Kicsit olyan érzésem van, hogy ez most valamiért bekerült ide a rezonanciába, de nem nagyon látom, hogy miért, talán azért, amit a vízcseppek létrehoznak, de elfogadom, mert a kép tulajdonképpen rendben van. Lehet, hogy én forgattam volna rajta egy kicsit, lehet, hogy ennyi ráférne még, hogy 1-2 fokot az óramutató járásával ellentétesen forgassunk rajta. A tömegelhelyezés rendben van, van ebben valami melankólikus, de ugyanakkor van benne valami kicsit félelemkeltő is. Az ember azt hinné, hogy már túl van valamin, aztán a fene tudja, hogy mi jön még az úton, nekem ez volt az első gondolatom, hogy kint vagyunk az erdőből, de még nem vagyunk túl mindenen. Köszönöm szépen, megadom rá a 3 csillagot. (hegyi)
értékelés:

Zoli, ez mindenképpen előrelépés a saját utadon, ezt én nagyra értékelem! Az az érdekes ebben a képben, hogy elindít egy olyan élményt, amire azt mondom, hogy Robert Mapplethorpe. És itt az önportréra gondolok egyértelműen, és nem biztos, hogy a szexualitás, vagy az önfelvállalás miatt, de formailag mindenféleképpen van egy párhuzam. Élményben is megvan ez azért valahol, de megint azt mondom, hogy túl szűkre vagyunk vágva. Valami gesztus is létrejött itt, de azt a gesztust meg kéne tudni mutatni. Önmagában a lecsukott szem, nem biztos, hogy elég, hogy elvigye ezt a vállán, ráadásul, amit esetleg nem tudunk világításban megoldani, arra azért utómunkában rásegíthetünk. Ugye, azt mondtam, hogy mindig a legvilágosabb rész az, ami a legközelebbi, és a figyelmet elviszi, itt ez most az arccsont része, az orrnyereg, a szemöldök részei, és a nyak kulcscsont felé lévő része a kép baloldalán. Erre megy el a figyelem. Nézd meg, hogy ha az orrnál takarsz, a kép felét letakarva, akkor mit fogsz látni. Érdemes lenne még ezen molyolni. (hegyi)
értékelés:

Nem egy könnyű helyzet egy ilyen megfigyelés, és az ember izgalmában arra figyel, hogy jókor exponáljon, és nem biztos, hogy arra, hogy hogyan tartja a kamerát. Kár, hogy ez bemozdult, és kár, hogy a mélységélesség így van megválasztva ahogy, mert itt ez most a minőség rovására ment. Ugyanakkor maga a megfigyelés jó. Az utómunkát hiányolom, mert nem ártott volna itt egy kicsit a tónusokkal játszani. Nagyjából a kép negyedét a bal oldalon visszább kéne venni, szerintem érzed azt átlósan, hogy hogyan van ez kivilágosodva itt, és ez nem annyira jó, ezzel érdemes lenne dolgozni. Tehát utómunkában mindenféleképpen volna még ezen mit csinálni, de sajnos itt az életlenség az, ami a nagyobbik baj. A megfigyelés rendben van, úgyhogy 2 csillag, a technikával problémám van. (hegyi)
értékelés:

Érdekes ez a kép, mert elindított egy gondolati síkot. Bódy Gábor világát vélem itt felfedezni. Furcsa megfigyelés, hogy csend, de még ezt is el tudom fogadni, hiszen van egy érdekes helyzet ezzel. Nyilvánvaló van egy primér utalás is, hogy csendben kell maradni ahhoz, hogy ezek az állatok közel merészkedjenek hozzánk, ugyanakkor nem ebben keresem a megoldást. Amivel nem annyira nagyon értek egyet, az a kép előterében a tónus, ahol a napfény ezen a füvön megjelent, és én azt gondolom, hogy ezt tónusban egy kicsit visszább kellene venni. Ha megnézed, és az ujjaddal elkezded takarni ezt a részt, akkor látod, hogy egyből akadály nélkül haladunk befelé, még akkor is, ha ezek a faágak akadályt jelentenek, de nem akadok fent azon, hogy mi van itt az előtérben, nem itt keresem majd a megfejtést, hanem egyenesen befelé haladok. És ez fontos lenne. (hegyi)
értékelés:

Érdekes ez a kép, nem mondom, hogy erénye és előnye ez a szürke tónus. Amennyire ismerem most már Zolit, van ebben az egészben egy olyan önvallomás jelleg, hogy ő saját magát lényegesen alább becsüli, mert hát, akkor valószínű, hogy kevesebb a kudarcélmény, és ennek néha hangot is ad. Szürke vagyok, nem vagyok fontos, bocsánatot kérek, hogy élek. Ez az egyik gondolati sík. Én szeretném, ha ezt idővel levetkőznénk, mert bár értem, hogy miért kapaszkodik ebbe Zoli, nyilvánvaló, hogy amikor az ember saját megát le-, alábecsüli, akkor azért annak megvan egy olyan „előnye”, hogy nincs számon kérhetőség, mert hát, én megmondtam, hogy béna vagyok, és hogyha valamit elrontottam, széttárom a karomat, mert hát, én béna vagyok. Ez nem jó irány, pontosabban megúszós. A kép nem erről szól. Egy tónusban nem jól tartott kép. Az egésznek van egy ilyen porossága, és ez nem tesz neki jót. Ha te a magad szürkeségét akarnád ábrázolni, azon el kellene még egy kicsit gondolkozni, hogy azt hogy lehetne megvalósítani egy önportréban. Valószínű, hogy meg lehet, de nem így, nem azzal, hogy elrontom a technikát. A beállítással nagyjából egyetértek, érdekes az egész, van egy ilyen 70-es évek feelingje, nem tudom megmondani, hogy miért, de van egy ilyen érzés, ami bennem feléledt a kép kapcsán. Azt is tegyük hozzá, hogy kicsit szűkek vagyunk. Több bátorság, és kérek egy ismétlést ezeknek értelmében. (hegyi)

Csaba, a képről csak annyit tudok neked mondani, és nem is nagyon húzom tovább: keresd az egyediséget. Itt ezt én nem érzem. Ez bármilyen fémszerkezetnél megtalálható, nem annyira erős. Igen, hasonlít egy kicsit a brit zászlóhoz, de ez azért nekem kevés a boldogsághoz. Ha ilyesmivel akarsz foglalkozni, akkor vagy egy teljesen egyedi nézőpontot kell keresni, vagy valami olyan szerkezetet, ami önmagában is elvarázsol. Ez így most kevés. (hegyi)

Nyilvánvaló, hogy ez nem egy elkapott kép, a mester tudta hogy fényképezik. A kép színvilága mely egyszerű, tiszta színekre épül, jól közvetíti Demeter egyéniségét, amit mi munkáiból ismerünk. Nagyon jó a tömegelosztás, a barna üvegezett fal és a kék rácsozat megteremti a főszereplőnek a színpadot. A narancsos napsárga háttér pedig megadja hozzá azt a szeretetteljes hangulatot amit a kép készítője éreztetni akar velünk. A néhány belógó zöld ág és a kutya pedig a kertvárosi, családias hangulatot adja. A mester arcáról pedig azt olvasom le, jó fényképezzen, ha akar, de jó lett volna ha télen megcsinálja a székes képet, az igazán jó lehetett volna! Tehát, három csillag és megvan a lecke is. (Bojtár Tamás)
értékelés: