"A szabad művészetben az alkotó maga is szabad művész. Tudja, mit akar, és képes is arra, amit akar. Tudja, mit akar: a szubsztanciális tartalomban számára semmi nem lehet homályos és zavaros; nem kell küzdenie az abszolút tartalomért; művészete nem erjedésben lévő valami, amiben majd csak ezután derül ki, mi az értelme. A szabad művész alakító, a szimbolikus művész beleképzelő. A tartalom a szabad rendelkezésére áll; nem kell kinlódva küzdenie érte. A szimbólikus művészet alkotója átfut minden formán, megpróbálkozik mindegyikkel; nem tudja korlátozni magát. A szabad művész viszont eltökélt; technikája kiérlelt." /G.W.F Hegel/

Hegellel nem tudok és nem is akarok vitatkozni, a szabadság nagyon fontos kérdés. A vizuális kifejezésmódoknál a szabadságnál csak egy fontosabb kérdés akad, és ki-ki maga találja meg a maga válaszát, azt, hogy miben meddig megy el, tehát ez a kérdés az, hogy adott kontextusban értelmezhető, érzékelhető és egyedi-e az, amit létrehozunk. Malevich üres négyzetei épp ezt az értelmezési síkot feszegetik, hogy vajon a mű önmaga, vagy a mű és környezete együtt hat a nézőre? Aztán a másik kérdés az akcióművészet területéről jön, amikor is a csimpánz kezébe ecsetet adnak, és ilyenkor vajon ami létrejön, értelmezhető-e művészi szinten, azaz hol bukik le a csimpánz, és én azt mondom, hogy a szándéknál. Ha nincs szándék, akkor hiába áll a véletlen segedelmével össze a kompozíció, de az ok és okozat nem szül új rendet. Magyarán: ha akarom hús, ha akarom hal, szép a narancsvörös négyzet, a nyuszifület mutató kéz is rendben van, bennem mégsem áll ez össze érvényes alkotássá azért, mert nem érzem, hogy így és csak így lehetett ezt megcsinálni, azaz a gesztus erős, de a forma önmagában nem igazolja azt, hogy maradandó, egyedi és koncentrált alkotást kapunk. Ettől még persze megvan a 3 csillag, hiszen merek én Hegellel vitázni? (hegyi)
értékelés:

Szép az anyagszerűség, jó ötlet és tetszetős, ahogy a banánformát újraértelmezi a lehántott banánhéj, de némi problémám van. Egyrészt egy lámpa kell és derítés, az egymás mellett nem sokkal lévő árnyékismétlések olyan érzetet keltenek, mintha vagy valami üvegfelület duplázna, vagy mintha én látnék rosszul. Másrészt nekem picit szűk a környezet, ezt a formajátékot nagyobb térbe helyezném. És végül: szép a banán, jó a héj belseje, szépek a tónusok - talán leheletnyi derítés jobb-lentről nem ártott volna meg - de a banán végének feketéje kilóg a tónusrendből. Akár a héjból lehetett volna odahajtani picit, és akkor ez már nem zavaró. Laci, lehet azt, hogy ezt a képet megismételd helyrehozott világítással? Megérné, nem csak a harmadik csillagért, hanem mert a kép jó. (hegyi)
értékelés:

A bepárásodott objektíven keresztül sikerült ilyen képet csinálnom erről a kis családról.

A bajommal kezdem, legyünk rajta túl mihamarább: ferde a horizont és ettől a tömegek is billegnek, és talán ha picit feljebb és bal felé mozdul a kamera, akkor mindaz, amit látunk, tömegében is helyre tud kerülni. De ez csak a forma, ez gyakorolható, és gyakorolandó is. Azonban a kép erénye nem ez, hanem az, hogy egy látszólagos hibából - páralecsapódás - erényt tud kovácsolni és nem csak önmagáért való módon, hogy szépelegjünk vagy hogy valami esztétikai bravúrt hozzunk létre, vagy a hiba esetleges megismételhetetlen élményeit keressük, hanem azáltal, hogy az élmény határozott, a gondolat pontos, mindez a képen is át tud jönni, mert a technikai megoldás nem cél, hanem eszköz lesz. Ez a legfontosabb talán a kép készítésnél, hogy mindegy mi a technika, ha a tartalom igazolja, akkor a forma már adja önmagát. Hiszen ott a helyszínen kellett azt látni, hogy nem csak a párásodás ad mesét, de az ellenfény és a párásodás együtt, és ez a kettő a fényforrások és tömegek kompozíciójával ad egy védő, tenyéren hordozott érzetet. Köszönöm, kérem Alexandrát, hogy a vízszintesekre és a vágásra figyeljen jobban, de megvan a 3 csillag és a lecke is, ahogy az elején leírtam, ugyanis a technika tanulható, a gesztus koncentráltsága viszont Alexandra sajátja. (hegyi)
értékelés:    

Kétféle érzést indít el bennem a kép. Ha figyelembe veszem a keretezést és a hálót, akkor mintha katedrálüveg ajtón át nézném, ahogy a nőalak lesüllyed. Egyébként a tévén volt régen ilyen, hogy elkezdett lefelé-felfelé futni a kép, és akkor volt ilyen, hogy a bemondó fejének alja került felülre, a szemei lentre, és mókás volt nézni, hogy micsoda szürreális kép jön létre mondjuk Takács Marikából. Én ezt mellesleg inkább az első leckéhez sorolnám, hiszen az áttétel, a töredezettség, a részletek ismétlése az önkeresés olyan útja, ami nem a konkrét szembesítés, nem a pillanat megörökítése, hanem inkább az áttételes üzeneté, ami egyben filmes megközelítés is, hiszen nem csak az előző tévés hasonlat miatt, de a mozgalmasság miatt is közelebb áll a filmes gondolatisághoz. Van ebben dráma és rémület is, elfogyunk, lefolyunk, megcsúszunk és szétmázolódunk, erős üzenet, erős közlés. Még akkor is, ha a technikai kivitelezésben a számítógépes effekt tetten érhető, ezen kéne finomítani, vagy ha ezt akarom mint képelem, akkor rájátszani, még erősíteni rajta. Még valami: szoktam mondani, hogy a portrénál érdekes játék letakarni a szemet és figyelni, mit mesél a száj, és utána fordítva, a szájat takarva figyelni a szem történetét. Most itt ez még erősebben érződik, hogy a belső feszültséget mi módon mutatja a szem és a száj ellentéte. Köszönöm, várjuk a többi képet is, ne rohanj tovább ezekből a leckékből, izgalmas lenne még látni Camilla bemutatkozásokat, öntükörképeket. Ezt átteszem ha nem haragszol az első leckébe. (hegyi)
értékelés:    

Korrekt esti kép - lenne, ha nem esne hanyatt az épület. Jók a fények, jó az is, ahogy az árnyékok kitakarnak részeket, lehet, hogy a kép jobb oldalához még adnék, hogy még jobban erőt kapjon az a bokor, ami takar, vagy akár picit ebbe az irányba mozdulva növelni azt a feketeséget, ha már ott van. Érdemes lenne kiegyenesíteni. (hegyi)
értékelés:

Üdvözlet Miskolcról. A szobor, az első világháborúban elesett tízes honvédek emlékére készült. Háttérben a Szent Anna templom tornya.

Na, ez a kép a három csendélet irány közül a legjobb, a legmesszebb ezzel jutottunk, ugyanis itt van az a belső történet, megfigyelés és irány, ami fontos eleme a csendéletfotózásnak. Banán, dió, paprika és hagyma nem kell, alma, körte, tál és az üveg elég. Ezzel lehet kezdeni már valamit. Nagyon érdekes az, ahogy az ablaktáblán roncsolódva megjelenik az üvegnyak tükörképe, az is izgalmas, ami az üvegen átlátszódó ablakelemmel történik, egy kis derítést kéne alkalmazni hogy ebből az óriási fénymennyiségből valamit visszakapjon az előtér, és akkor lehet növelni a záridőt, hogy az alap fénymennyiség csökkenhessen. (hegyi)
értékelés: