Az ötlet, jó a megfigyelés is, lírai az, ami a címadásból következik, de ugyanakkor ezt a líraiságot én most ennél a képnél kevésbé látom. Megmondom azt is, hogy miért. Egyrészt a háttérnél van egy olyan vágás fényben, ami nem teljesen érthető számomra - felismerhetőnek kell lenni annak a háttérnek legalább annyira, hogy asszociációkat tudjon elindítani, vagy homogénnek kéne lennie. Most nem nagyon értem ezt a fekete-fehér verziót, hogy hogyan történik ott a háttérben – valószínű hogy valami épület lehet -, de hát én azt mondom hogy ezt pontosítani kéne. A másik, hogy érdekesek azok a struktúrák amik létrejönnek, hozzám leginkább közel egyébként a jobb alsó sarok részénél lévő egészen olajszerű hatású felület áll, de azt azért lemondanám, hogy érdemes ezt még kicsit figyelni, kicsit még időzz ezzel, mert akkor létrejöhetnek olyan ritmusok ezen a felületen, amik ha kivárjuk az időt, mondjuk egy megfolyó vízcseppel, nagyobb változatosságot tudnak adni ennek a történetnek. Én ezt most visszaadnám ismétlésre. (hegyi)

Néhány képelemzésnél és beszélgetésben említettem már, hogy nagy szerepet gondolok annak, hogy az ember nagy elődöknek a munkáit megfigyelje és beépítse a saját világába és azt is mondtam már, hogy nem szégyen ismételni, nem szégyen lemásolni másnak a munkáját akkor, amikor tanulunk. Nyilvánvaló, hogy ez majd a későbbiekben kerülendő dolog, amikor az ember már megtalálta a saját útját és saját hangját. Igaz, hogy amikor erről beszélek, a fotográfiára gondolok elsősorban és azt tartom a legszerencsésebbnek, mert hogy ott technikákat, beállításokat, világítási helyzeteket is meg lehet ez által tanulni. Kétféle irány létezik, ezt fontosnak tartom elmondani, még mielőtt a kép elemzésébe belemennék. Az egyik irány, az aki úgymond ösztönös alkotó és előbb van meg a gondolat és a közlés mindent átható és mindent felülíró vágya, és születnek a nagyon jó gondolatokat tartalmazó képek és később, ahogy az idő halad, sajátítódik el maga a technika. A másik irány az, aki azt mondja, hogy ő előbb a technikát szeretné megtanulni és amikor már birtokában van ez és biztonsággal kezeli, akkor keres úgymond mondanivalót, vagy akkor kezdi el a saját belső világát vagy élményeit feldolgozni. Elhangzott már kérdésként, hogy én melyiket tartom a jobbnak vagy üdvözítőbbnek. Én azt gondolom, hogy ezek nagyjából egyformák a cél tekintetében, tehát egyik sem jobb a másiknál. Ott szokott lenni probléma, amikor az ösztönös alkotók a kezdeti sikereken felbuzdulva azt gondolják, hogy nem szükséges elsajátítani ezt a szakmát és megmaradnak úgymond ösztönös szinten. Itt van egy olyan problematika, hogy egy-egy találat után, pont a technikai hiányosságuk miatt, nem megismételhető, nem újra járható utak keletkeznek – vagyis mindig vannak ilyen felcsillanások, aztán megint jönnek a technikailag rontott képek, aztán megint van egy felcsillanás, tehát nem lesz stabil és biztonságos az a beszédmód, amit alkalmazni akar. Tehát talán ennek az iránynak ez lehet a buktatója.
   Az, amit most itt a képen látunk, nem titkolt reakció, utalás, másolatkészítés és ezt jó ötletnek tartom. A továbblépés ott lehet, hogy egy viszonyrendszert kell kialakítani, mert ez a viszonyrendszer fogja megadni azt, hogy milyen technikai megoldás fog hatásosan működni. Ez a viszonyrendszer először magamban kell hogy kialakuljon, magam kell, hogy valamit gondoljak arról esztétikában, mondanivalóban, érzelmi kötésben, amit Egon Schiele munkái jelentenek. Ha magamnak ez egy jól behatárolt és érthető gondolati sémává áll össze, akkor ezt majd képes leszek majd a modell felé is közvetíteni. Egy biztos, portrénál vagy aktnál nem lehet szabadon engedni a modell, nem lehet elengedni a modell kezét hogy ő majd gondol valamit, ő majd csinál valamit és én meg majd erre reagálok. Aki azt gondolja, hogy egy portrénál működik az, hogy egy modell megoldja és én majd erre reakciókat adok és jó időben lekapom az adott pillanatot, az tévedésben van. A portré alanya (és itt is most tulajdonképpen erről beszélünk mert Egon Schiele munkái nagyon mély önportrék) mindig igényli azt, hogy legyen valami gondolatom, legyen valami instrukcióm hozzá. Ennél a képnél ez viszonylag jól működik, de nem vagyok 100%-ig meggyőződve arról, hogy ez mennyire tudatos. Jó a gesztus és az arc gesztusa is tulajdonképpen jó. Amivel problémám van, az a világítás – nyilvánvaló itt a helyet is meg kell találni ahhoz, hogy ne legyen ennyire határozott ez a fénymennyiség, ennek valahogy az elhelyezésével kéne még valamit játszani, mert nagyon erősek, túl karakteresek az árnyékok. Összefoglalva az egészet úgy érzem, egy jó irányt látok, érdemes ezzel foglalkozni – legfőképp egyébként belül önmagammal – és utána el kell kezdeni instruálni a modell, el kell vele hitetni, hogy ő erre alkalmas és azt is meg kell tudni neki mondani, hogy milyen élményeket hozzon fel magából, milyen érzésekkel kezdjen el dolgozni, mert ez lesz az az irány, ami majd a képen utána meg tud jelenni. Én most azt gondolom, hogy ez egy 2 csillagos megoldás és arra szeretném felhívni Ágnes figyelmét, hogy ugyanúgy, ahogyan az önportréinál a vágy témakörében, ennél a képnél is az lesz majd a megoldás és arrafelé keressen, hogy a világítással, a fénnyel rendezzen be egy hangulatot, mert ez fogja az egészet helyrerántani. Én azt gondolom, hogy Ágnesnek nem célja a szociografikus ábrázolás, nem ebbe az irányba akar elmozdulni – márpedig ha ez így van, akkor ehhez a megfelelő eszközt is meg kell találni. (hegyi)
értékelés:

Az eddigi irányokhoz képest most egy váltást érzékelek. Mégpedig azt, hogy Attila elkezdett a közlésben a saját belső útján egy szerepet megmutatni – ez a szerep itt most a vademberé. Ugyanakkor több olyan helyzet van ezen a képen, ami lebuktatja ezt az egészet - hogy ez egyenlőre még csak egy kísérlet és hogy ez még csak valaminek az imitálása. Egyrészt nem vagyok meggyőzve arról, hogy a karok vágása tökéletesen végiggondolt – ha már ennyire erősen vágok, akkor ennél egy sokkal dinamikusabb képszerkesztésre lenne szükség. Elindultál egy átlós szerkesztés felé, de félúton megálltál. Másrészt pedig ott van egy lámpa, amire nekem semmi szükség – az a legvilágosabb pont, állandóan azt nézegetem, de hát ez a lámpa önmagában eléggé semmitmondó darab (nem is az volt gondolom a cél, hogy maga a lámpa vigye el a hátán a történetet, tehát ebből kifolyólag nekem az ott hiba) – olyan, mintha egy verkfotót látnék. A másik az, hogy van egy gesztus és ez a gesztus működik, de ez a testre igaz, bár azt gondolom, hogy az izomtónusokkal itt is lehetne játszani - akkor amikor valaki megőrül, amikor valaki indulatos, vagy valami feszültséget mutatunk, akkor azoknak a gesztusokban, az izommunkában is jelentkeznie kell – hát magyarán amikor az ember szétveri a környezetét pl., akkor ott azért fizikai munka történik és ezt is valahogy kellene ábrázolni (javaslom megnézni Szomjas György: Roncsfilm című moziját, abban is azt a jelenetet, amikor Szőke szétveri a konyhát), a másik pedig, az nekem nem biztos hogy elég, hogy ezzel a hajhosszúsággal egy kicsit előre dőlve maga a haj ad egy rendezetlenséget, mert minden egyéb más még nekem túlságosan kontroll alatt van tartva. Ha megnézzük a szájat, abszolút rendezett, tulajdonképpen egy konszolidált formát mutat – az arc többi részére is ez nagyjából igaz, talán a tekintetben van valami vadság, de a többi még egyenlőre megmarad teljes, totális kontrol szintjén. Azt kell hogy mondjam, megőrülni nem lehet úgy, hogy kontroláljam magamat. Nem egy könnyű feladat, nem mondtam azt hogy könnyű ezt ábrázolni, de mindenesetre ha már elindultunk ezen az úton, akkor ne forduljunk vissza, menjünk tovább. Azért adom vissza ismétlésre, mert van ebben még energia amit fel kéne tudni szabadítani. Egyébként azt gondolom, hogy jó, hogy erre az útra magad találtál rá, mert szerintem nagyon sokat fog ez neked segíteni, amikor átéled azt amiről most beszélek. Igen, tessék ábrázolni képileg azt, hogy ez az egész gesztus valós. (hegyi)

Az az érdekes Dávidban, hogy olyan, mint egy kis Pumukli, aki rohangál a lakásban és nem lehet nyugton ülni látni és néha töri a fejét csínytevéseken, aztán mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, letesz az asztalra valamit, ami pedig egy nagyon érett gondolkodást sugall. Szóval megvan egy kettősség benned és ez a kettősség érdekes dinamizmust ad annak, amit csinálsz. Van benne némi titok, amit remélek, hogy előbb-utóbb hát mint ilyen Kékszakáll, majd nyitsz ezen egy ajtót és elkezdhetünk oda is bemenni, mindenesetre ez egy jó kép. Bevallom neked férfiasan, hogy van valami Mapplethorpe-os utalás ebben a képben (ez nem baj), éppen csak annyi, hogy az embernek elindítja a fantáziáját. Olyan ez, mintha egy nagy lepel lenne tulajdonképpen, mintha egy díszletelem lenne a háttér, és mintha az előtt történne valamilyen balettos mozgás - és itt a saját munkádra utalnék, amikor a kis tüllszoknyában felugrottál abban a romos szobában, nekem ez annak a világnak a folytatása. Nagyon köszönöm. Azt kell, hogy mondjam semmilyen kritikai dolgot nem tudok mondani a képpel kapcsolatban. Abszolút értelmezhető, tökéletesen rendben lévő csendélet. Tudom, akik dolgoznak és keresik az útjukat ezen a leckén belül, azok most lehet, nem fogják érteni – na de hát most eddig arról beszéltél Zsolt, hogy viszonyrendszer meg almák, meg nem tudom - igen, az a kiindulási pont, az a klasszikus megoldása a csendéletnek. Ettől még egy ilyen nagyon szűkre szabott tárgyi világon belül és értelmezési rendszeren belül is teljesen érvényes kompozíciókat lehet létrehozni. Tehát attól függetlenül,hogy ez egy egyetlenegy virágnak az ábrázolása, nagyon nagy ereje van annak az esztétikai közlésnek, amit itt Dávid létrehoz. Ezt tudom mondani. Nem azt, hogy kivétel erősítő szabály, mert itt nem kivételről van szó, hanem egy másik lépcsőfokról és én ennek nagyon örülök, hogy megkaptuk. Ami a lényeg, hogy ez nem csupán egy virágnak a lefényképezése. Nem arról szól, hogy találtam egy virágot otthon és csinálok róla egy tökéletes fényviszonyok közötti nagyon korrekt tárgyi ábrázolást, mert hát ebben semmilyen korrektség nincs a virággal szemben. Itt egyetlenegy dologról van szó, ami a Dávid érzelmi világa és ebben a világban mozog ez a kép. Ez az értelmezés az, ami a nézőt is arra készteti, hogy a maga konkrét elraktározott információit vizsgálja fölül és a hatása a képnek pont ebben gyökeredzik. (hegyi)
értékelés:    

Olyan, mint egy tündérmese balettfilm, amit látok. Nagyon jó ez a gesztus, egyszerű és puritán a megfogalmazás. Van benne némi verkfotó jelleg, mégpedig abból adódóan, ami a háttérrel történik, tehát a háttér bevilágítása, hogy ennyire túl van ez az egész világítva, ettől van egy nagyon furcsa hatása, ami nem baj, de fontos, hogy tudjuk, ez létrejött. Nagyon jó, hogy ezt az egészet ebben a dinamikában közlöd – itt nem csak a tónusrend dinamikára gondolok, hanem arra is, ami a kompozíció dinamikája, úgyhogy jó az első lecke, jó megoldás, várjuk a folytatást. Nyugodtan tessék dolgozni, nem kell mindig az elemzésre várni. Igyekszünk ezeket minél hamarabb feltenni, de mi is csak emberek vagyunk, úgyhogy némi türelmet kérünk. (hegyi)
értékelés:    

Nagyon nagy érdeklődéssel nézem, amit Brigitta csinál. Megmondom miért. Van benne valami olyan elementális ereje a rácsodálkozásnak a világra, ami irigylésre méltó. Azért mondom ezt, mert azok, akik szakmában dolgoznak, akik napi szinten folyamatosan fotóznak, az én meglátásom szerint ezt a képességüket veszítik el legelőször. Jönnek azok a képek, amik szakmailag kifogástalanok, csak elvesztették a varázserejüket. Brigitta munkái nagyon sok esetben rendelkeznek ezzel a varázserővel, a maguk tökéletlenségével és pontatlanságaival együtt. És pontosan ettől a tökéletlenségtől és pontatlanságtól válik őszintévé a közlés. Nagyon érdekes. Mindezt úgy mondom, hogy kicsit tartok is tőle, hogy ha én ezeket elmondom, nehogy az történjen, mint a hályogkovácsnál hogy megfejtjük a titkot és akkor elveszítjük a bátorságát ennek az egésznek. Szóval Brigitta én arra próbállak téged ösztönözni, hogy nem kell neked azt hiszem túl sokat törődnöd a kritikákkal, csak csináld amit csinálsz - nyilvánvaló ettől ez nem jelenti azt, hogy nem fogsz jelzéseket kapni, hiszen azért vagyunk itt. Ezeket kezeld a saját értékükön és higgyél magadban - azért nem kell elszállni magadtól, csak higgyél abban, hogy amit csinálsz annak van értelme. Szerintem ez pont elég, nem kell ennél több. Azt gondolom egyébként, hogy ne agyalj nagyon sokat azon, hogy kell-e neked ezzel foglalkozni, mert ez evidens és egyértelmű, hogy igen. Amit a képről tudok mondani, az egy nagyon izgalmas konstrukció, tulajdonképpen egy nagyon érdekes térjáték. Nagyon festői, nagyon grafikus, nagyon jó ízléssel érinti meg ezeket a határterületeket, ami a fotó határterülete és ez akkor is igaz lenne, ha nem lenne ott ez a madár. De a madár az, ami miatt ez a kép 10 pont. Tehát én azt gondolom, hogy az utóbbi idők egyik legizgalmasabb képét kaptuk. Szóval hajrá, várom a folytatást! Az benne az érdekes, hogy tökéletesen más attitűdből közelíted ezt meg és ez nem teszi érvénytelenné a többi megközelítést, mert a valós és tárgyias megközelítés is éppúgy érdekes, mint ahogy ez, ahol egy áttételes üzenetet kapunk. (hegyi)
értékelés: