Itt el kell mondjak egy turpisságot. Ez az én saram, én voltam az, aki betette ezt ebbe a leckébe. Márti szorgalminak küldte be, talán úgy gondolta, hogy ez nem egy leckekép szint, vagy nem tudom, miért oda küldte. Egy biztos, én voltam az, aki beemeltem azért, hogy beszélhessek róla, mert ugye abban maradtunk és ezt tartjuk is, hogy a szorgalmi munka nem kerül elemzésre. És erről a képről szerettem volna nektek mesélni, mert látszólag ez egy természetfotó, egy évszakokról szóló kép, mintha egy áradás lenne, mindenesetre nagyon hömpölyög ez a víz és az egész egy nagyon rajzos, kontrasztos helyzet. Bevallom férfiasan, hogy van itt nálam egy nagyon régi album, úgy hívják a fotóst, hogy Ansel Adams. Azért mondom az ő nevét, mert ő az, aki végig tudta Amerikát úgy fotózni, hogy természeti helyzeteket fotózott le, és valami egészen elképesztő. Igaz, hogy ő síkfilmre és nagykamerával dolgozott, ez itt pedig egy telefonos felvétel, de mindezzel együtt nekem olyan érdekességeket hordoz, valamint egy olyan pluszt is, ami több annál, mintsem, hogy egy helyzetet megörökítsen. Mert ez a kép attól izgalmas, hogy ez a kis ágacska felkunkorodik, de ritmizál a part ívével, közben ez az ív a végtelenben is folytatódik, és nézhetünk tovább a semmi felé, mert ott is nagyon szép ívek vannak. Eközben ezt az egészet nagyon szép rendben övezik a fák, de az egésznek mégis megvan a szabályozottsága ellenére is a maga természetessége és szabálytalansága. És ettől ez az egész nekem evidenciává válik. Úgy válik képi evidenciává, hogy közben az alkotó ezt nagyon-nagyon könnyedén tette ide elénk. És mégis van az egésznek egy olyan érzése, mintha minimum 60 évvel ezelőtt készült volna. Ettől van egy olyan dinamikája, ami nekem a kortalanságot, a nyugalmat, a biztonságot mutatja, miközben a kép előterében ez egy rendkívül izgága helyzet. Szóval nagyon furcsa, hogy hogyan lehet ebben az egészen nagy rendezetlenségben megtalálni a nyugalmat, és a békét. És ez a kép erről mesél nekem. Nagyon köszönöm Mártinak, és szeretnék erre adni 3 csillagot, és egy leckemegoldást is azzal együtt, hogy lehet, hogy ez furcsának fog hangzani, de a Mártit is arra biztatnám, hogy tegye már meg, hogy egyrészt kicsit határozottabban van nálunk jelen, másrészt pedig azokat az élményanyagokat, képi megnyilvánulásokat, amiket készít, engedje szabadon. Mert nekem úgy tűnik, mintha túl szigorú lenne saját magához. Ezek az egyébként skiccnek, vázlatnak gondolt képek is hordozhatnak időtálló üzeneteket, és én itt most egy ilyet találtam. Köszönöm! (hegyi)
értékelés:    

Nos, szerintem ez egy elég nehéz kép, legalábbis, ami az üzenet kódolását illeti. Valaki egyszer azt mondta, hogy ha valaminek az értékét akarjuk meghatározni, akkor azt a megszerzésével töltött időmennyiség fogja megadni. És mivel én még nem tudtam „megszerezni” ezt a képet, valószínűsíthetően elég értékes lehet! :) Sejtem én, hogy merre kéne menni, de valahogy állandóan falba ütközöm. Tehát, magával az üzenettel nem nagyon tudok mit kezdeni. Ha csak a képet nézem, tetszik az, hogy a modell, mint egy 4. kép van „rátéve a falra”, és nagyon szépnek találom az árnyékokat is. Mindemellett javítana kicsit az összhatáson számomra, ha ő egy kicsit jobbra lenne tolva. Kicsit zavar a képeken visszatükröződő ablak, mert nem nagyon értem, hogy miért van az ott, hogy van-e jelentése, kell-e azt nézni, vagy csak így esett. Furcsa módon az általában a legjelentéktelenebb rész, a fal és a repedései az, ami számomra a legdominánsabb lett, azon jár a legtöbbet a szemem, és őt tudom a leginkább összehozni a címmel is. Azt gondolom, hogy ha egy portréfotóról beszélünk, akkor a modellnek kellene a leghangsúlyosabbnak lennie, mégis úgy érzem, hogy a 4 kép közül (a modellt is beleértve), a szemgolyós kép az, ami a fantasztikusságával messze elszalad a többi közül. Ugyanakkor nagyon tetszik ez a számomra fásult hangulat, amit a kép hoz, és ami a modell arcán is tisztán jelenik meg. Egy szó, mint száz, össze vagyok zavarodva, és nem értem, nem tudom összehozni a dolgokat, miközben azért érzem, hogy van ebben valami, amiért mégiscsak keresem-kutatom, hogy mi is lehet az, de újra és újra odajutok, hogy kevésnek érzem magam hozzá, ami nem egy túl jó érzés a nézőnek. Ezért számomra ez egy 2 csillagos kép. (Gajdács Ramóna)
értékelés:

Nagyon érdekes ez a képszerkesztési megoldás, amit itt látunk, mert nem csak teret ad, és nem csak arról szól, hogy milyen környezetben él a modell, és ebből a szempontból nem csak egy viszonyítási rendszert állít fel, hanem érdekesen kibillenti a stabilitásságából a képet. Mindazzal együtt, hogy nem egy kegyes ábrázolás, mert lássuk be, hogy az idő erősen jelen van ezen a képen, de azzal, hogy egy egyszerű eszközzel oldalra szerkesztette az alkotó a modellt, eléri azt, hogy a másik oldalra egy másik szereplő beérkezésének lehetőségét várjuk. A másik meglátásom az, hogy a világítás nem volt éppen baráti. A harmadik pedig az, hogy van a modell részéről egyfajta furcsa, még azt is mondhatnám, hogy a bizalmatlanság határát súroló meghökkentség, nem tudom, mi a jó szó. Ez a kicsit felhúzott szemöldök, kicsit elnyílt száj és az, hogy kifordul ebből a helyzetből, azt mutatja, hogy vagy nagyon hirtelen lett rajtakapva ebben a szituációban, vagy pedig nem fordult teljesen oda az alkotó felé, így a néző felé sem. Ettől függetlenül szerintem, ez egy jó portré, azzal együtt, hogy érdekes kérdés, hogy kit várunk a másik oldalra, a könyvekhez. Megadom a 3 csillagot, de a leckemegoldással még várnék, és azt szeretném kérni az alkotótól, ahogy a többiektől is, hogy az első három leckére érdemes lenne beküldeni megoldásokat, mert azokkal mutatkozunk be, és kezdjük el ezt az egész folyamatot, mert szerintem, az önportré nagyon fontos. (hegyi)
értékelés:

Nézem ezt a képet Bandiról, és előjönnek régi emlékek, a táborokról. Beszélgetések, fotózások, vitatkozások, bohóckodások, vagyis nagyon sok kellemes élmény. És most azt kéred Zsolt, hogy elemezzem ezt a képet. Nem tudom. Nem csak azért mert elfogult vagyok, hanem azért is, mert minden okosságot amit Én el tudnék mondani, azt már megtetted a kommentedben. Néhány gondolatot azért még hozzátennék: szerintem jól megfigyelhető ezen a képen a szerencsés világítás, vagyis eléggé kiegyenlítettek a fények, nincsenek durva árnyékok sem az arcon, sem a háttérben, ideális ez a szórt fény a portrézáshoz. A másik amin megakadt a szemem, az a Bandi tekintete. Ha valaki ismeri legalább egy kicsit is, az tudja, hogy ha lát egy kamerát azonnal elkezd szerepelni, így aztán megfogni az igazi arcát nagyon nehéz. Úgy tűnik, hogy most neked tökéletesen sikerült egy mimikamentes képet létrehozni. Gratulálok! Legközelebb a Jóskáról is szeretnék egy ilyen képet látni. :) Három krumplivirágot javaslok. (Mácsai Ferenc)
értékelés:

Nagyon szépek a mozgásfázisok, amiket megörökítettél. Olyan, mintha lenne itt egy karmester, aki vezényli a zenekart, és mögötte balettkar ugrálna és repülne a levegőben, szóval tényleg izgalmas a dolog. Szűk egy kicsit ez még mindig, és megint azt mondom, hogy ahhoz, hogy a szereplők működhessenek, kell a tér. Nem elég annyi, hogy mindenki kilóra meglegyen, hogy ott van a négy galamb, meg a fűre lépni tilos tábla, a fű, meg a virág - ehhez kell az, hogy mindez úgy tudjon megtörténni, hogy érezzem azt, hogy ezek honnan jöttek és merre mennek, hogy meglegyen egy mozgásritmus, ami most körberajzolódik, de ennyire szűkre komponálva nehezen lesz szabadságélménye. Mindezzel együtt egy 2 csillagos megoldás, a kompozícióban bátran használd a teret. Nem kell mindent körömollóval körbevágni, érteni fogjuk akkor is, hogy ki a főszereplő, hogyha hagyod a teret működni és egy kicsit lazábban kezeled a térben a tárgyak elhelyezését. (hegyi)
értékelés:

Nagyon kedves kép, nagyon jó a jellemrajz, és a jellemábrázolás ezen a képen. A kompozícióval azért nem értek egyet, mert miközben egy perspektivikus ábrázolás történik, a tömegelhelyezésnél egyensúlyba került a macska tömege a kép jobb oldala felé eső, hozzánk közelebb lévő ablakkal, falrészlettel. És ez az egyensúly nem tesz ennek most jót, mert elvonja a figyelmet a macskáról. Ráadásul jól használva a mélységélességet, nagyon nagy életlen felületet is hagysz. Abból, ami térben elöl van, ami a kép jobb oldalára esik, én biztosan vágtam volna 2 ujjnyit minimum, de az is lehet, hogy többet, így egyből élne a főszereplőd. Nekem most így annyira nem. Esetleg, ha ez a ház folytatódott volna még tovább, akkor lehet, hogy elég lett volna az is, ha egy picit mozdítasz a kamerán, hogy megforduljon ez az arányrendszer, tehát, hogy a macska közelebb kerüljön hozzánk, és a macska mögött legyen még tér, ahol ezek a ritmusok ismétlődnek. De azzal, hogy az orrunkba tolódik ez a nagy-nagy életlen felület, óhatatlanul zavarba jövünk, mert annyira belemászik a személyes terünkbe. (hegyi)
értékelés:

Az a helyzet, Dávid, hogy értem a poént, és az ötlet maga nem rossz, de kicsit azért laza. Ahhoz, hogy egy ilyen poén üljön, és időtálló legyen, egy picit többet kellene beletenni. Egy nagyon könnyed poén is sok munkát igényelhet, és ezt most innen hiányolom. Miközben abszolút értem a ritmust és azt, hogy mit akarsz ezzel mesélni, és az iróniát is, és a fricskát is értem, de ezek mellett azt gondolom, hogy lementél a primer poén szintjére. Majdnem olyan, mint egy tv show, vagy dumaszínházas poénkodási szint, és nem biztos, hogy ez jó. Úgyhogy innen egy lépéssel emelkedjünk feljebb. Nagyon-nagyon nagy kicseszés az, hogy ha azt mondom neked, hogy visszaadom ismétlésre, és szeretném, ha megismételnéd ezt, és újból csinálnád? (hegyi)