Kedves Tibor, ugyanazt tudnám csak elmondani, amit elmondtam az előző buborékos képednél, mert ennél is ugyanaz a helyzet. Ráadásul valamilyen okból kifolyólag ez az egész hátulról van exponálva, és ha most elvonatkoztatsz attól, hogy mi történt ott a valóságban, amit csak te láttál, és mi nem kaptunk meg, akkor azt mondom, hogy én, mint néző látok három szereplőt, de lehet, hogy ők éppen kéregetni készülnek a Moszkva téren, a fene tudja, hogy ők honnan érkeztek, és hová tartanak. Semmi nem jön le abból a képen, hogy ők valahonnan megérkeztek volna. Honnan? Mivel? Hova? Ezek azok a kérdések, amik felmerülnek, és erre a kép nem ad választ. Ez nem jelenti azt, hogy nem működhetnek az ilyen gesztus-képek, de jelen esetben ez a kép túl sok kérdést hagy nyitva. (hegyi)

Azt szeretném elmondani ennél a képnél, és ez egyébként nem csak erre a képre vonatkozik, hanem általánosságban is érdemes rajta elgondolkodni, hogy a kép határaival, a képkerettel mindig kijelölünk egy teret, és a történet ezen a kereten belül zajlik le. Hiába van az, hogy a képkeresőn kívül is érzékeljük a teret akkor, amikor a képet elkészítjük, de a nézőnek az, amit a képkereten kívül tapasztalunk, az nem fog átjönni, az nem lesz a képen. Tudom, hogy ez evidenciának tűnik, mégis azt gondolom, hogy a legtöbbször ott csúszunk félre, hogy tudat alatt azt gondoljuk, hogy ott van a képen, miközben határozottan levágtuk, és az, ami a képkereten kívül rekedt, csak az emlékezetünkben van meg. Mindegy, hogy egy portréról van szó, vagy egy szituációról, vagy egy riportról, a lényeg az, hogy azzal, ami a képkereten kívül történik, a néző nem fog találkozni. Itt van most ez a kép, látunk egy mutatványost, de nincs kontextusba helyezve, mert nem tudom, hogy ez hol történik, hogy miért, hogy mikor, és ezért a hangulatból nem kapok semmit. Kapok egy figurát, akit ez a luftballonforma körberajzol, mellette még látok egy nőt, aki valakit néz a képkereten kívül, de nem lehet tudni, hogy kit, és mindez így együtt nem tudja átadni azt a hangulatot, azt az élményt, amit a valóságban Tibor gondolom átélt, hiszen azért kattintotta el a képet. Ennek megvan az ellentét párja is, amikor túl sok minden kerül a képre, de most ennél a képnél nem erről beszélünk. Tehát, ha azt kérdezzük, hogy mi a helyzet ezzel a fotóval, akkor az első és legfontosabb probléma az, hogy annyira szűkre, annyira körbe van vágva, hogy nem ad magyarázatot a történésre, arra, ami a képen megmaradt.
   Asszociatív, párhuzamos emlékképem az, amit most mondok, mégpedig, hogy a nővéremnek volt egy füzete, amibe a kedvenc képeit vágta ki a Magyar Ifjúságból, az Ifjúsági Magazinból, az Interpress Magazinból, meg a fene tudja még mikből. Ezek a képek színészekről, zenészekről, divatról szóltak, és mivel a füzet lapjainak a mennyisége korlátos volt, ezért igyekezett egy lapra minél több mindent betenni, és csak azt hagyta meg, ami neki fontos volt. Ha a zenekarból a gitáros volt neki a fontos, akkor nagyjából a gitárost, ha egy színész volt a fontos, akkor a környezetből amit lehetett, azt levágta, és a színésznek csak a feje volt meg, vagy ha jó pasi volt, akkor akár a teste is. Létrehozott egy kollázs technikát, és a maga suta módján ez a füzet, mint kordokumentum működött, de a képek integritását, belső kohézióját tönkretette.
   Azért mondom ezt el, mert sokszor találkozom olyan helyzettel itt a Látszótéren is, de egyéb képi megoldásoknál is, hogy van egy fő motívum, ami fontos nekünk, ám mivel nem nagyon törődtünk a környezettel, ezért vagy utólag levágdossuk róla a feleslegesnek ítélt sallangot, vagy már eleve a kép készítésénél úgy döntünk, hogy egészen közelre megyünk, hogy egészen közeli képet csinálunk csak arról az eseményről. Főképp egy kültéri helyzetnél, egy ilyen előadásnál fontos az, hogy az atmoszférából is kapjunk. Itt most, ahogy látom, az ollóval vagdosás esete forog fent, mert hát ilyen képarány ritkán létezik, és én ezzel nem nagyon tudok mit kezdeni, sem mint humor, sem mint bármi más, hogy miért van lefényképezve egy fiatalember ebben a formában, mert ez így önmagában nem érdekes. Ez csakis arra elég, hogy felidézhessünk egy emléket, és esetleg kellemes perceket tudjunk később magunknak szerezni, vagy mesélni tudjunk róla, hogy képzeld, kint voltam a Városligetben, és akkor ott az és az történt, és utána erre és arra mentünk, és fagyiztunk. Elmondunk egy sztorit, és illusztrációként a kép úgymond megteszi, de legfőképp inkább az emlék előhívójaként. Fényképként nem áll meg a lábán. (hegyi)

Az a helyzet, hogy a két leckére most már megkapod a 3 csillagot, mert érzem azt, hogy határozott az elgondolásod, de azért egy dolgot hadd tegyek hozzá. Nézd meg kérlek, ezt a képet, hogy ezekkel a behajlított ujjakkal, ezzel a csonkolással mit mutat? Megvan neked minden ujjad, meg ujjperced? Vagy hiányzik a hüvelyk-, és a mutatóujjad? Lehet, hogy igen, de akkor azt tessék egyértelműen mutatni, ne hagyd a nézőt bizonytalanságban. Ha pedig nem, ha nincsenek ilyen dolgok, akkor erre oda kell figyelni, hogy igenis szükség van ezekre a dolgokra a képen. Mert most olyan, mintha nem lenne meg a hüvelyk- és a mutatóujjad teljesen. Várom a többi képed, kapcsolj kérlek rá. És talán érdemes lenne ezt a képet megismételni is. Az nem baj, hogy nincs rajta minden ujjad, de ami rajta van, az legyen végig meg. (hegyi)
értékelés:    

Az a helyzet, hogy ez egy nagyon furcsa portré. A gyerek portrék mindig szerethetőek, vagy legalábbis általában erre törekszik a kép készítője, és nagyjából ezek be is szoktak jönni. Itt is egy szerethető képet kapunk, miközben ez azért nem egy egyértelmű üzenet. Ha akarom, akkor a háttérben egy egészen drámai helyzet közeleg, ott valami gomolyog. Ő még itt nem tudja az előtérben, hogy mi vár rá, de a háttérben mi már látjuk, tehát van egy drámai feszültség a háttérrel. Aztán fel van öltöztetve ebbe a kiskabátba, kissapkába, mindezzel együtt rendkívül komoly és összeszedett fiatalemberről beszélünk. Emlékszünk arra, hogy ezek az öltözködések általában a szülők akaratáról szólnak, anya és apa kitalálja, hogy mi lesz nekünk a jó, mibe leszünk aranyosak, meg viccesek, meg minden, miközben nekünk is van egy viszonyunk ehhez az egészhez. És az az érdekes, hogy ennek a fiatalembernek a viszonya a környezethez, ehhez a ruhához, a sityakhoz olyan, hogy ő hagyja, hogy te ezzel szórakozzál, eltűri, elviseli, de nagyon nem vesz róla tudomást, mert megvan az ő saját belső világa. Nagyon-nagyon érdekes kép, nagyon érdekes portré ettől. (hegyi)
értékelés:    

Volt egy előző kép, amire azt mondtam, hogy kevés nekem a környezet, most itt úgy érzem ennél a képnél, hogy egy jobban megoldott helyzet. Fel tudod kelteni vele a vágyat, hogy én is elfeküdhessek ott a füvön, lesz, ami lesz, mindegy, hogy összekoszolom magam, mindegy, hogy hülyének néznek, hogy mit keresek én ott, de a saját magam örömére megtehessem. Örülök ennek, a 3 csillag megvan. A képre ne írjunk rá, jó? Mert nem nagyon szép, még akkor sem, ha ennyire elrejted a sarokban. (hegyi)
értékelés: