Feladatmegoldás

Camilla egy ideje - merthogy azért az egyértelműen látszik, hogy Camilla egy szemérmes személyiség - egyre közelebb enged a maga világához bennünket, és egyre több olyan finomság és olyan parányi rezdülés, és olyan női amplitúdó sejlik föl a képeiből, ami száz százalékosan érezhető itt ennél a képnél. Pedig semmi mást nem látunk, mint valószínűleg egy ablaktükröződésben az ablak mögött lévő eseményt, egy arcot, egy kisgyermekarcot, és a tükröződő felületen keresztül talán a fotós árnyékát és a Turulmadarat. Ugyanakkor mindez összességében, a foltok és az átsejlő tekintetek időt, múltat, emlékeket, utazásokat, és sok minden mást hoznak attól, hogy az alkotó egy nagyon könnyed ecsetkezelést használ. Ha a Camilla legkorábban ideérkezett képeit nézzük meg, visszatekintünk és megnézzük az iskolába érkezése óta elküldött anyagokat, látszik, hogy olyan ez az egész, mint egy furcsa szemérmes párkapcsolat, ahogy az ember becsukja az ajtót, bezárul a külvilág, és a párjával vagy a kedvesével először van együtt, és minden egyes lépésnél, mozdulatnál, és minden egyes ruhadarab lekerülésénél ugyan bizonytalanul, de egyre közelebb kerül a két ember, a befogadó, és az, aki adni akar neki. Ez a kép azért nagyon fontos, mert egy olyan belső utcába vezet bennünket be a tizennégyes lecke család kategórián keresztül a Camilla, ahova eddig nem nagyon engedett bennünket közel. Nagyon szép képnek tartom, és nagyon köszönöm, hogy ezt itt elkészítette az Estiskolának. És azt akarom mondani még, hogy ez egy második pont azon az úton, amire nagyon kell, hogy emlékezzen, amikor esetleg elbizonytalanodik a saját dolgait illetően. Az első ilyen pont az apjáról készített portré volt, és ez a második kép, ami szintén valami olyan pillér, amire föl lehet építeni valamit. Tehát ezen az úton kell megkeresni azokat az érzelmi viszonyulásokat, amiket szeretne velünk közölni. Pontosan azért tartom ezt nagyon fontosnak, mert eszköztelen, mert nem akar valamilyen lenni, mert nem akar valamit valahogy száz százalékosra formálni, és biztosnak lenni abban, hogy úgy és csak úgy értjük majd, hanem meghagyja magának az esendőséget. (szőke)
értékelés:

A kiválasztás a Marianntól történt ehhez a leckéhez a táborban készített aktfotográfiák közül. Azt kell, hogy mondjam, hogy én nagyon is egyetértek azzal a döntéssel, amit a Mariann meghozott, hogy márpedig ez a kép az, amit ő a saját munkáiból szeretne a leckék között értékelésre beküldeni. Zárójelben mondom, hogy akik már voltak táborban, azok tudják, hogy ezeket az értékeléseket a táborban is meg szoktuk tenni, nyilvánvalóan picit más az a helyzet, amikor ezt így az internet felületén tesszük meg. A kép egy nagyon érdekes térjátékkal és nagyon érdekes perspektívajátékokkal dolgozik, mindkettővel egyszerre és mindkettő egyszerre, plusz még a világítás is, ugyanabban az irányban próbál hatni a nézőre, tehát nyilvánvalóan egy döntési helyzetet próbál megmutatni. Ez arról szól, hogy a kép előterében van egy kéz, és ez a kéz van élesben tartva, míg a képnek a hátterében lévő gyönyörű test, az akt tárgya úgymond, az életlenben van tartva. Ezt segíti a perspektíva torzítása, tehát az, hogy egy viszonylag közeli nézőpontot választott az alkotó, ezért az objektív torzításából a kéz óriásivá válik, összemérhetővé válik a test méreteivel, és ettől a hangsúly nagyon erősen a kézre helyeződik. Ugyanezt teszi a világítás, ami egy ellenfényes világítás nagyon szépen derítve a modell arcánál. Ennél az ellenfényes világításnál is tulajdonképpen a konkrétságot és a formaiságot lényegíti át valamilyen grafikai helyzetté az, hogy az élfények ilyen gyönyörűen kirajzolják a kéz formáit. Hogyha filozófiájában szeretném megérteni ezt az üzenetet, nyilvánvaló, hogy az akt és a női test itt nem a fő szenzáció, és nem az a kérdés, hogy mennyire tudom anatómiailag ábrázolni a test hajlatait, elfordulásait, egy beállítást, egy kontraposztos beállítást, vagy akár egy statikus megnyilvánulást, hanem itt az a helyzet, hogy ez csak egy díszítés, ez csak egy ízt ad az egész történetnek, és a kéz felől kell megközelítenünk magát ezt a mesét. Ez a mese mindenféleképp egy nagyon fontos történés a Mariann munkái részéről. Hogy ki milyen megfejtést idéz ehhez hozzá, azt nyilvánvalóan ő a nézőre bízza, ennyiben nagyon örülök annak, hogy nem valamilyen direkt megfejtést kaptunk ehhez az alkotáshoz, merthogy így a történet a nézőben el tud indulni. Talán egyetlen egy kérdés van számomra, mégpedig az, hogy ha úgy döntöttem, hogy a női test a háttérben csak illusztráció, arra nem ártott volna talán egy pici figyelmet fordítani, hogy a kép bal oldalán a női modellnek a jobb keze, jobb karja az tulajdonképpen csonkolódva kifut a képből, és mint ilyen, nem egy befejezett, nyugalmas formát ad, hanem viszonylag határozottan túlmutat a kép határain kívülre. Tehát ez egy olyan dinamikai mozgást is bekapcsol a képbe, ami nem biztos, hogy erősíti ezt a fajta kapcsolatot a kéz és a háttérben történő események között. Tehát erre talán lehetett volna egy picit instrukciókkal rásegíteni. (szőke-hegyi)
értékelés:

Egy képregényújságnak az összes szabályát, elemeit, kommunikációját látjuk itt. Elsősorban a japán képregény-irodalomnak van ebben nagyon nagy tapasztalata. Itt majdnem fázisfotókat is látunk, amelyek egymásba csapódnak, villámokat, kereszteket, és még szövegi gondolatok is buborékokban megjelennek, ugyanúgy, ahogy annak idején a Füles újságban Rejtő Jenő híres regényei Korcsmáros Pál rajzaiként az emberek szájából bukkantak ki ezek a szövegek. Én ezt egy grafikai munkának tekintem, nyilván van valamilyen fajta öröm, vagy valamilyen fajta izgalom most a Dani munkáiban, hogy a plakátművészettel és a mangák világával mélyrehatóbban foglalkozzon. Mangaként nem tudom a képet száz százalékosan értelmezni, mert ahhoz túl sok a metrikus és számítógépből adódó grafikai elem, ezek a téglalap-formák, és nagyon kevés benne az a fajta grafikai elem, ami a mangára érvényes. Tehát én ezt egy köztes stílusjátéknak gondolom, a manga és valamilyenfajta kollázs anyag ötvözetének. Nincs benne meg a döntés, a határozott döntés, hogy merrefelé mozdul el az alkotó. Az alap témakör az nyilván a metró vagy hév, valami ilyen utazó szerkezet, amin belül látunk pici apróságokat. Nekem ez nem áll össze egy teljesen kiérlelt alkotássá. Én a tizenhetes lecke utazás és hazatérést visszaadnám ismétlésre. (szőke)

