Elemzés

Elfogadom a bocsánatkérést az asztal miatt, és végre elindultunk valami felé a vázát illetően is, most kevésé érzem problémásnak a szereléket. Jó ez a vörös és narancs együttes, bár azért én hiányolom most ebből a kéket, elvittük az egészet ebbe a sárgás világba, de a színhelyességhez én most azt mondom, hogy érdemes lett volna még egy kicsit ezzel foglalkozni, mert ez most nem pontos. Ami a kompozíciót illeti, ezt abszolút el tudom fogadni, bár az egy kérdés számomra, hogy most akkor mi történik itt az alapon. Nem az a kérdés, hogy miért kicsi az asztal, hanem az a kérdés, hogy mit kezdünk ezzel. Azt kéne inkább eldönteni, hogy akarom-e a térbeliséget ábrázolni, vagy pontosan azt a célt akarom elérni, hogy ez lebegjen valahol a térben. Most a kettő között vagyunk. A képnek van olyan része, ahol ez a lebegés tettenérhető, és van olyan része, ahol lebukik az, hogy ez egy talapzaton áll. Nem én fogom ezt eldönteni, ezt neked kell, Feri, hogy mi a cél. És amíg ezt nem döntötted el magadban, vagy nem tudom, hogy egyáltalán felmerült-e ez kérdésként, addig ez a néző számára sem lesz eldöntve. A másik problémám az, hogy a világítással kell még egy kicsit játszani. Mindezzel együtt azt gondolom, hogy megvan a 3 csillag a leckemegoldással, mert ez az évszakoknak egy jó kifejezése, és kedvelem azt, amikor Feri provokál, úgyhogy elfogadtam. (hegyi)
értékelés:    

Csaba, egyre jobban haladunk a képi megoldásban, és én most felmentelek ennek a leckének a további gyűrésétől. Majd visszatérünk még erre, de azt gondolom, hogy ebből ennél sokkal több nem hozható jól ki. Azon érdemes elgondolkodnod, és ez a te döntéseden múlik, hogy az elő-, a közép-, vagy a háttér a fontos. Háttérnek vehetjük az eget, középtérnek a házat, előtérnek a figurát, és ezeket egymásról valahogy le kell választani. Igen ám, ez most meg is történik, viszonylag jól, merthogy három elkülöníthető tónustartományt kapunk, de biztos vagy abban, hogy ez a sorrend? Mert itt most valami egészen fordított ügyet látok, az ég és a felhők azok, amik a legközelebb jönnek hozzánk, a középtér marad nagyjából a helyén, és az előtérben lévő figura megy hátra. Ettől az ember egy kicsit furcsán érzi magát, hogy megfordult a tónusrendbeli sorrendünk, és ez olyan érdekes, mert hiába plasztikus az egész, meg hiába van térbelisége, hogyha ennek a sorrendjét úgymond felcseréled. Nem baj ez, nem azt mondtam, hogy ez hibás, csak furcsa, és ennek indokokat kell találni, hogy ezt a néző értse, és ne érezze magát kellemetlenül. Vagy érezze magát kellemetlenül, ha ez a célunk, tehát, ha szorongatni akarjuk a nézőt, akkor az is érvényes lehet, csak akkor olyan történetnek kell itt elindulnia, amiből a végén valami bűneset történik, vagy ki tudja, hogy mit lehet még ebből kihozni. Mindenesetre van ennek egy kis félelemkeltő hatása, de nem baj ez, megvan a 3 csillag és a leckemegoldás. Haladjunk tovább! (hegyi)
értékelés:    

Ettem most a nyáron én is dinnyét, úgyhogy ez most abszolút betalál, mint ilyen ünnepi helyzet, hogy dinnyét eszünk. Idén áldoztam erre, és azt kell, hogy mondjam, hogy abszolút megértem azt - bár én a kanállal evősök csapatába tartozom -, hogy ez egy valós helyzetben mivel jár, hogy akármennyire figyel az ember, ennek folyik a leve, meg szétmennek a magjai. Én most azt gondolom, hogy itt valahol a kettő között vagyunk. Van egy nagyon steril, élre vasalt hátterünk ezzel az asztallal, ami ezeket a sráfokat átlósan hozza a képen, ez egy agyon konstruktivista, formalista ügy, miközben van egy zöld tálcánk, ami elég beteges, olyan kórházi színt hoz, ez nem mondom, hogy nagyon baráti lenne, ráadásul a dinnyelé is elég érdekesen koszolja ezt az egészet. És hát, elég színpadiasan bele van vágva négy darab kés ebbe a hozzánk közelebb álló dinnyeszeletbe. De nem gusztusos az egész. Azt gondolom, hogy itt el kéne dönteni azt, hogy vagy horrort csinálunk valamiből, és akkor tessék azt rendesen véghezvinni, vagy azt mondjuk, mint a nagyanyám is, hogy ne játssz gyerek az étellel, és akkor viszont tessék ezt gusztusosan megcsinálni. Úgy, hogy kívánatos legyen, úgy, hogy azt mondjam, hogy te, azt az utolsó falatot add már ide, mert azt én még megenném. Hát, én ebből a dinnyéből, ahogy ez itt most fel van vázolva, nem nagyon kívánnék enni, pedig szeretem a dinnyét. A helyzet az, hogy ha esztétikailag ekkorát bukunk, akkor onnantól kezdve már mindegy, hogy mit akartunk mondani, a családdal, vagy bármivel kapcsolatban, bár azért az érdekes, hogy a családot, mint egy ilyen darts versenyt képezzük le. A Kill Billben is volt biztos valami családias, lehet, hogy az is családi mozinak volt indítva Tarantino által, fene tudja. Én erre most nem tudok csillagot adni. (hegyi)

Ami a képet elviszi a vállán, az nyilvánvaló, hogy a szereplő gesztusa. Jó ez a dacos tekintet. Arra nem nagyon kapunk magyarázatot, hogy mitől ennyire vizes a gyereknek a haja, de hát nem is biztos, hogy kell, mert ez is tulajdonképpen az egésznek a koszosságát, az indulati hátterét erősíti, tehát én ezt is el tudom fogadni. Az utómunkánál az, hogy a jobb oldali, főképp jobb felső felén lévő rész ennyire kivilágosodik, azon változtattam volna, mert ott most a tekintetet elengedjük. Egyébként a kép rendben van, az üzenet is tulajdonképpen átjön. Valamiért ő most haragszik, valami történt, lehet, hogy azért, mert az apa jót akart, és a nagy melegben fejen öntötte a gyereket. Van ilyen, amikor a felnőtteknek hülye játékai vannak a gyerekekkel. Hát, ha nem is ez történt, de valami hasonlóra utal a kép. Úgyhogy az indulati jellege miatt ezt én elfogadom, na, nem 3 csillagra, mert már azért Istvánnál is ott tart, ahol Ágnesnél, hogy érdemes lenne az utómunkát precízebben, pontosabban megcsinálni. Lépjünk ebben egy lépést feljebb! (hegyi)
értékelés:

Ez egy tanulmánynak pont jó, de azért nem biztos, hogy a falamra raknám, és elsősorban nem azért, merthogy egy sérülésnek a nyomait látjuk ezen a képen, hanem azért, mert ezek a nyomok - legalábbis ebben a méretben - nekem másra utalnak. Azért vagyunk itt, hogy őszintén beszéljünk, és nem sok értelme van a mellédumálásnak. Merthogy az ujjak nem jól megkülönböztethetőek, így első benyomásra nem emberi végtag jutott a képről eszembe, és a képnél, főleg ha dokumentum irányból indulunk, fontos, hogy ez mennyire azonosítható. Nyilvánvaló hogy adott szituációban, adott helyzetben a rendelkezésre álló eszközökkel dolgozik az ember, bár azt gondolom, hogy amikor az ember egy ilyen projektet eltervez, abba azt is bele kell tudni kalkulálni, hogy milyen objektívvel, milyen géppel, milyen gépállásból lesz valami jól megfejthető néző számára is. Szerintem, ez legalább is fontos. A másik kérdés pedig az, hogy töltöttél-e elég időt ezzel az egésszel? Ha összesen hat kép áll rendelkezésre, akkor a hat képből szerintem nem lehet ennyire sűrű időközönként képet készíteni, tehát akkor ott kell lennie a kiindulási pontnak, és ott kell lennie a szinte végső állapotnak. Azt mondom, hogy ez most elindult valamerre, de nem a befejezésnél járunk, amikor az utolsó képnél járunk. Emiatt is kérdéses nekem. Leckemegoldásra tökéletes lenne, de hát, nem tudom, szóval valahogy most nekem ez az egész inkább olyan orvosi szaklapba való, mint semhogy fotográfiailag tudnám értékelni. 1 csillag, miközben meg nagyra értékelem azt, amikor valaki egy ilyen projektbe belefog, de akkor is végig kell tudni csinálni. (hegyi)
értékelés:

Nagyon örülök ennek a képnek, és annak különösen, hogy valami olyan esztétikai megoldást keresett Éva, ami személyes is, izgalmas is, ráadásul abszolút a fény és árnyék játékáról szól, és mindezt ő maga megrendezte. Itt van nekem a dolgon a hangsúly, hogy ez egy megrendezett szituáció, még akkor is, ha csak egy megfigyelés újragondolása, de benne van annak az ereje, hogy valaki egy dolgot nem csak elfogad úgy, ahogy azt a jó Isten megteremtette, hanem elkezd vele játszani. Megfigyelem a függönyt a reluxával, és aztán elkezdek ezen gondolkozni, hogy ez mit adhat ki, és hogy ezt hogyan tudnám jól megvalósítani. Nyilvánvalóan megoldható lett volna ez a kép úgy is, hogy egyszerűen csak az árnyékot fényképezed le a függönyön, és az is fény-árnyék lecke, de nem álltál itt meg, hanem elkezdted ebbe magadat is beleképzelni. És ez mindenféleképpen egy olyan pluszt ad, ami aztán kinek-kinek saját személyes történetét adja, hogy ez a levitálás arról szól, hogy egy ilyen időutazó kapszulából kezdek el kimozdulni, vagy valami csónakból próbálok elszállni, tehát, ez mindenkinek más és más, de egy biztos, meg tudtak ragadni a nézőt, és ez fontos. Erre a képre emlékezni fogunk hosszú idő múlva is, és én ennek nagyon örülök, mert ez a képi gondolkodásnak szerintem a lényege, hogy mi a sorrend. Tehát, hogy van egy vizuális álmom, utána azt formába öntöm, és utána kezdek vele valamit verbálisan. Vagy van egy verbális gondolatom, és azt, mint úgymond sztorit, vagy történetet, vagy mondanivalót akarom beleerőltetni a képbe. Szerintem az utóbbi nem működik, de idáig el kell tudni jutni, hogy az ember rájöjjön. Ezt én hiába mondom, és nem is akarok erről senkit meggyőzni, egészen addig, amíg ő maga meg nem győződik erről. Köszönöm! (hegyi)
értékelés:    

Az a jó ebben a képben, hogy nem akar nagyon valamilyen lenni, és ettől mégis egyedivé válhat. Nem akar édes lenni, nem akar tündi-bündi lenni, nem akar valami olyan plusz élményt rátenni erre az egész kapcsolati rendszerre, ami az ember és az állat között kialakul, amitől túl édes és túl rövid a hatóidejű lesz. A tömegelhelyezés is viszonylag rendben van, bár én azt gondolom, hogy a kép jobb oldalán lévő kancsónak a fele is elég lenne a jóból, az már nekem túl sok tömegben. Nézd úgy ezt az egészet, mintha egy kétkarú mérleget néznél, hogy mi mennyi súllyal kerül a képre. Egyébként ez egy jó leckemegoldás, tehát a kompozíciós hibák ellenére megvan a 3 csillag, de azért várnék még képeket tőled erre a leckére, hogy bizonyosságot szerezhessünk arról, hogy mit is gondolsz te az állatokról. (hegyi)
értékelés: