Feladatmegoldás

Én kettéválasztanám a képet és a kép leiratát, mert a kép leiratával egy kicsit félrevisszük a nézőt. Egészen pontosan arra gondolok, hogy ha megfigyeljük Diane Arbus munkásságát, akkor azért néhány technikai jellegű megoldást mindenféleképpen észre tudunk venni. Egyrészt előszeretettel alkalmazta a vakut, és nagyon fontos volt az, hogy olyan atmoszférát teremtsen, ami a maga keresetlenségével, spontaneitásával hat ránk. Ennek az egyik eszköze a világítás, a másik az objektív megválasztása. Ez az, amiről Robert Capa is beszél, hogy „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”. Magyarán, mivel sokszor készített szobabelsőben fényképet, jószerivel az alap objektív vagy még ahhoz képest is a nagylátószög felé mozdult el az ábrázolásban. Ha ezt a képet megnézem, akkor itt ami szembeötlő, hogy ez egy nagyon korrekt beállítás, megfigyelés, de ezzel a korrektségével van egyfajta távolságtartása is. Abban megvan a párhuzam, hogy mivel Arbus Hasselblad gépet használt, vagy azt is használt, ezért ez a négyzetes formátum adódott magából a gépből. Tehát ez a párhuzam megvan, ugyanakkor kicsit olyan ez az egész, mintha a modell ebben a helyzetben, egy beállított pózban lenne. Magyarán olyan, mintha neki ehhez az egészhez túl sok köze nem lenne. Állok a baltával kezemben a tyúkkal, és mit is kell most nekem ezzel kezdeni? Mondok még egy-két fontos meglátást.
A képelemek az élességükkel és a tónusukkal tudnak a figyelem középpontjába kerülni. Most a fán lóg például egy kaspó, ami elviszi a figyelmet, túlságosan határozott és behívódik ebbe az üzenetbe, pedig hát túl sok köze nincs hozzá. Aztán a modell lábánál van valami fémlap, ami lehet, hogy fontos ehhez az egész történethez, de nem értelmezhető, hogy az ott mi akar lenni, ezért az is nekem a figyelmet osztja. Szintén nagyon határozott a háttérben a palatető. Tehát, ha például a modell közelebb kerülne magához a tyúkketrechez, akkor lehet, hogy több párhuzamot találnánk, akkor lehet, hogy a történet jobban el tudna indulni. Aztán a másik kérdés pedig a ruházat, hogy a modellt milyen ruhába öltöztetjük. Nyilvánvaló, hogy nem báli ruhában fog nekiállni tyúkot vágni a valóságban. Itt a kérdés az, hogy mennyiben akarunk a valósághoz közel lenni. Hogyha az arbusi modellt vesszük alapul, akkor ő nagyon a valósággal foglalkozott, és a valóságban kereste meg a szürrealitást. Ez a kép, ebben a formában kevésbé szürreális. Tudom, hogy ez furcsán fog hangzani, mert maga a balta és a tyúk a hölgy kezében eléggé valószerűtlen, de mégis azt mondom, hogy a valóság mindig valahol a meghökkentéssel, az iróniával tud a drámához kötődni. Tehát két irány lehetséges. Az egyik az, hogy még inkább a szocreál felé visszük a dolgot, és tényleg megkeressük ebben a folyamatban azt a szürrealitást, hogy igen, az én asszonyom beöltözött ehhez az egészhez, és felvette a kis pufajkát és vágja a csirkét, miközben egyébként most volt a fodrásznál és gyönyörű haja van és lobog a szélben, ettől lesz szürreális mondjuk. Vagy hozzunk egy színpadi jelenetet, és akkor viszont tényleg lehet, hogy egy másik ruhában az egésznek az őrületét fel tudjuk fokozni. Most valahogy olyan bátortalannak érzem az egészet. Elindul egy gondolat, de nem merem befejezni, mert mit szól hozzá a feleségem. Én azt gondolom, hogy ha elég határozottak vagyunk, és az ötletünk fejben kész van, akkor magával a határozottságunkkal tudunk meggyőzőek lenni. Tehát, ha azt mondom, hogy figyelj, ezt vedd fel, állj ide, csinálj így, úgy, amúgy, akkor ennek a dinamizmusa át tud ragadni a modellre, és már nem a meglévő családi rendszerben gondolkodunk, hogy én vagyok apa, ő anya, és egyébként nem szoktunk ilyeneket csinálni, hogy a kert végében báli ruhában csirkét vágunk. Ha én azt mondom, hogy nekem ez fontos, és légy szíves legyél ebben partner, akkor ő is bekapcsolódhat ebbe az egészbe. Ehhez határozottság kell. A fotós mindig az, aki a főnök. A másik ilyen irány, az a világítás. Ha ez egy álom, márpedig azt olvasom ki a leiratból, hogy Arbus álma, akkor én azt gondolom, hogy ez egy világítással is megoldható dolog. A realitástól kell tudni elvonni ezt az egészet. Szóval én azt mondom, hogy ez egy jó irány lenne akkor, ha az ember határozottsággal ki tudja szakítani a valóságból azt a kevés időt, amíg a képet elkészíti, és addig ő tudja irányítani, kézben tartani a történetet. Határozottan eldönteni, hogy mit akarok csinálni, és ezt végig vinni azzal a csapattal, akivel dolgozom. Az, hogy elkezdtél ezzel dolgozni, és ez ebben a formában meg is jelenik, nekem most így két csillagot ér. (hegyi)
értékelés:

Jó a gesztus, de ha most megfigyeled a képet, és ezt a helyszínen is kellett lásd, akkor az árnyékaitok és a háttér horizontja között van egy egyharmadnyi szünet. Azok a vonalak, amik létrejöttek a szél által meg a nyomok miatt azok nem tudják ezt szépen kitölteni. Vagy egy olyan helyszínt kellett volna keresni, ahol ezek a vonalak jobban ritmizálnak az üres térnél, vagy pedig lejjebb menni a kamerával, és nem a fejedtől fotózni, hanem megpróbálni kb. medence magasságából fotózni, és akkor megnyúlnának ezek az árnyékok. Egyébként sem ártana, ha a lábatokból valamennyit kapnánk, mert most itt van ez a két hóember, érdekesen el vannak vágva. A harmadik dolog a horizont: nem indokolja semmi, hogy ez a horizont miért dől. Vannak ezek a nagyon laza kézmozdulatokkal odadobott gesztusfotók, amiknek ma nagy divatja van, hogy ahogy esik, úgy puffan, de az csak egy trükk, ez egy becsapós dolog, mert azok nagyon is jól ki vannak találva, hogy azok miért úgy, miért akkor és miért olyan slendriánok. Ami véletlennek látszik az általában nem véletlen. Ennél a képnél most nincs indoka a horizont döntésének azért, mert nincsen mi tömegben ezt helyrehúzza. Ha volna ott egy templomtorony, vagy egy traktor, akkor lehetne emiatt dönteni a horizontot, hogy a súly visszahúzza az egészet, de nincs ilyen a képen. Erre a képre most nem adok csillagot, nagyon köszönjük az üzenetet, de képileg problematikus a dolog. (hegyi)

Azt nem nagyon értem, hogy mitől van ez bemozdulva. Valószínű, hogy attól, hogy kevés volt a fény, és kézből fotóztad. Ha ezt látjuk, akkor ezt érdemes utána javítani. Rá lehet tenni a gépet valami kis asztalra, és akkor kevésbé mozdul be, ez szerintem fontos, mert zavaró a képnél. A bemozdulás, ha nem szándékosan a mozgásra akar utalni, akkor az zavaró tud lenni, az rontott képre utal. A másik, hogy mindig a legvilágosabb pontokat figyeljük, itt most van két lámpa, ami olyan, mintha ott jönne valami autó szembe, ez a legvilágosabb, utána ez a kis karika meg a vonalak, eddig ez rendben is van, ugyanakkor a háttérben ott van egy figura, és valószínű, hogy ezzel a figurával kapcsolatban szeretnél valami lírai közlést adni nekünk. Igen ám, csak nem nagyon értem, hogy ha erről van szó, akkor miért ilyen nagy a tónuskülönbség a figura és az előtér között. Azt a helyzetet, ami itt létrejött ennél dinamikusabb tónusokkal is létre lehet hozni, magyarán egy kislámpával ki lehet emelni a háttérben lévő figurából is valamit, és akkor már elindulhat egy mozgás a képen. Most ez a mozgás csak a kép előterénél jön létre, a háttér nagyon mély réteg, és nem tud bekapcsolódni ebbe az egészbe vizuálisan. Egyébként az ötlet jó, az tetszik, arra adok egy csillagot, de a technikai kivitelezés és az, hogy világításban nincs megoldva, ez a kép csak egy csillag marad. (hegyi)
értékelés:

Az a helyet, hogy szépen lassan el kellene indulnunk a gesztus képektől mélyebbre, mégpedig abba az irányba, amikor a formákkal és a fényekkel is foglalkozol. Nagyon fontosak a gesztusok, ezeket nem kell abbahagyni, amit mondok az nem azt jelenti, hogy felejtsd el az első három leckét, de most már tartunk azon a szinten, amikor emelni kell az elvárásokat, és oda kell figyelni arra, hogy mi jön létre formában és a világítás által. Ha most megnézed ezt a képet, mint reakció, nem figyelmen kívül hagyható, hogy amíg István képénél egy jól felismerhető formával és szimbólummal játszik, addig ennél a képnél tulajdonképpen nagyon kell az embernek sasolni, hogy kimazsolázza, hogy ez mi akar lenni az előtérben. A cím utal rá, hogy torony, de formailag ez nincs megoldva. A másik problémám, hogy van egy kapcsolatod ezzel a tárggyal, de nem nagyon érthető, mert annyira szűkre vágtad ezt az egészet, hogy ezzel a vágással csak az arc és az ék forma az, ami egymással tud kommunikálni. Nem tud a lírája, a meséje elindulni a sztorinak, mert nagyon határozott vonalakkal és gesztusokkal kopogósra vágtad ezt az egészet. Ami a világítást illeti, és amiért az első mondataimat elmondtam: nem lehet ennyire telibe világítani magadat. Azért lenne fontos, hogy nekiállj a csendéletekkel foglalkozni (és ez mindenki másra is igaz), mert ott lehet jól begyakorolni a világítást, hogy hogyan lehet plasztikussá és térbelivé tenni egy formát. Az embernek a feje egy alma, vagy egy narancs, vagy bármilyen más gyümölcshöz hasonlatos, és ezeknek a tárgyaknak a bevilágításával tulajdonképpen azt is gyakorlod, hogy mi fog történni akkor, amikor egy emberi fejet világítasz be. Amikor ennyire telibe világítod magad, akkor a térbeliségét veszítjük el az egésznek, és ettől kivasalódik a forma. Ez egyrészt nem nagyon előnyös, másrészt zavaróan tud hatni, mert olyan szinten eluralkodik a képen, mert nem hagyja a többi képformát és a többi képelemet élni. Ismétlés. (hegyi)

Érdekes ez a kép, hogy miért pont ez a címe, azt nem firtatom, de mindazzal együtt, hogy egy érdekes perspektíva ábrázolás, ez most nekem képileg nem annyira erős. Elindultunk egy irányba, én szeretném azt az előző képedhez írtakra újból felhívni a figyelmet, hogy vannak nagyon jó találataid abban, amikor elvonatkoztatsz a valóságtól, és hagyod azt, hogy az érzelmeid elragadjanak. Légy szíves, hogy az érzelmeiddel foglalkozz, és azon keresztül fényképezz, ne az agyaddal akarj megoldani valamit, az érzelmeidről mesélj, kevés fény, kevés mozgás. Én azt gondolom, hogy lenne értelme ezzel dolgoznod, ugyanis az így szerzett tapasztalatok fognak neked majd segíteni abban, hogy miért is fényképezel. (hegyi)

Gábor, ez egy nagyon izgalmas megoldás, egészen őrületes az, amit itt látunk. Tényleg valami fura az egész, hogy van egy külső meg egy belső világ, és nem nagyon értjük, hogy ki kivel van, miközben persze, ha akarom, akkor szét tudom szálazni, hogy most melyik a tükröződés és melyik a szemben lévő ház, de pont attól izgalmas, hogy olyan szépen összemakraméztad itt nekünk. A 700 pixelt érdemes kihasználni, meg a kép fölső részénél mintha a vágásnál lenne némi problematikám, de egyébként a kép tökéletesen rendben van. Köszönöm szépen, ez akár az Épített környezet leckében is megállná a helyét, de itt is jó. És szólok, hogy ez az elemzés még az előtt készült, hogy kiderült volna, hogy végül is ez egy elforgatott kép így, az eredetije álló. De nagyon örülök, hogy a véletlen így hozta, ugyanis ez ad módot, hogy elmondhassam, hogy olykor érdemes felrúgni a szabályokat, érdemes elrugaszkodni a valóságtól, hiszen adja magát, hogy ez egy szürreális játék eleve, ha ezt reálisan mutatod, akkor az, hogy a valósághoz ragasztod, nem hagyja beindulni a szabad mozgásokat, asszociációkat. (hegyi)
értékelés:    

Ezzel a képpel is úgy vagyok mint az előzőekkel, hogy én most nem fogom elemezni, csak megköszönöm, ezért nem is csillagozunk az ünnepi köszöntő képekkel, mert itt inkább az érzelmi megközelítés a fontos. Az üveggömb, abban való tükröződés egy jó játék, ebből elég sokat kaptunk már, ez is egy jó irány, jók ezek a kis hajak rajta, szóval van az egésznek egy érdekes hangulata. A kép jobb oldalán lévő sárgás háttérszín viszont már kivisz ebből a hangulatból, erre érdemes odafigyelni, hogy mi történik a háttérben. Köszönöm szépen az üdvözletet a többiek nevében is. (hegyi)