Szakkör | Page 375 | Látszótér

Szuggesszió

A fiatal JEANNE D'ARC

Beszélgettünk a kommentároknál a képről, és itt most nem is akarnék arra visszatérni, csak a kérdésre, mi van ezzel a képpel, ami miatt nem az működik, amit szeretnél. Minden kép a valóság imitációja. Konvertált dimenziók, befagyott idő, torzuló perspektívák, redukált színek, azaz a valóság tükröztetése. Jobb-rosszabb tükrök által. Ha kigyengítjük az üzenetet, ha a formának alárendeljük, akkor érzelmek helyett érzelgés, mélység helyett a smink, a maszk rétegeit kapjuk. Azt írtad, hogy te a képet más célközönségnek lőtted eddig be. Szerintem, és ez erősen szubjektív meglátás, a közönséggel egyetlen esetben kell foglalkozni, akkor, ha alkalmazott fotót csinálunk, azaz reklámot, divatot. De még akkor is fennáll a veszélye, hogy ha nagyon erősen rágondolunk a közönségre, a "célcsoportra", akkor csak itt, belterjes piacon lesz eladható a termék, úgymond vidékre, kis szódával. Ennél a képnél adva van egy gesztus. Alapvetően az, hogy mit gondolunk egy lánygyerek ilyen arckifejezéséről, mondjuk úgy, nagy szórásban határozható csak meg, van akinek egy szuggesztív lesz, van, akinek szomorú, van, akinek csinált, nem sorolom. Ahhoz, hogy a néző azzal azonosuljon, amit mondani akarok, nekem kell megtalálni a formai megfelelőjét a gondolatnak. Itt most adva van egy fekvő kép egy szoros, szűk portréval, színes, szélesvásznú történet - csak a háttérben nem történik semmi, úgymond a végtelen feketébe oldódik a haj, tehát az, ami a lázadó, a zaklatott nő képe, az kimosódik, semmivé foszlik. Mi marad? Egy kislány, aki apa kedvéért szigorúan néz. Színház. Ebben a formában a 4:3 vagy a négyzetes közeli szűk vágás segíthet, mert levágod a semmit a háttérből, azaz felhangosítod azt a kifejezést, amit felfedezni véltél, amire Jeanne d'Arc jött példának a leiratban. Ennyit a vágásról. Egyébiránt Attila, nem hiszek neked. Ez egy kislány, aki maximum rosszkedvű, mert nem mentek délután moziba, ennyi és nem több, ahhoz, hogy több lehessen, neked kéne többet vállalnod abból, hogy elvonatkoztatsz a saját gyereked élménytől, és azoktól a sztereotípiáktól, amik azt mondatják veled, hogy mit szabad és mit nem szabad egy gyerekkel. (hegyi)

Diane Arbus kézigránátos fiúja nekem előkép, de nem abban a primer értelemben, hogy itt valamiféle ismétlésről lenne szó, hanem úgy, ahogy Arbus is a saját életében eljutott egy olyan pontra, amikor elkezdett elesett, furcsa, nyugtalanító figurákkal dolgozni, mert ha hangulati előképet kéne keressek, akkor inkább Leibowitz jugoszláv háborús képei lehetnének, de talán abban is az a közös pont, hogy egy maga útján mindent elérő fotós asszisztencia nélkül nekivág, elmegy egy háborús övezetbe, és eszköztelenül, keresetlenül elkezdi feldolgozni azt, ami ott élményként éri. Nem mentesül, sőt, éppen hogy a saját előző útjai által válik mássá, személyében személyessé, és itt is az az érdekes számomra, hogy amennyit ismerhetek Márti útjaiból, ez nekem egy teljesen új világot nyit meg, ami jóllehet könnyűnek tűnhet, hiszen egy mobiltelefon kell és semmi más, de ez csak a látszat. Ahogy az is csak a látszat, hogy a kép talált kép lenne, hiszen a találáshoz is előélet kell, mert nem fényképezünk le mindent, és ha még el is játszunk a gondolattal, hogy az élet egy nagy film, percenként 25 kockával, akkor is kell ember, aki választ, aki akár tudatosan, akár ösztönösen dönt. Sőt! Olyat mondok, ami lehet, hogy korhatáros lesz. Véletlen nélkül nincs alkotás, nincs kép. A tudatos kontroll alatt tartás egyfajta bizonytalanság. A véletlen akkor is létezik, ha nem akarok tudomást venni róla, vagy ellenkezőleg, olyan erősen kontrollálni akarom, hogy meg se nyikkanhasson, hiszen akkor majd a néző azt mondhatja, hogy ilyet én is tudok. Ha tudsz, csináld! Sose szokták, jegyzem meg. Persze meg kell különböztetni a sorsszerű, vagy kivédhetetlen, azaz társszerző-véletlent a tudatosan provokált, gerjesztett véletlennel, hiszen a feldobott fényképezőgép is véletlenül exponál valamit, hasonlatosan a dadaista vershez, de általa semmivel se jutok közelebb önmagamhoz, sőt, tulajdonképpen csak imitálok valami torzult szabadságképet. Visszatérve a képhez, számomra ez a kép egy egészen új minőség, olyan érzésem van, akárhányszor ránézek, hogy alkotói értelemben kulcs képet látok. Márti játékosságában véletlenül nekidőlt a bezárt ablaknak, ami kitárult, a spaletták kinyíltak és valami újat nézhetünk az ablakon át. Nem elemzem ennél jobban a képet, hiszen evidens az ereje, az, ahogy és amivel hat, a fáradt gyorslaboros színeivel, a remélhető, de bizton nem tudható gyerekjátékkal, a gesztussal, a fegyver és a házikabát őrületes összhangjával, szóval összefoglalva az utóbbi idők egyik legerősebb Borsay képe ez számomra. (hegyi) értékelés:

Miért a hónap képe:

Gyerekkoromban gyakran nyaraltam vidéken a nagymamámnál. Nagyon élveztem, hogy rengeteg régi tárgy volt az udvaron, a pajtában és mindenhol. Mindennek külön története volt, amiket alaposan kikérdeztem a nagyszülőktől. Mindig találtam újdonságot (régiség újdonságot), amikkel játszahattam, játszhattunk, merthogy a szomszédban lakott négy gyerek, akikkel ilyenkor mindig megtaláltuk egymást. Persze sokszor választottunk olyan játékszereket magunknak, amit ha megláttak a felnőttek kihullott a hajuk az idegességtől. Ezen nyaralások alatt mindig fontos szerepe volt a kapunak. Sosem sikerült megértenem, milyen logika alapján engedik néha azt, hogy csak a kapun belül, vagy csak a kapun kívül lehet játszani. Mindenesetre nagyon emlékezetesek voltak ezek a hetek számomra. Amikor megláttam ezt a képet, egyből ezek az emlékek törtek elő bennem, gyorsan a hatása alá kerültem. Többször visszajöttem már ehhez a képhez, és minél többször nézem, annál erősebb aggodalmat szül bennem. Elsőre egyértelmű volt, hogy gyerekek játszanak, és ezzel el is intéztem magamban a dolgot. De minél jobban nézem, annál inkább eltöprengek, hogy ezek a fegyverek igaziak, vagy játékok. Ráadásul a technika, nem a gyerekkorba visz, hanem nagyon is a jelenbe. A színek, a köntös, a fegyverek mind-mind erősen a jelenben tartanak. Ekkor már elgondolkodom, hogy vajon nem egy balkáni ország falujában a legújabb kori háborúk utáni időszakban járunk, ahol ezek a gyerekek a háborúból visszamaradt fegyverekkel játszadoznak... Ez a furcsa kettősség lengi be az én fejemben ezt a képet, és valami egészen finoman tekeregnek ezek a szálak, folyamatosan leköti a figyelmem, és folyamatosan vissza kell néznem egy pillanatra miután már elfordultam azzal a tudattal, hogy sikerült megfejteni... De mindig marad a kérdés. Mi van ha mégsem? Viszont egy dologban nem maradt számomra kérdés, abban, hogy ez a kép a hónap képe, amihez gratulálok Mártinak, és ezzel tovább is adom neki a stafétát! (Zámbó Attila)

Rohannak az évek

Budapest, 2010.07.21.

Szembesítő erejű kép - zárójel, hogy én meghagytam volna az exponáló zsinórt végig - olyan, mint amikor a nagybácsi hazatér Ohioból, és végigjárja az emlékezetének fontos helyeket, miközben az unokák nem értik, miért kell ennyit gyalogolni, miért kell ennyire sokat ténferegni ezeknél a szobroknál, amik bár viccesek, de azért annyira mégsem, hogy pótolják a fogócskázást a ligetben. És a nagybácsi egyszer csak belép a személyes univerzumába, és a szobor már nem szobor, hanem Erzsi, a főtér már nem is abban a városban van, és minden emlék újra ezerszeres erővel csapódik vissza, és igen, ezt a pillanatot, ezt kéne megmutatni, igen, most, most talán megvan, megtaláltam - és kattan a gép, és kész a kép, kész az a kép, amit nem szabad visszanézni, ami előhívatlanul marad, majd az unokák ha akarják előhívják, mert a kép belül készült el, mindaz, ami abból rögzíthetően és visszanézhető tárgyszerűséggel megmaradt az utókornak, az nem igaz. (hegyi)
értékelés:

A köpönyeg

Feri, dumáljak, vagy ne, mert te is tudod? Az egyik legerősebb képedet láthatjuk, ha nem a legerősebbet. Itt nincs plen air tájkezdemény, nincs furfangos falusi szomszéd, itt egy vélhetően orvosi rendelő részlete látszik, de mindegy is a helyszín, mert félelmetesen eltalált a színvilág, az a dinamika, ami a zöld és kék táncából létrejön, és úgy lesz drámai a kép, hogy közben alig történik valami. Pici tükröződés a csempén, némi fényjáték, és az üresség, a csend, a befelé kiáltás, a félreforduló fej, hiszen nem nézünk oda, ahol történt az a valami, hanem a falat nézzük és a már használaton kívüli zöld ruhát. Épp az a pillanat, amikor már nem jó, de még nincs kimondva, még csak gondolva van. Köszönöm. Zárójel, Gergőnek. Ha ebből egy centit is vágsz, elveszted ezt a határon billegést, akkor ha elveszed az ablakot, akkor nincs mihez viszonyítani, nincs meg a belső keretrendszere a történetnek, akkor ez a kép egy végállomás képe lesz és nem az oda vezető visszafordíthatatlan úté. (hegyi)
értékelés:

Kint

Egyre közelebb kerülsz ehhez az ablakhoz úgy érzem, egyre belsőbb megfigyeléseket teszel, ami azért jó, mert így lehet eljutni, kitartással ahhoz, hogy egyszer csak a kép belőled kezdjen el mesélni, bentről kifelé. Amit most látunk, olyan, mint egy sztereo képnéző alkalmatosság képe, két fél, és valahol fejben kéne összeállnia, de ha a két felet megnézed, egyértelmű, hogy melyik az erős és melyik a bágyadt, ezért ebből az egyik oldal az, ami használható, akár úgy, hogy a fakeretnél vágsz, akár úgy, hogy a keret mellett, meghagyva a kilincsből még, de az egészen biztos, hogy így most ez a forma olyan, mintha két expozíció készült volna, az egyik oldala kioltja a másik hatását. Ismétlést kérek. (hegyi)

Nyár végén

Egy korábbi képem újragondolása...

Attila, azon a problematikán, amit a tavasszal beküldött előzménynél leírtam, nem segít az, ha feketére hozod és újravágod. Változik a hangsúly, de nem lesz egyértelműbb, mert bár megoldottad a póló problémát a vágással, de a haj így is maradt összegumizva, és mivel a nézőpont nem változott, hiába hoztad közelebb ezzel a téma fő motívumát, de a formák összeragadnak. Én annak vagyok a híve, hogy ha ismétlünk, azt ne a vágóasztalon tegyük, mert így dobozban maradnak az új megközelítés lehetőségéből adódó új élményeid is. Az előző kép ritmikája abban a képarányban működött. Ha négyzetest akarsz, akkor jóllehet más nézőpontot kell keress. Én ezt javasolnám, hogy vedd tanulmányként ezt a munkát és amikor úgy érzed, megvan, amit mondani akarsz, akkor az is meglesz, amit és ahogy mutatni szeretnél, adni fogja magát akkor is, ha már nem lesz ez a füzér meg, hanem esetleg a lány hajából kivett szalag helyettesít, ami ráadásul újabb ajtókat nyithat meg. (hegyi)

Szecessziós panoráma

Budapest, 2010.07.21.

Nagyon érdekes a problémafelvetése Sándornak, legalábbis az, amit bennem ez a kép felvet, a szürkéivel, a fátyolosságával, és azzal, ahogy újrarendezi a teret, saját képére formálva, sűrítve. Ebben nekem az a szép, hogy egyből beindul a történet, amit oly sokszor tapasztalunk, hogy csupa lelkesedésből és szívjóságból valami borzalmas giccsparádé születik, kevés a pénz, ezért szűkre vágott térben próbálunk a macskakő közé életet lehelni, ami bárhol másutt jól mutathatna, de itt, ezzel a szoborral nem hogy nem kapcsolódik, de valami borzalmasan ellene dolgozik és lehúzza, és igen, így kell élnünk, ezt a - már elnézést érte - kultúrházi portás agilitást kell elszenvedni. Ki akarjuk emelni a szobrot, méltóvá tenni a helyet hozzá, mert nem bízunk a szobor önálló életében és erejében. Sándor még egy trükköt is kieszelt, mert a Nodal Ninja panorámafej állványát képelemmé komponálta, mint egy új origóként, mint egy képzelt nullpont jelzésként megmutatva, hova kéne állni, és ha már asszociáció, erről eszembe jut Cseh Tamás Antoine és Desiré lemezéről a bogaras szám, és hadd ne beszéljek arról, hogy vajon hányszor végzik valami fémhulladékudvarban a szobor letörhető részei. Ezek vagyunk. Autóstul. (hegyi)
értékelés:

Vízparton

Élő víz partján sarazni... jó!

Valóban élő élményt idézel fel ezzel a képpel, de nekem ez szűk lett, és valahol félúton állunk most abban, hogy fentről nézünk, leltárt veszünk és idegenítünk, vagy belemegyünk az érzésbe, közelről, a homok-sár szintjéről figyelünk. Téged melyik izgat jobban? Ezt a kérdést kell mindig feltenni magunknak, mert ha erre megvan az evidens válasz, akkor a kép is áthozza ezt a nézőnek, és nem lesz kérdés, hogy mi miért ott van és mi miért úgy van. Tudom, hogy munka együttműködésre venni egy gyereket, nem evidens neki, hogy mi szöszölünk a géppel, ő gyorsabban vált hangulatot, de talán ez ismételhető, úgyhogy kérem is, hogy ismételjük, hogy tisztázzuk a kérdéseket, és ha már ismétlés, picit a környezetre is érdemes figyelni. Nem mondom, hogy fel kell porszívózni, de azt érzem, hogy most túl sok a nem fontos szereplő, a nem fontos hangulatfestő elem, kevesebb kavics is elég lenne, hiszen most a lényeg azon van, ami a földön és földdel történik. Ismétlés. (hegyi)

Elfelejtett nyár

ad notam 'Dobozolt nyár' Szekeres Gábortól

Jó ez a kérdés-felelet játék, ahogy akcióra reakciót kapunk, és most olyat mondok, ami tőlem lehet, hogy ritkaság, hiszen sokszor ágállok a túl szűkre vett formák miatt, és most azt kell mondjam, hogy itt azt a dühöt, azt a tombolást, amit a pálmavirág megtörten is dinamikus levelei adnak ebben a nyugalmasan pusztuló környezetben, ezt nekem egy feszesebb, zártabb, talán még azt is megkockáztatom, hogy négyzetes, vagy ahhoz közeli képarány hozná meg, mert így bár a magány érzékelhető, de nagyon távolról nézzük, ráadásul gondolom a helyszűke okán lehet, hogy az objektív megválasztásából adódik, hogy erősebben torzítunk, mint jólesne. De elvitathatatlan az az erő, ami ebben a sérült, megvert növényben benne van. (hegyi)
értékelés:

WERKFOTÓ 1-2

Budapest, 2012.05.18.

Tudom én, értem én, de ha lehetek szubjektív, akkor én most azt mondanám, hogy az első képet kérem, a második nekem nem áll össze a fejemben, bár persze lehet mondani, hogy werkfotó, én meg azt mondom, hogy az első nagyon jó térjáték, és mindaz a könnyedség, ami Sándor sajátja ezzel az aranyló színvilággal, ezzel a kicsit fáradó arannyal a perzselő napot, a tikkasztó meleget is eszembe juttatja, a munka utáni pihenés gondolatát, amikor már mint egy levezető gyakorlatként készül még egy kép csak úgy, az ízéért, és megvan, meglesz ez is, hiszen nézzük meg, mennyire jó a szabályos formavilág felbontása, mennyire izgalmas az, ahogy a szélre komponált figurális tömeg helyrebillenti az egész négyzetes rendet. Köszönet érte, nekem most az első kép éri meg a három csillagot. (hegyi)
értékelés:

Canon

Úgy gondolom, tisztázni kell a reklám fogalmát, hogy mi az, amitől valami reklámmá lesz, azon kívül, hogy persze a megrendelő és a fotós megfelelő helyzetben közös döntésből kreál valamit. A reklám célja felkelteni a figyelmet és az érdeklődést valami iránt. A reklámnak csak pillanatai vannak arra, hogy megragadjon, hogy bevonzhassa a nézőt, főleg állókép esetén túl bonyolult megfejtésekkel a néző figyelméért folytatott versenyben alul maradunk. Egyértelműnek kell lennie, mit reklámozunk. Itt most gondolom a Canont. Oké, a döntés az, hogy akció közben mutassuk. Van hozzá egy modellünk is, aki fényképez. Csínján kell bánni ilyenkor a mélységélességgel, mert zavarhatja a nézőt, hogy hova fókuszáljon, itt most az objektív életlensége pontatlanná teszi a képet. Ha már műköröm, vagy festett köröm, akkor ebben a színtartományban ezt ki kell emelni, hogy a vadmacska fotóz, akkor egy vörös köröm izgalmas lehet, egy kékes-fekete ugyanabban a színben van, mint a gép, ezért válik inkább hibává, mert nem elég hangsúlyos. A reklám mindig túlhangsúlyoz, mert a reklám világában alapvetően mindig minden tökéletes, hiszen ez egy vágyvilág. Ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni. Alexandra, azt gondolom, hogy jó lenne, ha a kisebb számú leckékben merülnénk el, az önportréban, a csendéletben és a tárgyfotóban ahhoz, hogy majd az ilyen magasabb számú leckéknél már meglehessen a rutin és a tapasztalás abban, hogy hogyan világítunk, hogyan rendezünk, miképp lehet valamit felemelni a vágyfantázia világába. Ha ezekkel haladunk, akkor lesz értelme ismételni is. (hegyi)

Életem a motorozás

Végh Tamás - Stuntrider
2012.07.14 - Székesfehérvár

Attila, most akkor elkezdhetem, hogy jó ez a kép, jók a mozdulások, jól kíséred a modellt blablabla, de nem teszem, mert ezt tudod, tisztában vagy vele, viszont amit nem értek, hogy egy rosszul vágott képet miért közölsz? Komoly a kérdés, mert az itt súlyos hiba, hogy lemaradt a motor kereke, sőt, az is hiba, hogy ha meg is lenne, akkor is igen kevés lenne a levegő a dologban, ráadásul betetted középre az egészet, ettől a mozgást megállítottad, és olyan lesz a hatása, mintha a régi videómagnón kimerevítenél egy kockát és az ide-oda remegne a képernyőn. Szóval elismerés, hogy tudsz mozgó tárgyat lekövetni, de ez nem elég ahhoz, hogy fotó legyen belőle. (hegyi)

Perec alszik

Az új jövevénnyel prezentálnám a korábbi Mr. Szemtelen Kotnyeles c. képem macska változatát. Külön felhívnám a figyelmet a szemöldökre.

Ádám, ha nem tudnám, hogy rajzolsz, lehet, hogy kegyesebb lennék, de így azt kell mondjam, hogy elédesgetted ezt a képed úgy, hogy közben megfeledkeztél a világításról, a fényekről, a formák viszonyáról, így a macska háta, a háttér fontosabb lett, mint az arca attól, hogy fordítva van a tónusok sorrendje, mint ahogy kéne. Takard ki a fej körüli részt, egyből élni kezd a cica arca. Ismétlést kérek. (hegyi)

Idén is csak ez a sport

Rövid leszek, mivel sok sportképet készítesz és sokról beszéltünk is: megölöd a képeid ezzel a nagyon erősen szűkre vágott térrel. Ha nem érzed még hogy mit hova kell kidekázni egy felületen, nem baj, onnan kell indulni, hogy megfigyeled, merről merre tart a mozgás, hol az íve, hogy lehet ezt megfogni, és erre a pálya ismeretében van mód még azelőtt, hogy az autó megérkezne. Van egy olyan érzésem, már meg ne haragudj érte, hogy mivel a sport része nagyon közel áll hozzád, így ennek a fotózása nálad másodlagossá válik attól, hogy nem a fényképezésre koncentrálsz, hanem a versenyre. Meg kéne fordítani ezt a dolgot, ha jó sportfotókat akarsz csinálni, márpedig mindened megvan hozzá, legfőképp a lehetőséged, hogy dolgozz. Vonatkoztass el attól, hogy ez a Béla bácsi Audija, az a keresztapa Mercije, most épp a haver fordul, tehát ne a konkrét szitut figyeld, hanem a képen látható dolgokat kezeld egy-egy kockának, háromszögnek, körnek, és máris meglesz a témád kompozíciós helyzete is. Ha az érzelmek elragadnak, akkor úgymond fotó szempontjából civil leszel (a sportéból meg fordítva) és ezzel az a gond, hogy így emlékkép szinten marad az egész. Kell az érzelem, de előbb a tervezés, a komponálási fegyelem és figyelem. (hegyi)

Koncert előtt

Olvastam a kommenteket, és azt hiszem abban egyet is értek, hogy így most, ebben a formájában a falon lévő kép torzulása inkább hiba, mint erény, ami azt jelenti, hogy lehet torzítani, de akkor az határozott és formailag előremutató legyen. A képnek azonban számomra abban rejlik a furcsasága, hogy a három képelem most nem kapcsolódik össze. A poén megvan, de fejben, középütt egy nagy üres térrel, ami értelmezhetetlen, és kívánná, hogy valami kitöltse. Persze, lehet mondani, hogy ebben a szobában így voltak a tárgyak, nem akartam rendetlenkedni, hogy a házigazda perzsa macskáját odaültessem, de akkor kell keresni olyan helyet, ahonnan ez az egész egyben értelmezhetővé válik és nem ilyen hangsúlyos a hiány. Ráadásul, ha jól látom, két szék is van, szóval azt kell mondjam, hogy a poén megvan, de ahhoz, hogy ez képileg is maradandó fotográfiává váljon, kéne még valami, vagy határozott formakötés, vagy egy főszereplő. (hegyi)