Az a jó ebben, hogy az ember itt az évek alatt sokat vitatkozik, és akár konfrontálódik is egymással, és mi Ferivel már elég sokszor, és elég sok mindent lebokszoltunk már, de mégis azt gondolom, hogy azért itt kialakult egy hang, ami Mácsais. Ránézek a képre, és tudom, hogy ezt a Feri csinálta, nem kellett néznem, hogy ki a szerző. A perspektíva és az objektív gyújtótávolságának a megválasztásával, a tökfödővel, a felhőkkel az egész nagyon hatásos, és emblematikus. Köszönöm szépen, nekem mesél ez a kép, arról is, amit Feri közölni akar itt, elég szomorú történet, és benne van a képben mindenféle duma nélkül. (hegyi)
értékelés:       

Ritka eset, hogy végigolvasom az eszmecserét a képről a kommentekben, de itt megtörtént, és azt gondolom, hogy mindenkinek megvan a maga igazsága ebben a helyzetben. Nyilvánvaló, hogy aki tárgyiasan, kilóra akarja szemlélni, annak igaza van akkor, amikor azt mondja, hogy de hát, itt látok valamit, de abban sem vagyok biztos elsőre, hogy ez milyen állat, aztán, amikor felfedezem azt, hogy ez egy maci, akkor most ő meghalt, vagy mi történt vele, mert nem értem. Miközben meg azt gondolom, hogy annak is igaza van, aki azt mondja, hogy ez egy hangulat, egy élményátadás, és nem a tárgyiasságot kell számon kérni rajta, hogy a maci mennyire szabályosan van ebben jelen, hiszen úgymond a saját környezetében látjuk - még akkor is, ha ez egy medvetelep -, és ő itt most épp akár pihenget, vagy kifeküdt az esőre. Nekem egyébként az első pillanatban az jött gondolatként, hogy nézzük ugye tél végén, hogy előbújt-e a mackó a barlangjából, hát ő előbújt, aztán ott is maradt. Bizarr az egész. Van ennek egy szürrealitása a nézőpont megválasztással, a felhőkkel, ezzel a kóróval, mindennel együtt. Nem hagyja nyugodni a nézőt, és ez mindenféleképpen előny. Az, hogy mennyire akarjuk a nézőket segíteni, az már egy jó kérdés, és nyilvánvalóan függvénye ennek az egésznek az, hogy egyáltalán mennyire tudunk, vagy merünk közel menni ehhez a helyszínhez, vagy mennyire engednek közel ehhez az állathoz. Több kérdés merül fel egyszerre, ami befolyásolhatja azt, hogy mit tudunk megoldani. Tökéletesen értem azt, ha valakinek az a problémája, hogy ő ezt a macit halottnak látja. Embereknél is létrejön ez, amikor portrét csinálunk valakiről, aki mondjuk alszik, hogy hogyan tudom azt érzékeltetni, hogy ő nem meghalt, hanem éppen pihen, és kell-e ezt egyáltalán, merthogy az is egy fontos dolog, hogy nincs kontroll alatt a szereplő, tehát ez egy olyan kérdés, főleg embernél, hogy jó-e az, ha úgy fényképezel le valakit, hogy nincs kontroll alatt. Sok-sok kérdés, ki-ki hozza meg a maga döntését és válaszát, én ebben most nem kívánnék állást foglalni, mégpedig azért nem, mert el tudom fogadni mind a két irányt. A legegyszerűbb megoldás az lenne ehhez a képhez, ha ez egy képsor része lenne, mert a képsornál jól lehetne érzékeltetni azt, hogy ez egy történet része. Én láttam egy másik közösségi oldalon egy másik macis képet is ebben az időben, a kettő együtt már értelmezhető volt. Még egyszer mondom, hogy én el tudom fogadni mindegyik irányt, és az is eszembe jutott, hogy a szerző valószínűleg tudatosan akart zavarba hozni minket, hiszen készültek egyéb képek is, de ő mégis ezt a képet gondolta megmutatni. Megadom rá a 3 csillagot, köszönöm szépen, de a természetfotóra azért várnék még képeket, és egy kicsit nagyobb aktivitást kérnék Ágnestől. (hegyi)
értékelés:

Ez egy technikai gyakorlat arra nézvést, hogy hogyan lehet ilyen elmosott, elhúzott fénycsíkokat létrehozni. Nem biztos, hogy az utómunkával 100%-ig egyetértek, mert figyelemmel kellene lenni arra is, hogy ott van egy Budai-vár, ami azért megérdemelné azt, hogy ennél dinamikusabban kerüljön bemutatásra, tehát a kontraszttal kellene csinálni valamit. Ezt az egészet most elviszi a mozgás. Ha viszont erre figyelek, és a mozgással foglalkozom, akkor meg önmagában, ebben a képkimetszésben ez a helyzet így nem egyértelműen arról szól, hogy most két villamos találkozott, és az egyik már elrobogott. Ez inkább egy fotósoknak szóló kép, mert ha megmutatod valaki olyannak, aki soha nem foglalkozott a fotográfiával, akkor valószínű, hogy fel fogja neked tenni azt a kérdést, hogy ez mi, és miért van ott rajta csík, és nem nagyon fogja érteni, hogy miért fontos ez a kép, amin van egy negyed villamos. A leckemegoldás oké, mert a mozgást érzékelteted, de megint azt mondom, amit sokadszor, hogy esztétika. Valamilyen belső kohéziót létre kell hozni képhatáron belül, el kell tudni jutni valahonnan valahová. Önmagában az, hogy elhúzott vonalak vannak a képen, nem elég. (hegyi)
értékelés:

Nos, ezt a szót erre a pörgettyűre én még nem hallottam, de maga a pillanat, és az, ahogy ezt meg tudtad ragadni, az nagyon jó. Nyilván lehetne arra egy kicsit ügyelni, hogy ne boruljon ez ennyire, egy-két fokot érdemes lenne fordítani rajta, de a kép maga egy zseniális pillanat. Ráadásul valóban el tudom fogadni azt, hogy ez a barátságnak egy olyan eseménye, amit ott, akkor, azok a szereplők, akik benne vannak, lehet, hogy nem is úgy élnek meg, hogy na, most minket ez a nyár volt az, ami összehozott, de mégiscsak azt gondolom, hogy a képi megoldás nekünk, nézőknek nagyon határozottan beszél erről. Köszönöm a leírást, hogy megtudhattuk, hogy mi is ez a peonza. Azzal a kis hibával, hogy a horizonttal nem vagyunk teljesen rendben, ezt egy jó ötletnek, és egy jó megfigyelésnek tartom, úgyhogy köszönöm szépen, megvan a 3 csillag, és mondjuk azt, hogy megvan a leckemegoldás is. (hegyi)
értékelés:    

Az a helyzet, hogy ez egy olyan kép, ami így, ebben a formában valószínű, hogy a kép készítőjének, és az azon szereplőknek is nagyon fontos érzelmileg, ugyanakkor, mint fotográfia, nem éri el azt a szintet, ami azon kívül, hogy a családi albumba kerül, egyéb elvárásoknak is megfelelne. Egyrészt, mert elég rendesen belevágtunk az egyik főszereplő fejébe, nagyon szűkre van ez az egész véve, másrészt pedig elég problémásnak érzem azt, hogy nem egy szerkesztett, nem egy végiggondolt, nem egy előre lejátszott történetet mutatunk, hanem esetleges ez az egész pillanat. Én elhiszem, hogy a nagyi felkapta ezt a kiskutyát, épp megszeretgette, és ez egy kedves pillanat volt, amit meg kellett ott örökíteni. De ha valamit az örökkévalóságnak akarunk közölni, akkor érdemes lenne odafigyelni arra, hogy milyen háttér előtt dolgozunk, hogy milyen pózban örökítjük meg a szereplőket, hogy nem vágjuk le a másiknak a fejét, és ha már ezt a pózt akarjuk mutatni, akkor az az ölelő kar szerepeljen már valamilyen módon azon a képen. Az, hogy önmagában körbevágjuk a kutya fejét, nem lesz elegendő. Visszaadtam ismétlésre. (hegyi)