még akkor is, ha ez így van, érdemes azon elgondolkozni, hogy hogyan lehet ennek a hatását (mármint annak, hogy ez egy technikai megoldás) csökkenteni. Van egy nyakig begombolt pólóingünk, ez is üzenet jellegű, hogy nem csak a ruházat mennyire fontos, hanem hogy az nyakig be legyen gombolva, de nincs nyakkendő, tehát tulajdonképpen oktalan a nyakig gombolkozás, mert az én tapasztalatom szerint ezeket az utolsó gombokat azért helyezik el ezeken a ruhákon, mert az a fontos, hogy a nyakkendőnél ne kandikáljon szanaszét a gallér. Itt most ez is egy érdekes kérdéskör. Az arc az, ami a legtöbbet meséli. Többször elmondtam, de talán nem felesleges újból megemlítenem, hogy takarjuk le a szemet, és nézzük, hogy mit mesél a száj. Ha ezt megtesszük, akkor ez az érdekesen felhúzott szájív az egyik oldalon nem biztos, hogy tökéletesen az elégedettség vagy a mosoly jele, hanem lehet kritika is. Ha letakarjuk a szájat, és csak a szemet nézzük, akkor a szem nem vidám. Tehát úgy hív körtáncba minket Zoltán, hogy nem teljesen ért ezzel a helyzettel egyet, nincs meggyőződve arról, hogy ez így biztosan jó lesz-e, és elég fáradt és szomorkás hangulatban van, legalábbis a képről ez jön le. Én azt gondolom, hogy ez egy három csillagos kép, fontosnak tartom az úton, és folytatásra kérném Zoltánt. (hegyi)
értékelés: