1. Önportré, önábrázolás

Tingecz Dávidnak.

Szeretnék ezen az első leckén egy kicsit pontosítani, tágíthatjuk a leckehatárokat, de ez nem első lecke, hanem második, ugyanis az első lecke Önportré arc nélkül, ezen pedig ott az arcod, még akkor is, ha csak a szemedet látjuk. Maga a válasz nagyon jól érthető, én nagyon örülök, hogy egymással kommunikáltok, az már kevésbé végigvitt dolog, hogy itt nem éles a masina sehol. Ezek között a fényviszonyok között, ami az expozíciónál történt nem tudom pontosan megmondani, hogy az arc maga éles-e, mintha az éles lenne, de nagyobb mélységélességet kellett volna választani ahhoz, hogy éles legyen a teljes képmező, ugyanis ez egy viszonyrendszer a gép és az ember között, és mivel lényegesen nagyobb felületet foglal el a gép, ennek az életlensége zavaró. A másik dolog, hogy vagy kialakítok valamiféle térgeometriát ezzel a kockás ruhával, vagy kihúzom rendesen, de ez a görbülős valami nincs végiggondolva, hogy mit hoz esztétikailag. Alá lett téve, az ötlet nem rossz, van utalás a filmre, mert a film perforációi is hasonlóképpen mutatkoznak meg, de a dolog nem végiggondolt. Mivel a leckebesorolással is van problémám, ez egy egy csillagos kép, átteszem a második leckébe. Annak örülök, hogy Ágnes elkezd újra dolgozni az önportrékkal, az is jó, ha reagálunk egymás munkáira, de akkor ne elégedjünk meg azzal, hogy nekem is van egy ilyen gépem, és akkor ez a kapcsolódási pont, hanem foglalkozzunk azzal is, hogy miben tudunk mások lenni, mint az előd, akire a képére reagálunk, miben tudunk többet mutatni, személyesebbek lenni. A technikai korrektséget tartsuk meg. (hegyi)
értékelés:

Szeretem a közvetlen, lényegretörést, de lehet, hogy ez túl egyszerűre sikeredett.

Az egyszerűség abban a tekintetben nem rossz és nem baj, hogy nem kell a néződnek köröket futnia, hogy értelmezhesse, amit lát. Szomorúság, fáradtság, és érdekes, a két arcfél különbözőségének árnyalatai adnak értelmezési utakat is, mert elég jól elválik a bal arcfél, ami inkább a szomorúságé és lemondásé, és a jobb arcfél, ami a kitartásé és erőé. Ez abban a tekintetben fontos megfigyelés, hogy mindig van a portrénál domináns arcfél, és azzal, hogy a két arcfelet milyen müódon mutatjuk, ezt a dominanciát vagy kiemeljük, vagy hátrébb soroljuk, tehát az alkotói eszköztárnak ez fontos eszköze. Köszönöm, várjuk a folytatást! (hegyi)
értékelés:    

Az ötlet tetszik, jó ez a szemesítő kép, olyan, mintha valami buliban az utolsó három kérdés után készült volna (mivan-mivan-mivan?), egyetlen dolog, amin kell még finomítani, ez a szaturáció. Hogy az ISO érték okán fellépő zaj, vagy valami beállítási gubanc az ok, nem tudom, nem ismerem a géped és a szoftverkörnyezeted sem, de érdemes lenne kísérletezni, hogy ne legyenek ezek a nagyon zajos vörös felületek, mert ezek főleg a bőrön olyanok, mintha valami bőrbetegséged lenne. Ha a szoftveredben visszább veszel a szaturációból az is segíthet. (hegyi)
értékelés:    

Gép és ember, fényképező önreflexió, ebben a témakörben sokféle megoldást kaptunk már az idők folyamán és örülök neki, hogy mindig érnek meglepetések. Egyrészt szép a tárgyfotó, érezni a gép szagát is, függetlenül attól, hogy az élesség határa elég szűk, de ez nem baj, hiszen nem képi leltár a cél. Épp elég, hogy a mattüveg képe éles. Itt csatolnék a balettos képre vissza, mert most bár a technika hasonló, mégis míg az a szabadságvágyról beszélt, dinamikával, erővel, ez a kép inkább kordokumentum, azaz részben egyfajta viszonyulás a környezethez, részben a kép készítőjének önmagához, és így leltár, de inkább érzelmi, mint tárgyias formában. Ez vagyok, én vagyok, mint egy tennivaló lista, hogy ne felejtsem el majd később, hogy 2012-ben mi foglalkoztatott, hol tartottam az utamon. Nagyon fontos, hogy a nagy céltudatosságban néha letegyünk ilyen irányjelzőket magunknak, ezért is fontos az első három lecke, mert nem csak meg- és bemutat, de pillanatkép arról is, hogy épp hogy is voltunk magunkkal. (hegyi)
értékelés:    

Egy szerep a sok közül, egy arc a világnak...

A cím nagyon tetszik, az ilyen Holló színházas cím. Én azt a címet adnám, hogy A majdnem-mosolyú lány, és ez lehet, hogy még jobban utal erre a dologra, bár ennél azért komorabb az a leirat, amit kapunk. Játék az élet, és ezt is el lehet játszani. Ami pedig a portrét illeti, mindazzal együtt, hogy a környezet olyan amilyen, látom, hogy ez valamilyen irodai helyzet lehet, azt gondolom, hogy ez egy nagyon jó és őszinte portré, azzal együtt, hogy ez egy álarc, ahogy írod is. Milyen érdekes, hogy az álarc álarca után az ember egyszer csak mégis mögé lát ennek a dolognak. Hiába napközben hordjuk ezt a mosolygós álarcot, ettől függetlenül, amikor a kamera elé kerülünk, ez mégiscsak működik, mint valós, őszinte üzenet. Tessék megnézni a szemeket, nagyon sok mindent mesélnek. (hegyi)
értékelés:    

Valahogy nem sikerül továbblépnem.

Nem baj az Viki, az első három lecke fontos és jó vele foglalkozni, ráadásul jók azok az utak, amiket kipróbálsz, nem baj az, hogy még nem teszed le a voksod valamelyik mellett. Almodovar bár erős színekkel álmodik, de hasonlatos női sorsokkal foglalkozik, mint amilyen érzetet ez a kép sugall nekem. Nem tudom, merre mennyi a teljes kocka, fent érdemes lenne ha van még, befejezni a homlok ívét, és ha van mód, egy picit maszkolással a homlokra került intenzív fényből egy értéknyit visszább venni. Jó az ajtófélfa vagy gázcső a háttérben, ad teret a képhez, bár nélküle is működne, de mégis inkább meghagynám, azt a picit, amivel balra a fal újrakezdődik, azt lehet, hogy érdemes lenne vágni, szóval pici manikűr munka van a képpel, de nem sok, és valójában azt kell mondjam, hogy jó modellje vagy magadnak, újabb és újabb arcokat mutatsz. Mivel tónusban elég kemény a kép, ezért jó, hogy megvan az az érzet, hogy ez egy filmes felvétel (vagy esetleg az), kedvelem azt is, hogy nem a tűéles digit világot hívja életre, hanem a szemnek szerintem kellemesebb, lágyabb élességet. Szóval hajrá, ne hagyd abba, fontos, hogy picit rendszeresebb legyél, a sok kihagyás okán nehezebb fenntartani a folyamatot, erre figyelj. (hegyi)
értékelés:    

Egy újabb remek önportré, melyben a fények, az árnyékok, a gesztus és a forma olyan egységet mutat, amiben a néző számára részben könnyen dekódolható, részben többrétegű üzenetek egyaránt megtalálhatóak, ez is lehet az ok, hogy újra és újra megnézhető, nem csupán egy pillantással elintézhető önképet látunk. Egyetlen továbbgondolásra érdemes gondolatot fűznék hozzá: a támasztott fej ökölbe szorított kézzel az nem egyértelműen a nehéz napot, nem a töprengést vagy elmélyülést, inkább a fáradtságot, netán az unatkozást mutatja, ebben némi ellentmondást érzek a képben. Érdemes lenne megpróbálni valami más kéztartást alkalmazni, ami nyitottabb kézzel, kevéssé feszülten jelez, és ami a csukott szemekkel együtt nem viszi el esetleg tévutakra a nézőt. De érdemes a maszkos portrét emlékezetünkbe emelni, mert az a várakozás, zártság itt jóval meghittebb, barátibb közléssé alakult, megőrizve ugyanakkor mégis a titokzatosságát az előző képnek. (hegyi)
értékelés: