Feladatmegoldás

Ez már egy hozzám sokkal közelebb álló kép, megáll a lábán, és nem csak attól izgalmas, hogy egy panoráma kép mit tud létrehozni, egyébként, ha nagyban szemléljük, nagyon érdekes az, hogy még egy fotózó párt is látunk a képen, de kicsiben is valamennyire érzékelhető ez. Egyetlen dolog, amit érdemes lenne megnézned, hogy a kép egyik fele is egyfajta tónusban van, és a kép másik fele is, amit nagyjából pont a kép közepénél váltunk. A kép bal oldali részét körülbelül ugyanabba a tónusterjedelembe kéne hozni, ami a kép jobb oldalára jellemző. Most a kép bal felső része, a középtől balra helyezkedő része nekem túlságosan kilágyul. Érdemes lenne ezt utómunkában kicsit helyrehozni, de az irány jó, tetszik ez a fajta színvilág, úgyhogy köszönöm szépen. Kettő csillagot adok, azért nem hármat, mert érdemes egyben is szemlélni egy elkészült munkát amellett, hogy örülünk annak, hogy létrejött valami, és sikerült ezeket a dolgokat elkapnunk, azért nem árt, ha a tónusokra figyelünk, mert most ezt a képet ez a fajta tónusprobléma olyanná teszi, mintha egy nyers képet látnék, ami még nem lenne utómunkázva. (hegyi)
értékelés:

Több értelmezési síkon haladunk akkor, amikor ezt a képet megnézzük, több információs irány is bekapcsolódik, és több irányon is elindulhatunk, a kérdés az, hogy utána hova jutunk a célvonalnál. Az egyik, ami rögtön szembeötlő, hogy egy viszonylag kis mélységélességgel dolgozó képet kapunk. Lehet azon vitatkozni, hogy mi az, ami fontos, melyik szemet kellett volna élesben hagyni, vagy melyiket nem, a tradicionális megközelítés ennél a képnél azt mondaná, hogy a kép középpontjában van nagyjából tartva a jobb szemed, tehát tulajdonképpen annak kellene élesnek lennie, és nem az az éles. Ha a szabályok rendszerében elindulunk, ami néha olyan, mint egy erdő, akkor van egy olyan szabály (és ez sem jelenti azt, hogy ne lehetne felrúgni), hogy valaminek jó, kell és célszerű élesnek lennie a képen. Ezt itt megkapjuk, a hajadon lehet látni, hogy éles, a másik szemed szempillájánál is éles, a szakállnál és a nyakláncnál is, tehát van egy olyan képsík, ami élességet tartalmaz, és ez jó, mert ezen az ember tudja a szemét nyugtatni, el tud kalandozni, nincsen zavarban az életlenségtől. Az életlenséggel az a helyzet, hogy ha a teljes kép életlen, akkor nem tud hova fókuszálni a néző, zavarba jön, keresi, hogy hova kapaszkodhatna, és mindenhonnan lecsúszik a keze. Azon kívül, hogy zavarba hozzuk a nézőt, van egy olyan fiziológiai hatása is, hogy azáltal, hogy sehol semmi nem éles, tulajdonképpen azt érjük el a nézőnél, hogy keresi a helyzetet, nem találja, és ebbe belefárad. Fárasztó, ha semmi nem éles, fizikailag el tud benne fáradni az ember, és ezért alkalmazzuk ezt a szabályt, hogy valami éles pontot mindig találjunk, közelebb tud kerülni hozzá úgy a néző. Persze, lehet azt mondani, hogy ez egy véletlen, hogy melyik szemed éles, önportrénál nem egy egyszerű eset ezt megoldani. Itt valószínű az a helyzet állhatott elő, hogy az objektív lehetőségeihez mérten élességhatáron belülre került az arcod egy része, tehát oda a gép nem tudott élességet állítani, és állított ahhoz a legközelebbi ponthoz, a gyújtóponthoz, ami az első élesnek felfogható sík. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az alkotói szándékot, mint tudatos döntést és választást feltételezzük minden egyes fotográfiánál, tehát abból indulok ki, hogy ez egy tudatos döntés. Én el tudom ezt fogadni, mégpedig azért, mert az egyik ilyen értelmezési sík a mozgás, hogy mindazzal együtt, hogy ez a kép egy állókép, és azzal, hogy a bemozdulás nem látszik rajta, de azzal, hogy a hozzánk közelebb lévő, és a kép centrális részét elfoglaló rész életlen, azt az érzetet kelti, mintha belehajoltál volna a kamerába, mintha lenne egy felénk irányuló mozgásod. Ez nem rossz, ezzel párhuzamba állítható az, ami a második értelmezési sík is: a zene. Valamiért egy fejhallgató van a fejeden, gondolom, hogy ebben valamilyen zeneszám szólhat, és a zene mindig hoz egyfajta mozgást, még akkor is ha hallgatjuk, elindul a fej, a kéz, a láb, és egy mini-performanszot adunk elő zenehallgatás közben. Minél jobban belefeledkezünk a zenébe, ez annál komikusabb helyzetet hozhat a külső szemlélőnek, de ez ilyen szempontból mellékes. A lényeg az, hogy ez az életlenség ezzel a megoldással párhuzamba kerül. Van egy harmadik értelmezési irány, egy harmadik fontos formai elem, mégpedig az, hogy attól, hogy viszonylag egy nagy látószögű objektívet használsz, aminél az objektív felépítéséből adódóan létrejön egy torzítás, ami a fejedet is eltorzítja, tehát a hozzánk közelebb eső részek lényegesen nagyobbak lesznek, mint a tőlünk távolabb lévők, ennek van egy szürreális hatása, amit sokan szeretettel használnak. Csatlakozhatna ide fogalmilag akár Picasso, akár Dali, - de főleg Picasso -, akiknek ismerjük a portréit, aki nagyjából hasonló technikát alkalmazott akkor, mikor festett, mintha egy nagylátószögű objektívet használt volna, és ez torzította volna a modelljeit. Ez az élmény akkor jön létre, amikor valaki nagyon közel jön a mi személyes terünkbe, és képtelenek vagyunk élesen befogni őt, és ekkor föllép egy ilyen torzulás, ezt megfigyelhetjük a valóságban is. Mi, akik térbeli látásra képesek vagyunk, ezt másképp éljük meg, mert az agyunk egy csomó mindent korrigál, de mégiscsak a vizuális hatás nagyjából ilyesmi. Ezek a dolgok a kép erényei, és ezért a három csillagot és a leckemegoldást megkapja. Mondanék olyan dolgokat, amik viszont elviszik a figyelmet, e két dolog, ami nem baj, de ad egyfajta zaklatottságot a képnek. Az egyik a nyaklánc, tulajdonképpen a legvilágosabb pont a képen, a legkontrasztosabb pont, és nagyon felhívja magára a figyelmet. Nézd meg, hogy ha letakarja a nyakláncot az ujjaddal, és úgy szemléled a képet, akkor egy lényegesen erősebb üzenetté válik az, amit most kaptunk, mert nem viszi el a fókuszt az arcodról. Önkéntelenül lecsúszunk a szemünkkel, és elkezdjük nézni, hogy micsoda minták vannak azon a nyakláncon. Az most ilyen szempontból mellékes, hogy ki mit gondol az ékszerekről, itt az a lényeg, hogy az ékszernek van egy anyagi jelenléte, van egy tárgyi megnyilvánulása, ez az anyagából adódik, hogy egy csillogó forma, és ez mindig elviszi a figyelmet. Egy portrékészítésnél erre célszerű odafigyelni, akár férfi, akár női modellről beszélünk, hogy milyen ékszereket hagyunk meg, és azok hogyan jelennek meg a képen. Ezeket ki lehet emelni, díszíthetnek is, ugyanakkor, ha elviszik a fókuszt, akkor ellene dolgoznak az üzenetnek. A másik dolog pedig a háttér: még azt mondom, hogy ez a beépített szekrényes dolog nem rossz, de ott van egy nyitott ajtó. Hogy te bejöttél ebbe a szobába, az egy jó választás lehet, gondolom itt a fények is szerepet játszottak abban, hogy milyen megvilágítást találj, ugyanakkor a nyitott ajtó megint elviszi a fókuszt. Takard le a képből az ajtórészt, és egyből az arcra kerül a fókusz. Itt most tulajdonképpen két dolog: a nyaklánc és az ajtó ellene dolgozik annak a kompozíciós rendnek, amit itt létrehoztál. Ezt a jövőre nézvést mondom, hogy érdemes erre odafigyelni, lehet ezeknek szerepet adni, ha nem egy négyzetes kompozíciót kapnánk, hanem egy kicsit a klasszikusabb 3:2-es vagy 4:3-os képosztást. Akkor az ajtóból várhatnánk egy bejövő szereplőt is, és ez megadná a feszültséget, viszont ebben a formában, ahogy ez most jelentkezik, ez nekem inkább pontatlanságot mutat. Mindenképpen azt mondanám, hogy ne akarjuk megúszni ezt a leckét, dolgozzunk ezzel, részben tanulmánynak kiváló az önportré, még akkor is, ha nehéz megvalósítani. A nehézsége adja azt az erőt, amit utána már a portrézásnál tudunk használni, és ha az önportrét meg tudjuk oldani, akkor már portrénál nem jövünk zavarba a technikától, a másik pedig meg egy önismereti dolog. Várom a folytatást, és kezdjünk el dolgozni. (hegyi)
értékelés:    

Kedves Rita! Ez egy nagyon szerethető kép még akkor is, ha nem nagyon értem, hogy miért ebben a fényviszonyban ábrázolod magad, hogy miért vagy ennyire szembesítő önmagaddal szemben a vakuval, mert plasztikuságát csökkenti ennek az egésznek, de ez a mosoly, és ezek a szemek mindent visznek. Azt mondom neked, hogy a személyiséged kisugárzása az, amit most ez a képet megoldotta. Megvan a három a csillag és a leckemegoldás is, de azt azért hozzá teszem, hogy meg kéne próbálnod majd ezzel még dolgozni. Én nagyon remélem, hogy az első három leckétől nem ment el a kedved, sőt, nagyon remélem, hogy meghozza a kedvedet az, amit most mondani fogok. Az első három lecke, a bemutatkozáson és önismereten kívül, lehetőség a játékra, és ezt én a kezedbe adom. Arra figyelj, hogy bizonyos eszközök, mint itt most a vaku, a játék irányultsága ellen dolgozhatnak. Ez a kalap nagyon kedves, humoros, az egész bájos, de a vakuzás meg dokumentatív hatást kölcsönöz ennek az egésznek. Ebben a beállításban nagyon jó, hogy megfigyelted, hogy ne legyen nagyon erős az orrnak az árnyéka vagy az állnak az árnyéka, Magyarán, ez az egész nagyon ügyesen van találva ahhoz képest, hogy ez egy vakus kép, de érdemes lenne ezt megpróbálni újból természetes fénynél, egy kis derítéssel. Amellett, hogy megvan a leckemegoldás, én várnám a folytatást ebben a témakörben. (hegyi)
értékelés:    

Kicsit bajban vagyok a leckebesorolással, enteriőr, azaz valamilyen belső tér, szobabelső - és a Pista hozzáfűzéséből kiderült, hogy ez valami sufni ahova ő benézett, és ez bent van, az ablakon belül. Ha didaktikusan veszem, akkor ezt teljesíti a leckét. Nekem ez azért másról mesél, mint az enteriőr leckéje, de nem nagyon tudok belekötni, meg nem is nagyon akarok. Ugyanis a kép tetszik és rendben van. Az egésznek van egy nagyon érdekes hangulata. Ugye mindig arról beszélünk, hogy a technika használata mikor adekvát és mikor nem, és hogyan lehet bekapcsolni akár egy mobiltelefonos fotózást is a fotográfiába, és én itt azt gondolom, hogy az a helyzet, amit maga a technika szül, és úgymond hátránya lehet a képi megközelítésnek, az itt most előnnyé kovácsolódik. Jót tesz a képnek a zajosság, a karcosság, az elmosott tónus, mert segít az elvonatkoztatásban. Mindeközben István tudatosan benne hagyta az utalásokat a képben, hogy ez valami olyan felület, ami egy képkeret vagy ablakkeret, ott van a kicsit bénára sikerült gittelés, ott van a furcsán pácolt fakeret, de nem ezzel foglalkozunk, ez az egésznek csak az alaphangulatát adja meg. Az, ami bent történik, egy nagyon furcsa megfigyelés. Nagyon kevés képelemmel dolgozik István, tulajdonképpen felületekkel, és ez a nagyon minimális az almák vagy tökök formái, de még erre is azt mondom, hogy ez is egy biankó csekk, hogy megegyezünk abban, hogy ezek valami növények. Mindez mindenki fejében sajátosan egyedien dekódolódik. A folthatások azok, amit nagyon érdekesen működnek. Azt kell mondjam, hogy hatásában, hangulatában emlékeztet Barcsaynak egyik festményére, amit volt szerencsém hosszú évekig nézegetni Demeter falán, és ott voltak hasonló tónusok, hasonló struktúrák, foltok, textúrák, és ez az egész, ebben a képben, a fotográfia eszközével értelmeződik át. Köszönöm szépen, megvan a három csillag, de leckemegoldásnál hadd legyek szigorú. Ezt én most nem érzem 100 százalékosnak, hogy jó leckébe soroltad-e. (hegyi)
értékelés:

Ha a kérdést nekem teszed föl, akkor én azt mondom, hogy nem az, de nyilvánvaló, hogy a kérdésfeltevés nem a képelemzőhöz szól elsősorban, hanem a nézőhöz, és a kérdést gondolom, a képekkel szeretnéd megválaszolni. Az első képet én imádom. Az a humor, amit itt létrehoztál ezzel a kerekesszékkel és a kocogó fickóval, miközben egy nagyon stabil hátteret mutatsz, ez mesteri. A második kép szintén egy jó geg azzal, hogy a pad mellé odaállítottad a kerekesszéket. Jó ez az egész, mert nem csak önreflexiót ad, hanem egy önironikus vonalat is ennek az egésznek. A harmadik kép a paddal és a háttérben ezekkel a gyönyörű fákkal önmagában fantasztikus, és az, hogy még odakerült ez a fickó, ez is rendben van, bár legalább egy két-három másodperccel hamarabb fényképeztem volna, akkor, amikor ő még a képnek a második fa és a bokor közötti részén lett volna, és nem ért volna be ide a két fa közé. Tömegben nekem ott ő jobban elférne, mint a kép közepén. De így is el tudom fogadni, ez így nagyon-nagyon szép kép. Az utolsó képpel zavarba hoztál, azt nem nagyon értem. Az első három kép nagyjából rendben van, az utolsó kép ezzel a nagy ágyúval – miközben abszolút jó a kompozíció -, valahogy zavaros, nem állt össze nekem egy képpé, akkor sem, ha ezen is feltűnnek a futók, meg a pad, de valahogy ez az egész nekem fura. Itt jegyzem meg, hogy a dörögdi Klastromnál van hasonló pad, ott találkoztam ezzel először, lényegesen rosszabb állapotban, ott van a szántás határánál, az út mellett. Nagyon érdekes az a pad ott, itt körülbelül ugyanezt a szerepet tölti be ez az ágyú szerkezet, de nem nagyon látom, hogy ez hogyan áll össze. Kettő csillagot adok, Sándor, mert az első három kép önmagukban külön-külön is három csillagosak, de ezt az utolsó képet itt nem értem, hogy hogyan került ide. (hegyi)
értékelés:

A kép érdekes helyzetet mutat, gondolkodtam azon, hogy jelentőséggel bír-e az, hogy nem vagyunk teljesen vízszintesek, de én azt gondolom, hogy a férfi formája ezt helyrerántja. Nem érzem azt, hogy ez a család tökéletesen átadta volna magát neked. A férfi a karba tett kezével abszolút elutasító pózban van, az anya magához öleli az egyik gyerekét, védi, felé fordul, miközben ez egy védekező póz, aközben azt is elmondja, hogy ha közelebb jössz még egy métert, akkor fejbesújtalak valamivel, a középen lévő kislány is – miközben talán ő a legnyitottabb ebben az egész helyzetben -, tulajdonképpen az anyja lábába kapaszkodik. Szóval szerintem itt most az történt, amit leírsz a kép alatt is, hogy volt egy helyzeted, amit üresnek ítéltél, és ezzel tökéletesen egyetértek, hogy a lépcső önmagában üres, de nem szántatok egymásra elég időt ahhoz, hogy a modelljeiddel kialakulhasson egy olyan belsőséges kapcsolat, ami után már ők majd úgy szerepelhetnek ezen a képen, hogy azzal valamilyen üzenetet át tudjanak adni. Monomániásnak fogtok nevezni, hogy megint Diane Arbus-t hozom és a kézigránátos fiúját, de tessék azt a kontaktot tanulmányozni, azt a 12 képet, ott lehet látni, hogy mikor történik meg a csoda, hogy addig milyen út vezeti őt el, hogy mennyit foglalkozik ezzel az egésszel. Nem tudom, hogy itt hány kép készülhetett, de én úgy érzem, hogy innen még hiányzik idő, ami után ők a „tieid” lennének. Mindezzel együtt azt kell, hogy mondjam, hogy a családi összetartozásról egy jó ténykép, de ezt ők csinálták meg neked. Azért fogok én erre három csillagot adni, mert akaratlanul létrehoztál valamit, ami nagyon jól mutatja az összetartozást a családtagok között. A férfi fentről nézi ezt az egész szituációt, tisztában van vele, hogy itt fizikai abúzusra nem fog sor kerülni, tehát ezért nézheti ő fentről, a legtávolabbi pontról ezt az egész beállítást, érzelmileg elutasító a fotóssal szemben, de a család felé mosollyal van, és pontosan tisztában van vele, hogy ez tart másfél percig, amíg mi a kamera előtt vagyunk, aztán megyünk utunkra tovább. Az anya és a nagyobbik gyerek kapcsolata nagyon erősen érezhető, és az is, hogy a kisebbik gyerek szeretne ebben valamilyen módon részt venni, és belekapcsolódni, miközben ő a legnyitottabb a maga tempójával, de valószínű, hogy benne is felmerült a kérdés, hogy itt mi történik. Lehet, hogy ennek az egésznek nyelvi korlátai voltak, hogy ez egy külföldi csoport volt, aki nem biztos, hogy teljesen értette, hogy miért kell nekik ide beállniuk, mindenesetre a család összetartozásáról fantasztikusan jól mesél a kép. Csak az a gond, Feri, hogy te nem ezt akartad megmutatni, nem így, nem ilyen áron akartad. A leckemegoldás megvan, de a leckét visszaadom ismétlésre, mert ezt a képet te oldottad meg, de azzal, hogy nem voltál figyelmes, nem oldottad föl a családnak a belső feszültségét vagy kétségeit magaddal kapcsolatban. (hegyi)
értékelés:

Az a helyzet Feri, hogy ez olyan szinten szájbarágós mese, aminél nem nagyon értem, hogy hova tetted a lírádat. Látunk egy lánckesztyűt, amiben van egy száraz kóró, amit egy műkörmöstől frissen hazaérkezett kedvesnek nyújtasz, de ő nem is oda akar nyúlni, belógatta ide a kezét, valószínű, hogy viszonylag hosszan ott kellett tartsa a kezét amire te beállítottad ezt a képet, és ez érződik is az egészen, hogy ez a gesztus már fáradt, ez már nem pontos. Túl profán az egész, Feri. Ez a lánckesztyű egészen rendben lehetne, ha nincsen kóró, ha nincsen pulcsi, meg egyéb vicek-vacak, hanem van egy gyönyörű női kéz és egy lánckesztyűs férfi kéz. De akkor a női kézre sem kell a műköröm, nagyon nem, megőrülök tőle, meg akkor nem kellenek a gyűrűk sem, hanem kell a lánckesztyű meg a női kéz kontrasztja. Ez a maximum, ami a lánckesztyűből kihozható. Bármi, ami ezen túlmutat, az már egy olyan pótcselekvés, ami esztétikailag értelmezhetetlen. Viszonylag sokat beszélgettünk az elmúlt időben a glamour-ról, de most valamiért ez jutott eszembe, miközben ez nagyon nem glamour fotó, de körülbelül az a hamisságtartalma, ami a glamour-fotóknak is, hogy van egy elképzelt sztori, és arra ráhúzódik valamilyen formai megoldás, miközben az esztétikát az első körben elvesztettük. Azért mondom ezt ilyen határozottan, mert egyébként a kiindulási, gondolati alap oké, de most komolyan kérdezem: a lánckesztyűhöz az elszáradt kóró hogyan jön? Attól száradt el, mert nem vízbe raktad, hanem szorongattad a kesztyűben, vagy azért kell fogni lánckesztyűben, hogy ne szúrjon téged meg a rózsa? Oké, téged ne szúrjon meg, de a hölgyet majd igen, mert ő gyanútlanul nyúl hozzá? Akkor most tulajdonképpen az üzenet az, hogy te véded magadat többszörösen, hogy ne érjen sérülés, miközben a partneredet belehúzod ebbe a helyzetbe? Ez egy ilyen Hófehérke-mese, ahol a boszorkány a mérgezett almát nyújtja? Próbálom megfejteni, mert biztos, hogy van megfejtés, csak valahol ez kifordul magából, és saját maguk ellen kezdenek el dolgozni a jelképeid. Ezek a műkörmös helyzetek egyébként lehet, hogy a valóságban szépek, és van, akiknek ez tetszik (nem én vagyok az), azzal tisztában vagyok, hogy a műkörömnek van egy mechanikai, védelmi jelentősége is, de azt hiszem, hogy a műkörmösök önmagukban nem művészek, ők maximum giccset tudnak gyártani, bár biztos van kivétel. Most valahol ott vagyok meglőve, hogy van egy maszkulin forma, egy maszkulin hatás, és mégis a nő marad védtelen. És azt mondod, hogy „Kedveskedni a kedvesnek”, de akkor ebben érzek egy nagy adag cinizmust, hogy akkor a pasi egy száraz kóróval kedveskedik, de miért? Feri, próbáld meg nekem a kommenteknél valahogy megfejteni ezt a képet, mert zavarban vagyok, hogy nem értem, miközben Michelangelo ember teremtése a Sixtusi kápolnán is lehetne egy üzenet, de akkor nem kell a kóró. Annak is lenne húzása, ha a pulcsit lehagynád: csak egy férfi és egy női kéz. De hát ehhez az kellene, hogy egyértelmű legyen az üzenet, és azt úgy gondold végig, hogy nehogy egymásnak ellentmondó dolgokat hozz létre. Most nem érzem, hogy ezt végiggondoltad volna. Kérlek, segíts. (hegyi)