Nos, amikor először láttam a képet, gondoltam a hiba leckébe küldte Dávid, de aztán láttam a leckebesorolást, és elvesztettem a fonalat. Aztán elolvastam a kommentárokat, és bevallom, nem kerültem közelebb a megoldáshoz. Az a helyzet, hogy ha sok asszociációs kapun kell átjutni az alkotó elképzeléséhez, akkor egyszer csak elveszítjük a nézőt. Ez a kép egy lyukkamerával készült fotó, valószínű, hogy vagy bejutott valami nem tervezett fény is, vagy lejárt lehetett a hordozó, nem tudom, de érdekes színek és foltok bonyolítják a helyzetet, viszont ha az alap képet nézem, egy nő néz velem szembe, és tart a kezében vagy virágot vagy tortát, nem tudom, viszont így most, ebben a végeredményben leckebesorolás nélkül is azt érzem, hogy az alkotó játszott egy technikai játékkal, lett valami eredménye, de bármi lett volna az eredmény, annak is örülünk, és aztán miután meglett az eredmény, elkezdett gondolkodni, mi is lehet a dolog üzenete, került köré ideológia is, hogy mi miért van úgy, de maga a folyamat esetleges és nem volt kézben tartva, vagyis a véletlen komponálta készre a képet és nem az alkotó. Vannak divatok, amiknél például feldobunk gépet a magasba, közben az szegény exponál egyet kínjában, aztán lesz ami lesz alapon, utólag eldöntjük, hogy kép ami kép vagy sem. Én ezt nem gondolom (kevés tudatos kivételtől eltekintve) alkotói folyamatnak. Számomra az alkotás bentről jön kifelé, persze van impulzus, ami visszhangot ver az emberben, de alapvetően a főnök én vagyok, az alkotó, és nem a gép, és nem a jósiten, és nem is a véletlen. Ezek mind lehetnek segítőtársak, de ha a gyeplőt átadom nekik, akkor ott vagyunk, hogy mi is van akkor, ha mondjuk egy robot vagy a macskám nyomja meg a gombot - filozófiailag érdekes kérdés, de alkotói értelemben számomra gyorsan romló matéria lesz a végeredmény. Azért mondom ezt így most ennél a képnél el, mert láttam már azt, amikor a belső feszítő közlési vágy és a sok felgyűlt élmény, tudás és információ kereste a formáját, és azért nem találhatta meg, mert az alkotó türelmetlen volt, és nem adott időt, hogy a tartalom behívja a formát is a képbe. Egyszerűbben fogalmazva: amikor felugrasz a magasba a tüllszoknyában, ott van tartalom, ötlet és forma egyensúlyban és mégis benne tud maradni a véletlen fűszere, de az irányítás nálad marad, ezért határozott az üzenet, amit a néződ meg akar fejteni. Itt a néző ránéz, ha tud azonosulni az esztétikai végeredménnyel, akkor gratulál, ha nem, akkor kritizál, ötletel, mit lehetne másképp, de egy dolog szinte biztos: nem fogja falra tenni, nem fogja nézegetni, mert nincsenek ritmusban a tudatos és véletlen rétegei. Nem tudom, hogy ez így mennyire lett értelmes, én azt mondom, hogy ne engedj a külcsín és a forma csábításának, az archaikus technikák fontosak, de csak ha helyén kezeli őket az ember, amúgy csak egy szerep marad, amibe iszonyatosan könnyen lehet beleragadni, és baromi nehéz belőle időben kikászálódni. (hegyi)

Kedves Látszótársak! Minap akadtam erre a remek Látszótérre, és igazán megtetszett! Megírtam a bemutatkozásomat, a profilomban megtekinthetitek. Vizuális megjelenésemet sem halogatom soká, és a honlap szellemisége szerint küldöm először az arc nélküli önportrémat. Úgy gondoltam, hogy címnek mindig a lecke nevét adom. Igaz, ez így nem ad plusz gondolati töltetet a képhez. Ha hibás lenne ez az elképzelésem, Zsolt feltehetőn értesít róla. Vagy eleve a leírásba rejtem el a címet, hogy az ne vezessen meg... (Ennek a képnek amúgy pl. a Maga címet adnám.) Megpróbálom betartani az ajánlott utat is, bár nagyon megkísértett pár téma már előre.
   Jelen képről: Összegyűjtöttem magamról azokat a hétköznapi jelzőket, amiket feltétlen el szerettem volna mondani. Nem a külsőségeimről, nem a munkámról, hanem magamról. Egy dolgot elfelejtettem beletenni, mégpedig hogy teljesen bizonytalan vagyok mindig mindenben... (vagy mégsem?)
   Fényképező: Nikon D60, 18-55 alapobjektívvel, 18mm, f11, 1/80, iso800 beállítással. Utómunka: tükrözés, desature, vágás, átméretezés (egy öreg Photopaint verzióval) Készítés dátuma: 2012.02.09.

Köszöntünk István a Látszótéren, jó kis leckemegoldás ez, nekünk adod a barackmagod, én is szeretem, nagyanyámnál törtük nyáron, jó móka volt. Amit nem teljesen érzek eldöntöttnek, hogy ha a kép 3 irányában szűk, épphogy beférős, miért nyílunk felfelé ekkorát? Hozzám közelebb áll a feszességnél a líra, ezért nagyobb teret adnék, ha én lennék, de el tudom fogadni a tényközlést is, viszont ha ekkora a svung, ami felfelé kivisz, akkor hirtelen nem biztos, hogy pontosan oda nézek, ahol a téma lényegét keresni kell. Most valahol a maghéjak között van a központ, miközben egyértelmű, hogy a tenyér az, szóval ezen majd később még kell finomítani. (hegyi)
értékelés:    

Az ismétlésénél elemzem ezt a képet, köszönöm, hogy javításra került a maszatolás. (hegyi)

Beleolvastam a kommentekbe, hátha magyarázatát kapom a vágásnak, és itt most nem csak a szemre gondolok. Ugyanis a kép két fő elemmel dolgozik, az egyik a fej, a másik a kéz. Ezeket Tamás azzal is elkülöníti és fokozza a térhatást, hogy a kéz életlenben van tartva. Na jó, ez eddig rendben is van, csak a helyzet az, hogy a távolság a fej és a kéz között kívánná azt, hogy többet kapjunk a fejből, mert akármennyire is jellegzetes a cigarettázás, de azért a fejen van a hangsúly, ezt támasztja alá az élesség megválasztása is. Ezen kívül a tónusrend, ami fontos, és itt azt kell mondjam, hogy ha 1-2 értékkel sötétebb tónus lenne a kéz, akkor lehet, hogy az egész más egyensúlyt kaphatna. Lényeg az, hogy most ebben a formában a fej lenne, ami a tömeget helyrehúzza, és ezért nem indokolt a szembe vágni, azon kívül, hogy valóban fájdalmas érzés a szem vágása (Bunuel és az ő andalúz kutyája). Nem tudom, hogy a képből van-e tágabb verzió is, vagy már az exponálásnál vágott Tamás, ha van bővebb, szívesen látnám azt a verziót is. (hegyi)
értékelés:

Tamás, ezt a kettesbe teszem, mert az ismétlő leckék arra vannak, ha már az osztályokban eljutottunk oda, hogy ismételjünk, tehát eljön az ideje annak is, de most ez a kettes lecke. A kép több rétegen hat a nézőre. Olyan, mint egy furcsa kollázs, ferde vágással egy kép innen, egy onnan, és összeáll a közös sztori. Miközben látható, hogy nem erről van szó, de mégis, a portré megjelenése annyira meglepő, mintha hirtelen kikukucskálna a szekrény mögül. A másik rész a tekercspapírral, a polcokkal és a falon lévő Bojtár-fotóval egy másik világ, de mégis, a kettő együtt hoz egy új rendet, egy fura stabilitást, talán csak a floppy doboza lóg ki ebből a sorból, ritmusból. Tetszik, várom a többi önportrét is. (hegyi)
értékelés:    

A kép elindított egy asszociációs folyamatot, amiről a verbálfotós filmben beszélek, itt most az elemzésben inkább a formai játékra tenném a hangsúlyt. Adva van egy virágcsendélet, szép, légies váza, nagyon szépen gyűrődő drapéria, szép árnyékjáték, és egy számomra értelmezhetetlen bal felső árnyék. Kicsit szűk a tere a képnek, főleg fölfelé, de szerintem megállná a lábát csendéletként, mint javítás azt gondolom, hogy teljesen másról mesél, mint a darálós kép, de az irány jó. Amit nem értek, hogy mit keres itt ez a machinált dróthálóutánzat, mert ez nekem nem csak hogy idegen, de ledobja magáról a kép, egy trükk, ami azt a szintet mélyen alullövi, ami a háttér képen látható. Azt is mondhatnám, hogy míg a kép a hibáit javítva falra is kerülhetne, addig ez a kézirajz igénytelen. Ha úgy gondolja Laci, hogy neki kell a háló a közléshez, akkor kell venni a sarki boltban csirkehálót és rendesen megcsinálni ezt. De a háló se oldja meg a nagy sötét árnyékfelhőt. (hegyi)