Az első leckének a nagyon pontos meghatározása az, hogy olyan önportrét kell készíteni, amin valamilyen testrészünk szerepel, de mi magunk nem vagyunk rajta, vagy portré, noha az arcunk nincs rajta, mégis jellemez valamilyen szinten bennünket, tehát egy bemutatkozásról van szó. Én kétfelé venném ennek a képnek a jelentési irányát, merthogy azt gondolom, hogy bemutatkozásnak én el tudom fogadni azt, hogy én lefényképezek makróban egy virágot, és készítek egy felvételt a virágszirmokról, de valahogy van még egy feltétel, és ez pedig a személyes jelenlét. Az a személyes jelenlét, hogy valamilyen testrészünk mégiscsak legyen a képen. Ezt pedig, én legalábbis, ahogy próbálom ezeket a formákat fölfejteni, hacsak ott a háttérben az nem egy sísapkás maszk akar lenni ott a két virágszirom között, nem tudom innen megállapítani, hogy az mi akar lenni, akkor én nem látom azt, hogy itt bármilyen fölismerhető testrész vagy annak valamilyen formája jelen lenne. Tehát a képet, mint bemutatkozást abszolút jónak tartom, jellemez egy helyzetet, jellemez egy habitust, de mégis én azt kérném a Gabriellától, hogy ha lehet, és nem egy szemtelen kérés ez tőlünk, akkor valahogy ezt az első lecke portré arc nélkül megoldást próbálja meg újraértelmezni. Még egy dolgot szeretnék mondani, amiről sokat beszéltünk. Ez a keret a keretben, kép a képben helyzet, amikor duplán, vagy akár triplán is keretezünk. Egyrészt mivel hogy technikai adottságaink a hétszáz pixel képszélességet engedik meg, ahhoz, hogy a képet jól tudjuk értelmezni, ezt célszerű kihasználni. Ez az egyik indokom a keretek ellen, vagy a keretekkel szemben. A másik indokom pedig az, hogy valamilyen grafikai helyzetet mi létrehoztunk itt az oldalon, ez olyan amilyen, Andrásnak a rajzaival meg a Zsoltnak a betűivel, de erre a grafikai helyzetre valószínűsítem, hogy nem szükséges ráerősíteni még egy plusz keretezéssel. Az más kérdés lenne, hogyha ez egy kiállítási darab lenne, és falra teszem ezt a képet, és fekete paszpartuval paszpartuzom le. Ott a paszpartunak van egy anyagszerűsége, és az az ő szerepe, hogy kijelöljön egy teret a kép körül, és úgymond kontextusba helyezze esetleg, valamilyen helyzetbe a többi képpel kapcsolatban. Úgyhogy én azt kérném a Gabriellától, hogy ismételje ezt a leckét. (szőke-hegyi)

az Élet avagy Másikbéla barátom humora modell fotózáskor.

Egy álló formátumú képet küldött be a Béla. Azért is csúsztunk időben ennek a képnek az elemzésével, mert mindenféleképp értelmezni szeretnénk azt, hogy számotokra is a megközelítés elfogadható legyen, követhető legyen, hogy mit értünk a hiba fogalmán. A fényképészetben azok a jelenségek, amikor egy alkotó akár egy beállított helyzetben, modellel dolgozva létrehoz egy teret, egy szituációt, és ebben valamilyen módon a természeti jelenségek résztvevővé válnak - a mechanikus gépeknél hogy nem továbbítja a gép a filmet, egy szendvicshelyzet jön létre, vagy egy filmvégre exponál a fényképezőgép, és kicsi beszűrődések keletkeznek rajta, szóval olyan jelenségek, amelyek a környezetből, a külvilágból, a természetből akarat nélkül kapcsolódást hoznak létre a manipulált alkotói verzióval, és létrejön egy közös fúzió. Ebből két irány jöhet létre. Az egyik, hogy annak ellenére, hogy az alkotó ezeket a külsődleges jelenségeket (fényt kapott, alulexponált, bemozdult) nem akarta, mégis a dolgok véletlenszerű összeesése miatt eléri a kép az alkotás folyamát, megmarad az idő múlásával egy olyan önálló értékű képnek azért, mert a különböző eseményeknek a kapcsolódása minőséggé válik, akár kompozíciós rendben, akár színvilágban, vagy akár pont az idő fogalmától. Ez az egyik irány, amely tulajdonképpen valamilyen fajta kreatív, a véletlenen is alapuló játékos munka. Ez nem hiba. Vannak olyan képek, amelyeknél ugyanezek a jelenségek oly módon avatkoznak bele az alkotói létrehozásba, hogy az elképzelt alkotói folyamatot nem erősítik, hanem összekuszálják, szétzilálják, nagyon erősen esetlegessé teszik, és nem érik el azt a minőséget, hogy a klasszikus, kerettől keretig tartó felületen képpé rendeződjenek. Többnyire ez a hiba. Vannak olyan alkotások, ahol az első meghatározásban említett jelenségek, ilyen például az, hogy egy képbe véletlenül élességhatáron belülre kerül egy tárgy, egy emberi alak, adott esetben egy kéz, ezek a megszokott rend szerint, amit az előbb említettem, hibaként jelentkeznének. Ezekkel ugyanúgy, mint minden más stílussal és minden más formanyelvvel, játszani is lehet, tehát tudatosan is lehet ezt használni laborálásnál különböző fázisaiban a fotó elkészültekor. Ezek ekkor manipulatív eszközökké válnak. Itt pedig az a kérdés, hogy a manipulatív eszközök használatával a látszólagos hibás jelenségeken keresztül – és újra csak az a kérdés, mindig csak egy a kérdés - képpé válik-e ez, önálló erejű képpé válik-e ez. Ha a harminckettes lecke hiba kategóriáját - és ez egy kérdés felétek is, a pedellus felé is - úgy határozzuk meg, hogy egy olyan gyűjtemény, ahol az akarat nélküli külsődleges események összességéből olyan képeket akarunk itt látni, amelyek nem érik el azt a szintet, hogy alkotásnak nevezzük őket, ezt gyűjtjük, akkor erről is érdemes beszélni. Vagy mivel próbálunk folyamatosan magunknak, mindannyiunknak, én is, ti is, lépcsőket állítani, azt a folyamatot keressük, hogy a hiba fogalmán keresztül a fényképészeti hiba fogalmán keresztül, vagy a filmes hiba fogalmán keresztül hogyan tudjuk azt beépíteni a későbbi alkotási folyamatba, tehát egyfajta elemzői, megfigyelői munkát végzünk, akkor ez is egy lehetőség. A kettő között kellene igazából döntenünk. Az én sejtésem szerint ez az utóbbi verzió a járható út, hiszen az Estiskolán azért készítünk képeket, hogy folyamatosan a kiválasztásainkban, a külvilágról való gondolatainkban továbblépjünk, tovább fejlődhessünk. Amennyiben pedig így vizsgáljuk ezt a képet, az én véleményem szerint függetlenül attól, hogy véletlenül kerül-e be jobbról itt ez a kinyújtott tenyér a képbe avagy sem, az előtér és háttér viszonylatában, ahol az élesség a háttérben van elhelyezve, a kéz jelenléte nélkül ez a kép billenne, dekomponált lenne, de nem annyira, hogy a kép önjáróan működhetne. Jelen pillanatban amiket itt látunk, no foto címmel, annak az életlenben tartott kinyitott tenyérrel együtt van meg a kompozíciós ritmusa a háttérben lévő, felülnézetben ábrázolt női figurával. Tehát ilyen értelemben ez egy egységes kompozíció, és mint olyan, jobbra és balra húzva bár mozog a kép, tulajdonképpen egy harmonikus alkotásnak tekinthető. Azzal a döntéssel, hogy ez a kép így beérkezett, azzal ráadásul mivel az előbb mondtam, hogy a minőségét eléri, az alkotás minőségét, tudatos választásnak tűnik, ami itt van. Mint önálló kép, a három disznó az érvényes erre a képre. Ami miatt nem tudok ebben száz százalékosan dönteni, az az, hogy kérném, hogy ez alatt a kép alatt, vagy más fórum lehetőségeken keresztül kezdjünk el beszélgetni arról, hogy nektek a hiba fogalma igazából mit jelent, és melyik irányba, melyik szakasz felé induljon el ez a házi feladat.
   Az András fölvázolta azt, hogy milyen irányokba lehet elindulni a hibával kapcsolatban, mint értelmezés – szól a Pedellus hozzáfűzése -, és azt mondom, hogy erről lehet egy vitát nyitni, akár itt, akár a fórumban. Engem személy szerint az érdekel, és az izgat, amikor az embernek van egy szándéka, és ez a szándék egyértelmű és világos, hogy mit szeretnék megcsinálni, és ahhoz a szándékhoz hozzárendelődik egy véletlen, a sors, a történések, a természet beavatkozása, a technika beavatkozása, a technika ördöge, ami felülírja az én döntésemet, és ez a véletlenszerű külső beavatkozás létrehoz egy új minőséget. Én azt mondom, hogy ez az izgalmas irány, tehát sem az nem izgalmas, amikor én tudatosan kreálok egy hibás képet, mert azok a roncsolások nagyon ordítóak, és extremizálások, és azt gondolom, hogy annak megvan egy szerepe, de azt nem kezelném hibaként, mint ahogy azt sem, amikor földobom a fényképezőgépet, és valahol majdcsak leesik, vagy pedig hát valamit rosszul csináltam eleve, és azt mondom, hogy nem tudok komponálni, vagy nem tudok világítani, és készül egy tulajdonképpen technikailag rossz kép, és azt mondom, hogy akkor ez hiba. Hát igen, ez egy hiba, de azt ki kell küszöbölni, mert ott az én képességemmel, vagy az én tudásommal, ismeretemmel van még tennivaló. Én azt mondom tehát egyszerűsítve, hogy azt a vonalat kéne követni, amikor az alkotói döntés felismerhető, egyértelmű, és ebbe az alkotói döntésbe szól bele a véletlen vagy egy külső tényező, és írja azt felül, és létrehoz egy új minőséget.
   Nem az új minőséggel van baj, Zsolt – reagál az Osztályfőnök -, a másik is új minőség, hanem az, hogy ennek eléri a minősége a képzőművészeti alkotás fogalmát.
   Oké, erről akkor még fogunk beszélni, mi az a hiba, ami fontos vagy izgalmas a mi meglátásunk szerint. (szőke-hegyi)
értékelés:

Pincében.

Én kedvelem ezt a képet. Ugyanakkor ez egy színházszerű, tudatosan beállított, szinte Ladik Kati korabeli performanszait idéző színházi helyzet. Esetleg az Estiklopédiában érdemes egy-két információt olvasni, megnézni a vajdasági színésznő munkáiról, ha az fölfejthető. Ugyanakkor azért hadd mondjam, hogy a borospincében hátul az eredeti gyertyatartó helye, ahol szintén van valami kis parányi fény, ott a jobb vállnál érzékelhető, azért nem száz százalékosan van itt a kameraállás kitalálva. Tehát picit esetleges az, hogy a kamera itt van, mert a tonett szék, vagy ez a bőrszék is egy picit a szélen van, és Tamás mögött azok a gyertyafények és az a kazettafelület, amely ilyen oltárként jelentkezik mögötte, ott a koponya-nyak-oltár találkozása az picit esetleges. Ettől függetlenül a képnek van egy nagyon jó hangulata, és van egy jó üzenete. Csak két széket látunk, ez ketté is vágja a képet, és a két fél között nem látok kommunikációt. Nekem ez a problémám, hogy ez a kommunikációs hiány, az üres szék hiányt jelölő állapota ebben a helyzetben egyedül marad, vagyis a képen szereplő modell nem ad utalást az üres székre, a két forma nem beszél egymással. Hiányzik innen a nő, vagy a másik ember - de ez a hiány inkább marad kompozíciós hiány, mint valóságos vagy érzelmi hiány. (szőke-hegyi)
értékelés: