Ágnes, én ezzel a képpel nem tudok mit kezdeni. Leguggoltál a hídon, ott megy három emberke, szuper, de most mi történt. Nem tudom megérteni, hogy miért készült el ez a kép. Szépek a vonalak, a fények, de ezt megcsinálhatja Jancsi is, Pista is, ebben nem nagyon látlak téged. Nem arról szól a mese, hogy mindenbe bele kell magunkat rakni, akár árnyékként, de az érzületünket, a gondolatunkat, a saját attitűdünket meglátásunkat igen. Azt kérném Ágnestől, hogy itt a sok felvázolt irány közül valamit szemeljen ki magának, és abban kezdjen el mozogni. Olyan az érzésem kicsit, mintha azt nézné Ágnes, hogy melyik lecke nincs még megoldva, és arra, ha tetszik, ha nem, ha van ötlet, ha nincs, valamit próbáljak csinálni, mert brigádverseny van a leckékkel. Nincsen! Semmi nem fog történni akkor, ha a következő szintet egy év múlva ugrod meg, mert közben lyukak vannak, mert arra még nem jött ötlet. Abból a helyzetből, ahonnan Ágnes elkezdte a fotókat küldeni, szerintem mindenkinek szemmel látható az, hogy egy teljesen más, belső megközelítés kezd a munkákon létrejönni, de ez akkor lesz stabil, és rutinszerűen is működtethető, akkor tudunk megint majd egy lépcsőt továbblépni, ha egyes feladatoknál elkezdünk mélyebbre menni. Akkor meg tudod szerezni azt a rutint, hogy most ezt fekete-fehérben csinálom meg, vagy most egy klasszikus tónusrendben fogok fotózni, most 50-es objektívet használok, mert a tárgyias megközelítés kell, most szociografikus élményt akarok felhozni, tehát hogy az eszközparkot, ami a kezedben már ott van, hogyan fogod használni a jövőre nézvést az akkor lesz egyértelmű, ha most valami felé elindulsz, szűkítve az irányt, és azt kigyakorlod. Mert annak az élménye, tapasztalata lesz az, amire aztán hivatkozni lehet, hogy lám-lám, amikor azt csináltad, hogy…, azt hozd vissza. Nem nagyon érzem azt, hogy ez az utca lenne. Én azt gondolom, hogy jó lenne, ha most kicsit befele fordulva, belső mozgásokat kezdenél el figyelni, nem a külső formai játékot, mert ez majd jön, és abba ott fogsz belekerülni, ha a belső utadon stabilan el tudsz indulni. Az lenne a fontos, hogy Ágnes felszabadítsa saját magát, ne legyenek korlátok, gátló tényezők, amivel aztán a kifejezésnél majd ezt tudja használni a fotó több területén is. De ehhez most az kell, hogy valamire feküdj rá, és azt sűrítve kezdd el feldolgozni. (hegyi)

Én ezt a képet elemeztem, elmondtam, hogy mit gondolok róla, ennél sem tudok mást mondani. Lekerült a gumigyűrű, de engem ez kevésbé zavart, én arra sarkallnám Lacit, hogy dolgozzon, mutasson képeket, ne hagyja abba a csendélettel való foglalkozást. (hegyi)

Ahogy én látom, ez egy hosszabb expozíció lehet, valószínűleg szeles időben készült a kép, és némely ágak bemozdultak, és ettől izgalmas ez a meglátás. Jó a kompozíció, szép ez az árnyjáték, és végre nem valami túlmanipulált, túlképszerkesztett dolgot kapunk, hanem egy egyszerű fekete-fehér képet, egy árnyformát egy fáról, a fa ágairól, és egy környezeti helyzetről, amiben ez integet felénk. Én nagyon örülök neki, hogy Gime megtalálja az egyszerűségben is azt, ami számára fontos. Szépen van megcsinálva, szép, nyugalmas kompozíció, én örülök ennek a képnek. A Monokróm szín leckéhez azért nem tudom jól kötni, mert itt színről beszélünk, tehát az kevéssé megoldása ennek a leckének, hogy valamit fekete-fehérré redukálunk, mert az a redukció elektronikusan jön létre. Ahogy én látom ez egy fekete-fehér kép, és nem arról van szó, hogy hogyan találunk meg színpárhuzamokat, tónuspárhuzamokat a környezetünkben, vagy tárgyakban. Ezt pontosítsa Gime magában, hogy mit is jelent a monokróm szín: egy csokor vörös rózsát mondjuk a vérvörös naplementében, vagy a sárga avar leveleit a lebukó nap sárga fényénél, szóval sok mindent lehet erre párhuzamként hozni, de itt színekről beszélünk, ezt ne felejtsük el. (hegyi)
értékelés:

Az ötlet jó, és a megfigyelés is fontos, hiszen jellemző példája az utazásnak, amit látunk. Ismétlést fogok kérni, azt is megmondom, miért. Ki kell emelni az átlagosból ezt a történetet a személyes szférába, ehhez pedig óhatatlanul kell a kapcsolat a modellel. Nem kötelezően a szemkontaktusra gondolok, viszont úgy kellene a környezetet meghagyni, hogy közben maga a modell testtartása, a kellékek - bőrönd, kistáska, nájlonszatyor - utaljon arra, hogy ő most épp utazik, és még egy valami fontos lenne: az, hogy a nézőnek egyértelmű legyen, hogy ő most megy vagy jön. Más, amikor hazaérkezünk, hiszen abban van fáradtság, van öröm a viszontlátásban, van lemondás és búcsú az élményektől, míg az indulás izgalmas, feszült, fájdalmas is, de öröm is, kettős érzés, hiszen elmegyünk és ezért akár bűntudatunk is van, de vár a nyaralás, az élmény, és előre örülünk ennek, és még itthon, de már fél lábbal a vonaton vagy a repülőn vagyunk lelkileg, tehát ezek azok, amik mint történet egyedivé varázsolhatnak akármi jól ismert témát. (hegyi)

Az a helyzet, hogy nagyon izgalmas a felvetés, és majdnem sikerült is beledobni a darts-ot a tízes körbe, de még nem vagyunk készen. Ugyanis amit szerintem megláttál és felkeltette a figyelmed, az a csillag ágai és a tetőszerkezet merevítői közti játék, és ez így izgalmas is lenne, ha közelebb mégy és lejjebb guggolsz, hogy az és csak az legyen a képen. De így, hogy a motortető, az ablak, a reklámok és minden más is itt van, így most bizonytalan lesz ez a párhuzam, viszont önmagában a merci jelei nekem nem érdekesek, látni sok ilyet az utcán, tehát kell az a plusz, ami a háttérben történik, még akkor is, ha le kell mondani cserébe a veretes-kopottas alsó csillagról. Foglalkozz még ezzel, kérek ismétlést, mert a szeretet érződik, tehát légy szabad és merj szeretni egy öreg mercit, igazán, szívből, és akkor meglesz a kép is. (hegyi)