Szakkör | Page 475 | Látszótér

2011. október 5-én, szerdán 17 órakor nyílik Balla Demeter kiállítása a Szegedi Tudományegyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék Folyosó Galériájában (6722, Szeged Egyetem u. 2.) Balla 80 címmel. A kiállítást Kincses Károly fotómuzeológus nyitja meg. A kiállítás 2011. október 20-ig tekinthető meg.

Kedves látszóteresek, látogatók, volt estiskolások! Hosszú előkészületek után elindult új oldalunk, a Látszótér. Mindenkit nagy szeretettel köszöntünk, remélve, hogy a változások inspirálóan hatnak mindenkire. Még nem vagyunk kész teljesen az átállással, egy-két hét eltelhet még addig, hogy azt mondhassuk: ez az, amit szerettünk volna, de már nincs messze a cél! Egyszerre költöztünk új szerverre, készítettünk új dizájnt és mindezt egy teljesen új meghajtó motoron, szóval sok minden változott, de egy biztosan nem: a közösségi létezés, a figyelem és az az irányvonal, amit eddig is magunkénak gondoltunk.

Biztos vannak olyan dolgok, amik még nem működnek tökéletesen, kérünk is benneteket, hogy ha hibákat találtok, jelezzétek, folyamatosan javítjuk őket. Valahogy jó lenne ezt mederben tartani, így itt a kommenteknél és e-mailban várjuk a segítséget tőletek, a szakkor@latszoter.hu címre.

A rádióadás elérhetősége is új címen található: http://stream.tilos.hu:8000/latszoterradio.m3u A műsorrend is változott, a rádió rovatban megtaláljátok.

Amint minden funkció működik, részletes leírást adunk arról, mit hol és hogyan lehet elérni, kipróbálni.

Hegyi Zsolt, Török József, Koren Balázs és Matkovsky Péter
a stáb

Péntek délutáni csendélet

Nagyon szuggesztív az üzenet, nagyon magával ragadja a nézőt, még akkor is, ha kompozícióban vannak vele problémáim. A bal oldalból a hajnál én simán vágnék, mert ott kivisz a képből az a felület, ami a haj mögött látszik, gyengíti a fókuszt, ugyanis itt a fókusz a szemeken van, és azon a gesztuson, hogy eltakarom a számat. Az egyedüllétről, a szorongásról, a szomorúságról nagyon jó üzenet ez a kép, még akkor is, ha az élességgel vannak problémáim. Egy olyan dolog van, amire szeretném Ágnes figyelmét felhívni: a csonkolás. Most, itt a szája előtt, az orra alatt tartott keze tulajdonképpen egy felismerhetetlen testforma. Ebben a formában, mivel sem az inak, sem a csontok, sem semmi nem utal elég erősen arra, hogy milyen testrészt, és miért látunk ott, azért ez most, ebben a formában gyengíti azt az üzenetet, amit a két szem számunkra közöl. A javaslatom az, hogy ilyenkor meg kell keresni egy olyan beállítást, ahol vagy az ujjaim látszanak valamennyire, akár kezdem egy kicsit magam átkarolni, vagy kevésbé feszesre komponálva, vagy a kézfejemet elforgatva próbálom az inakat, csontokat mutatni, tehát valamilyen formában ezt az utalást nem lehet ennyiben megúszni, hogy odatettem a kezemet. Itt van az a pont, amikor azt mondom, hogy igen, a gesztus érthető, amikor az ember a saját küzdelmeiben átkarolja magát, akár még harapja is az öklét, karját, vagy a szájába dugja a kezét. Ezeket mind ismerjük, mint érzés, de ezek az elsődleges érzésvonalak, utána jön az esztétikai megközelítés, ami ezt mindig módosítja egy picit, hogy mi az, amit valójában látunk, mert az a rögzült pillanat mindig másról szól, mint azok a helyzetek, amikor mindezt a dolgot kiterjesztjük a nézőre, és egy örökkévalóságot próbálunk befogni. A pillanat érzése neked volt meg, a nézőnek viszont az a pillanat marad meg rögzítve, amit exponáltál, a te benned felépülő érzés mindig hosszabb, mint amit az expozíció követni tud. Az irány nagyon jó, most ez kap egy csillagot, azért egyet, mert szeretném, ha Ágnes ezzel foglalkozna, és ezt a képet ismételné. De egy csillag mindenképpen megvan, mert szeretném őt bátorítani arra, hogy ezt az irányt kövesse. (hegyi)
értékelés:

Vágyódás

Ez a kép, az önportré gyakorlása során készült és ahogy feküdtem a fűben, felnéztem önkéntelenül a felhőkre. Ha felnézek a felhőkre csak egy érzés kerít hatalmába, a "vágy". 3 éve, ezen a napon tanultam meg, "visszaadni" a legjobban szeretett embert az életemben, az édesapámat oda, ahová mindig is tartozott, és tartozunk mindannyian. Azóta örökös a vágyódásom.
"Tudom, már messze vagy rég,
Bennem minden halk szavad él"

A leiratot olvasva abszolút értem azt, hogy miért ezt a képet, és miért így készítette el Hajnalka. Ugyanakkor azt kell mondjam, hogy vannak olyan dolgok ezen a képen, amik nem annyira segítik ezt az üzenetet. Azt kellett volna eldönteni magunkban az exponáláskor, hogy ennek az üzenetnek, amit itt leiratként kapunk melyik része az, ami számunkra fontos, melyik áll hozzánk közelebb, mit szeretnénk a nézővel megosztani. Két irány van. Az egyik irány, ami az egyszerűbb, az, hogy fekszem a fűben, és nézegetem a felhőket. Ez a szelídebb vonal. Igen, de ha ezt a vonalat akarom erősíteni, akkor olyan helyzetet kell találnom, ami erre erősebben utal, talán a környezetből is kicsit többet ad. Ahonnan most ez a fotó elkészült, a figura feje teteje felől exponálva, ezzel a kéztartással, a fűben ez a forma most sokkal inkább az üzenetnek az elmúlás, a halál felé irányuló vonalát erősíti, olyan, mint egy bűnügyi felvétel, egy helyszíni dokumentáció, ahogy egy balesetben szenvedett áldozatot megtalálnak. Itt az életet kellene szerintem hangsúlyozni, mert elég morbid az, hogy ha magamat úgy ábrázolom, mint egy halott. Nyilván, az érzelmi kötődést értem ehhez a szituációhoz, de akkor is azt mondom, hogy ha ebbe az utcába akarok belemenni, az elmúlásnak, a halálnak a gondolatával foglalkozom, akkor ezt egyértelműsítsem, hozzam át a bűnügyi fotóból abba az elvontabb körbe, ahol az alkotásnak az értelmezési síkja a pillanaton túl tud mutatni. Ezt a döntést én várnám Hajnalkától, hogy hozza meg. Mindenképpen jó lenne az, ha erről tudnánk beszélgetni, úgyhogy én ezt a képet azért adom vissza ismétlésre, hogy eldőljön, hogy most a vágyról beszélünk, amikor a felhőket nézem, és merengek a gondolataimban, vagy pedig a halállal foglalkozom. Mind a kettő érvényes lehet, de most itt nem egyértelmű az utalás. Isméltés. (hegyi)

Régmúlt jövője

Ezt a képet a Jászain készítettem, miután előző héten nagymamám régi képeit nézegettem. Úgy éreztem nekem is kell olyan képet csinálnom ami akár oda is beleillik.

A leiratból tudjuk, hogy mi az, ami egy 2011-ben élő fiatalembert arra visz, hogy megpróbáljon archaizálni, ráadásul ebben szerencsére nem csak a szépiát, mint színezési formát hívja segítségül, hanem a világítást, a fényeket, a kompozíciót is megpróbálja abban a formában elkészíteni, több-kevesebb sikerrel, ami egy korra jellemző volt. Aki fényképezett már városban, tudja, hogy nagyon nehéz dolga van a városfotósnak akkor, amikor valamilyen időtlen, kevéssé szociografikus, inkább valamilyen érzelmet, érzést tükröztető képet szeretne létrehozni, azért, mert az a tárgyi környezet, ami körbevesz minket javarészt kuszaságból, zajból áll, vizuális értelemben értem ezt. Ha megfigyeljük ezt a képet, miközben a kandelláberek még ebben az íves formában jó ritmust hoznak létre, de sajnos a villanyvezetékek keresztül-kasul szelik ezt az egész helyzetet, és ez visszaránt minket. Sajnos ezzel túl sok mindent nem lehet kezdeni, itt szerencsére Renátó észrevette azt, hogy ha ellenfényben fényképez, akkor ezek javarésze eltűnik a képről a túlvilágítottság okán. Sajnos ez van, a városi helyzet nem a barátunk akkor, ha archaizálunk. A folthatások, a tömegelhelyezés rendben van, az ellenfény miatt a kép konkrétsága, az, hogy megnézhetjük, hogy kik vannak a villamosmegállóban, milyen ruházatban nem csak azért redukálódik, mert egy tónusú képet kapunk, hanem azért, mert az ellenfény sziluettekké formálja ezeket a figurákat, és ez a kép bármikor készülhetett volna. Kellőképpen távol van az az autó, ha a kort be akarom határolni, akkor sokféle irányt el tudok képzelni, 50-es, 60-as éveket simán. Még azok a ronda villamosmegálló tetők is ebben a fényben elvesznek a tömegben, még azok sem zavarnak. Tulajdonképpen a kép jó, és jól hozza ezt a helyzetet. Az Épített környezet leckére is abszolút el tudom fogadni, bár lehet, hogy ennél tovább is lehetett volna ezt gondolni, de a megoldást jónak tartom. Egyetlen egy problémám van: a horizont, hogy nem értem, hogy miért dől. Ha megfigyeled, az óra járásának megfelelően minimum egy-két foknyi eltérés van, ezt nem ártott volna helyrehúzni, erre tessék odafigyelni, mert ettől nincsen nyugalom a képen, ez forgatja el az egészet, és fölmerül az emberben a kérdés, hogy ez miért nincsen kikorrigálva. De a három csillag megvan, köszönöm. (hegyi)
értékelés:

Egy ellenfényes képet látunk, ami egy nagyon jó kiválasztása annak a pillanatnak, amikor az expozíció elkészült. Aki már volt ilyen helyzetben, az tudja, hogy ezek a lepedők, leplek, akár ha ágyazásnál próbáljuk ezeket leteríteni, viszonylag nehezen kiszámíthatóak, hogy mikor hogyan mozdulnak, ez főleg egy nyitott térben, amikor valamilyen közösségi helyzet van, elsodorhatják az embert az események, és nem biztos, hogy ez a kép könnyen elkészíthető. Ezt fontosnak tartottam megjegyezni azért, mert ha megfigyeljük a kép kompozícióját, azon kívül, hogy megtalálta Vera ezt a pillanatot, még arra is volt figyelme, hogy ezzel a döntött horizonttal létrehozzon egy kompozíciós helyzetet, és nem csak egy emlékkép készült, hogy ott voltam ezen a babazsúron, hanem ennél lényegesen mélyebbre ásott Vera. Annyit tudnék hozzátenni utólag, ami módosítható lenne a kompozíciónál, hogy a képnek a bal oldalán egy ujjnyit lehetne vágni, a fiatalember karjánál, a háta mögött már vágható lenne, és még erősebb lenne ez az üzenet. Azért, mert a tömegelhelyezésben most a bal oldalon lévő fa tömeg túlságosan nagy hangsúlyt kap. Ezek már olyan szinten nüansznyi kérdések, hogy nem vonnak le a kép erejéből semmit. Amit sokszor szoktam mondani, ennél a képnél egy jó példát kapunk, mégpedig azt, hogy akkor, amikor gyereket, kutyát, macskát fotózunk, tehát nálunk méretben kisebb szereplőket, akkor nagyon fontosnak tartom azt, hogy az ő testmagasságukat vegyük figyelembe. Ennél a képnél ez egy jó példa, hogy Vera, azáltal, hogy leguggolt, nem csak a napot tudta befogni a színes lepel alatt, hanem a gyerekek mozdulatait is, és nem egy felnőtt szituációját hozta, miközben itt vannak a felnőttek, látjuk, hogy ezt az egész csodát ők hozzák létre, ők terítik ezt a leplet a szereplők fölé. Amit ők, mint felnőttek, pontosan látnak és éreznek, hogy mi a játéknak a kimenetele, az, mint varázslat szerepel a gyerekek világában, ez látszik is a kézmozdulatokon, azon, ahogy ebben a kis körben állnak a felnőttek gyűrűjében, ahogy várják, hogy mi fog most történni, milyen mesék indulnak el majd a lepedő alatt. Ha csak ennyi lenne a kép, akkor is azt mondanám, hogy egy nagyon jó megoldás lenne erre a leckére, de még egy fontos dolog van, amit Vera észrevett, és jól használt: a távolság. Az a távolság, ami most a fotográfus és a körben szereplők között létrejön. Ez nyilván a fényképezőgép távolságával és az objektív megválasztásával is megoldásra kerül. Ez azért fontos, mert a kívülálló szerepe benne van, és mivel ez a szerep a gyermeki szinten mozog, tehát nem egy felnőtt figyeli kívülről a dolgot, hogy a többi felnőtt milyen marhaságot csinál a gyerekeknek, ezért van egy körből kiszorítottság, a játékból kimaradok élmény is ebben. Az az élmény, hogy miközben a többi gyerek játszik, engem kihagytak ebből a játékból, és csak figyelem vágyakozva azt, hogy velük mi történik. Erre a fényviszonyok is, az ellenfény is rásegít. A történet abszolút jól érthető: figyelem a gyerekeket, ahogy játszanak, és én valahogy ebből a játékból kiszorultam, bennem van egy vágyakozás, hogy bekerüljek ebbe a körbe, de mégis talán még biztonságosabb is nekem, a félszegség benne van. Nagyon sok olyan gyermeki érzés van ebbe a képbe belesűrítve, ami beleemeli ebbe a leckébe. Ez abszolút teljesíti a Gyermekkor lecke elvárásait, köszönöm szépen. (hegyi)

Miért a hónap képe:

Elindítunk egy játékot, ahogy ez a Hónap képe rovatban leírásra is kerül, az első labdát én Verának szeretném dobni. Azért neki, és azért ezzel a képpel, mert azt szeretném, ha összekapcsolnánk a többiekkel azt a nézőpontot, amit Vera képvisel itt, a Látszótéren, és kíváncsi vagyok arra, hogy Vera kit hív be ebbe a játékba majd a következő hónapban. Még akkor is, ha a megfogalmazásodban vannak pontatlanságok, de az érzelmi megközelítések nagyon pontosak. Nagyon erős az az érzelmi szál, amit Vera a képeibe belesűrít, és erre ez a kép az egyik legerősebb üzenet. Azért ez a kép az én választásom, mert ha Vera munkáját globálisan kellene néznem, főleg az elmúlt idők munkáját, akkor azok a keresések, amiket Vera elindít ebben a képben nagyon jól sűrűsödnek. Tulajdonképpen egy nagyon jó üzenet Vera lelkiállapotáról, arról a helyzetről, ahol felnőttként tart. A kívülállás és a körbe bekerülés, a befogadás és a befogadottság érzése, és ennek a problematikája mind rajta van ezen a képen. Sőt, nem kell nagyon megerőltetni magunkat, hogy ezt az érzésvilágot, amit a kép közvetít, áttételesen a Látszótérre is értelmezhessük, hiszen mi vagyunk a felnőttek is, és mi vagyunk a gyerekek is egy személyben, egymásra terítjük a védőernyőt. Kíváncsian várom, hogy a következő hónapban Vera kit választ, a figyelem most Verán van, ő fogja eldönteni, hogy melyik munka a következő hónap képe. (Hegyi Zsolt)

Fénycsíkok péntek reggel

Igazából péntek reggel készült a kép, délelőtt nincs lehetőségem fotózni. Munkába menet rendszerint egy kis parkon keresztül szoktam átvágni, és ma megállított a fény. Csend volt és nyugalom, kár hogy a rigófüttyöt nem tudtam lefényképezni.

Kedves Mariann, jól érthető, mi fogott meg abban, amit láttál a valóságban, de a kép az kegyetlen dolog, mert a kétdimenziós és rögzített pillanatos ábrázolás okán sok minden úgymond kinn marad, vagyis az alkotó látta, ott volt, a nézőnek pedig el kell tudni hinnie, amit lát. Ehhez az kell, hogy mondjuk egy ilyen helyzetben a laborálással rásegíts a történetre, mert ha ezt a képet keményebbre nagyítod, akkor a fénysávok erősödnek, a többi, nem olyan nagyon fontos dolog pedig enyhül. Mint tanulmány, kitűnő munka, mert a megfigyelés, és annak későbbi felidézése, "megrendezése" szempontjából a legfontosabb, hogy ezeket a pillanatokat jól rögzítsük fejben. Azt mondanám, hogy ismétlés, ami persze nem biztos, hogy egyből sikerül, de jóllehet az ősz, a ködös idő talán kezedre játszik a közeljövőben újra. (hegyi)

nádas

Három szinte tökéletes ritmusú kép, a töredezett történetmesélés szempontjai szerint jól fogalmazva, talán ha az utolsónál bátran szinte csak a nádast adod, erősebb lenne a tömegjáték. Érdekessége a munkának, hogy arra kényszeríti a nézőt, hogy kezdjen el az emlékeivel dolgozni, hiszen nincs konkrét víz, de mégis, talán mindannyiónkból előjönnek a hangok, az emlékek, tehát a kísérlet sikerült. Ha érdekel ez a triptichonos játék, akkor azt tudom javasolni, hogy bátran komponálj, és figyeld meg, hogy egyesével mit adnak ki a képek, és mi a három együtt, mindkettőnek működnie kell, és az akkor kiadja, hogy 1+1+1 több lesz, mint 3. (hegyi)
értékelés:

A barátság mindig két emberről szól

Komoly fennakadást okoz nekem ez a lecke. A képen számomra két ismeretlen lány szerepel.

Kedves Alexandra, ha minden, ami komoly fennakadást okoz neked, ilyen szinten kerül megoldásra, akkor az a fennakadás nem is rossz dolog. Egyetlen megjegyzés: ha eldöntötted, hogy döntesz, akkor figyelni kell, hogy az új koordinátarendszerben mi lesz a vízszintes és mi a függőleges, valamit célszerű kinevezni ennek, hogy indokolt legyen a döntés. Most ez majdnem sikerült, ha egy picit kevéssé forgatod el a gépet, akkor a buborékok és a lányok adnak két vonalat, amihez igazítani lehet a képhatárokat. Egyébként a kép jó, a történet is érthető, de ne jelentse ez azt, hogy többet erre nem küldesz, jó? A leckemegoldással még picit várunk. (hegyi)
értékelés:

Krka folyó vízesése

Ilyen hömpölygő vízesést viszonylag egyszerű exponálni, 1/10-ed másodperces záridő kell hozzá.

Öt kép, gyönyörű környezet, zuhog lefelé a víz - csak valahogy mintha nem tudna lefolyni, a végénél a sorozat elkezd egyhelyben toporogni. Az első kép jó felvezetés, megmutatja fentről, miről fog Feri nekünk mesélni. A következő felvétel sajnos rossz fényviszonyok között készült, ezért a háttér szinte kiégett, a téma pedig sötétben maradt, így bár az expozíció szépen megfesti a vizet, de a csillogás, a játékosság nem érvényesül, mert a néző folyamatosan hátra, a fényben lévő terepre figyelget, ott vár történést. A következő kép rendben van, és utána érkezik két kép, amiből az egyik jó csak, dönteni kellett volna, mi az, ami nekem esztétikailag tetszetős, mindkettő elfogadható lenne, de így a bevezetőben megfogalmazott toporgás jön létre. Hiányzik a lezárás, a víznek tulajdonsága ugyanis, hogy egyszer csak csendesül, folyóvá érik, vagy patakká, de mindenképpen a dinamika szerepét átveszi egy más struktúra. A sorozat ráadásul fentről halad lefelé, ez is indokolná, hogy valami nyugalmas képpel keretezzük a történetet. (hegyi)
értékelés:

Természetesen

A 200 "digi-tekercsen" túl, ezt a fotómat találtam a legtermészetesebbnek. Soha nem fotóztam önmagam és kemény feladat elé állított a lecke elvégzése. Volt egy holtpontom, mikor már nagyon nem tetszettem önmagamnak és akkor és az egyik barátommal folytatott beszélgetés után értettem meg, miért is fontos ez a feladat! Először megismerni, majd megtalálni önmagam a lehető legelőnyösebb pózban, pillantásban, mozdulatban. Eután ha valakiről portrét készítek, ezt fogom majd keresni. Az életem minden területén a természetességet keresem, törekszem rá. A természetben élhetek, egy kis "négyszögletes" erdőben, és ezen a fotón találtam magam is a legtermészetesebbnek.

Nagyon szimpatikus kép. Kedves, bár tartózkodó is, hiszen a szembefordított hátlapú szék egyben védekezés is, persze lehet támaszkodni is rajta, kapaszkodni is bele, meg így áttenni a lábakat... hogy ezt hogy sikerült, nem tudom, nekem nem menne, az biztos. Jó a környezet, szépek a páfrányok és jó az a dinamika is, amit a kék, lila és zöld létrehoz. Talán egyszer majd szék nélkül is készül egy kép, mert a szék az elég idegen ebből a környezetből. A térérzet is jól előjön a mélységélesség megválasztásával, szóval a széken kívül nagyon nem tudok mást mondani, amin változtatnék, és mivel az arc abszolút bizalmat sugároz, megvan a 3 csillag és a leckemegoldás is. De Hajnalka, azért neked is azt mondom, hogy mielőtt előre szaladnál, ezt az első 3 leckét érdemes még gyúrni, mert sok mindennek alapja a jövőre nézvést. (hegyi)
értékelés:

Jön

Jó megoldás, tetszetős, csak fénytanilag nem szerencsés, hogy a kis manó lényegesen sötétebb tónusban van, mint az ajtó éle, ezért a hangsúly az ajtóra kerül és nem a figurára. Ezen úgy lehet segíteni, hogy olyan időpontot keresünk, amikor már nincs olyan sok fény az ajtón, és egy tükörrel odavetítünk fényt, ahová szeretnénk, jelen esetben a manóra. De az ötlet jó, tessék kísérletezni. (hegyi)
értékelés:

Az éjszaka vége

Jó a kompozíció, érthető a történet, van egy melankolikus szomorúság ebben az egészben. Akkor érez az ember ilyet, amikor jó vendégségben, átbeszélgetett éjszaka után, reggel fölkel, mert csomagolni kell, mert el kell indulni, és még búcsúpillantást vet a tájra, utoljára, hogy itt kell hagynia. Van egy ilyen élmény nekem ebben. Ilyenek a vasárnap hajnalok, mert van bennük egy fajta búcsúzás, minden egyes vasárnapban megvan egy ilyen élmény, hogy van még egy napunk a hétvégéből, de az már nem lesz olyan. Köszönöm. (hegyi)
értékelés:

Másnap

Egy tequilás este másnapja.

Zsófi egy punk tulajdonképpen, ezt már be kell lássam, és provokatív üzeneteket küld a leckébe akkor, amikor belebújik a kisördög. Ételfotó az egy viszonylag érdekes dolog, Zsófi, én ezt ugyan nem enném meg, persze vannak olyan szituációk, amikor az ember rákényszerül dolgokra, remélem, hogy azért veled ilyen nem történt. A lényeg az, hogy mint ételfotó ezt nehezen tudom értelmezni, de értem a viccet, el is fogadom, vegyük úgy, hogy ez egy vicces ételfotó. Viszont mint kompozíció, mint tónusrend abszolút elfogadható az üzenet, talán a képnek a jobb oldalából, a bot végénél én vágtam volna, de ennyi az elsődleges üzenet kompozícióban, amit tudnék mondani. A másik az, hogy ez a Jacobs feliratú 3.1-es kávénájlon a maga tényszerűségében és szociografikus ábrázolásában neked lehet, hogy fontos, de az egész dolog ledobja magáról, és agyonveri azt, ami ugyanennél a képnél szépen megfogalmazódik a hamuval, ami egy kis koszosságot ad ennek az egésznek, az elszopogatott citromkarikákkal, amik bele vannak dobálva ebbe a tányérba. Semmi más nem kellett volna történjen, mint azt a döntést meghozni, hogy mi is érdekel engem, mi az, ami izgalmas ebben? A különböző vízszintesekhez meg egyenesekhez képest ez a nagymamánk korát hozó tányérminta-világ, és a körformák, és ebben a természeti formáknak a citrommal megmutatott körök izgalmasak. Ebbe a képbe még az az eszköz is belefér, ami ott van, mert az is organikus forma. De ez a reklám dolog számomra kiugrik ebből az egészből, gyengíti az üzenetet. Erre én adok neked egy csillagot, és legközelebb legyél olyan bátor, hogy meghozod ezeket a döntéseket, és azt mondod, hogy nem a dokumentálás a lényeg, mert ettől már eleve elrugaszkodtál azáltal, hogy fekete-fehérre vetted a képet. Ez már nem dokumentálás, és ha ezt a döntést meghoztad, nyugodtan bele lehet nyúlni a tálba, és azt a két vackot onnan kivenni. Minden ugyanígy megmarad, és meglett volna a három csillag. (hegyi)
értékelés: