Feladatmegoldás

Egy nyolc képes sorozatot kapunk a pecázásról, amiben egy nagyon átgondolt képsort vélek én felfedezni. Szubjektív nézőpontból, szubjektív élményeket feldolgozva kapjuk a sorozatot. Didaktikusnak nevezhető, elindulunk horgászni, aztán bedobjuk a horgot, majd kifogjuk a halat. Ha sorban megyek a képeken, az első egy jó felvezetés, egy jó hangulati kép. Nem azt mondom, hogy olyan nagyon jellegzetes lenne, nyilvánvaló adott anyagból meg adott helyzetből dolgozunk, de a gesztus és az irányultság az jó. A második kép számomra érdekes ezzel a madárürülékkel borított székkel, ugyanakkor nem vagyok róla meggyőződve, hogy ezért a képért érdemes volt felrúgni a képformákat, és ez itt most állóban kell, hogy megjelenjen, fekvőben is körülbelül ugyanerről beszélt volna, nem érzem a tömegelhelyezés miatt azt, hogy igényelné az álló formát, nem történik olyan sok minden ezek a képen. Ha a székről meg a szék és a kövek viszonyáról akarok beszélni, ez fekvőben is tökéletesen érthető lenne. Ráadásul, hogy ha a kép fölső részéből ezt a viszonylag homogén eget eltávolítjuk, és az oszlop első szűkülésénél meghozzuk a vágást, tehát még a dombok vonalába is akár belevágunk, lényegesen koncentráltabb üzentet kapunk. A harmadik kép ezzel a strandpapuccsal elsősorban nekem humoros. A katonai nadrág és a strandpapucs együtt érdekes kompozíció, de jó a ritmus. A negyedik kép kifejezetten tetszik ezzel a csalival. Az anyagszerűség is rendben van, érthető is mi van, szép az elmosás a háttérrel, és ebben nagyon jól ábrázolhatóvá válik maga a fő motívumunk, még maga a damil is látszik. Aztán megkapjuk a következő képen magát a helyzetet azzal, hogy látjuk, hogy hogyan is történik ennek az orsónak a tekergetése. Megint azt mondom kötelező kép, és jól van megoldva. Elérkeztünk magához a pecabothoz és a zsinórhoz, amit bedobásnál megfeszítünk. Itt nem vagyok benne biztos, hogy ez kompozícióban 100 százalékosan megoldott. Nem értem, hogy miért van a kép jobb oldalán ekkora tér. Ha dinamikát akarok ebbe belehúzni, akkor én még szélsőségesebbre komponáltam volna. Aztán kifogjuk magát a halat, benne van a hálóban. Itt sem nagyon értem azt, hogy miért így van megoldva ez a kompozíció, semmi nem indokolja azt, hogy eltértünk a középponti rendezéstől, sőt, kifejezetten idegesít, hogy miért van ott jobb oldalon az a tér. Ez a kép kifejezetten zaklatottá teszi az egészet, miközben nem ez lenne a célja, nem értem a megoldást. Az utolsó kép abszolút rendben lévő üzenet, megvan a halacska. Ami az utolsó képet illeti, nagyon szépen megoldott feladat, leszámítva, hogy egy kicsit túl van exponálva, de hát nyilvánvaló nehéz kiexponálni azt a fénykülönbséget, amit a csillogó hallpikkely és az egyenruhának a csillogó tónusai adnak, tehát a kettő között nagyon nagy dinamikai különbségek vannak. Nyilván a digitális technikából is adódik az, hogy ekkora dinamikai átfogást már nehezen kezel. Összességében azt mondom, hogy vannak kompozíciós bajaim és bizonytalanságokat is érzek, úgyhogy ez most egy kettő csillagos sorozat. Érdemes átgondolni, hogy melyik kép miért és hogyan keletkezett. (hegyi)
értékelés:

Nagyon örülök, hogy elindulunk ezen az úton. Fenntartom azért azt az állításomat, hogy az első három lecke nem véletlenül került a házi feladatok elejére, mindenek előtt az önportré, mert az önportré az, aminél büntetlenül, úgymond ingyért gyakorolhatjuk, hogy hogyan ábrázolunk egy embert. Ezt azért mondom, mert amikor már modellel dolgozunk, akkor két probléma van. Egyrészt – ez az én problémám – nehezen mondok a modellről véleményt azért, mert egy olyan ember, aki nincs jelen, nem tudja magát megvédeni, vagy nem tudja megmondani, hogy abban a szituációban mi és hogyan történt. Ezért egy kicsit nehéz helyzet a modellel kapcsolatos dolgokról beszélni. Másrészt, amikor magunkkal dolgozunk, egyszerre végzünk külső és belső megfigyeléseket is, érezzük magunkat valahogyan érzelmileg, és azt megpróbáljuk megjeleníteni, és a kettő közötti párhuzam vagy ellentét lesz majd az, ami nekünk visszajelzést ad. Igen ám, de ennél a helyzetnél, amit most látunk, van egy érzelmi megközelítés, és nem tudom biztosan megállapítani, hogy ennek a végkifejletének az alakulásában mennyire van jelen az alkotó, és mennyire van jelen maga modell. Ezért ez egy kicsit nehéz terep, nehezebb, mint amikor az önportrénál dolgozunk. Ezt a bevezetőt azért mondtam el, mert mielőtt nekifognék értékelni ezt a képet, már elárulom, hogy nagyon szeretném kérni Camillát, akármennyire nehezére esik, hogy az első három leckével foglalkozzon, és próbáljunk meg ottmaradni, még akkor is, ha iskolásnak érzi ezt a feladatot. Hiszek benne, hogy meg fogja hozni az eredményt.
   A képet illetően, a beállítás kellemes és a gesztus is rendben van, és én ezt egy izgalmas képnek tartom. Két problémám van, az egyik anatómiai, a másik esztétikai probléma. Az anatómiai probléma abból adódik, hogy ha hanyatt fektetünk egy női modellt, akkor a mell formája nem biztos, hogy tökéletesen mutatkozik, főképp akkor nem, ha ez egy kissé előregörnyedt pozíció, és most itt egy ilyesmit kapunk. Valószínűsítem, hogy fölfelé tartotta a fejét, és ezért a gerincoszlop egy C formában lehet, és ez nem adja azt a rugalmasságot és azt a feszességet a test megformálásánál, mint amire szükség volna. Ez főképp a hozzánk közelebb eső mell részénél látható és érzékelhető jobban. A másik problémám – az esztétikai – a váll és a fotel találkozásánál van. Valószínű ez valami kanapé vagy valamilyen ülőalkalmatosság, aminek ő most itt nekifeszül. Igen, de nagyon nem szép az, ami a karnál létrejön, az a felgyűrődés. Ez természetes, mert ez történik, ha valaminek nekidőlünk, de nem értem a célját. Azt sem, hogy ez a bőrfelület miért van ott, miért kapott szerepet. Rá lehetett volna arra fektetni a karját, és akkor eltakartuk volna ennek a bőrfelületnek a csillogását, mert ez most rendkívüli módon uralkodik a képen, tulajdonképpen a legvilágosabb rész a képen, és magára vonja a tekintetet minden más előtt, valamint kivisz a képnek a történetéből. Ráadásuk behoz egy olyan irányt, ami nem valószínű, hogy célja volt a képnek. Ebben már van valami extremitás, kimondom, ez engem egy kicsit a szado-mazo világra emlékeztet ez a bőrfelület. Szóval nem tartom szerencsésnek. Van még egy nagy csoportja az aktfotografálásnak, ez pedig a torzó, ami előszeretettel használt, nem csak a fotográfiában, hanem a festészetben, szobrászatban is, amikor bizonyos testrészeket lemetszünk vagy letörünk úgymond a formáról, és ezzel egy megcsonkított testformát hozunk létre. Ennek a fő oka, hogy a test bizonyos részeinek a mozdulatait, gesztusait, a formáját, beállítását tudják tanulmányozni, és a zavarónak ítélt dolgokat levágjuk. Itt több ilyen jön létre. Egyrészt a térdnél, a lábszár, ami már kilóg a képből, már nem ábrázolódik. Én ennél a vágásnál azt mondom, hogy értelmezhető a helyzet, fénnyel történik meg a vágás, és ez nem okoz problémát. Ugyanakkor van egy másik vágásunk is az alkarnál, gondolom, egy kesztyű lehet, ami ezt létrehozza, ami egy kicsit fura. Míg az előzőt értem, ennek a szerepét nem teljesen látom, mert mellbimbó körüli díszítések és a legyező tökéletesen elég lenne. A harmadik vágási pont, amit már említettem, a vállnál, ami esztétikailag és anatómiailag is problematikus. És van egy negyedik vágás is, a fej hiánya, ami egyrészt, ad az egésznek egy intimitást, másrészt a konkréttól az általánosig visz minket, és ennek abszolút érzem és értem is a helyét, nagyon problémám ezzel nincs is. Szeretném még egy dologra felhívni a figyelmet, ami nüansznak tűnik, a mell alatti bordaívnél létrejön egy újabb forma, ami mivel nincs befejezve, nehezen érthető, nem biztos, hogy anatómiailag úgy köthető, ahogy az optimális lenne. Magyarán a felvázolt gesztussal egyetértek, elfogadom a díszítéseket is, jó ritmusban és jó hangulatban van tartva az egész a színekkel is. A csonkolásokkal nem értek egyet, és nagyon zavar a bőrfotel. Összegezve, egyrészt, ha van mód rá, akkor érdemes lenne ismételni, másrészt ezekre a jövőben érdemes figyelni. (hegyi)
értékelés:

Csaba, ez egy nagyon erős első lecke. Én azért örülök ennek a képnek, mert egy nagyon jó ritmust hoz, egy nagyon izgalmas megfigyelést mutat. Lehet azon gondolkodni, hogy miért nem éles minden képpont, de ha itt mindent élesre veszünk, akkor tulajdonképpen elveszítjük az egésznek az optikai csodáját. Én maximálisan egyetértek azzal, amit itt látunk, ez egy nagyon jó gesztus, egy nagyon jó irány. Annyit hozzátennék, hogy a kép fölső részénél van egy érdekesség. Föntről a második sorban húzódik egy vonal, ez nem tudom, hogy mitől van, nem is akarom nagyon fejtegetni, de lehet, hogy ezt a két sort lehagytam volna a képről. Nézd meg, hogy ha e két sor alatt a feketében elvágod a képet, akkor még feszesebb, még dinamikusabb lesz a kompozíciód. Várjuk a további munkáidat. (hegyi)
értékelés:    

Kicsit hasonló az érzetem, mint az előző képnél, lehet, hogy ezt utómunkában kicsit izgalmasabbá, élénkebbé tenném, mert a háttér él, miközben az előtérben van az összes olyan dolog, ami az egészet érdekessé teszi. Megint azt mondom, hogy a megfigyelés rendben van, az utómunkával nem nagyon értek egyet, én ezt keménynek érzem, ezt az előtérbe hoznám. Ezek giccsek, tehát nem baj, hogy ha abból a finomságból veszítünk, ami itt az anyagszerűség. Ez elbírja, mert a giccsszerűsége az, amitől ez a kép ordít. Nekem ez a kép kettő csillag, szerintem menthető ez utómunkában, amíg a 2-es búcsúképet nehezen tudom elképzelni, hogy mit lehet belőle kihozni otthon, ezzel még lehetne mit csinálni, kicsit ezt a fátylat az előtérből levenném. (hegyi)
értékelés:

Sándor, az a bajom (most megint a bajommal kezdem), hogy a formát értem, hogy miért hozott lázba, és miért készítetted el a képet, és tényleg egészen érdekes, ahogy a háttérben lévő házak és ez az egész épített tető, meg ez a nagyon szabályos formára nyírt fa azzal a szociografikus megfigyeléssel együtt a képre kerül, amit te megoldottál, de a kép előtere nekem most sok. Én megelégednék azzal az ívvel, ami a járda melletti rész, és az úttest részét én már nem hoznám, mert az ott már nem gusztusos. Azok a foltok, az eldobált vackok már nem szépek, ráadásul ez a szürkés-kék tónusban is kivisz ebből a játékból. A másik dolog az, hogy nem vagyok most meggyőzve arról, hogy ez fényben a legjobb pillanat volt. Nyilván itt nehéz helyzetben van az ember, mert vagy túl sok szereplő lesz a képen, vagy túl kevés, nem mondom, hogy ez egy könnyű dolog, de most a kép előtere nekem túlságosan sötétben van hagyva. A leletmentés részét értem, a kompozícióval én még dolgoztam volna. (hegyi)
értékelés:

Az előző sorozatnak további képeit látjuk, itt már közelről látjuk ezt a cseppet, amit előző képen felfedezhettünk, és az üzenet érthető itt is. Ne vedd kötözködésnek, Sándor, amit most mondok, mert nagyon magas színvonalon mutatod ezeket a képeket, de talán ezért megengeded nekem, hogy az apróságokról is szót emeljek. Ha kicsit följebb emeled a karodat az első képen, akkor jobban látszik, és akkor a köszöntő gesztus, ami a hajnalnak szól, érthetőbb lenne és formájában jobban meglenne. Ebben a kicsit fáradtabb kéztartásban ez jelentheti azt is, hogy „édes Istenem, ide parkoltam le a kocsival, most meg elvitték”. Tehát „civilebb” ez a kéztartás, több teatralitást bele lehet vinni, és akkor érthető a gesztus, úgy, mint az előző képnél. Nagyon jó a tolókocsi szerepeltetése ezekkel a fátylakkal (irigylem a fátylaidat), és abszolút értelmes és értelmezhető az ő szereplése a képen. Van ebben az egészben egy olyan jelen kontextuson túlmutató üzenet is, ami Sándorról szól. Ő eljátszik egy játékot nekünk, ami tökéletesen érthető, miközben a valóságról és a jelenről is beszél, és letakarja azt a tolókocsit, hogy ne legyen sértő, de azért a fájdalma ott van. Ez a kép azért jó, mert valami olyasmiről mesél, ami azoknak közérthetőbb, akik Sándor munkásságát nyomon követik, hogy nagy utazásokat tesz, és ezeket nagy szeretettel és élvezettel teszi, és ahogy múlik az idő, az ember segédeszközökre kényszerül, ilyen egy kerekesszék is, és ez behatárolja a mozgását és lehetőségeit. Ezek mindenképpen fontos üzenetek, ha neked nem lett volna fontos, nyilván nem helyezed el a képben, tehát azzal együtt, hogy van egy érdekes párhuzam itt: van egy régi építészeti alkotás a házakkal, van egy kortársművészeti alkotás a cseppel, és ehhez rímel mint egy performansz vagy kreáció a kerekesszék letakarása. Azt gondolom, hogy te vállalod, és elfogadod azt, amit az idő vagy a sors mért rád, és ezzel együtt a lehetőségekből a legtöbbet kihozva éled az életedet. Én ezt az életigenlést szeretem a képeidben.
   A második kép szintén egy nagyon izgalmas fotó. Egy tájképet látunk fantasztikus színekkel, gyönyörű felhőkkel (Mácsai Feri szerintem megnyalja a tíz ujját). Beszéltünk arról, hogy mi van a képpárokkal, a képsorozatokkal, és most ennél a képnél érzem a legerősebben, hogy ezek összetartoznak. Az egyik egy vágy, a másik a beteljesülés. Az egyik vágya annak, hogy „add már, Uram, a nappalt, add meg a következő napomat”, a másik kép már ennek a beteljesülése, elindult a nap, és mint a teremtő, fentről nézem a várost, visszanézek az utamra, nagyon sok gondolati irányt elindíthat. Nem akarok ezeken most mind végigmenni, mert minden néző megtalálja és keresse is meg a saját kötődését ehhez a képpárhoz, de mindenképpen az a jó ebben, hogy egyértelmű gesztusokkal üzennek, és nem kell értelmező kéziszótárokat keresnünk, hogy vajon mit akarhatott az alkotó. Köszönöm szépen. (hegyi)
értékelés:    

Nézem ezt a képet, és azon gondolkodom, hogy miért zavar téged az étteremnek a napernyője, vagy nem tudom, hogy mi lehet az ott a bal oldalon, mert lehet, hogy annyit mozdítottam volna a kamerán, hogy ha már ott van, akkor legyen ott teljes egészében. Azt is megmondom, hogy miért: jó ellenpontja lenne a figurának, és létrehozódna azzal a szoborral, a figurával és ezzel az esernyővel egy hármas pont. Az a rész, ahol jobb oldalon az épület mellett ellátunk engem elvisz az egésznek a hangulatából, ott nekem kevesebb is elég lenne. Ha egy kicsit fordult volna a kamera, akkor lehet, hogy az jót tett volna a képnek. Az ötlet és a gondolatiság maximálisan helyén van, nagyon is jól érthető szerintem mindenki számára, hogy ez a színpadi jelenlétével együtt egy olyan élmény, amikor – ahogy Sándor írja ez a „kék óra” - az ember üdvözli a hajnalt, azt a napszakot, ami éppen ráköszönt, és egy új lehetőséget lát benne. Mindenképpen ünnepi a kép ettől. Az egésznek az az érdekessége, hogy abszolút jól ritmizál arra az élményre, ami Olaszországban tettenérhető, hogy van egy színpadszerű jellege a városok főterének, nyilvánvaló, hogy ez a korból is adódik, amikor ezek az épületek épültek, de erre ők azért még egy kicsit rá is erősítenek, és az egész olyan, mintha egy szabadtéri játéknak lenne valamilyen előadásának a darabja. Nagyon furcsa ezt megtapasztalni, ez nem csak Velencére igaz, hanem több kisvárosra is. Egyszer mi voltunk egy nagyobb úton Olaszországban, akkor is lépten-nyomon ezt láttuk, hogy mentünk a kocsival, megálltunk volna valahol kávézni, kiszálltunk az autóból, kerestünk egy kis kávézót, és rögtön úgy éreztük, mintha Rómeó és Júlia jelenetébe csöppentünk volna. Szóval nagyon furcsa ez az egész, és ezért abszolút helyénvalóak ezek a gesztusok is. Én nagyon köszönöm, nekem ez itt most kompozíciójában egy kicsit félrecsúszott, számomra érdekesebb lett volna, ha a bal oldalon nyitottunk volna egy kicsit. Persze mondhatod azt, hogy ott épp egy pudlikutyát vezető hölgy volt, akit ki akartál ebből hagyni, vagy ottfelejtettek valami olyan tereptárgyat, ami rombolta volna ezt az illúziót, ezt én el tudom fogadni, de most ez ebben a képben így nekem problematikus. (hegyi)
értékelés: