Szakkör | Page 654 | Látszótér

Ajtók

Egy belső bérházi udvart látunk valahonnan, talán a negyedik emeletről. A gangot, a falakat, okkersárga felületeket, rácsos ablakokat, rácsos ajtókat, amelyek egy belső körfolyosóra nyílnak. Az ajtóknak barna, vagy csontszínű felületei vannak, a rácsok különbözőek ugyanúgy, ahogy sejthetően mindegyik másik-másik család él és védi a saját életét. A rácsok a kézjegyek, attól függően, hogy hol laknak Szabóék, Kovácsék, Kissék, Fehérék. Nagyon érdekes ritmusa van a képnek. Elég sokat vitatkoztunk azon, hogy a kép baloldalán ez a tűzfal csontszínével, mellette pedig ez a szépen fogott barnás felület, ez a hosszú csík, ez vajon megfelelően osztja-e, absztrahálja-e a teret, avagy sem, kevés-e, vagy sok. Véleményem szerint ez a két ritmus az, ami az egyszerű szocio képet, vagy a bérházi belsőudvar milyen, és hogy ez egy egyfajta naptárjegyzet maradjon 2009 február huszonakárhanyadikáról. Véleményem szerint attól mozdul el ez a kép, hogy a baloldalon ez a két festői forma, ez a két tengely, ez ott erőteljesen jelen van. Az ajtók, az ablakok ritmusokká válnak, fényfoltokká és mégis megmarad konkrét rendszerként mindaz, amit talán egy nagyváros, nagy Budapest, vagy Szeged, vagy bármilyen nagyváros belvárosi XIX. századi, de átalakított formája mutat. Azért szeretem ezt a képet, és azért szeretem, hogy ez a hétfő délután házi feladatba érkezett meg, mert sokunknak az élete ilyen. Hogy van 40, 60 m2 egy életen keresztül, ugyanaz a körfolyosó, ugyanaz a gang, védve két darab, vagy három darab ráccsal, befelé építkezve egy olyan környezet felé, egy olyan világ felé, ahol parányi, pici területen megszólalnak a mesék, a Karácsonyok, a főzések, a csöndek, az ébredések, a kávéivások, a gyereknevelések. Ezen a képen nem sok minden történik, de mégis elgondolkoztató, hogy nagy, kiterjedt emberi sorsok egy-egy ilyen rácsos felület mögött hogyan virágoznak, vagy aztán hogyan hervadnak el. Beszédesek a rácsok és beszédes az életünk egy része a rácsok kapcsán, hogy a mindennapjaink folyamatosan tulajdonképpen hasonlóan telnek. Kénytelenek vagyunk ebben a világban először az összekuporgatott tartalékainkból rácsokat létrehozni, hogy mögötte azt tehessük, vagy azt mondhassuk, hogy érdemes létezni. Először meg kell védenünk azt a pici territóriumot, ami a privátot jelenti, ami a személyest jelenti. Ezek a rácsok a kabátok, ezek a rácsok a ruhák, a zoknik, a kalapok, a sálak. Ezek mögött a rácsok mögött vannak ott véleményem szerint a karok, a hátak, a hasak, a köldökök, a talpak, a portrék arc nélkül és emiatt gondolom azt, hogy ez egy jó választás volt, hogy Viktória látszólag nagyon egyszerű dolgot és nagyon egyszerű módon fényképezett. Még abban az esetben is, hogyha esetleg beszélgetnénk, beszélgetnétek és a Viktória azt mondaná, hogy ő csak egy gangot akart lefényképezni. A festészetről, a képzőművészet szobrászati, grafikai, akár fotográfiai ágáról sokszor mondják azt, hogy egy olyan furcsa, mágikus tevékenység, ahol egy idő után maga az alkotás önálló életre kel, egy saját rendszerben elkezd létezni. Például, ha a Pinokkió történetét megnézitek, elolvassátok, amikor azt mondja a mester, hogy Burattino, Burattino és a kis faszerkezet, amit ő megalkotott önálló életre kel. Sokszor ugyanez van az alkotásainkkal, hogy bár nem gondoltuk, de hosszú évek múlva ezek egy olyan üzenetrendszerrel is rendelkeznek, vagy olyan üzeneteket is hordoznak, amit lehet, hogy akkor, amikor a fényképész, vagy a festő elkészítette, nem szándékozott odatenni, vagy nem is gondolt rá. Valamilyen módon pedig mégis azt kell mondani, hogy ezzel összeköttetésben van az alkotó, legfeljebb tudat alatt, ösztönösen, érzet szintjén. Van egy olyan sejtésem, hogy a Viktória nem csak egyszerűen elment egy ismerőshöz és megállt a gangon és fényképezett, mert onnan jó volt lenézni, hanem olyan régi élményekből, olyan régi emlékképekből hozta elő ezt az itt lévő házi feladatot nekünk, ami mélyen ott van benne. És ezért tartom ezt a képet jónak annak ellenére, hogy látszólag mondhatnák azt a többiek, hogy de ezen a képen nincs semmi különös, és nem történik semmi. Ez a kép egy embertelen kép, mert nincs rajta ember. De az emberekről szól. A falakon, az ajtókon az emberek nyomai látszanak emberek nélkül. Nekem hasonló, mint egy temető, ahol szintén nem nagyon látunk embereket, de az emberek nyomait, de az emberek jelzéseit igen. Ahol kis téglatest-szerű, szögletes felületeknél, valamilyen felirattal, mintegy névjegycímkével az ajtókon, vissza lehet azonosítani, hogy hol, ki található. Én emiatt tartom ezt egy jó képnek. Ez egy három disznós kép. (szőke)
értékelés:

cím nélkül
Fehér Vera Élettér című képére reagálva.

A láncreakció leckére ezt nem tudjuk elfogadni és mivel hogy az a rend alakult ki, hogyha valamit nem fogadunk el, akkor azért valamilyen elemzést kap a kép, és nem kerül át a láncreakció fakkba, ezért megpróbálom a véleményemet elmondani. Elemezni nem tudom a képet, mert – hát most ne sértődjél meg Dani, de azt kell, hogy mondjam – nincsen rajta nagyon mit elemezni. Kicsit nehéz helyzetben vagyok, pontosan azért, mert hogy úgy tűnhet, hogy ezt elmondhattam volna akár e-mailben is, hogy mi a baj ezzel a képpel és akkor nincs itt az oldalon ez tárgyalva. Viszont azt gondolom, hogy az fontos, hogy a többiek számára is és a Dani számára is valamit, legalábbis a mi meglátásunkból át tudjunk adni. Mi történik ezen a képen? Mi történik a kép készítésekor? Ezt tartom fontosnak talán. Az történik, hogy a Dani mondjuk elmegy a Városligetbe, vagy kimegy a Deák térre és ott talál egy ilyen fémkukát, és beleteszi ebbe a fémkukába a fényképezőgépet. Ez egy performansz, ez egy akció. Ott akkor önmagának, vagy a vele együtt lévő barátoknak, haveroknak szóló akció. Vagy azoknak akik esetleg ott vannak ezen a téren és azt nézik, hogy jön egy őrült fickó és beteszi a fényképezőgépét a kukába. Ugyanakkor meg azt mondom, hogy ezek az akció-alkotások, vagy ezek az akció helyzetek ezek akkor eredményesek, hogyha a végeredmény is maradéktalanul működőképes. Márpedig ez itt nem így van, mert sem kompozíciójában, sem történetében, sem ábrázolásában nem született végeredmény azon kívül, hogy nagyon érdekes az, hogy átnézünk egy ilyen rostán, egy ilyen luggatott formán. De nincs kitalálva, hogy mit lássunk azon a luggatott formán át, nincs kitalálva, hogy mit lássunk a luggatott formán innen, mert azt mondom, hogyha ez egy szemeteskuka - márpedig mondom, hogy véleményem szerint ez valami olyasmi lehet, majd a Dani elmondja, hogy ez micsoda – akkor ezen a világon belül is történik valami, tehát van egy belvilág és van egy külvilág és ennek a viszonylatát talán meg lehetett volna keresni. Mint ahogy azt, hogy mit látok majd át ezen a valamin. Nyilvánvaló a Dani nem tudta bedugni a fejét ebbe a kukába, bár az lett volna az igazi performansz, de ha pedig ez így van, akkor az ember csinál tesztet és azt a tesztet ellenőrzi és azt mondja, hogy komponálom a káoszt, komponálom a rendetlenséget ahhoz, hogy ez a rendetlenség amikor megszületik a képen és újjászületik két dimenzióban, akkor valami értelmezhető helyzetet hozzon létre. Még akár azzal is, hogy ezt a fajta struktúrát megtaláltam és ennek nagyon örülök. Úgyhogy én azt mondom a Daninak, hogy azért a fotográfia egy picit másról is szól. Lehet egy eszközt teljesen más módon is használni, mint ahogy azt a nagytöbbség használja és ezzel nincsen semmi baj, hogyha az indokolt és hogyha azt úgy tudom a néző elé tárni, hogy a néző azt mondja, hogy ezt ezzel és csak ezzel lehetett megfogni, milyen zseniális. Most ennél a képnél ezt nem érzem, mert ezt akár lerajzolhattad volna egy skicc pauszra is és akkor se történik más. Tehát én Dani azt nem mondom, hogy ismétlés. Ez átkerül a szorgalmiba, viszont azt szeretném kérni, hogyha lehet, akkor picit a – mivel a fényképezőgép is egy eszköz a gondolatainknak a transzponálására és közlésére – próbáld azt megszűrni magadon keresztül, hogy vajon mit jelent neked a fényképezés, mit jelent neked ez az eszköz, mit jelent ez a fajta formanyelv, mielőtt elkezded tágítani ennek a határait. Tágítani bármit lehet akkor, hogyha már ismerem a belső működését. És én most ennél a képnél- és ez nem az első ilyen helyzet – azt látom, hogy történik valami, de ez csak egy akció, egy brahi, nem több, úgyhogy ennél nem tudok többet mondani a képpel kapcsolatban. (szőke-hegyi)

Emlék

Egy enteriőrt, egy épületrész belsőt látunk, ha nagyon konkrétan akarom mondani, akkor ez a Marton háznak az egyik részlete. Igazándiból ez egy kettős osztatú kép. Van egy kinti és egy benti világ. Ez nem csak formaiságában jelenik így meg, hanem tónusrendjében is. A kinti világ, ahonnan jön a fény és a benti konkrét helyzet, ami ezáltal a fény által válik értelmezhetővé. Szeretem ezt a képet, de van benne valami félénkség, van benne valami olyan távolságtartás, ami még nem a megélt élmény, hanem a megfigyelő szerepe. Amikor egy vendégségben vagyok, és nem merek odamenni a vitrinhez megfogni a nippeket és kézbe fogni a kis aranyhalat, meg a kisbáránykát, hanem csak nézem vágyakozva, hogy mi lesz akkor majd, hogyha esetleg ez megtörténhet. Nekem ez egy ilyesmi helyzet jelentése egyébként, hogy maga a kamera nézőpontja, ami tulajdonképpen a szemsík, a horizont, az lejjebb van ezeknél a tárgyaknál, tehát ezzel ez egy vágyakozó, fölfelé tekintő állapot. A távolság is, tehát, hogy nem egy makrót, nem egy közeli felvételt látunk, mint hogyha egy kisgyerek állna és nézne fölfelé a szülők fölső világába, ahol a csodák történnek és vágyakozna arra, hogy valaki vegye le neki azt a Flóra szappant onnan, hogy hadd játsszon már egy kicsit vele. Ilyen érzés nekem ez a kép. Kedvelem egyébként. Annyit talán, hogy ott érzek egy pici bizonytalanságot itt a döntésnél, hogy a Flóra szappan az ott most a határon billeg. Egyrészt egy kicsit össze is van mosódva azzal a szélcsengettyűvel, kagylóhéjakkal, másrészt pedig formájában is vágja ez az ablakkeret ezt az egész történetet. Én tudom, hogy azt szerette volna a Mariann, hogy legyen benne az a kis függönyrészlet és azok a kis ornamentikák, de valahogy most ez a három forma nincs összekapcsolva nekem egymással. Nem tudom, hogy honnan kellett volna, vagy honnan lehetett volna ezt jobban megcsinálni, de valahogy ez formailag nekem most nem áll össze egésszé. Úgyhogy én azt mondom, hogyha lesz majd mód, akkor ezt itt lehet, hogy meg kéne ismételni, ezzel még kéne foglalkozni. Egy kicsit közelebb kéne kerülni ehhez, nem csak fizikailag, hanem élményként is. (szőke-hegyi)

meg sötétzöld
A kalap és a napszemüveg álca. Az ősz haj nem az.

Nyilván egy szójátékot érthetünk a címhez kapcsolódóan, mert ott azt a feliratot magyar nyelven, hogy vörös és fekete, fekete, kabát, fekete kalap és egy ilyen régi tűzkerék hangulatú, ilyen rocker-szerű helyzet. És itt a zöld páccal ellátott háttér, ennek a szójátéka jelenik itt meg a címben. Mint geg, mint pop-art-os jelzés úgy gondolom, hogy egy jó ritmusú játék az árnyékkal is és kíváncsi vagyok, hogy majd Tamás, amikor nem ezeket a különböző stílusjegyeket használja, hiszen ezek most védekezések is – nem utolsósorban az a szemüveg – kíváncsi vagyok, majd később mennyire nyílik meg önmaga számára és számunkra is. Ugyanakkor ez egy jó ritmusú geg-fotó, tehát három disznó jár érte, aztán meglátjuk majd később mennyire merülünk el Temesi Tamás történet-rengetegében, mennyire enged bennünket közel. De ez a kép önmagában egy nagyon jó kép. Sejthető egyébként, hogy ezelőtt készültek azok a diók is. (szőke)
értékelés:

hárman

Láttunk a Barától itt, ebben a vasúti kocsi közegben már egy tükröződéses felületet, amely egy nagyon jó ötleten alapult. És ugyanebben a közegben egy másik próbálkozás is jelen van. És azt kell, hogy mondjam, hogy a tükröződés és a tükröződéssor, ugye sokszor említettük már Bódy kísérleteit és itt is több ilyen, tükörben a tükör és az Esterházy kastély tükörterme és ezek mind-mind sokszor voltak már említve, valójában, amitől ugyanakkor ez a kép mégis megáll a lábán az a második lecke önportré megfejtésében is benne van. Barától működik ez a kép. Amitől nem működik a másik, ugyanattól működik ez a kép. Az ő személyiségétől, attól a gesztustól, attól a nézéstől, attól a hajtól. És pont. Ez a kép helyén van, míg a másik képnél valami hiányzik, pedig az is egy nagyon jó út. Nyilvánvalóan csak annyi történik, hogy nagyon is tudja, hogy milyen üzenetet, mit akar ezzel közölni és ez tőle, az embertől és attól a tekintettől és attól a nézéstől – természetesen hozzákapcsolódóan, a csíkos pulcsitól – mindettől működik, mindettől lesz Herkules fürdői emlék. Ez három disznó. (szőke)
értékelés:

Pilóta leszek!
Barus minden nap más akar lenni, hol kukásautós, hol mozdonyvezető, hol pedig pilóta.

Nagyon szeretem ezt a képet és nagyon örömteli, hogy ezt a csodálatos, csillogó szemet a fényképész elkapta. Csak egy parányit kellett volna arrébb mozdulni avval a kamerával, hogy ez a kémlelő ablak ezen a pilótafülkén egy picit arrébb helyezkedjen el, hogy a csodálatos kis emberi arc teljes egészében élvezhető legyen számunkra. Ha csak egy esély van rá, hogy ez egy képsor volt és esetleg tudsz olyat küldeni, ahol ez a kivágás, ez az üvegablak nem ér bele az emberi arcba, akkor azt nagyon megköszönném. Mivel én csak ezt a képet láttam, még egyszer mondom, hogy nagyon sajnálom, hogy benne van ez a képkeret. Két disznó és nagyon remélem, hogy ki tudjuk ezt cserélni, van olyan képed ahol az üveg plexi felület az nem vágódik bele az arcba. Erre nagyon fontos ügyelni, hiszen ez neked is fontos. Egy centit kellett volna arrébb mozdulni, hiszen neked is fontos, hogy őróla szép dolgok szülessenek, amit majd felnőttkorában megnézhet. (szőke)
értékelés:

Egyik napos délelőtt szólt a főnököm, hogy van egy fura fickó a szomszéd irodában...

Üzenet

Az a sejtésem, hogy a mozgás házi feladatra azért érkezett ez a kép, mert hiszen bizonyos fázisok egyszerre jelentkeznek ezen a képen. Minthogyha valami furcsa kollázs lenne, akár ollóval kivágott felhőszerű kezek, testek, mellkas és fejek. A talán párnafelületnek nagyon fontos szerepe van ezen a képen, de éppen az egymásra mixelt, egymásba olvadó felületek miatt, és a különösen az alsó fej tekintete enyhén szólva nem örömet, hanem valami egészen rettenetes kétségbeesést mutat. Olyan, mintha egy emberi fej valahova, valami furcsa, mocsárszerű vízbe elsüllyedne. Miközben ez a vízfelület tulajdonképpen egy furcsa, mint egy ilyen bonctani asztalszerű helyzetben egy testbe fulladna bele. Attól, ahogyan a kamera, tulajdonképpen a modell felé van fordítva és torzít a kamera optikája az egész test valami életszerűtlent, valami rendőrségi, nyomozati jelentésszerű anyagot sugároz. Nem életet, hanem valami furcsa, víziószerű rossz álmot. Nyilvánvalóan a párna, amely talán egy ágy, vagy akár egy betegágy részlete, attól, hogy ilyen pici kis díszítések, festett pontocskák vannak rajta, ad egy egészen fura, de drámai, szatirikus hangvételt. Mert olyan, mintha ez a szakállas férfifej egy kendőt viselne. Olyan minthogyha egyszerre a nagymama, vagy maga a farkas találkozna itt. Ennek ellenére viszont mégsem lehet azt mondani – valószínűleg az egész kép szürkés és zöldes hangvétele miatt – hogy a benne lévő irónia az pozitív irányba mozdítaná el ezt a képet. Ez egy nagyon jó kép véleményem szerint, de nem mondhatjuk, hogy békesség van, különösképpen, hogy a háttér és ez a kollázs felület viszonylatában a bal fölső sarokban valamilyen felület lezárja ezt és azok sötét, és szürkék és feketék, mindenféleképp egy lelkiállapot rögzítéseként, híranyagaként nagyon vészjóslóvá teszik a képet. Evvel az üzenettel viszont azért nem lehet igazából vitatkozni, vagy mit kezdeni, mert nyilvánvalóan a szerkesztési módból, a formavilágból őszintének tűnik ez a létállapot közvetítés, de a jövőt tekintve nem nagyon megnyugtató. Mint kép, mint alkotás tehát egy borzasztó erős önvallomás, de mint egy élethelyzetet bemutató üzenet eléggé jól érthetően közvetít egy borzalmasan fájdalmas és fulladás előtti létállapotot. Nagyon remélem, hogy ez csak egy kísérlet, egy bizonyos képi technika bemutatására. Három disznó, de legyen igazam. (szőke)
értékelés:

elérhetetlen
reakció: Fehér Vera: Élettér c. almás képére

Első ránézésre a kép izgalmas attól, hogy az alkotó alkalmaz egy viszonylag egyszerűnek mondható trükköt, hogy megfordítja 180 fokkal a képet, és ettől megbolondít minket, hogy most hol a fent és mi a lent és honnan nyúl az a kis kéz. Ugyanakkor az a bajom ezzel a képpel, hogy ez önmagában kevés. Az a kis kéz ott olyan hideg, annyira kint van kiszorulva a képből, miközben a kép közepén egy nagy flekkben nem történik semmi, tehát, tulajdonképpen, hogyha ritmikailag veszem ezt a dolgot, akkor nem jó helyen van és nem jó méretben van ez a kéz beletéve ebbe a képbe. Tehát a láncreakcióba nem tudjuk belerakni. Ha gondolja a Bara, akkor ismételje meg ezt a képet. (szőke-hegyi)

Életem
Íme néhány, számomra fontos pillanat emléke - jelképe. Büsze vagyok rá, hogy van néhány igaz barátom, de mindet megelőzi egy: az ÉLET.

Az egész nekem úgy néz ki mint egy faliújság, amire az ember ilyen kis fém, tüskés műanyag bigyóval fölszúrja a föladott csekkeket, a fizetési meghagyásokat, a receptet, az üzenetet a kedvesnek, hogy vegyél légy szíves két kiló kenyeret. Tehát van egy ilyen hatása és ez a hatás ez valószínű, hogy a perspektíva és a kamera nézőpontjának a megválasztásából adódik. A másik az, amit én ma délután csináltam, hogy kiöntöttem a fiókot, mert kerestem valamit, és hát hasonlóképpen kerültek elő a tárgyak a szekrény rejtekéből. Az számomra azért egy kicsit kérdéses, hogy ha vajon ez mind jellemez, akkor vajon mi jellemez? Van itt minden, mint Karácsonykor. Kisautó, cipő, mobiltelefon, kávé, gyertya, Budapest térkép, nem sorolom. Biztos mindegyikhez valamilyen személyes élmény kötődik és én erre saját példámat tudom felhozni, hogy nálam ez hullámszerűen működik. Vannak gyűjtögető periódusaim, meg kidobós periódusaim. Egy darabig én is mindent így gyűjtögetek, aztán egyszer csak elég és akkor nagyon jól esik, amikor mindezt az enyészetté redukálom. El akartam kezdeni elemezni magát a képet és aztán rájöttem, hogy annyira erős hatás van a fejemben egy másik munka által, hogy nem tudok belekezdeni az elemzésbe addig, amíg ezt el nem mondom. Volt talán a Vogue-nak, vagy a Marie Claire-nek egy ilyen sorozata. Hölgyeket meghívtak egy kávéházba, és akkor ott beszélgettek a hölgyekkel, persze ott volt a fotós is és akkor megkérték a hölgyeket, hogy ugyan tegyék már meg, hogy a kis kerek kávéházi asztalra borítsák ki a táskájukat. És akkor ezt meg is tették. És akkor mindig volt egy portré az adott hölgyről és egy úgymond portré az adott táska tartalmáról. Nagyon érdekes dolgok kerültek ott elő, és én nem akarom ezt most felsorolni, mert hát voltak nagyon extrém dolgok is. Volt olyan táska, amiben volt körülbelül 15 darab olló. Volt olyan táska, amiben volt körülbelül húsz darab rúzs, persze nyilvánvalóan minden más egyéb is, de pont ezek a kiugró helyzetek voltak azok, amik izgalmassá tették ezt a történetet. És hogyha itt ezt a képet nézem, egy kicsit hasonlatos ehhez a helyzethez, minthogyha kiborítanám a táskámat, mondjuk viszonylag nagy táska kéne ehhez, és akkor meglátnám azt, hogy mi volt ebben a táskában. Most itt képileg a megoldást keresem és itt a bajom is ezzel a képpel, hogy a rendezetlenséget rendezi. De olyan szinten rendezi, hogy ettől még nem jön létre kompozíció. Attól, hogy minden autó a talpán áll, meg a kis bábuk is föl vannak állítva, meg a kis házikók is föl vannak állítva és figyelünk arra, hogy az Oldtimer Show, Táncklub és Az István a király jól olvashatóan látható legyen - tehát, hogyha mindenre ennyire kínosan ügyelek, akkor ezzel mindent igyekszem egy értékre, egy szintre felhúzni és utána ezzel ki is gyengítem a történetet. Tehát valamilyen vezérfonalat nekem össze kell tudnom állítani. Nyilvánvaló, hogy ez így együtt is fontos, de mégis azt mondom, hogy valamilyen irányt a fotósnak kell tudnia szabni, hogy mik azok a kis momentumok, amikkel ilyen apró jelzésként el kezdi vezetni a nézőt. Úgyhogy én azt mondom, hogy ez egy nagyon érdekes kezdet, de azon kéne elgondolkodnia Eszternek, hogy vajon hogy tudja ezt az egész dolgot dinamizálni. Mert ez most egy picit olyan, minthogyha egy Hammond orgonán lenyomnám a tíz ujjammal a tíz billentyűt, meg még a lábammal is amit elérek és egyszerre szólaltatnám meg ezeket a hangokat. Úgyhogy kicsit valahogy ezzel vagy ritmikailag, vagy fontossági sorrendet beállítva, vagy fénnyel valahogy el kéne indítani ezt a sodrást. Én ismétlésre ezt visszaadnám. (szőke-hegyi)

Lenne egy javaslatom a címre. A céges drót című filmet látjuk itt. Aki esetleg mozgófilmmel foglalkozott már, kisfilmmel, az itt láthatja, hogy látszólag egy kis etűdöt néztünk. De nagyon, nagyon sok trükk van benne és nem elektronikus értelemben, hanem gondolati játék. Nagyon nagy munka a vágása, az összerakása egy teljesen egyszerű történetnek. Hólapátolás, gallykikötés és a lakás megmutatása. Bevezetéssel, tárgyalással, befejezéssel. Maga a bevezető rész is nagyon izgalmas, mert belső narrációk, monológok vannak, a szokásos akciófilmekre jellemző szubjektív kamerákkal. Kamera elhelyezve a kormány mellett, szépen, jó ritmusban vágva. Önmagában az első pici bemutatórész is, a Mátra bemutatása, amiből természetesen az ember, mint általános iskolai tanuló, aki a nyilván földrajzzal nem foglalkozott igazából, az is megdöbben, hogy csak ekkora a Mátra? Egyetlenegy svenk? És ugyanakkor mégis már ebben ott van egy nagyfokú szeretet és természetesen irónia. A film egyik erénye az, hogy a vágás során benne maradnak a különböző kis bakik, amelyek ezt az öniróniát erősítik. Lásd a középső részben, a legizgalmasabb részben ugye a sapka leesés. Nagyon ötletesen, nagyon jól használja a Tamás a szubjektív kamerát. Az egyik ilyen az a hólapátolás, amely valószínűleg nagy kivetítő vásznon bizonyos nézőkben akár emésztési problémákat is tudna okozni, mert folyamatosan a tér változik azzal, ahogy a lapát felemelkedik, és természetesen vele együtt a kamera is. A film alá, ahol összefoglalásokat, összehúzásokat szeretne a Tamás létrehozni, zenéket használ. Ez a zene jól kapcsolódik ezekkel az apró pixillációkkal, vagy ilyen kisebb vágásokkal. A film legvégén van ez a kis záró képsor, szintén egy kamera szubjektív, ahogy látjuk, hogy ezek a talán mátrafüredi fák sorjáznak a kamera látóterében. Itt érdemes megemlíteni Zolnay Pál híres filmjét a Hogy szaladnak a fák címűt, Kiss Manyi és Iglódi István szereplésével van egy ilyen híres képsor. Az egész munkát, amely, ha jól látom 6 perc, 41 másodperc, tulajdonképpen már egy új kategóriába kell helyeznünk, mert már nem a pici 3 perces filmek stílusában készül el itt a Téli örömök, hanem ez igazából egy nagyon jó hangulatú, vidám, lendületes kisjátékfilm. Tulajdonképpen azt kell mondani, hogy a film főszereplője is teljesen egzakt módon kapcsolódik a történetbe, jó a színészvezetés. Nyilván ez kérdéses, hogy miért mondom, hiszen maga a rendező az, aki színészként is játszik, nem is akárhogyan - a klasszikus velencei hétvégi ház feelingben, egy 60 éves kisnyugdíjas örömeit valósítja itt meg. Ami természetesen nem tartozik a filmhez, de asszociációban ilyenkor nyilván a negyven fölötti korosztálynál megjelenik az a kérdésfeltevés a jövőt illetően, hogy vajon ez az eufórikus öröm az egész kerttel, házzal, majd később, hiszen az ember nem magányosan él, hanem mindig ott van mellette egy társ, majd a 6 éves élettársi viszony után, vajon még ugyanilyen biztonságot fog-e adni, ezek a bokrok, ezek a történések ugyanígy fognak-e működni. Úgyhogy kíváncsiak vagyunk, hogy 2015-ben, majd amikor Tamás az őszi örömöket elkészíti ugyanezen a helyszínen, vajon akkor mik lesznek az aláfestő mondatok. Én azt gondolom, hogy ez a film egy öt disznós film. Lehet egy olyan kérésünk szerinted a Tamás irányába, hogy minden évben, ezen a napon csináljon egy felvételt a tél örömeire? – kérdezi Zsolt. (szőke-hegyi) értékelés:

Érted gyújtok ma gyertyát
Nekem ilyen a gyász. Ettől a leckétől még nagyon messze vagyok ugyan, de mostanában készítettem és úgy gondoltam, ha már megvan, fel is tehetném.

Nagyon szép az, ahogyan a gyertyafényben a fekete-fehér képnél a kéz erek, a kéz felületei látszanak és nagyon szép a gesztus, ahogyan a két kéz elénk tárja a gyertyát. A fekvő formátumú képnél ugyanakkor minden jobbra van komponálva. A gyertya formája és minden, az abban az esetben, ha még hatékonyabban dekomponált lenne, akkor elképzelhető, hogy valamilyen ritmika létrejönne a képben. De most úgy tűnik, hogy ez egy középpontos kép szeretett volna lenni. Ez a középpontozás ugyanakkor el van bal felé tolva és tulajdonképpen az aszimmetrikus döntés nem indokolódik most ebben a helyzetben. Sem a szimmetria nem jön létre, mert hogy a jobboldali felületen van végig ez az információ, amit a gyertyával látunk. Tehát igazából, ha azt próbálom követni, ami a képen látszik, akkor számomra fontos lett volna, hogy a bal kéz ne maradjon takarásban. Vagy, ha a két kéz egymásra helyezve elénk tárja ezt a látványt, akkor a gyertyát, ezt az egy darab gyertyát tettem volna picit közép felé, merthogy most a képen azt a jelzést látjuk, hogy ez az egy gyertyafény világítja meg a felületet. Ennek ellenére én azt mondom, hogy ez egy nagyon szép vállalkozás. Remélem, hogy evvel még a Zoltán fog foglalkozni a későbbiekben is. Mindannak ellenére, amit elmondtam a képpel kapcsolatban én ezt egy három disznós képnek értékelem.
Miközben valószínűleg nem ez az egy gyertya világítja meg – teszi hozzá Hegyi – mert ekkora éles árnyékot nem adna a gyertya, mert akkor minden irányba adná ezt a kis árnyékot. Tehát, hogyha meg ezt vesszük, hogy valamilyen pótfényforrással rásegített erre, akkor talán lehetett volna ezt a pótfényforrást úgy megválasztani, annak a helyét, hogy a gyertya árnyéka ne a mutatóujjnál legyen. A másik ami eszembe jutott, nem tudom, hogy igazam van-e, de nekem az egy picit furcsa, hogy itt van egy megfolyás ezen a gyertyán, de ez nem a tenyérbe folyt. Tehát úgy csinálok mintha. (szőke-hegyi)
értékelés:

Csoportkép az ötös táborból

Ma ért véget az ötödik Estiskola Tábor, aminek témája az akt volt. Igyekeztünk az alkalomhoz illő öltözetben és hangulatban készíteni a csoportképet. A többi hamarosan felkerül a tábor rovatba.
Balról jobbra: Csősz Gergely (Csaba), Fábián Bea, Hegyi Zsolt, Rácz Zsuzsanna, Tóth Béla, Mikolics Mariann, Gimesi András, Tóth Margit, Szőke András.

portyán

Nagyon, hát, fura, szinte meseszerű, azt hiszem Malka és Jičin talán, szaladgálnak sóspuskával az erdőben meg a tetőkön, tehát van az egésznek egy fura cseh meseisége. Annyit kérdeznék csak - fordul Szőke Hegyihez -, hogy ez a szolarizált-szerű dolog, ehhez te mit szólsz?
Én azért tartom jónak - szól Hegyi válasza -, mert egészen elviszi a grafika felé, és ettől pont az a meseiség az, ami a tárgyiasságtól elvonatkoztat. Mint egy illusztráció, látunk egy mesekönyvből valamit. Nekem pontosan ettől jó, és én annak örülök, hogy nem megint egy szokványos házi kedvenc helyzet, hogy ugrik a macska meg ül az ölemben - én ezeket is nagyon szeretem egyébként, főleg ha macskák szerepelnek rajta és nem kutyák -, ennél viszont van egy megfigyelése, és mindenképpen egy viszonyrendszer jön létre az alkotó és állat között. (szőke-hegyi)
értékelés:

csendesség
Egy szegedi kicsi temető kicsi részlete.

Itt egy nehéz feladatot választ a Béla, mert egy temetői sírhely melletti havas padot próbál főszereplőjévé tenni. A probléma az, hogy mint általában minden nagyvárosi temetőnél, túlzsúfolt a temető, rengeteg olyan formanyelv van egymás mellett, ami rettentően kaotikussá ezeket a tereket, és ezeket nagyon nehéz fotózni úgy, hogyha az ember nem a káoszt szeretné hangsúlyozni. Ebből a szempontból mondom azt, hogy tulajdonképpen nem is sikerül teljességgel ez, mert a háttérben lévő katolikus kereszt sötétje, a mellette lévő sírkőboltozat, és ezek a kerítések is, sok minden egy kicsit zavarossá teszi ezt a képet, bármennyire is középre van komponálva, nem tud főszereplővé válni ez a pad. Miközben engem érdekelne az az izgalmas helyzet, hogy van egy kerítés és mögötte pedig toronyházak, tehát annyira szürreális ez. Nem arról van szó, hogy a témakereséssel van a baj, hogy egy temetőben fotózok, és nem ezért adom vissza ismétlésre, mert rossz helyszínt választottál, hanem egyelőre én úgy érzem, hogy nincs eldöntve, hogy mit akartál ezzel közvetíteni. Tudom, hogy erre a padra le lehet ülni, tudom, hogy itt lehet imádkozni, sírni, azt is esetleg, hogy most már nem ülnek le, de alapvetően képileg nincs kifejezve ez, tehát ismétlés. (szőke-hegyi)