az Élet avagy Másikbéla barátom humora modell fotózáskor.

Egy álló formátumú képet küldött be a Béla. Azért is csúsztunk időben ennek a képnek az elemzésével, mert mindenféleképp értelmezni szeretnénk azt, hogy számotokra is a megközelítés elfogadható legyen, követhető legyen, hogy mit értünk a hiba fogalmán. A fényképészetben azok a jelenségek, amikor egy alkotó akár egy beállított helyzetben, modellel dolgozva létrehoz egy teret, egy szituációt, és ebben valamilyen módon a természeti jelenségek résztvevővé válnak - a mechanikus gépeknél hogy nem továbbítja a gép a filmet, egy szendvicshelyzet jön létre, vagy egy filmvégre exponál a fényképezőgép, és kicsi beszűrődések keletkeznek rajta, szóval olyan jelenségek, amelyek a környezetből, a külvilágból, a természetből akarat nélkül kapcsolódást hoznak létre a manipulált alkotói verzióval, és létrejön egy közös fúzió. Ebből két irány jöhet létre. Az egyik, hogy annak ellenére, hogy az alkotó ezeket a külsődleges jelenségeket (fényt kapott, alulexponált, bemozdult) nem akarta, mégis a dolgok véletlenszerű összeesése miatt eléri a kép az alkotás folyamát, megmarad az idő múlásával egy olyan önálló értékű képnek azért, mert a különböző eseményeknek a kapcsolódása minőséggé válik, akár kompozíciós rendben, akár színvilágban, vagy akár pont az idő fogalmától. Ez az egyik irány, amely tulajdonképpen valamilyen fajta kreatív, a véletlenen is alapuló játékos munka. Ez nem hiba. Vannak olyan képek, amelyeknél ugyanezek a jelenségek oly módon avatkoznak bele az alkotói létrehozásba, hogy az elképzelt alkotói folyamatot nem erősítik, hanem összekuszálják, szétzilálják, nagyon erősen esetlegessé teszik, és nem érik el azt a minőséget, hogy a klasszikus, kerettől keretig tartó felületen képpé rendeződjenek. Többnyire ez a hiba. Vannak olyan alkotások, ahol az első meghatározásban említett jelenségek, ilyen például az, hogy egy képbe véletlenül élességhatáron belülre kerül egy tárgy, egy emberi alak, adott esetben egy kéz, ezek a megszokott rend szerint, amit az előbb említettem, hibaként jelentkeznének. Ezekkel ugyanúgy, mint minden más stílussal és minden más formanyelvvel, játszani is lehet, tehát tudatosan is lehet ezt használni laborálásnál különböző fázisaiban a fotó elkészültekor. Ezek ekkor manipulatív eszközökké válnak. Itt pedig az a kérdés, hogy a manipulatív eszközök használatával a látszólagos hibás jelenségeken keresztül – és újra csak az a kérdés, mindig csak egy a kérdés - képpé válik-e ez, önálló erejű képpé válik-e ez. Ha a harminckettes lecke hiba kategóriáját - és ez egy kérdés felétek is, a pedellus felé is - úgy határozzuk meg, hogy egy olyan gyűjtemény, ahol az akarat nélküli külsődleges események összességéből olyan képeket akarunk itt látni, amelyek nem érik el azt a szintet, hogy alkotásnak nevezzük őket, ezt gyűjtjük, akkor erről is érdemes beszélni. Vagy mivel próbálunk folyamatosan magunknak, mindannyiunknak, én is, ti is, lépcsőket állítani, azt a folyamatot keressük, hogy a hiba fogalmán keresztül a fényképészeti hiba fogalmán keresztül, vagy a filmes hiba fogalmán keresztül hogyan tudjuk azt beépíteni a későbbi alkotási folyamatba, tehát egyfajta elemzői, megfigyelői munkát végzünk, akkor ez is egy lehetőség. A kettő között kellene igazából döntenünk. Az én sejtésem szerint ez az utóbbi verzió a járható út, hiszen az Estiskolán azért készítünk képeket, hogy folyamatosan a kiválasztásainkban, a külvilágról való gondolatainkban továbblépjünk, tovább fejlődhessünk. Amennyiben pedig így vizsgáljuk ezt a képet, az én véleményem szerint függetlenül attól, hogy véletlenül kerül-e be jobbról itt ez a kinyújtott tenyér a képbe avagy sem, az előtér és háttér viszonylatában, ahol az élesség a háttérben van elhelyezve, a kéz jelenléte nélkül ez a kép billenne, dekomponált lenne, de nem annyira, hogy a kép önjáróan működhetne. Jelen pillanatban amiket itt látunk, no foto címmel, annak az életlenben tartott kinyitott tenyérrel együtt van meg a kompozíciós ritmusa a háttérben lévő, felülnézetben ábrázolt női figurával. Tehát ilyen értelemben ez egy egységes kompozíció, és mint olyan, jobbra és balra húzva bár mozog a kép, tulajdonképpen egy harmonikus alkotásnak tekinthető. Azzal a döntéssel, hogy ez a kép így beérkezett, azzal ráadásul mivel az előbb mondtam, hogy a minőségét eléri, az alkotás minőségét, tudatos választásnak tűnik, ami itt van. Mint önálló kép, a három disznó az érvényes erre a képre. Ami miatt nem tudok ebben száz százalékosan dönteni, az az, hogy kérném, hogy ez alatt a kép alatt, vagy más fórum lehetőségeken keresztül kezdjünk el beszélgetni arról, hogy nektek a hiba fogalma igazából mit jelent, és melyik irányba, melyik szakasz felé induljon el ez a házi feladat.
   Az András fölvázolta azt, hogy milyen irányokba lehet elindulni a hibával kapcsolatban, mint értelmezés – szól a Pedellus hozzáfűzése -, és azt mondom, hogy erről lehet egy vitát nyitni, akár itt, akár a fórumban. Engem személy szerint az érdekel, és az izgat, amikor az embernek van egy szándéka, és ez a szándék egyértelmű és világos, hogy mit szeretnék megcsinálni, és ahhoz a szándékhoz hozzárendelődik egy véletlen, a sors, a történések, a természet beavatkozása, a technika beavatkozása, a technika ördöge, ami felülírja az én döntésemet, és ez a véletlenszerű külső beavatkozás létrehoz egy új minőséget. Én azt mondom, hogy ez az izgalmas irány, tehát sem az nem izgalmas, amikor én tudatosan kreálok egy hibás képet, mert azok a roncsolások nagyon ordítóak, és extremizálások, és azt gondolom, hogy annak megvan egy szerepe, de azt nem kezelném hibaként, mint ahogy azt sem, amikor földobom a fényképezőgépet, és valahol majdcsak leesik, vagy pedig hát valamit rosszul csináltam eleve, és azt mondom, hogy nem tudok komponálni, vagy nem tudok világítani, és készül egy tulajdonképpen technikailag rossz kép, és azt mondom, hogy akkor ez hiba. Hát igen, ez egy hiba, de azt ki kell küszöbölni, mert ott az én képességemmel, vagy az én tudásommal, ismeretemmel van még tennivaló. Én azt mondom tehát egyszerűsítve, hogy azt a vonalat kéne követni, amikor az alkotói döntés felismerhető, egyértelmű, és ebbe az alkotói döntésbe szól bele a véletlen vagy egy külső tényező, és írja azt felül, és létrehoz egy új minőséget.
   Nem az új minőséggel van baj, Zsolt – reagál az Osztályfőnök -, a másik is új minőség, hanem az, hogy ennek eléri a minősége a képzőművészeti alkotás fogalmát.
   Oké, erről akkor még fogunk beszélni, mi az a hiba, ami fontos vagy izgalmas a mi meglátásunk szerint. (szőke-hegyi)
értékelés:

Játsszál nekem szépeket!
Játsszál nekem kék eget!
Játsszad rá a fényeket!
Játssz fejemre lényeget!

Játszuk, amíg van időnk.
Játszunk, amíg van erőnk.
Játszunk, amíg van kinek.
Játszunk...
         jó, ha élvezed...
                  egyetlenegy életed.

Áginak az előző beküldött munkájához kapcsolódik ez a mostani fekvő formátumú kép. Ugyanabban a helyzetben egy másik erőteljes és határozott gesztus és a kamerával szembeni szimmetrikus kompozíció az, amit az Ági beküldött. Egy zöldes lazúrhatás uralja a képet. Nyilvánvalóan ez a fajta zöld nem elsősorban egy békességet, hanem inkább valamilyen fura, a címre is utaló, inkább távolságtartó hatást szeretne létrehozni. Ugyanakkor én nem nagyon látom itt a részleteket, de talán egy guggoló, vagy ilyen összegubódzott pozícióban mintha egy olyan manót látnánk, aminek ilyen nagy hordó felülete lenne, pont azért, mert a részleteket nehéz kivenni a felhúzott térdeknél. Tehát így hunyorítva az egész képben a csukló alatti pulóver, az összehúzott test, a térdek, az egy tömeggé válik, hasonló színértékkel a fejen használt csuklyával, és az egésznek van valami furcsa misztikus jellege, olyan, mintha az elsősorban Hollandiában, vagy a germán mitologikus területeken használt manók, törpék világát idézné ez a kép. Visszatérve ide a képre nyilvánvalóan ez azt jelenti, hogy egyfajta mesei eszközrendszert használ ez az alkotás, ehhez hozzájárul ez a picit meglepődő, picit játékos, csodaváró tekintet is, és ez a tulajdonképpen a hetvenes évekbeli népi játékok stílusát idéző, szinte némafilmes gesztusvilág is, táncszínházi gesztus, ahogy a fejemhez teszem a kezemet, és azt mondom, hogy jaj, jajajajj, kedves nagyságos asszony, nem arra jött az a sárkány, minden egy picit teátrális. Ez igazából nem baj, pont azt erősíti, hogy megvan Bartos Ágnesben a meseiség, az elmesélés, és a tulajdonképpen instruált formájú színházi megközelítés is. Én ezt a képet három disznósnak gondolom. (szőke)
értékelés:

Nagyon bátor és nagyon érdekes fölvetés az, amit Sándor Juli küld. Fehér falfelület elé odaállt emberi alak, amin nagyon-nagyon kevés jelzés van, egy tűzvörös póló, és ugyanerre rímelő bohócszáj, egy óriási nagy rúzsos, félelmetes felület, amely ugyan mosolyra van kanyarintva, de sem a tekintetből, sem a vörös formából nem a mosoly jut eszünkbe, hanem elsősorban a színház, elsősorban a színházi maszk, és egyfajta vallatás a megvilágítás miatt is, hiszen a másodlagos fény az úgy vetül az emberi testre, hogy a mögötte lévő háttérfelületen az árnyéknak szerepet ad. Én ezt az árnyékot picit erősíteném, hiszen ez az ikertestvére az itt látható emberi alaknak, hajnak, vállnak, karnak, ennek nagyobb nyomatékot adnék. Másrészt egy kicsit kérdéses az, hogy vajon a bal oldali függőleges törése az emberi testnek megfelelő helyen történt-e. Nem vagyok abban biztos, hogy pontosan félbe kellene vágni, nem is a tisztem ezt eldönteni, de abban biztos vagyok, hogy Sándor Júlia itt a második lecke önportréban fölrakott magának egy olyan lépcsőt a szatírában, az öniróniában, ami nagyon-nagyon érdekes és értékes út. Nyilvánvalóan, ami ezen a képen esetleg nincs szakmailag jól megoldva, az pusztán annyi, hogy ezzel a kérdéskörrel kellene dolgozni. Neki kéne ülni ennek a belső tükröztetésnek, és képek sorozatából kellene ezt a faja kommunikációt kikristályosítani. Véleményem szerint megvan a három disznó, de az lenne a javaslatom, hogy a Juli dolgozzon ezzel a fajta munkával, mert nagyon érdekes az ajtó, amin ő belépett. (szőke)
értékelés:

szeretettel Gimének:)

Valamilyen képzőművészeti formát, környezetet lehet látni talán egy szobában egy reluxa előtt. A megfigyelés nagyon izgalmas. Nagyon örülök annak, hogy egyre több alkotó a fényképezőgépen keresztül a körülötte lévő világot megfigyelőként is feldolgozza. Tehát nem csak egyszerűen történetek, hanem most már egyre több rácsodálkozás, elemzés érkezik be képi szempontból. Ezért szeretem ezt a képet, a geometriája miatt, a tárgyaknak és a tárgyformáknak részleteiben való megfigyelés miatt egy másik tér, egy másik világ kinyitása okán. A problémám a képpel az, hogy véleményem szerint nem megfelelő az élőtér illetve a háttér világítása, ugyanis azt valamennyire lehet érzékelni, hogy ezek a kis virágok, talán nárciszok, vagy nem tudom megmondani, milyen növények, hátrébb helyezkednek el a térben, és még hátrébb egy zárófelület, még egyszer mondom, sejtésem szerint valamilyen reluxa vagy valami redőny. Az előtérben ez az összetett talán üvegforma pedig megint csak egy másik síkot jelez. Ha olyan helyen találhatóak ezek a tárgyak, amely bármikor újra használható, érdemes lenne visszatérni erre, mert az ötlet jó, de véleményem szerint nem jól van megvilágítva, nem jó fényben készült a fénykép, azért, mert valójában most a különböző becsillogásoktól, fényfelületektől zavaros az egésznek a térbeli elrendeződése. Nem az ide-oda való komponáltsága, mert azt jól lehet érzékelni, hogy nagyjából szimmetrikus rendszerrel dolgozik, hanem a kamerától élességben a végtelen felé, a horizont felé haladó térbeli elrendeződéséről próbálok beszélni. Esetlegesen a megvilágítások változtatásával más fénytani helyzetben - nyilván ezt ott az alkotónak kéne kamerán keresztül megfigyelnie – sokkal eredményesebb munkát tudott volna beküldeni. Én ezt visszaadnám ismétlésre úgy, hogy közben azt szeretném mondani, hogy maga a megközelítés az jó, de dolgozni kéne fénytanilag ezzel a képpel. Az ötlet el van indítva, és nincs befejezve a mondat. (szőke)

Mariann kérdésére, hogy a lecke teljesíti-e a Rezonancia lecke feladatát a válasz: véleményem szerint igen, mert a háttérben lévő műanyag redőny, vagy valamilyen vízszintes formák csíkozata, az előtérben életlenben tartott növényi formák csíkozata, és a fölső képfelületen lévő elhajló virágtestek mind egyfolytában egy vibrációt működtetnek ezen a képen, egy hullámzást. Nem csak csíkbeli, hanem térbeli hullámzást is. A rezonancia mint olyan, mondjuk a fizikában vagy bizonyos technikáknál mindig a hullámmozgással is összefügg. Mindegy, hogy azt most zenei értelemben nézzük, vagy fizikai értelemben. Itt akár egy mérőműszerrel ezek a kapcsolódások, a csíkoknak és a felületeknek a kapcsolódásai mérhetőek lennének hullámformában is. Mindenféleképp itt egy hullámzást lehetne fizikus szemmel leírni ennél a képnél. Ez a rezonancia házi feladatra abszolút érvényes. (szőke)